Új Ember, 1982 (38. évfolyam, 1/1853-52/1904. szám)

1982-01-03 / 1. (1853.) szám

Ára: 4 FS 57 <5 /& ■ Epifánia Az első búcsúsok, akik Krisz­tushoz zarándokoltak, a böl­csek voltak napkeletről. Talán hónapokig eltartott az utazás, amíg megtalálták és imádhat­ta a kisgyermeket, akinek esi. ga azt mutatta nekik, hogy ő a világ Megváltó Királya. Érdemes elgondolkodni rajta, miért nem maradtak otthon? Ha ők hittek az Istenben, — item tudtak volna az éjszaka némaságában és a csillagok szemléletében imádkozni hoz­zá? Ezek a férfiak azonban a lélekben szegények közé tar­toztak, azok közé, akik meg voltak győződve arról, hogy Isten oly elérhetetlen saját akaratunk és tehetségünk sze­rint, mint az ég és a föld szá­mára, s tudták, hogy nem me- mehetünk hozzá akkor és ott, ahol és amikor akarunk, ha­nem csak úgy kereshetjük és találhatjuk meg őt, ha hírül adja és amikor azt mondja: Íme, itt van az ajtó, amelyen át nozzám juthattok. Heinrich Spacmann XXXVIII. 1. Katolikus hetilap 1982. január 3. fi853.f Buzdítás a keresztény családokhoz Ma&yar Ferenc December 15-én tették közzé Rómában II. János Pál pápa „Familiáris consortio” kezdetű apostoli buzdítását, mely a ke­resztény család mai feladataival foglalkozik. A szentszék sajtó­termében Josef Tomko érsek, a Püspöki Szinodus főtitkára mu­tatta be a dokumentumot a sajtó képviselőinek. — A dokumen­tum részletes ismertetésére következő számaink egyikében visz- szatérünk. Esstendők fordulóján ' ■ Kereszt ünnepe Isten szeretetének erejével tent nem látta soha senki, az •zülött Fiú nyilatkoztatta ki, •> az Atya ölén van” (Jn 1,18). z 1 az összefoglalással fejezi be Szer*t János apostol evangéliumá­nak előszavát, amely az Ige meg­térülésének tömör teológiája. S íz összefoglalás egyúttal az epi- i mia (az Ür megjelenése) — vagy r..agyar elnevezés szerint — vizke- reszt ünnepének lényegi monda­nivalója is. Jézus Krisztus, az em­berré lett második isteni személy ■ndta el s mutatta meg nekünk, m as milyen az Isten valójában. Az elmélkedő ember azonban tovább kérdez: Miért nyilatkoz­atta ki magát az Isten? Miért ..kellett” emberi formában meg­mutatnia önmagát? A liturgia vá­lasza igen egyszerű s egyértelmű: Az emberekért, üdvösségünkért. Mindezt szerétéiből tette az Isten, miérettünk. S a megjelenés misz­tériumában nemcsak önmagát mutatta meg, hanem minket is, u7 ember és az üdvözölni akaró embernek az útját. Jézus Krisztus nemcsak az Atya képmása, ha­nem az eszményi ember képe és normája is. Ö az a csillag, aki előttünk jár és elvezet Istenhez. Ö a napfény, aki megvilágosítja ho­mályunkat, hogy megtaláljuk a helyes utat és világosságban jár­junk. Jézus a világ világossága jő maga nevezi magát ennek), aki igaz megvilágításba helyezi az embereket és a tárgyakat, hogy ne csalódjunk saját szemünk és ítéletünk eltúlzott méreteiben, ö biztosítja a hit fényét értelmünk, lelkünk számára, hogy helyesen szemléljük életünk értelmét és célkitűzéseit. Az a fényesség te­hát, amellyel Jézus előttünk jár, nemcsak az Istent világítja meg, hanem Istentől teremtett és meg­határozott önmagunkat is. Méltán nevezhetnénk így vízkereszt ünne­pet az ember megjelenésének is. Most, az új esztendő kezdetén, amikor sok mindent újra kezdünk életünkben, időszerű újra ráesz­mélnünk erre az igazságra: Jézus Krisztus az egyedüli eszmény és példa, útmutató és út a hivő em­bernek. Mi, keresztények nem él­hetünk úgy, mintha Jézus befeje­zett