Új Ember, 1971 (27. évfolyam, 1278-1329. szám)

1971-01-03 / 1. (1278.) szám

51816 1971. január 3. (1278.) Katolikus hetilap Ára: 150 Ft JÓKEDVET, BŐSÉGET... Himnuszunk költője nem valami hejehujás össznemzeti ingadozásra és nem is csak a kiváltságosoknak jutó bőség habzsoló élvezetére gondolt, amikor történelmünknek abban a nyomasztó időszakában a jókedv és a bőség áldásáért fohászkodott Istenhez. Mi sem ilyesmire gondolunk, még a szilveszteri éjszaka önfeledt zenebonájában sem, amikor a búcsúzó óesztendő és a beköszöntő újév találkozásának pillanatában felcsendülnek a Himnusz hangjai: Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel! A jókedv nem mámoros, önfeledt kurjongatás, hanem a szív józan derűje, a lélek egyenletes ritmusú lélegzetvétele, hogy minden rendben van bennünk és körülöttünk. Nem megelégedés, langymeleg érzelmi elnyújtózkodás a kellemesben, hanem a még többre, még sokkal kellemesebbre biztató, teremtő nyugtalanság forrása. A bőség sem önző duskálás az élet javaiban s főként nem a saját kosarunknak fölös bősége az, amiért iparkodni tisztes és emberhez méltó. Hanem azért a bőségért, mely eloszlik és szerteárad a becsületesen dolgozó emberek közösségében, miként napfény és jó levegő a tágas mezőkön, hófödte csúcsokon éppen úgy, mint völgyek mélyén. Az ilyen jókedv és ilyen bőség valóban éltető napfény és frissítő jó levegő — idegen szóval: atmoszféra — egy nemzet életében, amiért imádkozni és dolgozni érdemes. Sőt, ahol imádkozó és nem imádkozó emberek élnek egy hazában, mindenekelőtt ez az atmoszféra tudja megteremteni közöttük a békességes együttmunkálkodás feltételeit a közös haza előremenetelének útján. Mert igaz, hogy az Istenben hivő ember jókedvének legfőbb forrása, ha tudja, hogy minden tett dolgában Isten is kedvét leli. De azt is tudja, hogy a teremtő Isten az ember jóravaló munkálkodásának színhelyéül nem az égi magasságokat, hanem ezt a mi földi világunkat — számunkra pedig szülőhazánkat — jelölte ki. Itt adta kezünkbe a föld javaival való gazdálkodás, a testi és lelki bőség megteremtésének lehetőségeit is, homlokunkra írva mindenféle embertársunk testvéri gondviselésének jelét, hogy az ő atyai szeretetéből és a magunk iparkodásából fakadó bőség miatt Káin többé meg ne ölje Ábelt, sem itthon, sem a nagyvilágban. Lehet, hogy hívők és nem hívők más és más érzelmekkel éneklik Himnuszunk első sorát az új esztendő első percében is, meg többi napjain is. De abban a törekvésben és reménységben egyek vagyunk és maradunk, hogy ez az új esztendő előbbre vigyen bennünket , a jóakaratú magyarok jókedvének és bőségének útjain. Magyar Ferenc január 1. — a Világegyház békenapja A Szentatya üzenete a béke alapjairól A Szentatya az 1971 -es Békevilágnap alkalmából üzenetet intézett a katolikus világhoz és a jóakaratú emberek világközösségéhez. ■— Hallgassatok meg bennünket! — kezdi a pápa szózatát. •— Érdemes. A jól ismert szóval, a béke szavával fordulunk hozzátok. Ez az a szó, amelyre a leginkább és legsürgősebben van szükségetek. A Szentatya mindenekelőtt két ténycsoportra hívja fel a figyelmet, amelyek mélységesen és mellőzhetetlenül kihatnak a világ, a népek, a családok és az egyes emberek sorsára. Az elmúlt világháború végén az emberiség világosan rádöbbent: nem elegendő behantolni a sírokat, begyógyítani