Új ember, 1971 (27. évfolyam, 1/1278-52/1329. szám)

1972-01-02 / 1. (1330.) szám

—> 1 « 'V o //n TTT/77T i. / Ára 1,50 Ft Katolikus hetilap 1972. január 2. (1330.) EMBER ÉS IDŐ Gyakran haliam: a gyermek még nem ismeri az idp fogal­mát Igaz ez? Féligazság. A gyermek még kívül él az Időn, legalábbis azon az időn, amelyet a falon ketyegő szer­kezet csápjai közé tud szoríta­ni és fáradhatatlanul villogó kardjával percekre tud szab­dalni. A gyermek, amikor szeme rákerekedik a létre, a magáé­ra és mindazéra, ami körül­veszi őt, végtelennek, határta- lannaik, m-érhetetleinnek, tel­jesnek érzi azt Az ember az örőklét igényé­vel lép az életbe, az időbe. Olyan természetes és mélyről jövő ez az igény bennünk, hogy lényegéről soha nem tu­dunk lemondani. Még azok se mondanak le róla, akik szóval az ellenkezőjét hirdetik és őszintén, becsületesen és meg­győződéssel hirdetik. Megtörténhetik, hogy fáj­dalom, veszteség, testi-lelki gyötrelem annyira erőt vesz az emberen, hogy leszűkül a látóhatára és a halál kapuján át kíván vagy próbál mene­külni, de ha felocsúdik, be­vallja, nem az öröklétet akar­ta eldobni, hanem az ideig- való szenvedéstől kívánt me­nekülni. Valóban, az örökkévalóság arzomjával vándorolunk ideig- való földi útjainkon! Nem volna tehát természe­tes elemünk az idő? Ne érez­zük magunkat benne otthon? Tartsuk-e számfcivetésnék, ahogyan a középkor embere hitte? Lássuk-e siralom völ­gyének mindazt, ami körül­vesz bennünket, várjuk-e tét­lenül, közönyösen, messzire tá­gult szemmel? Féligazság, gonosz féligazság ez is. Ahogyan természetünk mélyéből fakad az örökjét szom ja, ugyanúgy lelkünk mélységéből fakad az a másik szomj, amely úgy hatalmasko­dik el bennünk, ahogy előre­haladunk életünk dele felé: az alkotás, a teremtő cselekvés ösztönös vágya. Alkotni, teremteni, jót ten­ni, használni, itt és most, amíg van időnk — természetes vá­gya, ösztöne mindnyájunknak, még azoknak is, akik az ellen­kezőjét a puszta élvezetet, ér­vényesülést, a hasznot hirde­tik életük és minden élet ér­telmének. Annyira hozzátartozik lé­nyünk természetéhez, hogy al­kotó munkával, szellemi és er­kölcsi kielégülést adó cseleke­detekkel töltsük ki óráinkat, napjainkat, életünket, hogy ezek hiányában légüres térbe kerülünk, megkeseredik agyunkban a gondolat, szí­vünkben az érzés, szánkban a szó. Nincs gyötrőbb, lehango­lóbb szegénység, nincs a lé­leknek nagyobb nyomorúsága, mint a talentumé, amelyet nem akarnak vagy tudnak százszo­rosán kamatoztatni. Igen, e százszoros Iramat vá­gya annyira benne él lelkűnk­ben, hogy amint lefelé ha­nyatlik napunk, egyre nő a kérdések árnyéka szívünkön: mi értelme .volt, fáradozásaink­nak? Van-e értelme cseleke­deteinknek? Nem csupa gyar­lóság, tökéletlenség, befeje- zeüenség-e egész életünk? Boldog, akiben ki tud -yfl- nd az alkony virága: a szent remény, amely épp oly ter­mészetes tulajdona az ember­nek, mint az örökkévalóság vásya, amellyel a létben kö­rültekint és az alkotás vágya, amely kitölti az életét küzde­lemmel, örömmel!, kudarccal, bánattal és sikerreL Gyermekkonmk létérzésének megújuló lehelete, az öröklét hite és reménye ez, amely azt suttogja: nem az számít és nem az a fontos, kicsinyek-e vagy nagyok jótetteink, érté­keink, befejezettek, tökélete­sek-e vállalkozásaink. Minden szép és jó fölébe emelkedik az időnek, egyesül minden jóval és széppel, s eljut a szépség és a