Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)

1970-01-04 / 1226. szám

-12??. Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Katolikus hetilap 1226«szám 1970. januáré. Ünneppel kezdődik minden új esztendő, de a mostaninak dolgos hétköznap­jait is az ünnep aranyszá­laival szövi át az emlékezés, mely történelmünknek ne­gyedszázaddal ezelőtti esemé­nyeit idézi. Azokat az órákat és napokat, melyek — Bat- tonyától Sopronig — hazánk falvainak és városainak egy­más után hozták el a béke ajándékát A boldog felléleg­zés pillanatait, hogy végre megszabadulhatunk a háború nyomasztó megpróbáltatásai­tól. S hogy az előrenyomuló szovjet katonák nemcsak az országot megszállva tartó és kilátástalan háborúba kergető ellenséget hajtják maguk előtt, hanem magukkal hozzák ne­héz sorsú, viharos történelmű népünk életének jobbrafordu- lását is. Az új esztendő hajnalán er­re emlékeztet bennünket a magyar katolikus püspöki kar közös pásztorlevele, arra is buzdítva, hogy az ünnepi megemlékezések óráiban há­latelt szívvel köszönjük meg mennyei Atyánknak, hogy megélhettük hazánk félszaba­dulását. A történelmi véletlen játé­kának is tarthatnánk s mégis szívesebben látunk benne töb­bet, gondviselésszerűbbet, a jövő felé mutató jelet, hogy ugyanannak a jubileumi esz­tendőnek második felében emlékezünk arra is: állami életünk kezdetén — ezer év­vel ezelőtt — Szent István személyében országalapító ki­rályt adott gondviselő Iste­nünk a Kárpát-medencében megtelepedett őseinknek. Ki­magasló módon, országosan készülünk megünnepelni a magyarság találkozását a ke­reszténységgel. Ez a kettős jubileum és ket­tős emlékezés nem jelenthet számunkra pusztán piros be­tűs napokat a kalendárium­ban, külsőségekben és érzel­mekben megnyilvánuló főhaj­tást nevezetes történelmi dá­tumok előtt. Gondoljunk csak a huszonöt évvel ezelőtti idők töprengéseire, amikor ez az ezeréves örökség — a keresz­ténységgel való találkozásunk és elköteleződésünk — sok­szor talán olyan tehernek lát­szott, melytől szabadulnunk lehetetlen, vele együtt pedig oly nehéz megtenni az első lépéseket az új úton. Jó idő­nek kellett eltelnie, míg fel­szabadulhattunk az alól a li­dércnyomás alól is, hogy az új történelmi, politikai és tár­sadalmi rendbe való beillesz­kedésünk csak úgy lehet be­fejezett, ha elfelejtjük, sőt megtagadjuk kereszténységün­ket, hitünket, tisztes történel­mi hagyományainkat, ezer­éves szerepünket az európai kultúrában. Ma már világosan látjuk — és látják más világ­nézetű honfitársaink, így lát­ják ezt állami életünk és nemzeti egységpolitikánk irá­nyítói — hogy a mindennapi életben és történelmi felada­tainkban egyaránt valóra vál­tott igiaz kereszténységünk al­kotó erő népünk és hazánk szolgálatában. Az idei kettős jubileum szolgáljon kivételes álkaimul arra is, hogy vallásos hitünk, átélt kereszténységünk alkotó erőinek megsokszorozó ke­gyelmeit kérjük Istentől ha­zánk és népünk, a magyar ke­reszténység új ezredévének javára. Magyar Ferenc risztusban kedves híveink! Amikor az elmúlt esztendő kapuját magunk mögött csen­desen betesszük és elindulunk egy új év útjára, szívünket mindenekelőtt a hála töltse el. Köszönjük meg az idők Urá­nak és Istenének, hogy az el­múlt évvel megadta nékiink az idő kegyelmét. Időt adott szá­munkra az Isten, hogy előre­haladjunk. Időt adcxtt az ér­demszerzésre, a bűnbánatra és a tökéletesedésre. Időt nyer­tünk Istentől nemcsak arra, hogy leélt éveink eggyel gya­rapodjanak, hanem