Új Ember, 1979 (35. évfolyam, 1/1696-52/1747. szám)

1979-01-07 / 1. (1696.) szám

a KATOLIKUS SZEMMEL A KERESZTÉNY CSAL­ÁS) OLYAN FONTOS SZEREPET JÁT­SZIK Isten országa építésében, hogy az egyházról szóló zsinati kons­­titúció ,,családegyház’’ néven említi. A püspököknek soha nem sza­bad belefáradniuk abba, hogy hirdessék, a család: szeretetközösség. A házastársaikat szeretetük egyesíti és ez új életet támaszt. Ahogy a Gaudium et spes állítja: a keresztény család Krisztus és az egyház szeretetközösségének képmása. Isten kegyelmével felébresztheti a gyermekekben a papi hivatást és így az első szeminárium szerepét töltheti be. A férj, a feleség, a szülők és a gyermekek kölcsönösen megszen­telhetik egymást. Családi életük tanúságtétele által pedig Krisztus evangéliumának lehetnek hirdetői. A Zsinat egyik legjelentősebb ta­nítása arról szólt, hogyan vesznek részt az egyház üdvözítő hivatá­sában a világiak, különösképpen a családok. Szerte a világon sokan foglalkoznak a keresztény családok lelki gondozásával. Külön elismerés illeti azokat, akik a fiatal jegyeseket felkészítik a keresztény házasságra. Elismerés illeti mindazokat, akik az egyházi törvényszékeken végeznek munkát azért, hogy az egyház tanításának szellemében védelmezzék a házastársi köteléket és hogy támogassák a szükségben levő családokat. A családokban közösen végzett ima a világ átalakulását eredmé­nyezheti. Korunk leghatásosabb apostoli tevékenységét a szülők vé­gezhetik, amikor gyermekeik szívébe oltják Isten szeretetét, s életük példájával szemléltetik az evangéliumot. (V. János Pál pápa a ke­resztény családról.) A KIS GIMNAZISTA, Ivan Iljics szürke hivatalnok­ életében min­den rendben volt, és semmi sem volt rendben. Rettentő szenvedései között döbben rá: mi az, ami kell? Mit nem csinált jól? S ekkor kis­fia, Vaszja, aki mindig is nagyon szerette, beoson hozzá, megragadja a haldokló apa hadonászó kezét, ajkához szorítja és sírva fakad. ..Ivan Iljics pedig ugyanakkor nagyot zuhant, meglátta a fényt — talán a hit kegyelmét kapta meg — és megvilágosodott előtte, hogy élete nem az volt, aminek lennie kellett volna, de ezt még helyre le­het hozni...’’ De hogyan? „Ekkor megérezte, hogy valaki csókolgat­ja a kezét. Kinyitotta a­­szemét, és megpillantotta fiát. Megesett a szíve rajta.” Egyszerre megvilágosodott előtte, hogy sajnálni kell őket — fele­ségét és fiát —, nem saját magával és fájdalmaival kell törődnie, hanem mindent úgy kell intézni, hogy nekik ne fájjon. Milyen szép és milyen egyszerű! A világosság folytán belé költözött a szeretet. Ez volt az, ami hiányzott életéből. Vászja kézcsókja segítette hozzá; Ivan Iljics félelem nélkül, boldogan halt meg. Csak ennyit akartam hozzátoldani Reisinger János tanulmányához: „Halál helyett világosság” (Vigília '78. nov.): a tudós alapossága pá­rosul benne a lelki ember érzékenységével. A kis Vászja azonban, egy lényeges momentum, kimaradt belőle. — Érdekes, hogy Ivan Iljics haldoklásának leírása feltűnő módon hasonlít azokhoz a vallo­másokhoz, melyeket dr. Raymond A. Moody gyűjtött össze az „Élet utáni élet” c. könyvében. (I . : A TÉNYEK ÉS TANÚK könyvkiadásunk egyik legérdekesebb so­rozata. Nemcsak a sorozat címében rejlő magyar történelmet ismer­teti meg az olvasóval, hanem ki-ki, korosztályának megfelelően, sa­ját emberi tapasztalatait vetheti össze egy-egy író emlékezésével. A magyar történelem, sajnos, igen gazdag a szeretet nélküli, egy­más emberi mivoltát megalázó, az egyes ember hitét börtönnel, kín­zásokkal megtörni akaró eseményekben. Egy ilyen korszakról ad hír­adást Szántó Zoltán is „Egy perc — ötven év távlatából” című