Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)
1970-01-04 / 1226. szám
Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál ! Ünneppel kezdődik minden új esztendő, de a mostaninak dolgos hétköznapjait is az ünnep aranyszálaival szövi át az emlékezés, mely történelmünknek negyedszázaddal ezelőtti eseményeit idézi. Azokat az órákat és napokat, melyek — Battonyától Sopronig — hazánk falvainak és városainak egymás után hozták el a béke ajándékát A boldog fellélegzés pillanatait, hogy végre megszabadulhatunk a háború nyomasztó megpróbáltatásaitól. S hogy az előrenyomuló szovjet katonák nemcsak az országot megszállva tartó és kilátástalan háborúba kergető ellenséget hajtják maguk előtt, hanem magukkal hozzák nehéz sorsú, viharos történelmű népünk életének jobbrafordulását is. Az új esztendő hajnalán erre emlékeztet bennünket a magyar katolikus püspöki kar közös pásztorlevele, arra is buzdítva, hogy az ünnepi megemlékezések óráiban hálatelt szívvel köszönjük meg mennyei Atyánknak, hogy megélhettük hazánk felszabadulását. A történelmi véletlen játékának is tarthatnánk s mégis szívesebben látunk benne többet, gondviselésszerűbbet, a jövő felé mutató jelet, hogy ugyanannak a jubileumi esztendőnek második felében emlékezünk arra is: állami életünk kezdetén — ezer évvel ezelőtt — Szent István személyében országalapító királyt adott gondviselő Istenünk a Kárpát-medencében megtelepedett őseinknek. Kimagasló módon, országosan készülünk megünnepelni a magyarság találkozását a kereszténységgel. Ez a kettős jubileum és kettős emlékezés nem jelenthet számunkra pusztán piros betűs napokat a kalendáriumban, külsőségekben és érzelmekben megnyilvánuló főhajtást nevezetes történelmi dátumok előtt. Gondoljunk csak a huszonöt évvel ezelőtti idők töprengéseire, amikor ez az ezeréves örökség — a kereszténységgel való találkozásunk és elköteleződésünk — sokszor talán olyan tehernek látszott, melytől szabadulnunk lehetetlen, vele együtt pedig oly nehéz megtenni az első lépéseket az új úton. Jó időnek kellett eltelnie, míg felszabadulhattunk az alól a lidércnyomás alól is, hogy az új történelmi, politikai és társadalmi rendbe való beilleszkedésünk csak úgy lehet befejezett, ha elfelejtjük, sőt megtagadjuk kereszténységünket, hitünket, tisztes történelmi hagyományainkat, ezeréves szerepünket az európai kultúrában. Ma már világosan látjuk — és látják más világnézetű honfitársaink, így látják ezt állami életünk és nemzeti egységpolitikánk irányítói — hogy a mindennapi életben és történelmi feladatainkban egyaránt valóra váltott igaz kereszténységünk alkotó erő népünk és hazánk szolgálatában. Az idei kettős jubileum szolgáljon kivételes alkalmul arra is, hogy vallásos hitünk, átélt kereszténységünk alkotó erőinek megsokszorozó kegyelmeit kérjük Istentől hazánk és népünk, a magyar kereszténység új ezredévének javára. Magyar Ferenc risztusban kedves híveink! Amikor az elmúlt esztendő kapuját magunk mögött csendesen betesszük és elindulunk egy új év útjára, szívünket mindenekelőtt a hála töltse el. Köszönjük meg az idők Urának és Istenének, hogy az elmúlt évvel megadta nekünk az idő kegyelmét. Időt adott számunkra az Isten, hogy előrehaladjunk. Időt adott az érdemszerzésre, a bűnbánatra és a tökéletesedésre. Időt nyertünk Istentől nemcsak arra, hogy leélt éveink eggyel gyarapodjanak, hanem arra is, hogy Jézusunk példájára növekedhessünk és erősödhessünk, bölcsesség töltsön el és Istennek kedve teljék bennünk (Lukács, 2.40). Az idő kegyelmét megköszönve mennyei Atyánknak, kegyelettel gondoljunk azokra, akik számára az elmúlt esztendő a halál óráját hozta el. Családunk köréből, barátaink, ismerőseink, munkatársaink közül ragadta el őket a halál?