Új Ember, 1985 (41. évfolyam, 1/2010-52/2061. szám)

1985-01-06 / 1. (2010.) szám

5Wk A bölcsek bölcsessége Látták a csillagot: Fölismerték az idők jeleit, az Isten jeleit. Fölkészültek az útra: Nem kerestek kifogásokat és kibúvókat. Imádták Ot: Nem zavarta meg őket Isten megragadhatatlansága. Térdre hullottak és megalázkodtak. Elhozták adományaikat: Tudták, hogy minden Istené. Az arannyal, tömjénnel, mirrhával együtt önmagukat ajándékozták oda. Más úton tértek vissza országukba: Senki sem járhat többé a régi úton, aki Istenre rátalált. Aki az Ür epifániáját átélte, új emberré lesz. Rá is vonatkoznak a szavak: „Föl, föl, legyen világosság! Isten dicsősége fölragyogott fölötted!” Carl Steiner 1985. január 6. XLI. 1, (2010.) Ara: 5 Ft M N Vízkereszt Ajándékaink A vízkereszt ünnepi miséjének gondolataiból kiemelkedik az aján­dékozás gesztusa, amellyel a nap­keleti bölcsek érkeznek Betlehem­be és emlékezetesebbé teszik a mai ünnepet. Az ő ajándékaik, az arany, a tömjén és a mirrha a mi adományainkat is szimbolizálják. Isten utolérhetetlen, végtelen sze- retetére, amellyel Egyszülött Szent Fiát ajándékozza nékünk, úgy vá­laszolunk, hogy mi is ajándékokat ajánlunk fel Neki és egymásnak. A liturgia szerint azonban aján­dékozásunk csúcspontja a szent­mise felajánlása, amikor Isten Szent Fiát, aki köztünk emberi testben jelent meg „visszaajándé­kozzuk” az Atyának: „már nem aranyat, tömjént és mirrhát ho­zunk eléd, hanem Azt, akit ezek­ben az adományokban megval- lunk, föláldozunk és magunkhoz veszünk, magát Jézus Krisztust”. A liturgia ajándékozásában, föl­ajánlási „mozzanatában” elsősor­ban nem a minden ajándékozás­sal többé-kevésbé együttjáró le­mondás és áldozathozatal dombo­rodik ki, hanem az Isten iránti odaadás és hódolat. Az az elis­merés, amellyel a napkeleti bölcs királyok fölöttünk álló és uralko­dó Királynak, Messiásnak ismerik el Jézust. Az ajándékozás mozdu­latával áttörik a látszat homályát, amikor a Kisgyermekben meglát­ják az Üdvözítőt, az emberi gyön- geségben az Isten erejét. Ez az ajándékozás a hit kezdete és alap­ja egyben, amelyre ráépülhet egész életünk. Az ünnepi ajándékozásban te­hát nem a birtokviszonyok meg­változása emelkedik ki valamely értékes dologgal kapcsolatban, ha­nem az alázat, amely a modern ember számára mindig nehéz fel­adat. Pedig az alázat a „valóság” felismerésének a jele. . A liturgia és még előbb a Szentírás számtalanszor hangsú­lyozza, hogy mi voltaképpen semmit sem ajándékozhatunk, raj­tunk kivül levő dolgot, az Isten­nek. Mert minden az övé, a Föld, a tenger, a csillagos ég, az álla­tok és a virágok, és így bárminek a birtoklása — Isten ellenében — „jogtalanság” az ember részéről. Végső soron mi magunk is Istené vagyunk, ö rendelkezik velünk és egész életünkkel és általunk min­den dologgal. „Minden a tiétek, ti pedig Krisztusé vagytok, Krisztus pedig az Istené” — foglalja össze teológiailag „a lét birtokviszo­nyait” Szent Pál apostol. Mit tu­dunk hát Istennek adni, ajándé­kozni? Valójában semmit, mert mindent csak „visszaadunk” neki. Visszaadjuk azt, ami már ereden­dően az övé. (Ezt próbálja érzé­keltetni a magyar liturgikus nyelv, amikor az Istentől jövő javakat ajándéknak mondja, az ember „ajándékait” viszont adománynak!) Csak egyet ajándékozhatunk Is­tennek igazában: saját személyisé­günk elidegeníthetetlen titkát, ön­magunkat, saját énünket kell oda­adnunk úgy, hogy az „én” helyé­be Krisztust ültetjük a trónra, s egyedül Öt ismerjük el Urunknak, dicsőséges Istenünknek. Őt választ­juk boldogságunk Királyának. Csanád Béla V ____________J MO HÁCSI REGÖS FERENC RAJZA Urunk megjelenése: Vízkereszt Egyike a legrégibb ünnepeinknek, keletről terjedt el az egész egyházban. A keleti és a nyugati egyház egyaránt január 6-án