arra is, hogy Jézusunk példájára nö­vekedhessünk és erősödhes­sünk, bölcsesség töltsön el és Istennek kedve teljék bennünk (Lukács: 2.40), Az idő kegyel­mét megköszönve mennyei Atyánknak, kegyelettel gon­doljunk azokra, akik számára az elmúlt esztendő a halál óráját hozta el. Családunk kö­réből, barátaink, ismerőseink, munkatársaink közül ragadta el őket a halál? —• Imádkoz­zunk értük, hogy imádságaink és jótetteink érdemeiért legyen az Ür velük szemben megbo­csátó, irgalmazó Isten. Bűnbánattal gondoljunk azokra az órákra, amelyeket nem a jóra használtunk, ha­nem hűtlenséggel, bűnnel té- kozoltunk el. Istentől fordul­tunk el, vagy embertársaink megbóntásával Öt is megbán­tottuk. Rosszra használtuk fel az ajándékba kapott időt? — kérjünk most bocsánatot Attól, Aki azt mondotta: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szíved­ből, teljes. Telkedből, teljes el­médből, minden erődből és szeresd felebarátodat, mint ön­magadat.” (Márk: 12,30—31.) Adjunk hálát minden vett jóért, amelyben az elmúlt év­ben részesültünk. Köszönjük az életet, az egészséget, a beteg­ség erős lelkű elviselését. Kö­szönjük a szeretetet, családunk boldogságát, a munkát és en­nek gyümölcsét. Köszönjük a pihenést és a szép szórakozás lehetőségét. Köszönjük az Is­tennel való találkozás kegye­lemmel teli óráit az imádság­ban, a szentmisékben és a gyóntatószékben. Köszönjük, hogy részesedtünk a szentsé­gek kegyelmeiben. Köszönjük Isten ajándékát minden vett jóban és az elégtételül kimért fájdalomban is. Es köszönjük meg az időt adó mennyei Atyánknak az elmúlt év min­den eredményét: mindennapi kenyerünket, amelyet meg­adott nekünk; a békét, amely­A Magyar Püspöki Kar újévi szózata lyel megáldotta magunk és né­pünk életét és köszönjük azt, hogy embertársaink közül any- nyian dolgoztak, fáradoztak a mi jó sorsúnként, amint mi is dolgozhattunk, fáradhattunk mindannyiunk Isten népe és az emberiség családja javáért. Köszönjük meg mennyei Atyánknak, hogy adott lelki vezetésükre ez idén is jó lelki- atyákat, kitárt ajtós templo­mokat. örökmécsessel oltárokat és tanító szószékeket. És adott világi vezetőket, tanítókat, or­vosokat, építőket, földi bajaink megoldóit. Adott barátokat la­kóhelyünkön, hazánkban és a világ népei között. Mi élettel és imádsággal akarunk viszonoz­ni minden jóságot. Felebaráti szeretettel és Istenhez forduló szavunkkal: „Fizess meg, Uram mindazoknak, kik velünk jót tettek, szent nevedért, az örök élettel!” Amikor így, hálatelt szívvel mondunk búcsút az elmúlt esztendőnek, kutatva nézünk előre: mit kíván tőlünk az Ür az új esztendőben? Szent- atyárik két esztendeje, 1967. december 15-én üzenetet adott mindnyájunknak, hogy minden esztendő első napját, mint a béke napját köszöntsük, és így éveink a béke gondolatával kezdődjenek. Az első gondol? , tünk tehát Szentatyánft ’onajá szerint is az új esztendőben a békét idézze. Azt a békét, amelynek hiánya a világ egyes részein oly keserves mindnyá­junk részére. Azt a békét, amelynek megvalósulása annyi' erőfeszítést kíván, de oly sok áldással is jár. Azt a békét, amely után a világ sok táján annyian sóvárognak. Adj, Uram békét napjainkban, és tartsd meg ezt a békét mind­nyájunk üdvére! gára jutottunk. Azt jelenti, hogy a pusztulás helyett el­kezdhettünk egy új életet, amely Istentől áldottabb, em­beribb, boldogabb és szabadabb lehet, mint az előző. Felszaba­dultunk a halálból az életre, a romokból az építésre, a nyo­morból a