Új Ember, 1985 (41. évfolyam, 1/2010-52/2061. szám)
1985-01-06 / 1. (2010.) szám
5Wk A bölcsek bölcsessége Látták a csillagot: Fölismerték az idők jeleit, az Isten jeleit. Fölkészültek az útra. Nem kerestek kifogásokat és kibúvókat. Imádták őt: Nem zavarta meg őket Isten megragadhatatlansága. Térdre hullottak és megalázkodtak. Elhozták adományaikat: Tudták, hogy minden Istené. Az arannyal, tömjénnel, mirrhával együtt önmagukat ajándékozták oda. Más úton tértek vissza országukba. Senki sem járhat többé a régi úton, aki Istenre rátalált. Aki az Úr epifániáját átélte, új emberré lesz. Rá is vonatkoznak a szavak: „Föl, föl, legyen világosság! Isten dicsősége fölragyogott fölötted!” Carl Steiner Vízkereszt Ajándékaink A vízkereszt ünnepi miséjének gondolataiból kiemelkedik az ajándékozás gesztusa, amellyel a napkeleti bölcsek érkeznek Betlehembe és emlékezetesebbé teszik a mai ünnepet. Az ő ajándékaik, az arany, a tömjén és a mirrha a mi adományainkat is szimbolizálják. Isten utolérhetetlen, végtelen szeretetére, amellyel Egyszülött Szent Fiát ajándékozza nekünk, úgy válaszolunk, hogy mi is ajándékokat ajánlunk fel Neki és egymásnak. A liturgia szerint azonban ajándékozásunk csúcspontja a szentmise felajánlása, amikor Isten Szent Fiát, aki köztünk emberi testben jelent meg „visszaajándékozzuk” az Atyának: „már nem aranyat, tömjént és mirrhát hozunk eléd, hanem Azt, akit ezekben az adományokban megvallunk, föláldozunk és magunkhoz veszünk, magát Jézus Krisztust”. A liturgia ajándékozásában, fölajánlási „mozzanatában” elsősorban nem a minden ajándékozással többé-kevésbé együttjáró lemondás és áldozathozatal domborodik ki, hanem az Isten iránti odaadás és hódolat. Az az elismerés, amellyel a napkeleti bölcs királyok fölöttünk álló és uralkodó királynak, Messiásnak ismerik el Jézust. Az ajándékozás mozdulatával áttörik a látszat homályát, amikor a Kisgyermekben meglátják az Üdvözítőt, az emberi gyöngeségben az Isten erejét. Ez az ajándékozás a hit kezdete és alapja egyben, amelyre ráépülhet egész életünk. Az ünnepi ajándékozásban tehát nem a birtokviszonyok megváltozása emelkedik ki valamely értékes dologgal kapcsolatban, hanem az alázat, amely a modern ember számára mindig nehéz feladat. Pedig az alázat a „valóság” felismerésének a jele. . A liturgia és még előbb a Szentírás számtalanszor hangsúlyozza, hogy mi voltaképpen semmit sem ajándékozhatunk, rajtunk kívül levő dolgot, az Istennek. Mert minden az övé, a Föld, a tenger, a csillagos ég, az állatok és a virágok, és így bárminek a birtoklása — Isten ellenében — „jogtalanság” az ember részéről. Végső soron mi magunk is Istené vagyunk, ő rendelkezik velünk és egész életünkkel és általunk minden dologgal. „Minden a tiétek, ti pedig Krisztusé vagytok, Krisztus pedig az Istené” — foglalja össze teológiailag „a lét birtokviszonyait” Szent Pál apostol. Mit tudunk hát Istennek adni, ajándékozni? Valójában semmit, mert mindent csak „visszaadunk” neki. Visszaadjuk azt, ami már eredendően az övé. (Ezt próbálja érzékeltetni a magyar liturgikus nyelv, amikor az Istentől jövő javakat ajándéknak mondja, az ember „ajándékait” viszont adománynak!) Csak egyet ajándékozhatunk Istennek igazában: saját személyiségünk elidegeníthetetlen titkát, önmagunkat, saját énünket kell odaadnunk úgy, hogy az „én” helyébe Krisztust ültetjük a trónra, s egyedül őt ismerjük el Urunknak, dicsőséges Istenünknek. Őt választjuk boldogságunk Királyának. Csanád Béla V____________| N MOHÁCSI REGÖS FERENC RAJZA Ara: 5 Ft 1985. január 6. Urunk megjelenése: Vízkereszt Egyike a legrégibb ünnepeinknek, keletről terjedt el az egész egyházban. A keleti és a nyugati egyház egyaránt január 6-án tartja. Magyarországon ez idő