• Imádkozzunk értük, hogy imádságaink és jótetteink érdemeiért legyen az Úr velük szemben megbocsátó, irgalmazó Isten. Bűnbánattal gondoljunk azokra az órákra, amelyeket nem a jóra használtunk, hanem hűtlenséggel, bűnnel tékozoltunk el. Istentől fordultunk el, vagy embertársaink megbántásával őt is megbántottuk. Rosszra használtuk fel az ajándékba kapott időt? — kérjünk most bocsánatot Attól, Aki azt mondotta: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes. Telkedből, teljes elmédből, minden erődből és szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Márk. 12,30—31.) Adjunk hálát minden vett jóért, amelyben az elmúlt évben részesültünk. Köszönjük az életet, az egészséget, a betegség erős lelkű elviselését. Köszönjük a szeretetet, családunk boldogságát, a munkát és ennek gyümölcsét. Köszönjük a pihenést és a szép szórakozás lehetőségét. Köszönjük az Istennel való találkozás kegyelemmel teli óráit az imádságban, a szentmisékben és a gyóntatószékben. Köszönjük, hogy részesedtünk a szentségek kegyelmeiben. Köszönjük Isten ajándékát minden vett jóban és az elégtételül kimért fájdalomban is. És köszönjük meg az időt adó mennyei Atyánknak az elmúlt év minden eredményét: mindennapi kenyerünket, amelyet megadott nekünk; a békét, amellyel megáldotta magunk és népünk életét és köszönjük azt, hogy embertársaink közül anynyian dolgoztak, fáradoztak a mi jó sorsúnként, amint mi is dolgozhattunk, fáradhattunk mindannyiunk Isten népe és az emberiség családja javáért. Köszönjük meg mennyei Atyánknak, hogy adott lelki vezetésükre ez idén is jó lelkiatyákat, kitárt ajtós templomokat, örökmécsessel oltárokat és tanító szószékeket. És adott világi vezetőket, tanítókat, orvosokat, építőket, földi bajaink megoldóit. Adott barátokat lakóhelyünkön, hazánkban és a világ népei között. Mi élettel és imádsággal akarunk viszonozni minden jóságot. Felebaráti szeretettel és Istenhez forduló szavunkkal: „Fizess meg, Uram mindazoknak, kik velünk jót tettek, szent nevedért, az örök élettel!” Amikor így, hálatelt szívvel mondunk búcsút az elmúlt esztendőnek, kutatva nézünk előre: mit kíván tőlünk az Úr az új esztendőben? Szentatyáink két esztendeje, 1967. december 15-én üzenetet adott mindnyájunknak, hogy minden esztendő első napját, mint a béke napját köszöntsük, és így éveink a béke gondolatával kezdődjenek. Az első gondolatünk tehát Szentatyánfi vonala szerint is az új esztendőben a békét idézze. Azt a békét, amelynek hiánya a világ egyes részein oly keserves mindnyájunk részére. Azt a békét, amelynek megvalósulása annyi erőfeszítést kíván, de oly sok áldással is jár. Azt a békét, amely után a világ sok táján annyian sóvárognak. Adj, Uram békét napjainkban, és tartsd meg ezt a békét mindnyájunk üdvére! Adjunk hálát mennyei Atyánknak, a béke Urának, hogy egy negyed századdal ezelőtt elküldte nekünk a békét. A világháború borzalmai között alig reméltük már, hogy valaha is nemcsak emlegetni, hanem élni is tudjuk majd a békét. Most, amikor a Hazafias Népfront felhívására szerte az országban, sorban ünnepükt