jóság tengeréig. S velük együtt mi Ír Sínké Ferenc Az éjjelt várom > áfa minden csupa sejtelem — az ablak négyszögén szűrődik a csillagok mögül a végtelen. Az öröklét foszlánya, az idő lankadtan lükteti az év utolsó perceit Az éjfélt várom — milyen múlandó minden itt! A múltak mérőónját lebocsátva próbálom mérni létünk titkait, a forgandók, a csillogók rejtélyét Nincs poharam, hogy . felköszőntsem az új évet, enyém csupán a hit, fölnyújtom ezt az ősi serleget, amit cizelláltak évezredek s fölszáll imám múlandóságunk pohárcsengései fölött lebegve, ahogy száll itt minden ima az időből a végtelenbe. Nagy Miklós NEMZETKÖZI EUCHARISZTIKUS KONGRESSZUS A következő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust — amely 40-ik lesz az Oltári- szentség világünnepei sorában — 1973 februárjában, az auszt­ráliai Melbourne-ben rendezik meg. A bejelentéssel egyidő- ben megkezdődtek a kongres­szus előkészítő munkálatai is. Az előkészítés egyúttal amel- bourne-i egyházmegye lelki­pásztori megújhodását is szol­gálja. A kongresszust „nagy- misszió” előzi meg. Az igazságosság békét teremt VI. Pál pápa üzenete az 1972-es békevilágnapra WétsáHy év óta — VT. Pál pápa kezdeményezésére — az újesz­tendő első napja egyben a vUág- béke ünnepe is a katolikus egy­házban. Az 1972. évi vUágbéke- napra készülve Szentatyánk is­mét felhívással fordult a világ népeihez, amelyben többek kö­zött ez áll: ■— Újra a békéről szólunk, mivel azt mindennél maga­sabbra értékeljük. Az emberi­ség alapvető kincse a béke, á civilizáció, a haladás, a rend és a testvériség záloga. A béke eszméje az emberi élet fejlő­désére elsőrendű hatással van. Jelentőségében különösen is növekszik, amikor ellentétes eszmékkel és tényekkel kerül szembe. Igen szükséges eszme, mely sarkall és megterméke­nyít, magában foglalja az em­beriség vágyát, erőfeszítéseit és reményét. Méltó, hogy min­den egyéni és közösségi tevé­kenységünk kiindulópontja, be tetőző je legyen. Különösen fontos, hogy he­lyes fogalmat alkossunk a bé­kéről és megszabaduljunk min­den róla alkotott hamis elkép­zelésünktől, káros kísérő jelen­ségeitől, melyek eltorzítják. A fiatalokhoz szólunk: vajon a béke olyan állapot-e, mely bé­nítja az életet és a halált hir­deti? Az élet mozgás, fejlődés, erőfeszítés, munka ... Nem in­kább ehhez hasonlít a béke?. Lévén az ember legfőbb java, soha nem érhető el teljesen, mindig újra és újra meg kell hódítani; a béke központi esz­me is és alkotó örömmel átha­tott buzgólkodásra késztet. A béke azonban nem azonos a hatalommal. Ez főleg a fele­lősséget viselő emberekhez szól. Az ő kötelességük ugyanis, hogy rendezett körülményeket teremtsenek egy bizonyos meg­határozott csoport tagjai szá­mára, mint amilyen a család, az iskola, az üzem, a társadal­mi osztályok, a város vagy az állam. Állandó azonban a ve­szély, hogy a torzulások foly­tán a béke merő látszattá lesz, mely dicstelen győzelemből származott, esetleg értelmetlen hatalmaskodásból, elnyomás­ból; a szembenálló erők egyen­súlyából. Ez utóbbi különösen fenyegető veszély, mely alka­lomadtán konfliktusban rob­banhat ki. Ezért nehéz, de nélkülözhe­tetlen, hogy a békéről helyes fogalmat alkossunk. Nehéz mindenekelőtt azok számára, akik nem azt vallják, hogy a béke legsajátosabb emberi mi­voltunkhoz tartozik, az emberi őszinteségben gyökeredzik. Az olyan béke tehát, mely nem az igazság tiszteletén