szerint a január 2—8. közé eső vasárnapon ünnepeljük. Az epifánia szó megjelenést, megnyilvánulást, látogatást jelent. Amikor Krisztus megszületett, Isten bevonult a földi világba, a történelembe. Nem azért, hogy belemerüljön, hanem hogy magához emelje az emberiséget. Jézusban rejtőzködött ugyan az isteni mindenhatóság, de egy-egy pillanatban átfénylik emberi természetén, kinyilvánul a világ előtt. „Hármas csodával ékes napot ünneplünk" — énekli az egyház zsolozsmája. Három ilyen kinyilvánulást hirdet és jelenít meg a liturgia: I I. A napkeleti bölcsek a gyermekben elismerik a várva várt királyt. Ajándékaikkal kinyilvánítják az ő fenségét. Bennük már nemcsak a zsidó nép járul a Kisded elé (mint a pásztorok hódolatában), hanem a pogányok is, az egész földkerekség, ők az „első zsengéje” az egyházba belépő népeknek. Mi magunk vagyunk a királyok, akik Krisztusnak hódolunk, a felajánlási menetben adományokat viszünk, s az áldozati lakomában Krisztus jelenlétével találkozunk. Minket a hit csillaga vezet Betlehembe. II. Az ünnep teljes tartalmához tartozik Krisztus megkeresztelkedésének misztériuma, amikor az Atya és a Szentlélek kinyilvánította, hogy Jézus a Fölkent, így tehát ez is megnyilvánulás (epifánia). Erről a titokról a liturgia külön emlékezik meg a Vízkeresztet követő vasárnapon. III. E nap misztériumaihoz tartozik a kánai menyegző csodája, szintén kinyilvánulás, epifánia, mert ez volt Jézus első csodája, isteni hatalmának első kinyilvánítása. „Nyilvánosságra hozta, megjelentette dicsőségét és tanítványai hittek benne." Eredetileg ezt is Vízkeresztkor ünnepelték, most a Vízkereszt utáni 2. vasárnap evangéliuma emlékezik meg róla. A három „megjelenést” a Vízkereszti himnusz foglalja össze: 2. Vonulnak már a Mágusok — vezérlő csillag nyomdokán — fény által a Fényt keresik, — Istenről vallnak kincseik. 3. Hullámain a tiszta víz — az égi Bárányt fürdeti, — s a bűnt, mely őt nem illeti, — lelkünk tisztítván elveszi. 4. Hatalmának ez új jele: — piroslik korsók friss vize, — parancsszavára bor folyik —, a víz lényege változik. 5. (Meghajolva): Urunk, fenéked glória, — ki nemzeteknek, megjelensz, — s Atyádnak, Szent Léleknek is — dicsőség minden századon! Amen. Szöveg Sedulius [V. sz.], Csanád B. ford. Új Népénektár) Így hirdeti az ünnep szép antifonája: „Hármas csodával ékes szent napot ünneplünk: ma a csillag a bölcseket a jászolhoz vezette; ma borrá vált a víz a menyegzőn; ma úgy akarta Krisztus, hogy a mi üdvösségünk kedvéért János megkeresztelje őt a Jordánban, alleluja". Hogyan üljük meg Vízkeresztet? Adjunk hálát hitünkért, s mint a bölcsek, mi is csillagunkként kövessük azt. Vigyük a jászolhoz az istenszeretet aranyát, az imádság tömjénét, önmegtagadásaink mirháját. — E napon az egyház vizet szentel és megáldja lakásainkat. Vegyünk részt a vízszentelésen, tartsunk otthon szenteltvizet és használjuk jámbor módon. Kérjük meg plébánosunkat, hogy látogasson meg minket, s áldja meg házunkat, hogy egész évben rajtunk legyen az Úr áldása. ffiTTy-j mm A (^otvofx Hereces, i y y -IU orsxa.iZkla tol ( XLI. 1, (2010.) M GICZY GYÖRGY: Én a Földet szeretem érted? A leveleket szeretem és a madarakat, a halakat és a tengert, a havat és a szelet!... Nincs semmi másunk, és én ezt nem akarom elveszíteni a rakétáitok miatt, érted? Oriana Fallad apja mondja ezt lányának, aki a köztük folyó vitát a Ha meghal a Nap című nagysikerű regényében „kétségbeesett reménységgel” folytatja. Ámde az űrrakéták korának hitvallása bizonytalan, bármilyen szenvedélyeséggel védelmezik és vallják. Ha meghal a Föld és a Nap, odafönt élünk majd. Dehát az égen valóban ezernyi otthon fénye világít? Meglehet, nem a világok lehető legjobbikán élünk, ahogy egykor Lessing gondolta. Én mindenesetre a Földet szeretem... Fallaci regénye a hatvanas évek első felében, a Holdra készülő ember vágyakozásával íródott. De aztán újra visszatértünk a Földre. S ma már tudjuk, bármilyen messzire is jutunk, vagy menekülünk, magunkkal visszük földi önmagunkat, hazugságainkat és fájdalmainkat, legszebb eszméinket és gyógyíthatatlannak tűnő tévedéseinket. 