falvaink, városaink felszabadulásunk 25 éves fordulóját, mi is kinyilvánítjuk csatlakozásunkat e felhíváshoz. Ez az évforduló azt jelenti, hogy negyedszázaddal ezelőtt a háború poklából a béke boldogságára jutottunk. Azt jelenti, hogy a pusztulás helyett elkezdhettünk egy új életet, amely Istentől áldottabb, emberibb, boldogabb és szabadabb lehet, mint az előző. Felszabadultunk a halálból az életre, a romokból az építésre, a nyomorból a fejlődésbe és egymás pusztításából egymás szeretetére. Köszönjük mennyei Atyánknak, hogy megélhettük ezt a felszabadulást. Köszönjük azoknak, akik által a Gondviselés ezt a felszabadulást nekünk megszerezte. Köszönjük azoknak, akik felszabadulásunkért életüket, vérüket áldozták. És köszönjük azoknak, akik azóta is, már 25 éve vigyáznak békénkre, életünkre, jólétünkre, boldogságunkra, munkánkra. Ez az imádságos köszönetünk kísérte mindenhol népünk felszabadulási ünnepét, a mi ünnepünket, a legnagyobb isteni ajándéknak, a békének és emberszeretetnek kiáradását mindnyájunkra. Amikor átérezzük annak boldogságát, hogy mit jelent a béke és a felszabadulás kegyelme, a Szentatya figyelmeztetését követő ünneplő érzéseink közben figyeljünk arra a szóra is, amely arról panaszkodik, hogy a világban még hány helyen hiányzik a béke. Pacem is Serris — békét a világnak! így kiáltott fel boldog emlékezetű XXIII. János pápánk és azóta utóda sem szűnt meg buzdítani, imádkozni ,és könyörögni azért, hogy szűnjenek meg a különböző világrészeken dúló háborúk. VI. Pál pápánk az utóbbi években oly sokszor Vietnamra irányította együttérző gondolatunkat, ahol megrázó kegyetlenkedések között, évtizedek óta folyik már a pusztító háború. Békét Vietnamnak — foglaljuk imádságainkba a Szentatyával együtt legfőbb óhajunkat. Imádságunk és anyagi támogatásunk nem fog elmaradni, hogy velük enyhítsük távoli testvéreink vérző fájdalmait és elősegítsük a béke megteremtésére irányuló tárgyalásokat. Ugyanakkor békéért imádkozunk a világ más területére is gondolva, Közel- Ázsiában és Afrikában folyó véres háborúkról tudunk és ismerjük azokat a nagy társadalmi küzdelmeket, amelyeket főképp Dél-Amerikában vívnak nyomoruk enyhítéséért a nélkülözések között szenvedő embertársaink. Amikor borzadó szívvel imádkozunk, hogy megszűnjenek a világ eme tájain dúló véres küzdelmek, nagy bizalommal és imádsággal kísérünk minden törekvést és tárgyalást, amely az atomhalál rémétől akarja megszabadítani a világot és biztonságot szeretne adni földrészünknek, Európának. íme : Krisztusban kedves híveink! Az új esztendő küszöbén, békés fejlődésünknek, hazánk gazdasági erősödésének, életünk áldott nyugalmának örvendve, nem maradhatunk közömbösek a háborútól és nyomortól szenvedők keserű sorsa iránt. Amikor megköszönjük a Jó Istennek, hogy nyugodtan és békében szolgálhatjuk magunk, embertársaink, hazánk és a jó akaratú emberek üdvét, könyörögve forduljunk mindjárt hozzá, hogy ezt a boldogságot terjessze ki az egész világra. De még valamit! Századunk most kezdődő 70-es éveinek elején hazánkban meg akarjuk ünnepelni, hálásan akarjuk megköszönni a népek sorsát intéző gondviselő Istennek, hogy állami életünk kezdetén — ezer évvel ezelőtt — Szent István személyében szent országalapító királyt adott a magyar népnek. Az 1970. év augusztus 20-án millenáris emlékévet kezdünk. Ezt a napot az új esztendő kimagasló ünnepének szánjuk már most. Országosan