múlt volna. Ö életünk jelen­idejű Igéje, aki magába foglalja reményünket és jövőnket, amikor előttünk jár. Tulajdonképpen a liturgia kép­szerű kérése, hogy „Uram, járj ( ttünk”, kissé fordítva valósá­gos: Arra kérjük, adjon erőt, ke­gyelmet, hogy öt kövessük, s ne másokat vagy dolgokat. Ot kö­vetve értjük meg a kinyilatkozta­tást, a mai ünnep misztériumát, s így tudjuk az ünnep elkötelezett­ségét vállalni. Kérünk, Urunk, mindig és mindenütt járj előt­tünk mennyei fényességeddel, hogy a misztériumot tiszta lélek­kel szemléljük, benne részesül­jünk s tiszta szívvel fogadjuk ma­gunkba. Ámen. Gsanád Béla December 20-i számunkban Cserháti József pécsi püspök, püspöki karunk titkára beszá­molt a dániai ökumenikus talál­kozóról, megemlítve, hogy a résztvevők közös üzenettel for­dultak Európa keresztényeihez. Az üzenetet az alábbiakban közöljük. „Ennek az új találkozásnak az öröme — amely találkozás azon­ban megosztottságunk fájdalmait is megéreztette velünk — meg­erősített bennünket abban az el­határozásban, hogy« az egyházak és a világ megosztottsága köze­pette együtt adjuk jelét remény­ségünknek. Ennek a közös re­ménységnek újból át kell hatnia mindannyiunkat. Erről a re­ménységről szóló bizonyságtéte­lünk szavahihetőségét ugyanis ma könyörtelenül próbára teszi a közöttünk továbbra is fennálló megosztottság, a világ életének és békéjének mind komolyabb veszélyeztetettsége, valamint a mind jobban terjedő félelem és fásultság. Miközben itt, Lögum- klosterban a konstantinápolyi má­sodik ökumenikus zsinat mind­nyájunk számára közös hitvallá­sának 1600. évfordulójára emlé­keztünk. különösen az úrasztalá­nál éreztük megosztottságunk fájdalmas ellentmondását. Sok mély igazságtalanság ha­tározza meg a világ arculatát, ami a bűn következménye és ve­szélyes konfliktusok forrása. Az. hogy — különösen a Harmadik Világban — milliók éheznek és nyomorban élnek, elviselhetetlen ellentétben áll az európai orszá­gok jólétével. Kontinensünkön sem enyhülnek az ellentétek. Mindig új fegyverfajtákat állíta­nak elő. amelyeknek megsemmi­sítő ereje elképzelhetetlen. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy a világ — és nem utolsó sorban kontinensünk — egy mindent el­pusztító háború színtere és kiin­dulópontja lehet, és hogy a béke biztosításáért folytatott nemzet­közi együttműködést komoly ve­szély fenyegeti. Az Írországból érkezett részt­vevők feltárták előttünk az ott uralkodó nyomorúságos helyzetet, amelyet sok országban már több alkalommal félreértettek. Elisme­résre méltó az a bátorság, ahogy sok ír lelkipásztor és egyháztag az ottani erőszakoskodások köze­pette szóban és tettben kiáll a béke és a megbékélés mellett. Kötelességünknek érezzük, hogy a keresztény reménységben ki­tartva, újólag kifejezzük velük együttérzésünket és imádkozzunk értük. Mint egyháznak az a felada­tunk, hogy Isten szeretetének erejével mindig új hidat verjünk az egyetértés, a bizalom és a re­ménység számára. Ezzel hozzájá­rulunk a feszültségek enyhítésé­hez és a veszély csökkentéséhez. Éppen a keresztény egyházaknak feladatuk, hogy a bizalmatlan­sággal, előítéletekkel és hamis reménységgel teli világban a megújult bizalom közvetítői le­gyenek. Akkor fog megajándékozni Is­ten bennünket ígéretei végleges beteljesedésével, majd ha eljön az ő országa. Nekünk azonban már most, ebben a még nem tö­kéletes világban bizonyságot kell tennünk az igazságosság, a sze­retet