Új Ember, 1977 (33. évfolyam, 1/1591-52/1642. szám)

1977-01-02 / 1. (1591.) szám

A KATOLIKUS SZEMMEL MINDIG ÚJRA FEL KELL ÉBREDNEM: az örökkévalóság történik bennem egyszer s mindenkorra akkor is, ha véleményem szerint nem is olyan fontos az, ami az idővel tovafut. Nincs minden pillanatom egyformán „megtöltve” azzal az eseménnyel, ami marad. Időmnek egy pillanata mikor lenne úgy „megtöltve”, hogy az ember az idők teljességéről beszéljen? Hiszen ez a világ számára Istennek testté lett Igéje által jött el. Nyilván csak ha önbirtoklásom a teljes odaadás ak­tusa lenne Isten számára. Ez csak akkor történhetne meg, ha én egé­szen éberen, bátran és elhatározottan beleélném magamat abba a szempillantásba, amikor egészen odaadom magamat Istennek, és ebbe az odaadásba belefoglalnám egész szabadságomat. Akkor tudnék el­jutni a megragadottságnak abba az állapotába, amit Isten szereteté­­nek nevezünk. Ehhez nem érzelgősség kell, hanem hallgatag és csen­des hűség, mert a mi Istenünk felfoghatatlan és én csak annyiban bir­toklom magamat, amennyiben ez a birtoklás egyúttal a tökéletes oda­adás aktusává tud válni. Karl Rahner (Fordította: Nagy József) A KÖRNYEZET VÉDELMÉRŐL (ökológia) egyre-másra jelennek meg külföldön is, hazánkban is könyvek, tanulmányok. Kongresszusok szólnak az emberiség lelki­ismeretéhez: mentsük meg a technikai civi­lizáció, a szennyezettség által fenyegetett természeti-biológiai egyen­súlyt, hogy el ne fogyjon földünkön az oxigén, el ne sivatagosodjék a termőföld, meg ne mérgeződjenek a tengerek és a folyók. Sőt már olyan vészharang is kong a kontinensek fölött, hogy ,már túl későn van talán (Cobb: Is it too late? New York, 1972). Természetesen az egyház is vállalja a reá eső részt ezen a téren is a világmentő akcióban, la­punk is foglalkozott nemrég a témával részletesen, a Vigilia novembe­ri számában pedig Boda László professzor világította meg a kérdést teológiai oldalról. A múlt év őszén Balatonfüreden az Ökumenikus Tanács rendezett ötnapos nemzetközi konferenciát „ökológia és etika” címmel. A Világosság novemberi száma tárgyilagosan, a dialógus szel­lemében részletesen beszámol a főbb előadásokról. Két megjegyzéssel egészítjük ki a beszámolót. J. R. Heeger (Uppsala) szerint „a hagyományos bibliai világkép köz­vetlenül vezet az ökológiai Válsághoz, mert... a világot csak eszköz­nek, a természetet csak alávetettnek tekinti az ember céljainak el­érésében”. Ha valaki így értelmezné a Bibliát, akkor valóban a ter­mészetet csak az ember rabszolgájának tekintené. Ám épp a Biblia győzi meg az elfogulatlan olvasót, hogy a természet a kinyilatkoztatás szerint nemcsak „eszköz” az ember üdvözülésében, hanem önmagában is valami nagyszerű létező, az autonóm szépség hordozója. A Teremtés könyve — még mielőtt elbeszélné az első emberpár teremtését (amit persze nem szoktunk szó szerint értelmezni) — úgy ábrázolja a Te­remtőt, mint aki gyönyörködik kezének művében. Ezért az ég, a föld, a vizek, a növények és az állatok létbe hívása után ..Isten látta, hogy ez jó”. A Biblia „antropocentrizmusa” (emberközpontúsága) nem zár­ja ki a nagyvilág megbecsülését, szuverén létének értékét és szépsé­gét. 2. R. Weier (Bécs) előadását követően az egyik teológus megjegyezte, hogy a „szentség fogalmát ki kellene terjeszteni az ember természeti ..környezetére, utalva arra ..., hogy újabban már beszélnek a test szent­­ségéről is (Heil des Körpers, Rahner)”. Ha ez így hangzott el, a teoló­gus kissé­­ késésben van a szándékával. Elég a II. Vatikáni Zsinat