készülünk megünnepelni a kereszténység ezeréves jubileumát hazánkban. A millenáris ünnepségek során Szent Istvánnak az idők jelét felismerő, haladó szellemében akarunk megújulni és megerősödni. Bizonyára ez a gondviselő Isten szándéka is velünk, aki megengedte, hogy ezt a jubileumot megérjük és megünnepelhessük. Isten szándéka szerint az ő áldásának segítségével akarunk ebben az új esztendőben is jobb emberek és igazibb keresztények lenni. Erre törekedve ajánljuk magunkat, családjainkat, embertársainkat, egész népünket a gondviselő Isten vezérlő és áldó kegyelmébe. „Cselekedeteinket, kérünk, Urunk, sugallatoddal előzd meg és segítségeddel kísérd, hogy minden imádságunkat és munkánkat mindig véled kezdjük és veled kezdve, kegyelmeddel végezzük.” Evvel az imádsággal áthatva és tőletek is ilyen imádságot kérve, adjuk mindnyájatokra atyai áldásunkat az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében Ismen. A Magyar Püspöki Kar A Magyar Püspöki Kar újévi szózata I a A család szent közösség Hollandiában manapság is. Tudatosan ápolják az összetartozás érzését rendszeres rokoni összejövetelekkel. Egyszer a rotterdami Pasztorális Intézet vezetőjéhez éppen akkor állítottam be, amikor családi találkozót tartottak. Lehettek vagy 15-en. Kedélyesen és hasznosan szórakoztak és közben megbeszélték családi ügyeiket. Semmi különös eszem-iszom. Néhány szendvics, cigaretta, illetve szivar, kevés bor. Egy hónap múlva a másik testvérnél jöttek össze. Régi falusi esték jutottak eszembe. Téli esték, amikor összeült a család nagyapámnál. A világításhoz mindenki hozzájárult néhány fillérrel, s a hátborzongató mesék és szívderítő beszélgetések éjfélig is eltartottak. Ezek az esték közösséget tudtak alakítani, összekovácsolni. Nem tudja ezt pótolni semmiféle televízió vagy tömegszórakozási alkalom. A család zárt közösség, de Családi körben — Hollandiában Útijegyzet mindig kicsit „kifelé” is és hol keressék szállást a más Hollandiában, a többi emberek, az utca felé. Nem hivalkodom, de valahogy állandó fegyelmezettséggel. A nyíltság, a nyilvánosság állandó ellenőrzésre szorítja az embert. Kisvárosok családi házaiban majdnem mindenütt megtalálható a nagy lakószoba, a család közös összejöveteli helye, ott étkeznek, kávéznak, beszélgetnek. S ennek a szobának hatalmas, kissé előre ugró üvegablaka „nyitott” a világ felé, nincs befüggönyözve, legtöbbször virágok (micsoda tulipánok és jácintok!) vagy más dísztárgyak díszítik. Ha délben végigmegy valaki egy holland kisváros utcáján, azt is megfigyelheti, mit ebédelnek a városban. A Holland Pasztorális Zsinat sajtófőnöke Heemstedeben lakik. Felhívtam a leidenivasútállomásról, mit ajánl, nap kezdődő zsinati ülésszak előtt. Noordwijkerhoutba ne menjek, mondja, ott ma még nincs senki. Menjek hozzájuk, legalább megismerem a családot. Az állomáson teológus fia fogadott, s útközben érdeklődtem családi körülményeik felől. Kétemeletes családi házunk van, s nincs semmi baj, gondoltam magamban, biztosan van vendégszoba is egy kétemeletes házban. .— És hányan vannak testvérek? — kérdeztem tovább? — Tizenketten, — válaszolta. * Megrémültem. Mégsem olyan egyszerű a dolog. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért ezt a családot meg kell ismernem, legfeljebb azonnal megérkezéskor bejelentem, hogy szállodát keresek, Heemstede 30—35 ezer lakosú város legalább egy tucat szállodával. Megérkeztünk. A kapu felett a következő tréfás felírást olvastam: „Angyalok és ördögök tanyája” (angelen — bengelen, holland szójátékszerű kifejezés). Az első percben kiderült, hogy alaptalan volt aggodalmam, valóban van üres szobájuk. A legidősebb fiú ugyanis tanulmányúton van Franciaországban. Egyébként a három legidősebb lány férjhez ment, ők már nem laknak itt Jelenleg tehát „csak” nyolc gyermek van otthon, illetve kilencedik egy kisfiú, aki unokatestvér és egyedül volna otthon, ezért szünidőre meghívta az itteni gyerekközösség, hogy ne legyen egyedül így azután 12- en ültünk asztalhoz: 9 gyermek, 2 szülő és én. Fölöttünk a falon 12 fénykép. Már az első órában megcsodáltam a gyermekek közösségi harmóniáját. Mindegyik tudta, mi a feladata. Ha például víz kellett az asztalra, vagy borospohár a vendég számára, azonnal hozta valamelyik. Mondani sem kellett, ki mit csináljon. Másnap ünnepet ült a család, az egyik fiú 14. születésnapját Reggeli előtt az ünnepeltet beültették a családi nagy karosszékbe. Hirtelen eltűnt mindenki a szobából, s néhány pillanat múlva felhangzott a köszöntő ének. Sorjában bevonultak, legelői a legkisebb. Megálltak a „trónszék” előtt, egyenként felköszöntötték az ünnepeltet, és mindegyik valami kedves ajándékot nyújtott át neki. Végül a szülők következtek, elmondták néhány szavas, észrevétlenül nevelő köszöntésüket, s egy karórát ajándékoztak fiúknak. Utána kitört az ujjongás, öröm, csak az ünnepelt nem tudott szólni a boldogságról, egyre könnyezett, s az ajándékokat szorongatta. Aztán hirtelen csönd lett, a közös ünnepi reggeli előtti imádság pillanatai. Csanád Béla A pápa is elítélte az olaszországi terrorcselekményeket Tizennégy halott és több, mint száz sebesült áldozata van a Milánóban és Rómában végrehajtott bombamerényleteknek. VI. Pál pápa, mihelyst az események tudomására jutottak, nyomban üzenetet intézett Saragat olasz államelnökhöz, melyben felháborodását fejezte ki a történtek miatt, kiemelve, hogy a terrorcselekmények teljességgel ellentmondanak az olasz nép kulturális és keresztényi hagyományainak. A merényleteket követő vasárnapon ugyancsak a terrorcselekményekkel foglalkozott a Szentatya a Szent Péter templom előtti téren egybegyűltekhez intézett beszédében. Felszólította híveit, hogy forduljanak el a gonoszságtól és igyekezzenek jó cselekedetekkel valamiképpen kiegyenlíteni ezeket a tragikus eseményeket. Ébredjen fel a lelkiismeret mindenkiben s az ijesztő önzés helyébe az emberi testvériség és keresztényi szeretet lépjen, mivel tulajdon békénket is csak úgy lelhetjük meg, ha mások békéjét elősegítjük. Milanóban Giovanni Colombo bíboros-érsek, Rómában Angelo Dell’Acqua bíboros, általános helynök adta át a pápa részvéttáviratát az áldozatok hozzátartozóinak. Katolikus hetilap 1226.szám 1970. január 1. -12??: Jászol-ünnepség a római S. Maria Maggiore bazilikában A római Santa Maria Maggiore bazilikában a hagyományos szokás szerint szent karácsony éjszakáján megtartották a jászol-ünnepséget. A bazilika Confessio oltára alatt őrzik azokat a jászol-maradványokat, amelyeket a hagyomány szerint a VI. században hoztak el Betlehemből. Történeti dokumentumok nem igazolják, hogy ezek a maradványok valóban Jézus születési jászolának részei, de évszázados hagyományok szerint a hívek annak tisztelik és a jászol-kultusz a Maria Maggiore bazilikában azóta töretlenül él