és a testvériség cselekede­teivel arról a jövőről, amelyet Isten ígért. A jobb világra vágyó fiatalok­nak bizalmunkkal és megérté­sünkkel kell találkozniuk, hogy megerősödjék a jövőbe vetett hi­tük. Nekünk, európai egyházaknak és keresztényeknek olyan békés világrend mellett kell kiállnunk, amelyben minden ember és min­den nép szabadságban, igazsá­gosságban és egymás kölcsönös megbecsülésében élhet. A fenyegető veszélyre való te­kintettel az európai egyházaknak síkra kell szállniok azért, hogy új bizalom bontakozzék ki, és a meglevő feszültségek békés meg­oldást nyerjenek. Sürgető szüksé­gesség, hogy a nagyhatalmak olyan tárgyalásokat folytassanak egymás között, melyek minden oldalon véget vetnek a fegyver­kezési versenynek.” boldog új évet kívánunk egymás­nak. Ezt a jókívánságot aligha lehet annyira szokványosán, ér­zelmi hőemelkedés nélkül közöl­ni egymással, hogy meg né érint­sen két kivételesen emberi tu­lajdonság: a jövőbe vetett remény és az a hit, hogy képesek is va­gyunk saját erőfeszítéseinkkel jelentősen előmozdítani remé­nyünk beteljesedését. (Ha még egy kis szerencse is segít boldo­gabb esztendőt megérni: annál jobb!) Két olyan emberi tuíájdon ez — a jövőbe vetett remény és a hit az ember képességeiben —, amit közösen birtokolnak és használnak vallásos és nem val­lásos, különböző fajú és nemzeti­ségű embertársaink. Nemzeteken belüli és országhatárokon átnyú­ló közösségeket leginkább ez a két dolog tud közös nevezőre hozni, mert egyetemes érdeke az emberiségnek, hogy jövője szebb és jobb legyen. Ebben az egyetemes érdekelt­ségben még az sem állhat kö­zénk. hogy — többek között — a vallásos ember „Jövő” fogalma különbözik a „mérhető jövő”-től. Azonkívül az Istenben hivő em­ber nem egyedül a saját emberi képességeire és erejére számít, hanem hozzá kalkulálja ehhez a gondviselő Isten segítségét is, méghozzá nem oly módon, miként a szerencsét szokás — hogy vagy bejön vagy nem —, hanem foly­tonosan hívja, kéri, provokálja, igényli Isten természetfeletti hoz- zápótlását a maga emberi erőfe­szítéseihez. Korántsem annyit jelent ez, hogy a vallásos ember emiatt „több” lenne a nem vallásos em­bertársánál, hanem annyit, hogy nem is „kevesebb”! Ma már ebben a hazában is világos lehet mindenki előtt, hogy az Istenben nem hivő ateista — emberek sem mérik az embe­ri jövőt egy emberélet vagy egy tervidőszak mértékével. Éppen ezért volna érthetetlen, ha az emberi jövővel történő szembe­fordulásnak fognák fel a mi val­lásos hitünket, amely a történe­lem Istene felé irányul. Még­hozzá nem olyan Isten felé, aki „egyszer volt”, hanem Aki most is jelen van a történelemben, és ■jelen lesz az idők végezetéig. A történelem Istenébe vetett hi­tünk pedig nem visszahúz a múltba, hanem — mint kovász — azok közé az erők közé tartozik, amelyek a történelmet mozgás­ban tartják és előreviszik. Akár­milyen oldalról nézem az Evan­géliumot, csak azt találom benne, hogy Isten útja nem a meglévő állapotok magyarázata vagy „vi­gasztalása”, hanem az emberi erőfeszítéseket felerősíteni képes felhívás az abszolút jövőre irá­nyuló reménykedésre. Az a körül­mény, hogy a keresztény re­ménység „Isten Országának” el. jövetele felé tekint, nem hogy feladná, hanem éppen magába foglalja az igazságban, szabad­ságban és békében kiteljesedő „földi ország” megvalósulásának reményét is. Nincs azonban be­zárva — vagy körülhatárolva — még a lehető legtökéletesebb és az ember