tart­ja. Magyarországon ez idő szerint a január 2—8. közé eső vasárnapon ünnepeljük. Az epifánia szó megjelenést, megnyilvánulást, látogatást jelent. Amikor Krisztus megszü­letett, Isten bevonult a földi világba, a tör­ténelembe. Nem azért, hogy belemerüljön, hanem hogy magához emelje az emberiséget. Jézusban rejtőzködött ugyan az isteni min­denhatóság, de egy-egy pillanatban átfény- lik emberi természetén, kinyilvánul a világ előtt. „Hármas csodával ékes napot ünnep­iünk" — énekli az egyház zsolozsmája. Három ilyen kinyilvánulást hirdet és jelenít meg a liturgia: * I. A napkeleti bölcsek a gyermekben el­ismerik a várva várt királyt. Ajándékaikkal kinyilvánítják az ő fönségét. Bennük már nemcsak a zsidó nép járul a Kisded elé (mint a pásztorok hódolatában), hanem apo- gányok is, az egész földkerekség, ők- az „első zsengéje” az egyházba belépő népek­nek. Mi magunk vagyunk a királyok, akik Krisztusnak hódolunk, a felajánlási menet­ben adományokat viszünk, s az áldozati lakomában Krisztus jelenlétével találkozunk. Minket a hit csillaga vezet Betlehembe. II. Az ünnep teljes tartalmához tartozik Krisztus megkeresztelkedésének misztériuma, amikor az Atya és a Szentlélek kinyilvání­totta, hogy Jézus a Fölkent. így tehát ez is megnyilvánulás (epifánia). Erről a titok­ról a liturgia külön emlékezik meg a Víz­keresztet követő vasárnapon. III. E nap misztériumaihoz tartozik a ká- nai menyegző csodája: szintén kinyilvánu- lás, epifánia, mert' ez volt Jézus első cso­dája, isteni hatalmának első kinyilvánítása. „Nyilvánosságra hozta, megjelentette dicső­ségét és tanítványai hittek benne." Erede­tileg ezt is Vízkeresztkor ünnepelték, most a Vízkereszt utáni 2. vasárnap evangéliuma emlékezik meg róla. A három „megjelenést” a Vízkereszti him­nusz foglalja össze: ffiTTy-j mm A (^otvofx Hc-recles, i y ú ­IU orsxa. iZkl «tol ( 2. Vonulnak már a Mágusok — vezérlő csillag nyomdokán — fény által a Fényt ke­resik, — Istenről vallnak kincseik. 3. Hullámain a tiszta víz — az égi Bárányt fürdeti, — s a bűnt, mely őt nem illeti, — lelkünk tisztítván elveszi. 4. Hatalmának ez új jele: — piroslik kor­sók friss vize, — parancsszavára bor folyik —, a víz lényege változik. 5. (Meghajolva): Urunk, tenéked glória, — ki nemzeteknek, megjelensz, — s Atyádnak, Szent Léleknek is — dicsőség minden szá­zadon! Amen. Szöveg Sedulius [V. sz.], Csanád B. ford. Üj Népénektár) Így hirdeti az ünnep szép antifonája: „Hármas csodával ékes szent napot ünnep­iünk: ma a csillag a bölcseket a jászolhoz vezette; ma borrá vált a víz a menyegzőn; ma úgy akarta Krisztus, hogy a mi üdvös­ségünk kedvéért János megkeresztelje őt a Jordánban, alleluja". Hogyan üljük meg Vízkeresztet? Adjunk hálát hitünkért, s mint a bölcsek, mi is csillagunkként kövessük azt. Vigyük a jászol­hoz az istenszeretet aranyát, az imádság tömjénét, önmegtagadásaink mirháját. — E napon az egyház vizet szentel és megáldja lakásainkat. Vegyünk részt a vízszentelésen, tartsunk otthon szenteltvizet és használjuk jámbor módon. Kérjük meg plébánosunkat, hogy . látogasson meg minket, s áldja meg házunkat, hogy egész évben rajtunk legyen az Ür áldása. GICZY GYÖRGY: Én a Földet szeretem érted? A leveleket szeretem és a madarakat, a halakat és a tengert, a havat és a szelet!... Nincs 6emmi másunk, és én ezt nem akarom elveszíteni a rakétáitok miatt, érted? Oriana Faliad apja mondja ezt lányának, aki a köztük folyó vitát a Ha meghal a Nap című nagysikerű regényében „kétségbeesett reménység­gel” folytatja. Ámde az űrrakéták korának hit­vallása bizonytalan, bármilyen szenvedélyeséggel védelmezik és vallják. Ha meghal a Föld és a Nap, odafönt élünk majd. Dehát az égen valóban ezernyi otthon fénye világít? Meglehet, nem a világok lehető legjobbikán élünk, ahogy egykor Lessing gondolta. Én min­denesetre a Földet szeretem... Fallaci regénye a hatvanas évek első felében, a Holdra készülő ember vágyakozásával íródott. De aztán újra visszatértünk a Földre. S ma már tudjuk, bármilyen messzire is jutunk, vagy mene­külünk, magunkkal visszük földi önmagunkat: ha­zugságainkat és fájdalmainkat, legszebb eszméin­ket és gyógyíthatatlannak tűnő tévedéseinket. 