fejlődésbe és egy­más pusztításából egymás sze- retetére. Köszönjük mennyei Atyánknak, hogy megélhettük ezt a felszabadulást. Köszönjük azoknak, akik által a Gondvi­selés ezt a felszabadulást ne­künk megszerezte. Köszönjük azoknak, akik felszabadulásun­kért életüket, vérüket áldozták. És köszönjük azoknak, akik azóta is, már 25 éve vigyáznak békénkre, életünkre, jólétünk­re, boldogságunkra, munkánk­ra. Ez az imádságos köszöne- tünk kísérje mindenhol né­pünk felszabadulási ünnepét, a mi ünnepünket, a legnagyobb isteni ajándéknak: a békének és emberszeretetnek kiáradá­sát mindnyájunkra. Amikor átérezzük annak bol­dogságát, hogy mit jelent a béke és a felszabadulás kegyel­me, a Szentatya figyelmezteté­sét követő ünneplő érzéseink közben figyeljünk arra a szóra is, amely arról panaszkodik, hogy a világban még hány he­lyen hiányzik a béke. Pacem is áerris — bekét a világnak! így kiáltott fel boldog emlékezetű XXIII. János pápánk és azóta utóda sem szűnt meg buzdíta- , ni, imádkozni .és könyörögni azért, hogy szűnjenek meg a különböző világrészeken- dúló háborúk. VI. Pál pápánk az utóbbi években oly sokszor Vietnamra irányította együttérző gondola­tunkat, ahol megrázó kegyet­lenkedések között, évtizedek óta folyik már a pusztító há­ború. Békét Vietnamnak — foglaljuk imádságainkba a Szentatyával együtt legfőbb óhajunkat. Imádságunk és anyagi támogatásunk nem fog elmaradni, hogy velük enyhít­sük távoli testvéreink vérző fájdalmait és elősegítsük a bé­ke megteremtésére irányuló tárgyalásokat. Ugyanakkor bé­kéért imádkozunk a világ más területére is gondolva, Közel- Ázsiában és Afrikában folyó véres háborúkról tudunk és is­merjük azokat a nagy társa­dalmi küzdelmeket, amelyeket főképp Dél-Amerikában vív­nak nyomoruk enyhítéséért a nélkülözések között szenvedő embertársaink. Amikor borza­dó szívvel imádkozunk, hogy megszűnjenek a világ eme tá­jain dúló véres küzdelmek, nagy bizalommal és imádság­gal kísérünk minden törekvést és tárgyalást, amely az atom­halál rémétől akarja megsza­badítani a világot és biztonsá­got szeretne adni földrészünk­nek, Európának. íme — Krisztusban kedves híveink! Az új esztendő küszö­bén, békés fejlődésünknek, ha­zánk gazdasági erősödésének, életünk áldott nyugalmának örvendve, nem maradhatunk közömbösek a háborútól és nyomortól szenvedők keserű sorsa iránt. Amikor megkö­szönjük a Jó Istennek, hogy nyugodtan és békében szolgál­hatjuk magunk, embertársaink, hazánk és a jó akaratú embe­rek üdvét, könyörögve fordul­junk mindjárt hozzá, hogy ezt a boldogságot terjessze ki az egész világra. De még valamit! Századunk most kezdődő 70-es éveinek elején hazánkban meg akar­juk ünnepelni, hálásan akarjuk megköszönni a népek sorsát intéző gondviselő Istennek, hogy állami életünk kezdetén — ezer évvel ezelőtt — Szent István személyében szent or­szágalapító királyt adott a ma­gyar népnek. Az 1970. év au­gusztus 20-án millenáris em­lékévet kezdünk. Ezt a napot az új esztendő kimagasló ün­nepének szánjuk már most. Országosan készülünk megün­nepelni a kereszténység ezer­éves jubileumát hazánkban. A millenáris ünnepségek Során Szent Istvánnak az idők jelét felismerő, haladó szellemében akarunk megújulni és megerő­södni. Bizonyára ez a gondvi­selő Isten szándéka is velünk, aki megengedte, hogy ezt a ju­bileumot megérjük és megün­nepelhessük. Isten szándéka szerint az ő áldásának segítsé­gével akarunk ebben az új esz­tendőben is jobb emberek és igazibb keresztények lenni. Erre