számos ide vágó nyilatkozatát fellapozni (pl. Az Egyházról szóló kons­­titúció, 36). Eszerint az embernek a világot nemcsak a „szentebb élet"-hez kell felhasználnia, hanem „a híveknek az egész teremtés leg­belsőbb természetét, értékét és Isten dicsőítésére való rendeltetését fel kell ismerniük”. Ez ugyanaz, amit a Teremtés könyve ír összefog­lalóan: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott”. (Ter 1, 31.) A Biblikus Teológiai Szótár is megállapítja: „Úgy tűnik, hogy (a „szent” fogalma) egyedül a megközelíthetetlen Isten számára van fenntartva, mégis állandóan a teremtményeknek is jelzője” (1184 o.). Teilhard de Chardin egész munkásságára jellemzően így nyilatkozik: „Hála a Teremtésnek és még inkább a Megtestesülésnek, semmi sem profán itt a Földön annak szemében, aki minden teremtményben meglátja a létnek azt a kiválasztott részecskéjét, amely a beteljesedés útján járó Krisztus vonása alatt áll..(Rezek Román fordítása). Amikor tehát K. Rahner a „test szentségéről” (üdvéről) beszél, ebben bennfoglalóan (implicite) a világ szent jellegéről is szól. (h. j.) A KERESZTÉNYSÉG ÉS A GYERMEK. .Angliá­ban nemrég jelent meg egy tanulmány, »A gyerekek történelme«, amely kimutatja, hogy ... Európában a gyerek az egész keresztény korban az eredendő bűn hordozója, a sátán lakhelye, vétkek edénye volt, s ezért ütni-verni, egy időben akár megölni is kötelesség volt, nem szégyen.” E sorokat ol­vastuk az Élet és Irodalom 1976. december 11-i számában, Szász Imre Embervédelmi terület című írásában. Mivel a cikkíró által idézett tanulmány nem áll rendelkezésünkre, nem tudjuk, hogy a jeles angol mivel bizonyítja súlyos vádakat tartal­mazó állításait. Mert igaz ugyan, hogy a megszületett gyermek hitünk tanítása szerint „az eredendő (helyesebben eredeti) bűn hordozója”, de ettől nem az ütés-verés s főként nem a megölés szabadította meg, hanem a keresztség szentsége. Ha pedig megkeresztelték — rendsze­rint már csecsemő korában —, nem volt tovább a „sátán lakhelye”, hanem Isten temploma lett. A vértanú Lonidászról, Órigenész édes­apjáról olvassuk, hogy amikor a keresztelés után haza vitték kisfiát, térdre borulva tisztelettel megcsókolta gyermeke mellét, mint a Szentlélek templomát. Hogy a kereszténység a gyermeket a „vétkek edényének” tartotta volna, aligha bizonyítható. Azt nem tagadjuk, hi­szen mindnyájan naponta tapasztaljuk, hogy minden gyermekben a keresztelés után is megmarad „a rosszra való hajlandóság”. De ezt a hajlamot a kereszténység neveléssel igyekezett féken tartani és a jó felé irányítani. Tudjuk, hogy a régebbi korokban a neveléshez testi fenyítés is hozzátartozott. A kereszténység soha nem tér és idő fölött lebeg, hanem társadalomban, adott korban élő keresztények testesítik meg, természetes, hogy ők is a környező valóság gyermekei. De a ke­resztény nevelésben még a testi fenyítés sem volt esztelen ütés-verés vagy szadista kínzás, még kevésbé gyilkosság. Hogy „a gyermeket egy időben akár megölni is kötelesség volt”, alighanem valótlanság. Hiszen már jóval a kereszténység előtt a hitük tanítását komolyan vevő zsidók sem ölték meg vallási indítékból kis­gyermekeiket, jóllehet a körülöttük lakó pogányok között ez kultikus cselekedet volt. S már a kereszténység első idejében tiltakoztak az egyházi írók a görög-római kultúrvilág gyakorlata ellen, akár a görö­göknél a Tajgetosz hegyről való letaszításról, akár pedig a római „csa­ládatya” gyermekpusztító döntéséről volt szó. Éppen karácsony ünnepe és az isteni Gyermek kultusza