alapul, nem lehet megfelelő. Az emberi őszinteség pedig maga az igaz­ságosság. S vajon az igazságosság va­lóban változhatatlan? Igen, abban az értelemben, amit jog­nak s kötelességnek nevezünk, amin törvényeink alapulnak, hiszen ezek biztosítják azt az állandóságot, melyet tilos meg­sérteni. Ez a rend a béke. Az igazságosság tudata nap­jainkban mindenütt növekszik. Mindnyájan tudjuk, hogy ma az ember a műveltség kiter­jesztésével új öntudatot fej­leszt ki magában; embernek érzi magát, tehát tudja, hogy sérthetetlen, másokkal egyen­rangú, szabad és a felelősség hordozója. Van benne valami szent is. Ennek révén szemé­lyiségének mind a két szférára kiterjedő ismerete tölti el, ket­tős erkölcsi igénybevétel ter­heli a jogok és a kötelességek által. Olyan jelenséggel állunk itt szemben, amely nem csu­pán egyéni jellegű, vagy egyes íki választott csoport tulajdona. Olyasmi ez, amely az egész közösségre érvényes, mondhat­ni világméretű. Miért húzódunk tehát attól, hogy az igazságosságot tegyük a béke alapjává? Nem az kö­vetkezne ebből — ahogyan a legutóbbi püspöki szinodus is kinyilvánította :—, hogy mind a nemzeti közösségeken belül, mind a nemzetközi síkon, még nagyobb mértékben valósítsuk meg az alapvető igazságossá­got? Hogyan nevezhetnénk békének ezt a rendet, amely az alapvető igazságossá­got lábbal tapossa? Béke-e az erőszakos elnyomás és állandó lehet-e ez a béke? Követelmé­nyéhez tartozik a fejlődéshez való jog, mivel minden nép joga, hogy önmagát kibonts takoztassa. Igen súlyos és összetett ez a kérdés, és ezért nincs is szán­dékunkban, hogy gyakorlati megoldásokkal foglalkozzunk. Az Apostoli Szentszék nem il­letékes erre. Am buzdítani kell a világot, hogy a béke, az igaz. ságosság műve, az „Opus ius- titiae pax” megvalósuljon. Ezt ismételjük élesebb fogalmazás­ban ma, mikor a békevilág­nap jelmondatául választjuk ha békét akarsz, munkálkodj az igazságosságért! Nem azt jelenti ez, hogy az igazságosság gyakorlásának ne­hézségeiről megfeledkezünk. Hiszen nagyobb önfegyelemre van szükség ahhoz, hogy a bé­ke előfeltételeit tegyük ma­gunkévá, mint ahhoz, hogy vélt jogainkat rákényszerítsük ellenfelünkre. Bízunk abban, hogy a mo­dem ember lelkében az igaz­ságosság és a béke eszményei olyan energiákat szabadítanak fel, amelyek végül diadalra vi­szik ezeket az eszményeket Ezért ismételten felszólítjuk katolikusokat, ebben az 1972-es évben az igazsságosság fényé­nél ünnepeljék meg a bé­ke világnapját. Reméljük, hogy olyan tettekre serkentjük hí veinket, amelyek kifejezik az igazságosság és a béke őszinte vágyát. Felhívjuk a katolikus egyház gyermekeit, vigyék el a reménység üzenetét az embe­rekhez. A reménységről kell tanúságot tennünk a nagyobb igazságosság és testvériség ré­vén. Felhívásunk tulajdonkép­pen a legutóbbi szinodus nyi­latkozatát ismétli: Reményein­ket abból merítjük, hogy Krisztus a mi békénk. Ahol sikerrel gyógyítják a fehérvérűséget A Paris Match egyik leg­utóbbi száma hosszú képes be­számolót közöl a Tennessee ál­lambeli Memphis Szent Júdás Tádé kórházáról, ahol az egyik legsúlyosabb betegséget, a fe­hérvérűséget — leukémiát — az esetek hatvanöt százaléká­ban gyógyítani tudják. A kór­ház orvosai tagadják, hogy va­lamilyen világraszóló felfede­zésnek köszönhetnék sikerei­ket, azt mondják, csak a meg­Év végén Irta: Fekete István Éjfél van. A havas utalk és az örök időik országú