1985-ben újra a Föld lett érdekes. A fenyegetett Föld. Az ember külső és legbensőbb világa. Mert ez utóbbinak is megvannak az Unidentified Flying Objects-ei, a fel nem ismert repülő objektumai. A elszakadási kísérlet nemcsak a természettu­dományok, hanem jóval korábban és tragikusab- ban a spekulatív gondolkodás területén zajlott. Hogyan fogadhatnám el Isten létét, ha nem én vagyok az? — kiált fel méltatlankodva Sartre. Mert az ember kísértő álma mindig az volt, hogy istenné váljon, — s közben elveszítette önmagát. Drewermann, paderborni teológus Freud módsze­rét alkalmazva kimutatta, hogy a szentírási őstör­ténet bűnbeesés-epizódjai egyeznek az ember gyer­mekkori tapasztalatait értékelő pszichoanalitikus kutatások eredményeivel. A magát nagykorúnak valló ember — különösképpen terveiben — mintha gyermekkorát élné napjainkban. Neves elődeit nem tiszteli, mert nincs tisztában azzal, mivel tar­tozik nékik. Olyanokat hangoztat, amiket nem tud teljesíteni. Gyermeki kíváncsisággal kísérletezik, de halvány fogalma sincs a várható eredményről. A játékautót valódinak hiszi, miközben az igazi elgázolja. De mindennél félelmetesebb veszélyt rejt kozmikus szerepvesztése. A társadalmi szerepet, amit a közösség elvárásai és parancsai rónak rá, mégcsak „eljátssza” valahogy, mert a szerepkül­dők sem különbek, — az Istentől rendelt szere­pét azonban elfelejti vagy visszautasítja. Szinte kétségbeejtő a helyzet, ha társadalmi nor­ma „írja elő” az Istentől rendelt szerep tagadását (ami egyetemesebb fogalom a vallás szabad gya­korlásánál). Minden ellenőrizhetetlenné válik: nem tudni, ki, mit és miért cselekszik. Eldönthetetlen, mi származik meggyőződésből, mi hazugságból és mi eredendő gyöngeségből. A tisztázatlan helyzet az ember egyetlen lehetséges életformája lesz. A világ megismerésének és önmaga meghatáro­zásának lehetetlenségéből a próbálkozás fölösle­gességének következtetésére jut. S ez mindenesetre veszélyesebb, mint a világ racionális megragadá­sának lehetetlenségéből — a szükségből erényt csinálva — a vallásra következtetni — ahogy Lu­kács György' értelmezi „Az ész trónfosztása” cí­mű munkájában. Vagy amit Nicolai Hartmann vet a kereszténység szemére: a tények fáradságos ku­tatása helyett a kényelmes cél felől értelmezni a világot. Üjabb nehézségek támadnak, ha az egyén a tár­sadalmon belül (vagy kívül?) egy másik, az adott társadalomnál esetleg nagyobb közösséghez is tar­tozik: az egyházhoz, — s az itt betöltött szerepe is tisztázatlan. A viszonylag csekély számú pap­ság feladata és helye pontosan meghatározható, a világiaké viszont mindmáig bizonytalan. Pedig szerepük nyilvánvalóan nem merülhet ki abban, hogy vasárnaponként csendben imádkoznak a la­kóhelyük szerint illetékes plébániatemplomban, miközben még egymást sem ismerik. Nem tudják hányán vannak, nem szólnak senkihez, őket se kérdezik, legfeljebb néha kérnek tőlük. Pedig ők nemcsak a megváltott Földet szeretik, hanem Krisz­tus Egyházát is. Talán igaz a marxista tétel, hogy a tudat nem alkot társadalomtól független valóságot, — de azért szeretne valamit alkotni. Hiszen, ha nem tehetjük azt, amit gondolunk, akkor egyáltalán minek gon­doljunk valamit? Azzal semmi esetre sem eléged­hetünk meg, amit a paralízisben szenvedő Nietzsche mondott a betegségén sírdogáló nővérének: Miért sírsz (Lisbeth, hiszen mi boldogok vagyunk ...

Next

/
Thumbnails
Contents