mutatja, ho­gyan vélekedett és vélekedik a kereszténység a gyermekről. De ér­demes azon is elgondolkodni, hogy Jézus, a kereszténység alapítója, mindig szeretettel nyilatkozott róluk: védte, óvta, szívből megölelte s a felnőttek elé példaképül állította őket. Nem kétséges, hogy Jézus kö­vetői a keresztények sem tehettek s ma sem tehetnek mást, mint amit I stent Mesterük tett és tanított. (K. N.) Az egyház és a világ helyzetéről A Szentatya karácsonyi beszéde Konzisztórium a Vatikánban December 20-án a Szentatya konzisztóriumot tartott A Vati­káni Rádió jelentése szerint en­nek témája a májusi konzisztó­­rium óta eszközölt 105 főpásztori kinevezés, boldog John Neumann január 23-án sorra kerülő szentté­avatása, boldog Raffaela Maria június 19-i szenttéavatása és a szent palliumok adományozása volt Ezután a távoli levő Traglia bíboros-dékán helyett Confalonie­­ri bíboros, helyettes dékán fejez­te ki a pápának a Bíborosi Kol­légium karácsonyi jókívánságait. VI. Pál pápa e köszöntésre hosszú beszéddel válaszolt, melyben év végi mérleget vont az egyháznak a világgal való kapcsolatáról, va­lamint az egyház belső életéről. „Ha a világ panorámáját szemlél­jük — mondotta beszéde első részében a Szentatya —, nem rejthetjük el aggó­dásunkat bizonyos nyugtalanságok lát­tán, melyek itt-ott megnyilatkoznak és veszélyeztetik egyes vidékek nyugal­mát. Mindenesetre bízunk azoknak jó­akaratában és bölcsességében, akik a népek sorsát irányítják, különösen azokban, akikre nagyobb felelősség súlya nehezedik. Bízunk abban, hogy elkerülik a konfliktusokat és megőrzik a békét. A magunk részéről ismét meg­erősítjük szándékunkat, elkötelezzük magunkat e nemes és annyira szüksé­ges cél szolgálatára. Felajánljuk min­den lehető közreműködésünket mind­azoknak, akik velünk együtt őszintén óhajtják a békét és a népek közötti tevékeny, áldásos szolidaritást.** Ezután négy konkrét világprob­lémáról szólt: Libanon, általában a Közel-Kelet, Rhodesia és Olasz­ország. Megkönnyebbüléssel és megelégedéssel látta, hogy Liba­nonban véget értek a harcok. Most arra kell törekednie minden ille­tékesnek, hogy megoldják azokat a kérdéseket, melyek a véres konfliktust előidézték. Felajánlot­ta a Szentszék közreműködését, főleg az anyagi és lelki újjáépí­tés segítésében. A libanoni vallá­si közösségeknek példát kell ad­­niuk a gyümölcsöző együttműkö­désre a közös célok és a nemes hagyományok szeretetében. A li­banoni fegyverszünet sok mérték­adó vélemény szerint kiváló lehe­tőséget ad a közel-keleti általá­nosabb tárgyalások megkezdésé­hez. — Lamont püspök, a rhodesiai Umtali főpásztora bebörtönözteté­­sét említve, aki a szabadságukért küzdő rhodesiai bennszülött lakos­ság érdekében küzdött, a Szent­atya annak a konferenciának eredményességét kívánta, melynek „az igazságosságot, a békés együtt­élést és a jó együttműködést” kell bizosítania Rhodesiában.­­ Az olasz helyzet érthetően közelről érinti és érdekli a pápát. A lateráni egyezmény tervezett reformjáról kijelentette, hogy a „történelem és a jelen pillanat nemcsak azt követeli, hogy mind­két fél (egyház és az olasz állam) lojálisan elismerje a másik illeté­kességi körét, hanem a kölcsönös autonómia és függetlenség meg­őrzésével megmaradjanak az összhang és a jó együttműködés útján a vallási béke és a nép lel­ki-erkölcsi javára”. A Szentatya beszédének máso­dik részében az egyház belső éle­tével foglalkozott. Az elmúlt év — mint mondotta — a Szentév lelki kisugárzásának jegyében telt el. Megemlítette az elmúlt év leg­fontosabb egyházi