1985-ben újra a Föld lett érdekes. A fenyegetett Föld. Az ember külső és legbensőbb világa. Mert ez utóbbinak is megvannak az Unidentified Flying Objects-ei, a fel nem ismert repülő objektumai. A elszakadási kísérlet nemcsak a természettudományok, hanem jóval korábban és tragikusabban a spekulatív gondolkodás területén zajlott. Hogyan fogadhatnám el Isten létét, ha nem én vagyok az? — kiált fel méltatlankodva Sartre. Mert az ember kísértő álma mindig az volt, hogy istenné váljon, —s közben elveszítette önmagát. Drewermann, paderborni teológus Freud módszerét alkalmazva kimutatta, hogy a szentírási őstörténet bűnbeesés-epizódjai egyeznek az ember gyermekkori tapasztalatait értékelő pszichoanalitikus kutatások eredményeivel. A magát nagykorúnak valló ember — különösképpen terveiben — mintha gyermekkorát élné napjainkban. Neves elődeit nem tiszteli, mert nincs tisztában azzal, mivel tartozik nekik. Olyanokat hangoztat, amiket nem tud teljesíteni. Gyermeki kíváncsisággal kísérletezik, de halvány fogalma sincs a várható eredményről. A játékautót valódinak hiszi, miközben az igazi elgázolja. De mindennél félelmetesebb veszélyt rejt kozmikus szerepvesztése. A társadalmi szerepet, amit a közösség elvárásai és parancsai rónak rá, még csak „eljátssza” valahogy, mert a szerepküldők sem különbek, — az Istentől rendelt szerepét azonban elfelejti vagy visszautasítja. Szinte kétségbeejtő a helyzet, ha társadalmi norma „írja elő” az Istentől rendelt szerep tagadását (ami egyetemesebb fogalom a vallás szabad gyakorlásánál). Minden ellenőrizhetetlenné válik: nem tudni, ki, mit és miért cselekszik. Eldönthetetlen, mi származik meggyőződésből, mi hazugságból és mi eredendő gyöngeségből. A tisztázatlan helyzet az ember egyetlen lehetséges életformája lesz. A világ megismerésének és önmaga meghatározásának lehetetlenségéből a próbálkozás fölöslegességének következtetésére jut. S ez mindenesetre veszélyesebb, mint a világ racionális megragadásának lehetetlenségéből — a szükségből erényt csinálva — a vallásra következtetni — ahogy Lukács György értelmezi „Az ész trónfosztása” című munkájában. Vagy amit Nicolai Hartmann vet a kereszténység szemére: a tények fáradságos kutatása helyett a kényelmes cél felől értelmezni a világot. Újabb nehézségek támadnak, ha az egyén a társadalmon belül (vagy kívül?) egy másik, az adott társadalomnál esetleg nagyobb közösséghez is tartozik: az egyházhoz, és az itt betöltött szerepe is tisztázatlan. A viszonylag csekély számú papság feladata és helye pontosan meghatározható, a világiaké viszont mindmáig bizonytalan. Pedig szerepük nyilvánvalóan nem merülhet ki abban, hogy vasárnaponként csendben imádkoznak a lakóhelyük szerint illetékes plébániatemplomban, miközben még egymást sem ismerik. Nem tudják hányan vannak, nem szólnak senkihez, őket se kérdezik, legfeljebb néha kérnek tőlük. Pedig ők nemcsak a megváltott Földet szeretik, hanem Krisztus Egyházát is. Talán igaz a marxista tétel, hogy a tudat nem alkot társadalomtól független valóságot, de azért szeretne valamit alkotni. Hiszen, ha nem tehetjük azt, amit gondolunk, akkor egyáltalán minek gondoljunk valamit? Azzal semmi esetre sem elégedhetünk meg, amit a paralízisben szenvedő Nietzsche mondott a betegségén sírdogáló nővérének: Miért sírszLisbeth, hiszen mi boldogok vagyunk ...