törekedve ajánljuk ma­gunkat, családjainkat, ember­társainkat, egész népünket a gondviselő Isten vezérlő és áldó kegyelmébe. „Cselekedeteinket, kérünk, Urunk, sugallatoddal előzd meg és segítségeddel kí­sérd, hoev minden imádsá­gunkat és munkánkat mindig véled kezdjük és veled kezd­ve, kegyelmeddel végezzük.” Evvel az imádsággal áthatva és tőletek is líyen imádságot kérve, adjuk mindnyájatokra atyai áldásunkat az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében I Amen. A Magyar Püspöki Kar A pápa is elítélte az olaszországi terrorcselekményeket Jászol-ünnepség a római S. Maria Maggiore bazilikában Adjunk hálát mennyei Atyánknak, a béke Urának, hogy egy negyed századdal ez­előtt elküldte nekünk a békét. A világháború borzalmai kö­zött alig reméltük már, hogy valaha is nemcsak emlegetni, hanem élni is tudjuk majd a békét. Most, amikor a Haza­fias Népfront felhívására szer­te az országban, sorban ünnep­ük falvaink, városaink felsza­badulásunk 25 éves fordulóját, mi is kinyilvánítjuk csatlako­zásunkat e felhíváshoz. Ez az évforduló azt jelenti, hogy ne­gyedszázaddal ezelőtt a hábo­rú poklából a béke boldogsá­Tízennégy halott és több, mint száz sebesült áldozata van a Milánóban és Rómában végrehajtott bombamerényie­teknek. VI. Pál pápa, mihelyst az események tudomására ju­tottak, nyomban üzenetet inté­zett Saragat olasz államelnök­höz, melyben felháborodását fejezte ki a történtek miatt, ki­emelve, hogy a terrorcselek­mények teljességgel ellent­mondanak az olasz nép kultu­rális és keresztényi hagyomá­nyainak. A merényleteket kö­vető vasárnapon ugyancsak a terrorcselekményekkel foglal­kozott a Szentatya a Szent Pé­ter templom előtti téren egy­begyűltekhez intézett beszédé­ben. Felszólította híveit, hogy forduljanak el a gonoszságtól és igyekezzenek jó cselekede­tekkel valamiképpen kiegyen­líteni ezeket a tragikus esemé­nyeket. Ébredjen fel a lelkiis­meret mindenkiben s az ijesztő önzés helyébe az emberi test­vériség és keresztényi szeretet lépjen, mivel tulajdon békén­ket is csak úgy lelhetjük meg, ha mások békéjét elősegítjük. Milanóban Giovanni Colom­bo bíboros-érsek, Rómában Angelo Deü’Acqua bíboros, ál­talános helynök adta át a pápa részvéttáviratát az áldozatok hozzátartozóinak. A római Santa Maria Mag­giore bazilikában a hagyomá­nyos szokás szerint szent ka­rácsony éjszakáján megtartot­ták a jászol-ünnepséget. A ba­zilika Confessio oltára alatt őr­zik azokat a jászol-maradv '! nyokat, amelyeket a hagyo­mány szerint a VI. században hoztak el Betlehemből. Törté­neti dokumentumok nem iga­zolják, hogy ezek a maradvá­nyok valóban Jézus születési jászolának részei, de évszáza­dos hagyományok szerint a hívek annak tisztelik és a já­szol-kultusz a Maria Maggiore bazilikában azóta töretlenül éL Családi körben — Hollandiában Útijegyzet mindig kicsit „kifelé” is él hol keressék szállást a más­A család szent közösség Hollandiában manapság is. Tudatosan ápolják az össze­tartozás érzését rendszeres ro­koni össze jövetelekkel. Egy­szer a rotterdami Pasztorális Intézet vezetőjéhez éppen ak­kor állítottam be, amikor családi találkozót tartottak. Lehettek vagy 15-en. Kedé­lyesen és hasznosan szórakoz­tak és közben megbeszélték családi ügyeiket. Semmi külö­nös eszem-iszom. Néhány szendvics, cigaretta, illetve szivar, kevés bor. Egy hónap múlva a másik testvérnél jöt­tek össze. Régi falusi esték jutottak eszembe. Téli esték, amikor összeült a család nagyapám­nál. A világításhoz