eseményeit: Beatrice de Silva Meneses nővér és John Ogilvie skót jezsuita szent­téavatását, és két boldoggá avatást,­­ a philadelphiai Eukarisztikus Világkongresszust, a májusi kon­­zisztóriumon történt húsz bíboro­si kinevezést, végül a legutóbb kiadott rendelkezését, mellyel végleges jogi keretet biztosított két kúriai intézménynek: a Vilá­giak Tanácsának és a Justitia et Pax pápai bizottságnak. A pápa utalt a Zsinat utáni el­hajlásokra. „Az egyház hűséges akar maradni a I. Vatikáni Zsinat irányelveihez, amely zsinat dogmatikailag és lelki­pásztori szempontból helyes, bölcs szempontokat nyújtott a korszerű megújuláshoz. Nem lehet kétségbe vonni a­­ Zsinat pozitív eredményeit még akkor sem, ha sajnálatos módon visszaélések történnek is, amelyek sú­lyos következményekkel járnak az egyház életében.” Itt utalt a túlzó progresszistákra és azokra a tradicio­­nalistákra is, akik „minden fejlődést visszautasítanak világos ellentétben az egyház élő hagyományával. Mindkét esetben a baj onnan származik, hogy — túl az alázatosság és az engedelmes­ség hiányán — nem­ veszik tudomásul: az egyháznak az alapítója, Jézus Krisz­tus biztosítja a folytonosságot a fejlő­désben”. Karácsonyi beszédét a Szentatya azzal zárta, hogy Mária oltalmába ajánlotta az egyház jövőjét, és boldog karácsonyt kívánt hallga­tóinak. / I Gondolatok a Szentatya béke-világnapi üzenetéhez Sok­szor úgy tűnik, mintha be­letörődnénk abba, hogy a hábo­rú, az erőszak és a fenyegetés hozzátartozik a világ folyásához. Még keresztény emberek is né­ha reménytelennek látják, hogy bármit lehessen tenni ellene, mások meg éppenséggel valami­lyen világpusztulástól várják a „romlott” világ megtisztulását. Annyi bizonyos: valójában nem béke az a béke, mely csu­pán a jelenlegi állapot tartósítá­sát akarja, de magától értetődő­nek veszi az emberi élet ellen elkövetett cselekedeteket. „Em­beri életen” nem csupán fizikai létezést értünk, esetleg talán ép­pen csak éhhalál szélén álló ve­getálást. Emberi élet annyi, mint emberhez méltó élet. Aki őszin­tén­ akarja a békét, annak min­dent meg kell tennie, hogy min­den ember, mindenütt a földön, emberhez méltó életet éljen, ak­kor is, ha öreg, akkor is, ha rok­kant, akkor is, ha gyermek, és akkor is, ha meg sem született, de már él édesanyja méhében. Az emberi életet fenyegető leg­ősibb ellenségünk a háború. Né­ha váratlanul, minden józan megfontolást keresztülhúzva tör ki. Máskor azonban törvényesí­tik, jogalapot keresnek rá, intéz­ményes eszköznek tekintik az el­lentétek kiküszöbölésére A fegy­verek egyre tökéletesebbek, egy­re pusztítóbbak. Bátran mond­hatjuk: aki háborút akar, halált akar, nem életet Az élet elleni merényletnek kell minősíteni az emberi sze­mély jogainak lábbal tiprását is. A II. Vatikáni Zsinat ezeket a jogsérelmeket így sorolja fel: „A csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lélektani kényszer al­kalmazása, és ami csak sérti az emberi méltóságot, mint az em­bertelen életkörülmények, az ön­kényes bebörtönzés, az elhurco­lás, a rabszolgaság, a prostitúció, a nőkkel vagy ifjakkal való ke­reskedés; de ugyanígy a lealacso­nyító munkafeltételek is, ame­lyek között a munkásokkal pusz­tán jövedelmező eszközökként bánnak, nem véve őket szabad és felelős személy számba: ezek és minden más, ami hozzájuk ha­sonló, bizony gyalázatos dolgok.” (Az egyházról a mai világban, 27, 3.) A háborúknál is több élet pusz­tul el a magzatgyilkosságok so­rán. A fejlődőben levő élet kiol­tása semmivel sem jobb a felnőtt ember megölésénél. Éppen