tján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tom­boló szél nyargal az éj szálká­ban. Nincs, ami útjába álljon s a dermedt jegenyék riadtan kapaszkodnak a fagyos föld­be. Éjfél van: a szellemek órá­ja, amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon s az Űr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ra­gyogó trónusa előtt Az egyik tépett, havas szakáUú agg, a másik ifjú ember. — Elvégeztem, Uram — szól az agg — bocsásd 'el szolgádat — és leteszi a tarisznyát meg a botot — Januártól decemberig jártaim a földi utakat és ar­cod bélyegét mindenre rá­ütöttem. Mozgattam az óráikat és napokat. Csírákat szöktet­tem életbe és érett magokat arattam; a rügyeket virágíba borítottam és gyümölcsüket is leszedtem. öreg sírok hátát behorpasz- tottam, régi fejfákat eldöntöt­tem, temetőket gyarapítoítam. De ott voltam Uram a nász­ágyon is és egyformán mér­tem a szerelem bódulatát és a vajúdás gyötrelmeit. A folyók új szigeteket rak­tak, régieket hordtak él, a he­gyek hátán megnőtt a hó, de el is múlott, a völgyek torkában új források fakadtak s a ré­giekre köveket raktam rende­lésed szerint öledbe hullott Uram, min­den. A növekedés, az épülés is, meg a rombolás is; csak Te maradtál Uram-, változatlan és örök elejétől fogva. Az ifjú felveszi a botot meg a tarisznyát Az elnyűtt hu­sáng acélos, görcsös bottá erő­södik abban a pillanatban s a' foszlott tarisznya újjá, kövérré dagad a láthatatlan útravaló- tóL — Elmegyek Uram — szól — akaratod szerint Űtravaló- mat elszórom majd a földi vi­lágban. — Elolvasztom a jeget, vi­rágba borítom a fákat, dús ka­lászokat értelek és megrázom a lombhullató fákat az őszí határban; aztán meg telet bo­rítok az álmodó ugarra. — Csak egyet kérek tőled, Uram — ha megengeded. Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz és nyugodt, tele kamrás a tél, amiket ím, tarisznyámba ad­tál. Én leszek az idő egy évig Uram, a Te világodban, en­gedd meg nekem, hogy lassú legyek, ha örömre válnak per­cek és gyorsanmúló, amikor a bánatot mérem, a könnyet s a hűvös enyészetei takarom a Te teremtményeidre. Az Ür int: felragyog a fel­hőn túli világ. A vándor el­indul, a csillagerdők úfctalam útjain a Földre. V 5 ww*1*1*1! levő felfedezéseket alkalmaz­zák szigorú terápiájuk kere­tében. Érdekes a kórház keletkezé­sének története. Alapítója az amerikai televíziós hálózat vi­lághírű szerzője: Danny Tho­mas. A libanoni—szír eredetű Danny Thomas 1937-ben fiatal bevándorló volt az Egyesült Államokban. Egy hideg téli napon zsebében 'hét dollárral állást keresve bolyongott az egyik amerikai város utcáján. Otthon terhes felesége várta. Betért az egyik templomba, Szent Judás Tádé szobra elé térdelve könyörgött a Gondvi­selés segítségéért. Fogadalmat tett: ha sikerül kiverekednie magát a szegénységéből, temp­lomot építtet Szent Júdás Tá­dénak, a Krisztus alteregója- ként tisztelt apostolnak. Másnap egy rádiós szereplé­sével harmincöt dollárt kere­sett, s ézzel elindult a siker útján. 