a sebeket, helyreállítani mindazt, ami romba dőlt, hanem fel kell számolni a világégés okait is. Úgy látszott, hogy új korszak kezdődik, a világbéke korszaka. Igazságosságról, emberi jogokról, a gyengék támogatásáról, rendezett egymás mellett élésről, tervszerű együttműködésről, világszinten történő megegyezésekről beszéltek mindenütt. Hatalmas gesztusokat lehetett tapasztalnia, a legyőzöttek segítségére siettek, óriási intézmények alakultak, a világ hozzálátott, hogy életét az összefogás és a jólét alapelveihez igazítsa. Mit látunk azonban 25 év múltán ebből az idilli szépségűhaladásból? Mindenekelőtt azt, hogy itt is, ott is még mindig dúlnak a háborúk, s ezek mindegyike gyógyíthatatlan sebnek bizonyul, amely azzal fenyeget, hogy kiterjed és elmérgesedik. Azt kell tapasztalnunk, hogy a társadalmi, faji és vallási megkülönböztetést még mindig gyakorolják, s egyes helyeken még fokozódik is. Úgy látszik, kísért az elmúlt világ gondolkodásmódja, az a lelki és politikai magatartás, amely a múltat akarja visszaállítani. A tegnap démonai feltámadtak. Ismét a gazdasági érdekek kerülnek előtérbe, s ezekkel együtt a lehetőség, hogy kizsákmányolják a gyengéket. Magasra, lobban az emberkínzás, a terror, a bűn és az erőszak lángja, anélkül, hogy bárki is törődnék a tűzvésszel, amely belőlük támadhat. Ismét csak úgy értelmezzük a békét, mint roppant erők és rettentő fegyverek puszta egyensúlyát, újra aggodalom és rettegés szorongat bennünket. A Szentatya felteszi a kérdést: Törődjünk-e bele mindebbe? Kételkedjünk-e benne, hogy az ember tud-e egyáltalán biztos és igazságos békét teremteni? Elégedjünk-e meg annyival, hogy az új nemzedéket arra neveljük, őrizze meg a béke reményét? Szerencséje van a gondolatoknak és a tényeknek egy másik csoportja is: szemünk előtt diadalmasan bontakozik ki a mindinkább tért hódító béke látványa is. A béke mindenek ellenére tovább halad a maga útján. Lehetnek törések, ellentmondások, nehézségek, a béke eszméje azonban utat tör maagának és megmutatja a világnak, hogy legyőzhetetlen. Ma már mindenki belátja, a közvéleményt egyre inkább meghódítja a felismerés: szükségünk van a békére , az emberiség erkölcsi előrehaladását, egységének megszilárdulását szolgálja. A békét szolgálja az emberi kapcsolatok mind sűrűbb hálózata a kultúra, a gazdasági élet, a sport és a turisztika területén. A világban mélyreható összefogás kezd kibontakozni, s ez kedvez a békének. Mindinkább fejlődőben vannak a nemzetközi kapcsolatok, ezek megteremthetik egy bizonyos egyetértés előfeltételeit és biztosítékait. Ezt azok a nagy nemzetközi és nemzetek feletti intézmények bizonyítják jövőbe mutatóan, amelyek az emberiség békés egymás mellett élésének kezdeményezői és kiteljesítői. A kettős kép alapján, amely egyaránt feltárja a számunkra oly drága békét, és az azzal ellentétes jelenségeket, kettős kérdést is kell felvetnünk: mi az, ami a békét összezúzhatja, és hogyan lehet további haladást elérni a béke ügyében? Akár az egyik, akár a másik oldalról nézzük a kérdést, mindig egy és ugyanaz kerül előtérbe: az ember. Az, hogy milyen az ember: értékét veszített vagy értékekkel telítette? Olyan szót merünk most kimondani — szól az üzenet —, amely önmagában kétségesnek mutatkozhatik, de amely a legmagasabbrangú érték, szeretet, emberi szeretet. A szeretet és a béke kölcsönösen meghatározzák egymást. A béke, az igazi emberi békesség a szeretet gyümölcse. A béke a „választás azonosságát” tételezi fel, s ez nem más, mint a barátság. Ha békét akarunk, be kell látnunk, hogy szilárdabb alapot kell számára teremtenünk, mint amit a kapcsolatok hiányának felszámolása, az önző érdekeken alapuló kapcsolat, vagy a pusztán kulturális és mellékes jelentőségű kapcsolatok hálózata jelent. A valódi békének az igazságosságon, a sérthetetlen emberi méltóság tiszteletén, az emberek közötti pótolhatatlan és boldogító egyenlőségen, az emberi est vériség alaptörvényén kell nyugodnia, tehát a szereteten és tiszteleten, amely minden embert kötelezően megillet, mert ember, mert testvér. Testvérem, testvérünk. A Szentatya rámutat, hogy ez az 1971-es esztendőre való üzenete és felhívása az emberi jogok kiáltványán alapul, amely leszögezi: „Minden ember születésétől fogva szabad, és egyenlő méltósággal és jogokkal rendelkezik, értelme és öntudata van, s testvérnek kell tekintenie embertársát.” Erre a magaslatra kell felemelkedniük a társadalomtudományoknak is. Nem akarunk visszafordulni, nem akarjuk elveszíteni azt az értéket, amit ez az alapvető vívmány jelent. „Mindenki testvérem”, ez a béke alapja a jelenben és a jövőben egyaránt. S egyaránt érvényes mindenkire. A pápa rámutat, hogy ezen a téren, a béke alapjának, az egyetemes embertestvériségnek megteremtésében és kimunkálásában Krisztus híveinek fontos kötelességei és feladatai vannak. Nekik kell tettekké váltaniuk Jézus tanításait: „Legyetek mindnyájan testvérek.” (Mt. 23, 8) és: „Mindazt, amit szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek az emberek, tegyétek meg nekik, mivel ebben áll a törvény, s a próféták tanítása.” (Mt. 7, 12). Ugyanezt teszi kötelességünkké, amint a Szentatya figyelmeztet rá, a keresztény tanítás legalapvetőbb tétele is: Isten közös atyja minden embernek. Isten atyai mivolta nem ismer határokat, túlmutat minden véges léten , a természetfeletti szeretetből töltekezik. Jól tudjuk — mondja végezetül a Szentatya —, hogy nem ■léphetünk Isten oltárához, ha előbb nem hárítunk el minden akadályt, amely útjában áll embertestvéreinkkel való megbékélésünknek. Azt is tudjuk, hogy csak akkor nevezhetjük magunkat Isten gyermekeinek, akik jámbor szívvel dicsérik az evangéliumot, ha a béke úttörői leszünk. Micsoda erőt, mekkora bizodalmat nyújt a béke és a tesvériség egybekapcsolásához a keresztény vallás! És micsoda öröm számunkra, hogy megleljük e két fogalom találkozási pontját, ahol hitünk és az emberi, társadalmi reménység útjai keresztezik egymást. A vendégfogadós ízettséfje Irts: Csanád Béla Bizony, nagy félelemmel közeledtem hozzá azon a napon, a számadás napján. Szégyenemben fejemet lesütve álltam előtte, s nem mertem ránézni, hiszen mégiscsak őt küldtem el házam ajtajából, akkor, amidőn még a világba se lépett. Nem tudom, hol történt ez az első és örökre szóló találkozás, amikor végre szemtől szembe álltunk egymással. Nem emlékezem a tájra, a környezetre, nem tudom, hányan voltak körülöttem. Számomra akkor egyedül csak ő létezett. Alakja mindent betöltött, nem lehetett másra figyelni. Pedig csak egy pillanatra láttam kimondhatatlanul lenyűgöző, mindent birtokló arcát. De szemem lesütve is éreznem kellett egysz testemben az ő jelenlétét. Meginduló könnyeim fátyolén ét úgy láttam — vagy csak hangjából éreztem? —, hogy mosolyog, szelíden és bátorítóan. — Hát hogyan is történt? —,mintha ezt kérdezte volna, azonnal belekezdtem történetembe.* Olyan tömeg nyüzsgött azokban a napokban Betlehem utcáin és a vendégfogadókban, hogy mozogni is alig tudtunk. Minden ház tele volt. Majd belebetegedtem a munkába, alvásra csak egy-két óra jutott. Szolgáim is derekas munkát végeztek, az egyszerűbb vendégeket ellátták minden jóval, de a gazdagok előtt csak nekem kellett hajlonganom. Nem szabad elszalasztani a jó alkalmat. No és az egész fogadót irányítani — kutyadolog ez ilyen forgalomban, amikor csalók, rablók és betyárok kóborolnak az utakon. Jól emlékszem, egyik este lelkendezve jött legkedvesebb leányom, Ráchel, hogy kint az ajtóban egy ifjú házaspár bebocsátást kér, megelégednek akármilyen kis zuggal, a fiatalasszony gyereket vár. Adjunk nekik szállást — könyörgött a lány. — De hol, kislányom, hol? — mondtam neki. — Már anyád és te is, meg én is a konyhában alszunk, a kövön. Hol adjunk nekik szállást? Az udvar meg nem nekik való. Nem viselős asszonynak való hely ez. Ha nem tudod mit, menjenek ki a juhászokhoz, a város szélére, ahonnét a húst szoktuk beszerezni. Ráchel elkísérte őket a város szélére, az istállókhoz, én nem is láttam őket. Másnapra elfelejtettem az egészet. Hát honnét tudhattam volna igazában, kik voltak ők. Az azonban nem igaz, hogy kizavartam őket — ezt csak később fogták rám egyesek. Én csak akkor döbbentem rá, kik is voltak, amikor a mágusok megjelentek a városban. Igaz ugyan, hogy a pásztorok már előbb mindenféle jelenésről beszéltek, de hát a pásztornépet kevesen veszik komolyan. A mágusok, azok igen, őket komolyan kell venni. Nálam szálltak meg, s mielőtt elindultak vissza hazájukba, kivallattam ügyesen az egyik szolgát, merre jártak, mi járatban. Alighogy elmentek, küldtem is mindjárt Ráchelt, keresse meg őket, hozza ide a kis családot, ingyen szállást adok nekik, akár életük végéig ...* Rachel azonban egyedül érkezett vissza, futva és jajgatva. Nem találta őket. Katonákkal találkozott, akik feldúlták a házakat, mindenütt a kiss Messiást keresték. — Biztosan őket is megölték — jajgatott a kislány, három napig csak sírt és jajgatott. Hetekig alig lehetett lelket verni belé. — Uram, nálam is kerestek téged. Majdnem bajba keveredtem miattad, megfenyegettek, hogy biztosan elrejtettelek .. . Idáig jutottam az elbeszélésben, s akkor újra felemeltem a fejemet, aggódva, vajon elfogadja-e mentegetődzésemet. Ő pedig, már világosan láttam — mosolyogva bólintott: — Igen, te akkor nem ismerhettél fel engem. De a többiek, akiket tanítottam, akiknek példát adtam a szeretetm ... Neked megbocsátok, Ráchelt pedig gazdagon megjutalmazom jóságáért, s téged is megjutalmaztak miatta. Ráchel pirulva lépett elő, belém kapaszkodott, és vékonyka, elfogódott hangon suttogta: — De, Uram, hiszen én sem láttalak téged sohasem ... Nem folytathatta, nem lehetett érteni szavait tovább, mert a többiek is mind beszélni kezdtek. Volt, aki lelkiismeretfurdalást érzett, volt, aki csodálkozását akarta kifejezni Néhányan vádaskodni kezdtek: — Uram, ez a vendégfogadás, akárhogy is vesszük, mégiscsak téged, személyesen utasított