földi boldogságát maxi­málisan biztosító társadalom körvonalai által sem. Túlmutat azon: egy isteni ígéretben bízva. Hisz ebben az ígéretben, mert Aki ígér, az Isten. A keresztény remény azonban nem puszta illúzió, mégkevésbé ópium, csak azért, mert nem a relatív jövőbe kapaszkodik és vágyaiban sem áll meg a jólét­nél, mivel számára az üdvösség annál többet jelent. Éppen abban az értelemben lehet nagyon is konkrét és aktivizáló erő a ke­resztény remény, mert felelni tud olyan kérdésekre, mint Zelk Zoltán egyik költeményének itt következő izgalmas sorai: — Szétfútta levél a világ. De hol az ág? de Ki az ág? A hivő ember számára Isten az ág. A történelem végezetéig foly­ton újrasarjadó Isten-ágban hi­szünk, bízunk és reménykedünk ebben az új esztendőben is. Amelyik aligha lesz könnyebb a sokévi átlagnál, hiszen ebben is „szélfútta levél” marad a világ. Vatikáni küldöttség Moszkvában és Washingtonban Az Egyházi Közügyek Tanácsa új tagjai ír. János Pál pápa december 9-én a következő bíborosokat nevezte ki az Egyházi Közügyek Tanácsa tagjai közé: Giovanni Benelli fi­renzei érseket, Giuseppe Capriot, a Szentszék gazdasági ügyei pre- fektúráiának elnökét és Bernardin Gantint, a Justitia et Pax pápai bizottság, valamint a Cor Unum pápai tanács elnökét. 120 eves az Osservaioee Itumano Rómában december 9-én az Augustinianum nagytermében bemu­tatták az Osservatore Romano különszámát, amelyben a Vatikán fél- hivatalos lapjának 120 évéről emlékeznek meg. Valerio Volpini a jelenlegi igazgató és Raimofido Manzini szólt a napilap jellegéről, jelentőségéről. — A 144 oldalas ünnepi szám 90 újságíró,- valamint értelmiségiek, filozófusok és neves személyiségek cikkeit közli. Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Legfelsőbb Ta­nács Elnökségének elnöke, de­cember 15-én a Kremlben fo­gadta a Pápai Tudományos Aka­démia képviselőit, akik átnyúj­tották neki a nukleáris háború várható következményeit elemző tudományos vizsgálatuk megálla­pításait tartalmazó dokumentu­mot. A találkozóra II. János Pál pápa kérésére került sor. A beszélgetés során Brezsnyev kijelentette, hogy a világbéke megvédése, az atomháború ve­szélyének elhárítása és a nem­zetközi biztonság megszilárdítása a szovjet politika legfőbb törek­vése. Hangsúlyozta: a szovjet vezetés teljes mértékben tudatá­ban van annak a felelősségnek, melyet a nukleáris konfliktus elkerülése visel, s a szovjet ál­lam külpolitikáját ennek rendeli alá. Kiemelte, hogy a nemzetkö­zi helyzet javítását a "béke; meg­szilárdítását célzó párbeszédben minden államnak, valamint az összes békeszerető politikai, tár­sadalmi, tudományos és egyházi erőnek részt kell vennie. A Pápai Tudományos Akadé­mia képviselői egyetértettek az­zal, hogy a jelenlegi helyzetben különösen fontos a békeszerető erők széles körű részvétele a bé­ke és a biztonság megszilárdítá­sára irányuló erőfeszítésekben. A Pápai Tudományos Akadé­mia egy másik küldöttsége Wa­shingtonba utazott. Reagen ame­rikai elnök december 16-án a Fehér Házban fogadta a nyilat­kozatot átnyújtó tudósokat. A ta­lálkozó után a delegáció vezetője újságíróknak elmondta, hogy az elnök, miután meghallgatta az atomháború várható következmé­nyeiről szóló beszámolójukat, semmilyen konkrét intézkedésre nem tett ígéretet. Sőt, nem értett egyet a tudósokkal abban, hogy egy esetleges atomháborúnak nem lehet győztese. Járj elöltünk

Next

Sign up   
/
Thumbnails
Contents