mun­kájában, mely egy ember és embercsoport fizikai és lelki küzdelmei­ről szól a Horthy-korszakban. Két momentumot említünk belőle, mely általános, minden törté­nelmi helyzetben a lélek és szellem, olykor hihetetlennek tűnő meg­aláztatását ábrázolja. Az írónak, miután kínzásoktól félholtra kábult embereket vezettek elé, hogy ne kínozzák tovább őket, a rendőrségi jegyzőkönyvben elis­merte — jóllehet, hozzá egy ujjal sem nyúltak — azokat a, talán csak kínzások hatására mondott „tényeket”, melyeket a foglyok „vallot­tak”. Hozzátéve, hogy jegyzőkönyvét a bírósági tárgyaláson vissza­vonja. Úgy is tett, íme, a lélek kettős szorítása: egyfelől nem bírja elviselni, hogy tovább kínozzák társait, inkább „vallomást tesz”, más­felől a hitét nem elárulni. Töreky statáriális bírósága előtt pedig ehhez példátlan emberi erőre, a hit erejére volt szükség. A másik példa: az a missziós nővér, Szőts Melitta, aki élelemmel, látogatásaival enyhítette a szerző nyolc és fél éves börtönmagányát, így vigasztalta: „Maga ugyan olyan eszméért szenved, amit én soha­sem tudok elfogadni, de az a véleményem, hogy aki eszmékért szen­ved, mindent kibír”. A bebörtönzött szerző húsz évvel később, 1948- ban, amikor Szőts Melitta és nővértársai kerültek történelmi szorító­­gyűrűbe, nem tudott segíteni. A szerző emberséges gondolkodását ta­núsítva e helyütt írja szívbe markolóan­ szép mondatát: „Szégyellem magam". (Györff.v) NEKROLOG HELYETT. A századunkkal egyidős Féja Gézától a nyáron kellett elbúcsúznunk. Életművének elemzését, bírálatát és méltatását — reméljük — a hivatottak mielőbb elvégzik. Életem sze­rencsés órái közé­­sorolom, hogy az író személyes találkozásunkkor őszintén vallott világ- és életszemléletéről. Sokszor idézte önmagát, hogy kortársaival ellentétben a halál gon­dolata nem foglalkoztatja. Úgy tűnt azonban, aki olyan gyakran hangsúlyozza, hogy számára a halál nem probléma, azt már meg­érinthette. ,A sok-sok csatát megvívott harcosok nyugalma ez. Azt írta valahol, hogy reformátusnak gondolták, valószínűleg zsoltárza­­matú írásai miatt. De katolikus volt, annak ellenére, hogy mind írá­saiban, mind szóban olykor-olykor csípett a katolikus egyházon. A század eleji hazai társadalmi és az ő saját, családi tragédiáját (fele­sége korai halála) valamilyen módon kapcsolatba hozta az egyháziak konzervatív rövidlátásával, és nem is egészen indokolatlanul. Beszélgetésünk alkalmával Prohászka Ottokár életművéről is ér­deklődtem tőle. Hogyan értékeli? Válasza lélekig vágott, súlyosan sér­tett. Elnémított. Még visszakérdezni sem tudtam. Az Élet és Irodalom 1978. VIII. 19-i számában Bata Imre emléke­zett meg Féja Gézáról. Nekrológjában többek között így ír:.......bele­bonyolódott ágazatos irodalmi anekdotáiba, amik közt számos pajzán is akadt, s lehetőleg nem pajzán embereket mártogatott meg azokban a szent hírében állókat..Bata Imre tárgyilagossága megnyugtatott, hiszen tiszteletben tartva Féja Gézát, megvédi azokat, akiknek képét sokszor talán faragott képét is — az író meg-meghasogatta. A kor­­társait misztifikátlanító Féja Gézának minden bizonnyal pozitív céljai is lehettek: mintha ellenmérget fecskendezett volna a személyi kultusz túlhajtásaira annyira hajlamos telkekbe. A volt piarista diák életében sokat tusakodott a katolicizmussal. Meglepő, hogy az önmagát kurucnak, reformátorok hevületétől izzó, intellektuális panteistának nevező Féja Gézában éppen a kritikusai és­­ nemegyszer az­ ellenfelei látták meg azt, amit, vagy nem látott még.fmnmagában,, vagy szerényen letagadott, a középkori aszkétákra emlékeztető arcát. m(h . v „Újra közösségben az Istennel és az emberekkel" A latin-amerikai püspökök konferenciája előtt Silvano Stracca, az Avvenire című milánói lap szerkesztője még a múlt év derekán interjút készített a közelgő pueblai konferenciáról Aloisio Lorschei­­der bíborossal, a Latin-amerikai Püspöki Tanács (CELAM) elnökével. Elöljá­róban annyit, hogy a latin-amerikai püspökök harmadik konferenciáját a múlt évben a vatikáni gyász és a pápaválasztások miatt kétszer is elhalasz­tották. A konferenciának különös jelentőséget ad, hogy egy szinte teljesen a katolikus földrész lelkipásztori kérdéseivel foglalkozik majd, másrészt pedig, hogy a Vatikánban bejelentették, II. János Pál pápa Mexikóba látogat, és személyesen fejti ki véleményét a felmerülő kérdésekről. Az Avvenire inter­júját némi rövidítéssel közöljük. Ki szervezte tulajdonképpen a la­tin-amerikai püspökök pueblai kon­ferenciáját — kérdezte Silvano Strac­­ca Lorscheider bíborostól. — A CELAM kezdeményezte a konferenciát számos püspöknek a Szentszékhez beterjesztett ké­relme alapján. Én magam is be­adtam egy kérelmet VI. Pál pá­pának. A konferencia megtartá­sát nem ellenezte sem a pápa, sem a Szentszék, inkább nagy tisztelettel fogadták a CELAM hivatalosan kifejezésre juttatott kívánságát. Pueblát sem a Szent­szék jelölte ki a konferencia he­lyéül, hanem a CELAM javasol­ta. Hogyan állapították megt ennek a harmadik konferenciának a tárgyát? — A Szentszék által javasolt, a püspökökkel történt számos meg­beszélés után elfogadott témája a következő: „Az evangelizáció jelene és jövője Latin-Ameriká­­ban.”­­ Mik voltak az előkészület főbb ese­ményei? — A III. konferenciát Sebasti­­ano Baggio bíboros, a Püspöki Kongregáció prefektusa, a latin­­amerikai Pápai Bizottság elnöke hirdette meg Porto Ricóban, 1977. december 3-án. Ezután a találko­zó után kezdődött meg a 111. kon­ferencia előkészítése. 1977. febru­­­ár 1­5-ig Medellinben a CELAM koordináló ülést tartott, amelyen 80 püspök vett részt Latin-Ame­­rika egész területéről. Ezen meg­határozták a konferencia tárgyát, célkitűzéseit, tagjait, helyét, a szükséges előkészületeket és a résztvevőket L­atin-Amerika va­lamennyi egyházából. A gyűlés még egy fontos döntést is hozott: az egész kontinensen regionális előkészítő üléseket kell rendezni. — 1977. május-júniusban került sor az első regionális találkozók­ra. Ennek az első ülés­sorozatnak az eredménye volt 1977 októberé­ben egy munka-okmány összeál­lítása, amelyet novemberben a CELAM felülvizsgált. Ezt az anyagot 1977. december végén megküldték Latin-Amerika 22 püspöki konferenciájának. — 1978. januártól májusig ta­nulmányozták az elkészített anyagot az illetékes püspöki kon­­ferenciák. .Júniusban az­után sor került egy újabb regionális talál­kozó-sorozatra. — A CELAM döntése szerint a konferencián minden résztvevő­nek két okmányt adnak: az egyik tartalmazza a püspöki konferen­ciák hozzájárulásait, megjegyzé­seit, a másik a CELAM-ülések jegyzőkönyveit, és a CELAM által kiadott tanulmányt, amelyet egy teológuscsoport készített „A III. konferencia kulcskérdései” cím­mel. Ennek megfelelően azok, akik részt vesznek a pueblai kon­ferencián, pontos képet alkothat­nak az evangelizáció helyzetéről La­tin-A­meri­kában. A dokumentum közzététele után az a hír terjedt el, hogy Puebla vissza­lépést jelent Medellinhez, a II. kon­ferenciához képest. Mi i®az ebből? — Mindenekelőtt tudni kell, hogy Medellin igen nagy egyházi esemény volt. Olyan esemény, amelyben fel kell ismernünk a Szentlélek működését. Másrészt nem szabad mindjárt azt gondol­ni, hogy valamely újabb esemény szemben áll egy korábbi esemény­nyel. A II. Vatikáni Zsinat nem mond ellent az I. Vatikáni Zsi­natnak, vagy a Tridenti Zsinat­nak, vagy bármely más zsinatnak, hanem előrelépést jelent mind­ezekhez képest. Ugyanez a hely­zet a pueblai konferenciával is.­­ Ezenkívül meg kell állapí­tani, hogy akik az említett doku­mentumokat kidolgozták, mindig Medellin szellemében és útmuta­tásai szerint jártak el. Lehet, hogy a dokumentum nem min­denben kielégítő, de semmi esetre sem az volt a célja, hogy a me­­dellini irányzatnak ellene mond­jon, vagy hogy azt semmibe ve­gye. A munka­okmány szándéko­san csak iránymutatást adott azért, hogy ne kösse meg a püs­pökök cselekvési szabadságát. — Puebla tehát semmiképpen nem lesz­ visszalépés Medellinhez képest. Új problémák merültek fel azóta, új helyzetek jöttek lét­re, következésképpen újak lesz­nek a lelkipásztori irányok és a szempontok is, amelyekkel ezeket megközelítik. Az egyház nem sta­­tikus hanem dinamikus. Az egy­házat nem lehet bezárni egy adott történelmi időszakba ha­nem állandóan fejlődnie kell. Jaj az egyháznak, ha megáll! Miként jelentkeznek azok az újabb kérdések, amelyek a Medellin óta el­telt tíz év alatt merültek föl Latin- Amerikában? — A dokumentum elsősorban a latin-amerikai evangelizáció po­zitív oldalaival foglalkozik: az új szolgálatokkal, az Isten-keresés­sel,­­az emberek Isten iránti vá­gyának az imádságban és elmél­kedésben való kielégítésével, a püspökök egyre növekvő kollégia­­litásával, a kisközösségek fejlődé­sével, mindenkor egységben a hierarchiával, számos fiatal kato­likus elmélyült hitéletével, a szerzetesek intenzív lelkipásztori tevékenységével s főként a sze­gények lakta területeken való működésükkel, a püspökök foko­zódó szolidaritásával híveikkel. sis melyek a legfontosabb problé­mák . — A latin-amerikai evangeli­záció történetére visszapillantva megfigyelhetjük, hogy akkor eredményes, ha az Evangélium hirdetői azon igyekeznek, hogy az a latin-amerikai kultúrába beha­toljon. Akkor ér el sikereket, amikor a püspökök egységesek és közösséget alkotnak, amikor jó kapcsolatban vannak Rómával, és ha a világi mozgalmak virág­zók.­­ Ezzel szemben súlyos aka­dályt jelent az evangelizációban, ha nem fordítanak kellő figyel­met az afrikai nemzetiségekre, azok kultúrájára, általában a bennszülött kultúrákra, és ha va­lamilyen okból lehetetlenné válik a jó kapcsolat Rómával. És mi a helyzet napjainkban? — Mint ahogy Medellinben megállapítottuk, La­tin-Ameriká­ban ma is súlyos problémákat okoz az intézményesített igazság­talanság. A ma uralkodó gazda­sági, politikai és kulturális viszo­nyok következménye, hogy a la­kosság többsége a társadalom szé­lére került. Tehát sürgős szükség van ezeknek az igazságtalansá­goknak a megszüntetésére.­­ Másodsorban, a jelenlegi helyzet vizsgálatából azt a követ­keztetést kell levonni, hogy az „Evangélium és a kultúrák” kér­dése igen komoly probléma. Az Evangéliumnak a különböző kul­túrákhoz való eljuttatására égető szükség van, főként a bennszülöt­tek és az afrikai fajú lakosság közé, akik nagy számban élnek Brazíliában, Kolumbiában, Haiti­ben, és akik még ma is szenved­nek a múlt rabszolgaságától. Pu­­eblában feltétlenül gondot kell majd fordítani az Evangélium és a kultúrák összeegyeztetésére. — Harmadsorban: Latin-Ame­­ri­kában ma rendkívül nagymér­vű a technikai fejlődés, csakhogy ez a fejlődés aránytalan, amely­nek súlyos kihatásai vannak. A technikai fejlődést a szekularizá­ció, az elvilágiasodás és a fo­gyasztói társadalom szelleme jel­lemzi. Ezek ma olyan súlyos problémákat okoznak a mi föld­részünkön, amelyek az intézmé­nyes igazságtalanság problémái­val hasonlíthatók össze. Ez a szel­­lem gyökerében anyagelvű. Jel­lemzői a pénz, a hatalom és a nemiség kultusza* — A negyedik azoknak a prob­lémája, akik forradalmi légkört akarnak teremteni a szociális kérdések megoldására. Igyekez­nek kiélezni a konfliktusokat, s az osztályharcban látnak megol­dást. Nem kifejezetten marxisták, csak a társadalmi kérdések mar­xista szellemben való felülvizsgá­latát akarják. Az Evangéliumot a marxizmus kategóriái alapján ol­vassák. Krisztust is forradalmár­nak tekintik, aki szemben állt korának politikai rendszerével, halála az akkori politikai és gaz­dasági hatalmakkal való konflik­tusának következménye. Az egy­ház, e szerint a felfogás szerint, olyan szervezet vagy intézmény, amelynek a politikai felszabadí­tás szolgálatában kell állnia. A népegyház — értelmezésükben — csupán a szegény néprétegek egyháza. A közösség, a felebaráti szeretet gondolata háttérbe szo­rul, helyette a harc, az osztály­harc, a konfliktusok gondolata az uralkodó. Mondhatjuk, ez a kon­tinens egyik alapproblémája. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, de a fogalmak értelmezése merőben más.­­ Végül az az ötödik kérdés, amellyel szembe kell nézni, a család területén jelentkezik. Hal­latlanul nagyarányú Latin-Ame­­rikában a demográfiai robbanás. A családok helyzetét a törvény­telen együttélések növekvő száma is súlyosbítja. A válás, a terhes­ségmegszakítás, a szabadszerelem mind hozzájárul a családi élet értékeinek kisebbedéséhez. Milyen következményei lehetnek a mai helyzetnek a közeljövőben? — Sajnos, előre látható, hogy az egyre erőteljesebb technikai fej­lődés nyomán az emberek elsze­gényedése és szabadságának to­vábbi csökkenése fog bekövetkez­ni. Számos latin-amerikai ország­ban van parancsuralmi rendszer, ahol a legfőbb érték a nemzetbiz­tonsági szempontok szolgálata, ahol csak a kevesek jólétét tart­ják szem előtt. Azt mondhatjuk, erősen érezhető a gyarmati szel­lem, amelyet minél tovább igye­keznek fenntartani. Könnyen ért­hető, hogy az egyház szerepe ilyen körülmények között rend­kívül kényes. Hogyan végezze az emberek közt az evangelizációt az adott helyzetben? Ez a fő lel­kipásztori probléma. Mit tudhatunk meg az okm­ány doktrínán­s részéből? — A munka-okmány doktrinális részében igyekszik előtérbe he­lyezni a teremtést és az üdvtör­ténetet. Igyekszik bemutatni Krisztust a maga valóságában. Azt, hogy milyennek akarta Krisztus egyházát. Megvilágítja az egyház szociális tanítását, és szembeállítja a különböző latin­amerikai ideológiákkal. A függe­lékben pedig egyes fogalmak ér­telmét tisztázza: szegény, meg­szabadítás, marxista elemzés, egység, vértanú, profétizmus, kul­­túra stb. És a dokumentum harmadik része mit tartalmaz?­­ — Alapvető lelkipásztori állás­­foglalást, valamint néhány külön­leges célkitűzést. Az alapgondo­lat a felszabadító evangélizáció: felszabadítás a bűnből, az igaz­ságtalanságokból, felszabadulás az Istennel való gyermeki egye­sülés és az embertársakkal való testvéri egység által.­­ A dokumentum a legsúlyo­sabb problémának azt tekinti, hogy az emberek szakítottak­­ Is­tennel, és ennek logikus követ­kezményeként megszakadt a test­véri közösség az emberek között is. Vissza kell térni az Istennel való közösséghez, hogy az ember­rel újra felépíthessük a testvéri közösséget, és így elérhessük az igazi felszabadítást.­ ­ A Cecília Társulat szokásos havi összejövetelét január 9-én kedden este tartja az Egyetemi templom este 6 órai szentmiséjé­hez kapcsolódóan. Közreműködik a pesti ferences templom Liszt Ferenc kórusa Bucsi László ve­zetésével és Sirák Péter orgona­művész. Elhangzik: Britten: Mis­sa brevis, karácsonyi motetták és karácsonyi orgonazene.

Next