mindenki hozzájárult néhány fillérrel, s a hátborzongató mesék és szívderítő beszélgetések éjfé­lig is eltartottak. Ezek az es­ték közösséget tudtak alakíta­ni, összekovácsolni. Nem tud­ja ezt pótolni semmiféle tele­vízió vagy tömegszórakozási alkalom, A család zárt közösség, de Hollandiában, a többi embe­rek, az utca felé. Nem hival­kodom, de valahogy állandó fegyelmezettséggel. A nyílt­ság, a nyilvánosság állandó ellenőrzésre szorítja az em­bert. Kisvárosok családi házai­ban majdnem mindenütt meg­található a nagy lakószoba, a család közös összejöveteli he­lye, ott étkeznek, kávéznak, beszélgetnek. S ennek a szo­bának hatalmas, kissé előre ugró üvegablaka „nyitott” a világ felé, nincs befüggönyöz- ve, legtöbbször virágok (mi­csoda tulipánok és jácintok!) vagy más dísztárgyak díszí­tik. Ha délben végigmegy va­laki egy holland kisváros ut­cáján, azt is megfigyelheti, mit ebédelnek a városban. A Holland Pasztorális Zsi­nat sajtófőnöke Heemstede- ben lakik. Felhívtam a leide- ni -vasútállomásról, mit ajánl, nap kezdődő zsinati ülésszak előtt. Noordwijkerhoutba ne menjek, mondja, ott ma még nincs senki. Menjek hozzájuk, legalább megismerem a csa­ládot. Az állomáson teológus fia fogadott, s útközben érdek­lődtem családi körülményeik felől. Kétemeletes családi há­zunk van, — nincs semmi baj, gondoltam magamban, bizto­san van vendégszoba is egy kétemeletes házban. .— És hányán vannak test­vérek? — kérdeztem tovább? — Tizenketten, — válaszol­ta. * Megrémültem. Mégsem olyan egyszerű a dolog. En­nek ellenére, vagy talán ép­pen ezért ezt a családot meg kell ismernem, legfeljebb azonnal megérkezéskor be­jelentem, hogy szállodát ke­resek, Heemstede 30—35 ezer lakosú város legalább egy tu­cat szállodával. Megérkeztünk. A kapu fe­lett a következő tréfás felírást olvastam: „Angyalok és ördö­gök tanyája” (angelen — ben- gelen: holland szójátékszerű kifejezés). Az első percben kiderült, hogy alaptalan volt aggodalmam, valóban van üres szobájuk. A legidősebb fiú ugyanis tanulmányúton van Franciaországban. Egyéb­ként a három legidősebb lány férjhez ment, ők már nem laknak itt Jelenleg te­hát „csak” nyolc gyermek van otthon, illetve kilencedik egy kisfiú, aki unokatestvér és egyedül volna otthon, ezért szünidőre meghívta az itteni gyerek-közösség, hogy ne le­gyen egyedüL így azután 12- en ültünk asztalhoz: 9 gyer­mek, 2 szülő és én. Fölöttünk a falon 12 fénykép. Már az első órában megcso­dáltam a gyermekek közösségi harmóniáját. Mindegyik tud­ta, mi a feladata. Ha például víz kellett az asztalra, vagy borospohár a vendég számára, azonnal hozta valamelyik. Mondani sem kellett, ki mit csináljon. Másnap ünnepet ült a csa­lád, az egyik fiú 14. születés­napját Reggeli előtt az ünne­peltet beültették a családi nagy karosszékbe. Hirtelen eltűnt mindenki a szobából, s néhány pillanat múlva fel­hangzott a köszöntő ének. Sorjában bevonultak, legelői a legkisebb. Megálltak a „trónszék” előtt, egyenként felköszöntötték az ünnepeltet, és mindegyik valami kedves ajándékot nyújtott át neki, Végül a szülők következtek, elmondták néhánj’' szavas, észrevétlenül nevelő köszön­tésüket, s egy karórát ajándé­koztak fiúknak. Utána kitört az újjongás, öröm, csak az ünnepelt nem tudott szólni a boldogságtól, egyre könnyezett, s az ajándékokat szorongatta. Aztán hirtelen csönd lett, a közös ünnepi reggeli előtti imádság pillanatai. Csanád Béla I a i

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents