Új Ember, 1971 (27. évfolyam, 1278-1329. szám)

1971-01-03 / 1. (1278.) szám

51816 1971. január 3. (1278.) Katolikus hetilap Ära: L50 Ft JÓKEDVET, BŐSÉGET.., Himnuszunk költője nem valami hejehujás össznemzeti vigadozásra és nem is csak a kiváltságosoknak jutó bőség habzsoló élvezetére gondolt, amikor történelmünknek ab­ban a nyomasztó időszakában a jókedv és a bőség áldásáért fohászkodott Istenhez. Mi sem ilyesmire gondolunk, még a szilveszteri éjszaka ön­feledt zenebonájában sem, ami­kor a búcsúzó óesztendő és a beköszöntő újév találkozásá­nak pillanatában felcsendül­nek a Himnusz hangjai: Isten, áldd meg a magyart jókedv­vel, bőséggel! A jókedv nem mámoros, Ön­feledt kurjongatás, hanem a szív józan derűje, a / lélek egyenletes ritmusú lélegzetvé­tele, hogy minden rendben van bennünk és körülöttünk. Nem megelégedés, langymeleg ér­zelmi elnyújtózkodás a kelle­mesben, hanem a még többre, még sokkal kellemesebbre biz­tató, teremtó nyugtalanság for­rása. A bőség sem Önző duskáias az élet javaiban s főként nem a saját kosarunknak fölös bő­sége az, amiért iparkodni tisz­tes és emberhez méltó. Hanem azért a bőségért, mely eloszlik és szerteárad a becsületesen dolgozó emberek közösségében, miként napfény és jó levegő a tágas mezőkön, hófödte csúcso­kon éppen úgy, mint völgyek mélyén. Az ilyen jókedv és ilyen bő­ség valóban éltető napfény és frissítő jó levegő — idegen szóval: atmoszféra — egy nem­zet életében, amiért imádkozni és dolgozni érdemes. Sőt, ahol imádkozó és nem imádkozó emberek élnek egy hazában, mindenekelőtt ez az atmoszféra tudja megteremteni közöttük a békességes együttmunkálkodás feltételeit a közös haza előre- menetelének útján. Mert igaz, hogy az Istenben hivő ember jókedvének legfőbb forrása, ha tudja, hogy minden tett dolgá­ban Isten is kedvét leli. De azt is tudja, hogy a teremtő Is­ten az ember jóravaló munkál­kodásának színhelyéül nem az égi magasságokat, hanem ezt a mi földi világunkat — szá­munkra pedig szülőhazánkat — jelölte ki. Itt adta kezünkbe a föld ja­vaival való gazdálkodás, a testi és lelki bőség megteremtésé­nek lehetőségeit is, homlo­kunkra írva mindenféle em­bertársunk testvéri gondvise­lésének jelét, hogy az ő atyai szeretetéből és a magunk ípar- kodáséból fakadó bőség miatt Káin többé meg ne ölje Ábelt, sem itthon, sem a nagyvilág­ban. Lehet, hogy hívők és nem hívők más és más érzelmekkel énekük Himnuszunk első sorát az új esztendő első percében is, meg többi napjain is. De ab­ban a törekvésben és remény­ségben egyek vagyunk és ma­radunk, hogy ez az új esztendő előbbre vigyen bennünket . a jóakaratű magyarok jókedvé­nek és bőségének útjain. Magyar Ferenc január 1. — a Világegyház békenapja A Szentatya üzenete a béke alapjairól A Szentatya az 1971 -es Béke­világnap alkalmából üzenetet intézett a katolikus világhoz és a jóakaraté emberek világkö­zösségéhez. ■— Hallgassatok meg bennün­ket! — kezdi a pápa szóza­tát. •— Érdemes. A jól ismert szóval, a béke szavával fordu­lunk hozzátok. Ez az a szó, amelyre a leginkább és legsür- gősebbsn van szükségetek. A Szentatya mindenekelőtt két ténycsoportra hívja fel ä figyelmet, amelyek mélysége­sen és mellőzhetetlenül kihat­nak a világ, a népek, a csalá­dok és az egyes emberek sor­sára. Az elmúlt világháború végén az emberiség világosan rádöb­bent: nem elegendő behantolni a sírokat, begyógyítani a sebe­ket, helyreállítani mindazt, ami romba dőlt, hanem fel kell szá­molni a világégés okait is. Ügy látszott, hogy új korszak kez­dődik, a világbéke korszaka. Igazságosságról, emberi jogok­ról, a gyengék támogatásáról, rendezett egymás mellett élés­ről, tervszerű együttműködés­ről; világszinten történő meg­egyezésekről beszéltek minde­nütt. Hatalmas gesztusokat le­hetett. tapasztalni a, a legyőzőitek segítségére siették, óriási intézmények alakultak, a világ hozzálátott, hogy életét az összefogás és a jólét alap- elveihez igazítsa. Mit látunk azonban 25 év múltán ebbői az idilli szépségű- haladásból? Mindenekelőtt azt, hogy itt is, ott is még mindig dúlnak a háborúk, s ezek mind­egyike gyógyíthatatlan sebnek bizonyul, amely azzal fenyeget, hogy kiterjed és elmérgesedik. Azt kell tapasztalnunk, hogy a társadalmi, fájj és vallási megkülönböztetést még mindig gyakorolják, s egyes helyeken még fokozódik is. Ügy látszik, kísért az elmúlt világ gondol­kodásmódja, az a lelki és poli­tikai magatartás, amely a múl­tat akarja visszaállítani. A tegnap démonai feltámadtak. Ismét a gazdasági érdekek ke­rülnek előtérbe, s ezekkel együtt a lehetőség, hogy ki­zsákmányolják a gyengéket. Magasra, lobban az emberkín­zás, a terror, a bűn és az erő­szak lángja, anélkül, hogy bár­ki is törődnék a tűzvésszel, amely belőlük támadhat. Ismét csali úgy értelmezzük a békét, mint roppant erők és rettentő fegyverek puszta egyensúlyát, újra aggodalom és rettegés szorongat bennünket. A Szentatya felteszi a kér­dést: Törődjünk-e bele mind­ebbe? Kételkedjünk-e benne, hogy az ember tud-e egyálta­lán biztos és igazságos békét teremteni? Elégedjünk-e meg annyival, hogy az új nemzedé­ket arra neveljük, őrizze meg a béke reményét? Szerencsére van a gondola­toknak és a tényeknek egy má­sik csoportja is: szemünk előtt diadalmasan bontakozik ki a mindinkább tért hódító béke látványa is. A béke mindenek ellenére tovább halad a maga útján. Lehetnek törések, ellent­mondások, nehézségek, a bék- - eszméje azonban utat tör ma-, gának és megmutatja a világ­nak, hogy legyőzhetetlen. Ma már mindenki belátja, a közvéleményt egyre inkábo meghódítja a felismerés: szül - ségünk van 3 békére 4 az emberiség erkölcsi előreha­ladását, egységének megszilár­dulását szolgálja. A békét szol­gálja az emberi kapcsolatok mind sűrűbb hálózata a kul­túra, a gazdasági élet, a sport és a turisztika területén. A vi­lágban mélyreható összefogás kezd kibontakozni, s ez kedvez a békének. Mindinkább fejlő­dőben vannak . a nemzetközi kapcsolatok, ezek megteremt­hetik egy bizonyos egyetértés előfeltételeit és biztosítékait. Ezt azok a nagy nemzetközi és nemzetek feletti intézmé­nyek bizonyítják jövőbe muta- tóan, amelyek az emberiség békés egymás mellett élésének kezdeményezői és kiteljesitői. A kettős kép alapján, amely egyaránt feltárja a számunkra oly drága békét, és az azzal el­lentétes jelenségeket, kettős kérdést is kell felvetnünk: mi az, ami a békét összezúzhatja, és hogyan lehet további hala­dást elérni a béke ügyeben? Akár az egyik, akár a má­sik oldalról nézzük a kérdést, mindig egy és ugyanaz kerül előtérbe: az ember. Az, hogy milyen az ember: értékét ve­szített vagy értékekkel telí­tett-e? Olyan szót merünk most ki­mondani — szól az üzenet —, amely önmagában kétségesnek mutatkozhatik, de amely a leg­magasabb .rangú értek: sze­retet, emberi szeretet. A sze­retet és a béke kölcsönösen meghatározzák egymást. A bé­ke, az igazi emberi békesség a szeretet gyümölcse. A béke a „választás azonosságát” tétele­zi fel, s ez nem más, mint a barátság. Ha békét akarunk, be kell látnunk, hogy szilár­dabb alapot kell számára te­remtenünk, mint amit a kap­csolatok hiányának felszámo­lása, az önző érdekeken ala­puló kapcsolat, vagy a pusz­tán kulturális és mellékes je­lentőségű kapcsolatok hálózata jelent. A valódi békének az igazságosságon, a sérthetetlen emberi méltóság tiszteletén, az emberek közötti pótolhatatlan és boldogító egyenlőségen, az emberi esi vériség alaptörvényén kell nyugodnia, tehát a szere- teten és tiszteleten, amely min­den embert kötelezően megil­let, mert ember, mert testvér. Testvérem, testvérünk. A Szentatya rámutat, hogy ez az 1971-es esztendőre való üzenete és felhívása az em­beri jogok kiáltványán alapul, amely íeszögezi: „Minden em­ber születésétől fogva szabad, és egyenlő méltósággal és jo­gokkal rendelkezik, értelme és öntudata ran, s testvérnek kell tekintenie embertársát.” Erre a magaslatra kell fel­emelkedniük a társadalomtu­dományoknak is. Nem akarunk visszafordulni, nem akarjuk elveszíteni azt az értéket, amit ez az alapvető vívmány jelent. „Mindenki testvérem”; ez a béke alapja a jelenben és a jö­vőben egyaránt. S egyaránt ér­vényes mindenkire. A pápa rámutat, hogy ezen a térien, a béke alapjának, az egyetemes embertestvériségnek megteremtésében és kimunká­lásában Krisztus híveinek fon­tos kötelességei és feladatai vannak. Nekik kell tettekké váltaniuk Jézus tanításait: „Le­gyetek mindnyájan testvérek.” (Mt. 23, 8) és: „Mindazt, amit szeretnétek, hogy veletek cse­lekedjenek az emberek, tegyé­tek meg nekik, mivel ebben áll a törvény, s a próféták taní­tása.” (Mt. 7, Í2). Ugyanezt teszi kötelességünk­ké, amint a Szentatya figyel­meztet rá, a keresztény tanítás legalapvetőbb tétele is: Isten közös atyja minden embernek. Isten atyai mivolta nem ismer határokat, túlmutat minden véges léten & a természetfe­letti szeretetből töltekezik. Jól tudjuk — mondja vége­zetül a Szentatya —, hogy nem ■léphetünk Isten oltárához, ha előbb nem hárítunk el minden akadályt, amely útjában áll embertestvéreinkkel való meg­békélésünknek. Azt is tudjuk, hogy csak akkor nevezhetjük magunkat Isten gyermekeinek, akik jámbor szívvel dicsérik az evangéliumot, ha a béke út­törői leszünk. Micsoda erőt, mekkora bizodalmát nyújt a béke és a tesvériség egybekap­csolásához a keresztény vallás! És micsoda öröm számunkra, hogy megleljük e két fogalom találkozási pontját, ahol hitünk és az emberi, társadalmi re­ménység útjai keresztezik egy­mást. A Jeruzsálemből Betlehembe vezető út mentén a VI. Pál pápa által alapított ökumeni­kus Intézet építése rövidesen befejeződik. Először az új in­tézmény könyvtárát kívánják berendezni, ahol január elején a spanyolországi Montserrat bencés kolostorának hat szer­zetese megkezdi a könyvek ka­talogizálását. A vendégfogadós írer.tséfje Irts: Csanád Béla Bizony, nagy félelemmel kö­zeledtem hozzá azon a napon, a számadás napján. Szégye­nemben fejemet lesütve áll­tam előtte, s nem mertem rá­nézni, hiszen mégiscsak őt küldtem el házam ajtajából, akkor, amidőn még a világba se lépett. Nem tudom, hol történt ez az első és örökre szóló talál­kozás, amikor végre szemtől szembe álltunk egymással. Nem emlékezem a tájra, a környezetre, nem tudom, há­nyán voltak körülöttem. Szá­momra akkor egyedül csak ő létezett. Alakja mindent be­töltött, nem lehetett másra fi­gyelni. Pedig csak egy pilla­natra láttam kimondhatatla­nul lenyűgöző, mindent bir­tokló arcát. De szemem lesüt­ve is éreznem kellett egáaz testemben az o jelenlétét. Meginduló könnyeim fátyolén ét úgv láttam — vagy csak hangjából érettem? —. hogy mosolyog, szelíden és bátorí­tóan. — Hát hogyan is történt? —‘mintha ezt kérdezte volna, azonnal belekezdtem történe­tembe. * Olyan tömeg nyüzsgött azokban a napokban Betlehem utcáin és a vendégfogadókban, hogy mozogni is alig tudtunk. Minden ház tele volt. Majd belebetegedtem a munkába, alvásra csak egy-két óra ju­tott. Szolgáim is derekas mun­kát végeztek, az egyszerűbb vendégeket ellátták minden jóval, de a gazdagok előtt csak nekem kellett hajlonga- nom. Nem szabad elszalaszta­ni a jó alkalmat. No és az egész fogadót irányítani — kutyadolog ez ilyen forgalom­ban, amikor csalók, rablók és betyárok kóborolnak az uta­kon. Jól emlékszem, egyik este lelkendezve jött legkedvesebb leányom, Ráchel, hogy kint az ajtóban egy ifjú házaspár be­bocsátást kér, megelégednek akármilyen kis zuggal, a fia­talasszony gyereket vár. Ad­junk nekik szállást — kö- nyörgött a lány. — De hol, kislányom, hol? — mondtam neki. — Már anyád és te is, meg én is a konyhában alszunk, a kövön. Hol adjunk nekik szállást? Az udvar meg nem nekik való. Nem viselős asszonynak való hely ez. Hanem tudod mit, menjenek ki a juhászokhoz, a város szélére, ahonnét a húst szoktuk beszerezni. Ráchei elkísérte őket a vá­ros szélére, az istállókhoz, én nem is láttam őket. Másnap­ra elfelejtettem az egészet. Hát honnét tudhattam volna igazában, kik voltak ők. Az azonban nem igaz, hogy ki­zavartam őket — ezt csak ké-. sőbb fogták rám egyesek. En csak akkor döbbentem rá, kik is voltak, amikor a mágusok megjelentek a varosban. Igaz ugyan, hogy a pásztorok már előbb mindenféle jelenésről beszéltek, de hát a pásztorné­pet kevesen veszik komolyan. A mágusok, azok igen, őket ko­molyan kell venni. Nálam szálltak meg, s mielőtt elin­dultak vissza hazájukba, ki­vallattam ügyesen az egyik szolgát, merre jártak, mi já­ratban. Alighogy elmentek, küldtem is mindjárt Ráchelt, keresse meg őket, hozza ide a kis családot, ingyen szállást adok nekik, akár életük vé­géig ... * Rachel azonban egyedül ér­kezett vissza, futva és jajgat­va. Nem találta őket. Kato­nákkal találkozott, akik fel­dúlták a házakat, mindenütt a kiss Messiást keresték. — Biztosan őket is megöl­ték — jajgatott a kislány, há­rom napig csak sírt és jajga­tott. Hetekig alig lehetett lel­ket verni belé. — Uram, nálam is kerestek téged. Majdnem bajba keve­redtem miattad, megfenyeget­tek, hogy biztosan elrejtette­lek .. . Idáig jutottam az elbeszé­lésben, s akkor újra felemel­tem a fejemet, aggódva, va­jon elfogadja-e mentegetődzé- semet. Ö pedig, már világo­san láttam — mosolyogva bó­lintott: — Igen, te akkor nem is­merhettél fel engem. De a többiek, akiket tanítottam, akiknek példát adtam a sze­retetni ... Neked megbocsá­tok, Ráchelt pedig gazdagon megjutalmazom jóságáért, s téged is megjutalmaztak miatta. Ráchel pirulva lépett elő, belém kapaszkodott, és vé­konyka, elíogódótt hangon suttogta: — De, Uram, hiszen én sem láttalak téged sohasem ... Nem folytathatta, nem lehe­tett érteni szavait tovább, mert a többiek is mind beszélni kezdtek. Volt, aki lelkiismeret- furdalást érzett, volt, aki cso­dálkozását akarta kifejezni Csak egy pillanat az idő attól kezdve, hogy em­berré lettél, egészen az idők beteljesedéséig. Az évezrede' átvonulnak előtted, hogy meg­áldd őket és hogy rész ei le­gyenek egyetlen pillano dnak, amely emberi életed é sorsod által megragad minket és ha­zavezet Isten életének örökké­valóságába. Megígérted, hogy eljössz, és el is jöttél. De hogyan jöttél el? Emberi életet vállaltál ma­gadra, olyat, mint a miénk. Asszonytól születtél, Poncius Pilátus alatt szenvedtél, ke­resztre feszítettek, meghaltál és eltemettek. Magadévá tetted azt, ami elől mi menekülünk, megkezdted, aminek éppen a végét vártuk eljöveteledtől. Élted a mi életünket, amely nem> más, mint tehetetlenség, lényegénél fogva végesség és halál. Éppen ezt az emberi természetet vetted magadra, nem azért, hogy átalakítsd vagy megsemmisítsd, sem azért, hogy láthatóan vagy megtapasztalhatóan megdi- csőítsd, istenivé tedd, sem hogy csordultig elhalmozd olyan javakltal, amelyeket az emberek rövid életük kicsi és kavicsos szántóföldjéből csak. szűkösen és fáradságosan tud­nak előteremteni. Egyszerűen az életünket tetted magadévá úgy, ahogy van. De mit használ nekem, ha sorsom most sorsodban oszto­zik, csupán azért, mert Te as enyémet magadra vetted? Vagy pedig csak jöveteled kez­detévé tetted életemet, kezde­tévé a Te életednek ebben a világban? Add, Uram, hogy ebben az új esztendőben életem a Te életed legyen. Karl Rahner 1971. szeptember 30? püspöki szisiedus Rómában A Szentatya egészségi álla­potában örvendetes javulás kö­vetkezett be. fg'r elvégezhette tervezett karácsony-heti prog­ramját. December 22-ére, keddre, összehívta a bíborosi kollégiu­mot. Ez alkalommal bejelen­tette, hogy 1971. szeptember 30-ra összehívta a püspöki szi- nodust, melynek napirendjén szerepel a papi nőtlenség és a nős papok kérdése, valamint a papságot érintő több más ügy is. Beszédében kitért a pápa az olasz válási törvényre is, és sajnálkozását fejezte ki miatta, megjegyezve, hogy a törvény ellentétben áll az olasz kor­mány és a Vatikán között kö­tött konkordátummal. t Karácsony első ünnepén, de­cember 25-én, a Szentatya Urbi et orbi áldást adott a Szent Péter téren összegyűlt hívők sokaságára. Néhányan vádaskodni kezdtek: — Uram, ez a vendégfoga­dós, akárhogyis vesszük, mé­giscsak téged, személyesen utasított el. Nem hagyhatod büntetés nélkül... Mi azonban ártatlanok vagyunk. Sohasem találkoztunk veled. Így kiáltoztak, de az Úr egy kézmozdulattal véget vetett a zsivajnak. ,— Ti nagyon jól ismertetek engem — intett a gonoszok­nak. — Éhes voltam és nem adtatok ennem, nyomorúság­ban láttatok és nem törődte­tek velem, sőt undorral elfor­dultatok tőlem. S amit a leg­kisebbek közül egy ellen tet­tetek, azt ellenem cselekedté- tek. Aztán kitárta a karját és ünnepélyesen, szelíd hangon fordult a jókhoz: — Jöjjetek, Atyám házába. Tiétek ez az ország, mert fel­ismertetek engem testvéreim­ben. Éhes voltam és ennem adtatok ... Hirtelen énekszót hallot­tam, a jók boldogan ujjongani kezdtek, majd Jé-nis nvomá- ba sze"ődve elindulta?! r f''’ra­gyogó fényesség irányába. Rá­chel kézen fogott, és halkan csak ennyit mondott: — Menjünk mi iá, apájn. Most már örökre látni fogjuk Öt

Next

/
Thumbnails
Contents