ezért teljesen logikátlan, ha v­alaki el­utasítja ugyan a háborút, de elő­mozdítani akarja a magzatok megölését. Egyenes út vezet in­nen a genetikai befolyásoláshoz, manipulációkhoz. Ha az emberi élet többé nem szent, akkor lehe­tőség nyílik mindennemű hátrá­nyos megkülönböztetésre, az em­berek faja, neme, származása, nyelve, vallása vagy bőrszíne alapján. Mintegy húsz év óta tudato­sult az emberiségben az élet em­ber okozta nagy ellensége: az éh­ség. Milliók pusztulnak el, főleg ártatlan gyermekek a rosszul tápláltság miatt. Újabban magát az életet jelképező tiszta víz is kezd hiánycikké válni sokfelé, míg másutt rablógazdálkodást folytatnak vele az egész emberi­ség kárára. Az embernek véde­nie és óvnia kell a világot, mert ha erre tudatosan nem gondol, könnyen tönkreteheti az őt kö­rülvevő természetet. A fejlőd­ő nem jelenthet egyet a termesz­t lerombolásával, nem jelenthet gátlástalan fogyasztást. Mennyei Atyánk ránk, embe­rekre bízta ezt a világot. Jéz­ is életét adta értünk, hogy is a gyermekeiként élhessünk, és el­­küldötte nekünk a szeretet Lel­két, a Szentlelket. Küldetésünk van a világban, felelősséggel tartozunk érte. Nem könnyű ön­zetlennek lenni az önző világban, amikor sokan azt a földhöztapadt elvet vallják, amelyről Pál apos­tol ír a korintusiakhoz: „Ha halottak nem támadnak fel, ak­kor »együnk, igyunk, mert hol­nap úgyis meghalunk«”. (1 Kor 15. 32) Nem tudjuk megmondani, a világ mikor jut el az igazi élet­teljességre. Sohase feledjük azonban keresztény mivoltun­kat: egyszerre élünk a mában és a holnapban, a mai világban és az örökkévalóság fényében. Le­gyünk hűségesek természetfelet­ti „emberi" hivatásunkhoz, hos­szebbé teh­essük a világ életét (M­­K. Vasárnap Hatnapi munka után, hatnapi gondok után, hatnapi terhek után a vasárnapi oltár trónja előtt számot adok: Uram, a hat nap alatt, íme, ezt cselekedtem, a hat nap alatt talentumodat, íme, így kamatoztattam. Surbán Zoltán Engedjétek gőgicsélni a gyerekeket! A berlini egyházmegye NDK- ban megjelenő hetilapja, a „St Hedwigbslatt” meggondolandó esetről adott hírt ekképpen: „Kisvárosi egyházközség, va­sárnap esti mise. A plébános pré­dikál, szavai koppannak a csend­ben. Egyszer csak­ az első sorok­ban egy kislány­ka gőgicsélni kezd. Hangja betölti a teret. Fi­atal édesanyja riadtan súgja ne­ki: „Antónia!” és befogja a szá­ját. A hívek odanéznek, egyesek fejüket csóválják. A mam­a elpi­rul szégyenkezésében. A plébános megszakítja szavait, pár pillana­tig gondolkodik, aztán odafordul és így szól: „Engedjétek gőgicsélni a kicsit! Láthatóképp unatkozik sze­gényke, őszintén ki is fejezi ezt a maga módján. Olyan hangosan, hogy mindnyájan észrevegyük. Talán, kedves testvéreim, sokan közületek ugyancsak unatkoznak, mint ez a kicsi. Legszívesebben ti is gőgicsélnétek, csak nem mertek. Mi, felnőttek, sok őszin­te megnyilatkozásról leszoktunk. Ez bizonyos szempontból sajná­latos és örülnünk kell, ha a gye­rekek adnak nekünk példát a nyílt őszinteségről. Igen, én hálás vagyok ezért a figyelmeztetésért. A gyerekek különösen közel vannak Istenhez, jobban hasonlítanak hozzá, mint mi. A zsoltáros mondja: a gyermekek ajkáról készített ma­gának az Úr dicsérő éneket. Egészen biztosan tetszik neki ennek a kislánynak a gőgicsélése is. Nekem pedig, a ti plébánoso­toknak, ez a tanulság: a jövőben rövidebben kell prédikálnom. Isten útjai csodálatosak. Sok je­let ad nekünk és így én, a ti öreg plébánosotok, ma este meg­tanulhattam, mit taníthat nekünk egy gögicsélő gyermek. Amen.”

Next