el. Nem hagyhatod büntetés nélkül... Mi azonban ártatlanok vagyunk. Sohasem találkoztunk veled. Így kiáltoztak, de az Úr egy kézmozdulattal véget vetett a zsivajnak. ,— Ti nagyon jól ismertetek engem — intett a gonoszoknak. — Éhes voltam és nem adtatok ennem, nyomorúságban láttatok és nem törődtetek velem, sőt undorral elfordultatok tőlem. S amit a legkisebbek közül egy ellen tettetek, azt ellenem cselekedtétek. Aztán kitárta a karját és ünnepélyesen, szelíd hangon fordult a jókhoz: — Jöjjetek, Atyám házába. Tiétek ez az ország, mert felismertetek engem testvéreimben. Éhes voltam és elnem adtatok ... Hirtelen énekszót hallottam, a jók boldogan ujjongani kezdtek, majd Jénus nyomába szegődve elindultak! r f''’ragyogó fényesség irányába. Ráchel kézen fogott, és halkan csak ennyit mondott: — Menjünk mi rá, apám. Most már örökre látni fogjuk őt A Jeruzsálemből Betlehembe vezető út mentén a VI. Pál pápa által alapított ökumenikus Intézet építése rövidesen befejeződik. Először az új intézmény könyvtárát kívánják berendezni, ahol január elején a spanyolországi Montserrat bencés kolostorának hat szerzetese megkezdi a könyvek katalogizálását. Csak egy pillanat az idő attól kezdve, hogy emberré lettél, egészen az idők beteljesedéséig. Az évezredek átvonulnak előtted, hogy megáldd őket és hogy részei legyenek egyetlen pillanatnak, amely emberi életed , sorsod által megragad minket és hazavezet Isten életének örökkévalóságába. Megígérted, hogy eljössz, és el is jöttél. De hogyan jöttél el? Emberi életet vállaltál magadra, olyat, mint a miénk. Asszonytól születtél, Poncius Pilátus alatt szenvedtél, keresztre feszítettek, meghaltál és eltemettek. Magadévá tetted azt, ami elől mi menekülünk, megkezdted, aminek éppen a végét vártuk eljöveteledtől. Élted a mi életünket, amely nem más, mint tehetetlenség, lényegénél fogva végesség és halál. Éppen ezt az emberi természetet vetted magadra, nem azért, hogy átalakítsd vagy megsemmisítsd, sem azért, hogy láthatóan vagy megtapasztalhatóan megdicsőítsd, istenivé tedd, sem hogy csordultig elhalmozd olyan javakkal, amelyeket az emberek rövid életük kicsi és kavicsos szántóföldjéből csak szűkösen és fáradságosan tudnak előteremteni. Egyszerűen az életünket tetted magadévá úgy, ahogy van. De mit használ nekem, ha sorsom most sorsodban osztozik, csupán azért, mert Te az enyémet magadra vetted? Vagy pedig csak jöveteled kezdetévé tetted életemet, kezdetévé a Te életednek ebben a világban? Add, Uram, hogy ebben az új esztendőben életem a Te életed legyen. Karl Rahner 1971. szeptember 30. püspöki szisiódus Rómában A Szentatya egészségi állapotában örvendetes javulás következett be, Igr elvégezhette tervezett karácsony heti programját. December 22-ére, keddre, összehívta a bíborosi kollégiumot. Ez alkalommal bejelentette, hogy 1971. szeptember 30-ra összehívta a püspöki szinódust, melynek napirendjén szerepel a papi nőtlenség és a nős papok kérdése, valamint a papságot érintő több más ügy is. Beszédében kitért a pápa az olasz válási törvényre is, és sajnálkozását fejezte ki miatta, megjegyezve, hogy a törvény ellentétben áll az olasz kormány és a Vatikán között kötött konkordátummal. Karácsony első ünnepén, december 25-én, a Szentatya Urbi et orbi áldást adott a Szent Péter téren összegyűlt hívők sokaságára.