1960-ban azzal kopogta­tott be a chicagói érsekhez, hogy hárommillió dollárt akar adományozni egy temp­lom építésére, amely Szent Júdás Tádé tiszteletét hirdet­né. Az érsek azonban így vála­szolt: — Szent Júdás Tádé apostol tiszteletét jobban szolgálja, ha kórházat építtet S megmagyarázta neki, hogy az égiek a fogadalom ilyen megváltozását nem veszik rossz néven. így aztán a kedves apostol tiszteletét egy szobor őrzi a gyermekkórház előtt íme az angyalok karácsonyi éneke amit mi közösen énekelünk ma Nyugaton és Keleten. Hogyan is lehetne máskép­pen? Ugyanaz a mi Urunk, ugyanaz a Szent Szűz, az evangéliurri, a keresztség ugyanaz, egy a hitünk Krisz­tusban, a kehely és az Egy­ház ugyanaz, az élet itt és az örökkévalóságban ugyanaz. Íme, az egyetlen és leg­magasabb teológia! Kelet és Nyugat keresz­tényei arra vagyunk hivat­va, hogy • ápoljuk, magunk­ban a kiapadhatatlan vá­gyat: ugyanazon Egyház­hoz akarunk tartozni egy­másért, barátainkért és is­meretlenekért, a lehető leg­hamarabb. Ebben az egység-vágyban nem arról van szó, hogy az egyik egyház lépjen át a másikba, hanem hogy útja­ink egyesüljenek Krisztus felé haladtunkban; nem alávetve az egyik egyházat a másiknak, hanem egymás mellett élve, az imádás bel­ső egységében megerősödve, visszaállítva az egy, a szent, az apostoli és egyetemes Egyházat. Amivel ugyanis elválasztattunk egymástól, az nem pápai, vagy zsinati dekrétum, hanem a de facto cselekvés. A szeretet átható ténye képes arra, hogy elhalvá­nyítsa a teológiai különbsé­geket és visszavezessen bennünket az ősi hithez, amely szerint Krisztusban ugyanazon valláshoz tarto­zunk. Athenagoras pátriárka A SZENTATYA URBI ET ORBI ALDÄSA VI. Pál pápa karácsony első ünnepén, szombaton Róma há­rom templomában mutatott be szentmise. Az elsőt éjfélkor a Sixtusi-kápolnában, ezen a diplomáciai testület tagjai is részt vettek. A másodikat reg­gel egy külvárosi templomban. A harmadikat délelőtt 11 óra­kor a Szent Péter bazilikában. A szentmise végeztével, 12 óra­kor a bazilika erkélyéről mondta el karácsonyi szózatát. Utalt arra, hogy az angyalok hirdették: Ne féljetek, megszü­letett a Megváltó: Az egyház feladata, hogy ezt az üzenetet továbbítsa a hívekhez a szél­rózsa minden irányában. Nyis­sátok ■ meg az ajtót Krisztus előtt, tárjátok ki szíveteket az Ö tanítására — fejezte be sza­vait a Szentatya. •Végezetül a pápa Urbí et orbi áldást adott. íjjas érsek - díszdoktor A Hittudományi Akadémia f. évi IX. rendes ülésén egy­hangúlag elhatározták, hogy íjjas József kalocsai érseket, a magyar katolikus püspöki kar elnökét 70. születésnapja alkal­mából, tudományos munkássá­gának elismeréseként — ame­lyet főleg a Szentírás kutatá­sának területén végzett — „doctor honoris causa” cím­mel tüntetik ki. December 18-án Timkó Imre dékán felkereste a budapesti lakásán tartózkodó érseket, és a fakultás nevében hivatalo­san megkérdezte, hogy elfo­gadja-e a díszdoktorságot. íj­jas József érsek, püspökkari elnök meghatott pzavakkal mondott köszönetét a dékán­nak és az egész karnak a meg­tisztelő kitüntetésért és kérte, hogy az ünnepélyes aktust a jövő év februárjában tartsa meg az Akadémia, melyre székfoglalóját is el fogja ké­szíteni. KISBERK IMRE PÜSPÖK ESKÜTÉTELE Kisberk Imre püspök, szé­kesfehérvári apostoli kor­mányzó — e tisztsége érintet­lenül hagyásával — esztergo­mi apostoli kormányzóvá tör­tént kinevezésével kapcsolat­ban december 22-én, szerdán, Losomczi Pál, a Népköztársa­ság Elnöki Tanácsának elnöke előtt a Magyar Népköztársa­sághoz való hűségre, annak al­kotmányára és az alkotmányos jogszabályok megtartására es­küt tett. Az eskütételnél jelen volt Cseterki Lajos, az Elnöki Ta­nács titkára és Ballp István, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese.

Next

/
Thumbnails
Contents