Új Ember, 1985 (41. évfolyam, 1/2010-52/2061. szám)

1985-01-06 / 1. (2010.) szám

Leborulva imádták őt Vízkereszt ünnepének evangéliuma (Mt 2,1—12) elbeszéli a napkeleti bölcsek hódolatát a gyermek Jézus előtt. Isten világot üdvözítő terve cél­hoz ért: személyükben az emberiség járul Megváltója elé. A napkeleti bölcsek látogatását egyedül Máté írja le, s elbeszélésé­nek fontos mondanivalója van evan­géliumának tanításában. Az evangé­lista Izrael Messiásának mutatja be Jézust, aki azonban az egész em­beriség üdvözítője is. Ezért alapít­ja az egyházat, az újszövetség kö­zösségét, az új Izraelt, amelynek feladata, hogy az idők végéig hir­desse minden népnek az üdvösség jóhírét, az evangéliumot. Jézus a pátriárkáknak és Dávid­nak tett isteni ígéretek örököse és beteljesítő­je, ezért kezdődik Máté evangéliuma a következő nemzet­ségtáblával: „Jézus Krisztus nem­zetségtáblája, aki Ábrahám fiának, Dávidnak fia” (Mt 1,1). Pál apostol pedig így foglalja össze ezt az igaz­ságot: „Nos, az ígéret Ábrahámnak és utódjának szólt. Nem így olvas­suk, »utódainak«, többesszámban, hanem egyesszámban »utódodnak«, aki Krisztus” (Gál 3,16). Jézus Dá­vid családjához való tartozásáról ezt mondja: „A test szerint Dávid nem­zetségéből született, a szentség lel­ke szerint azonban a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Rám 1,3—4). Isten az ószövetségben egyetlen népet választott ki, de Izrael tör­ténetében előkészítette az egész em­beriség üdvösségét és Jézus, aki — bár Ábrahám és Dávid fia, Izrael Messiása —, megváltást hozott az egész világnak. Máté evangéliuma ezért a feltámadt Krisztus egyete­mességet hirdető szavaival zárul: „É­n kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Menjetek te­hát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevé­ben, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. íme én veletek vagyok a világ végéig” (Mt 28,18—20). Isten az egyetemes emberiséget Jézus Krisztusban az üdvösségre hívta. Ennek első jele a pogány napkeleti bölcsek hódolata a betle­hemi jászol előtt. Amit Máté az evangélium végén a feltámadt Krisztus szavaival meghirdet, már a gyermek Jézus jászolánál is je­len van. A bölcsek a világ végéig az evangéliumot hittel befogadó em­bereket képviselik — minket is —, akik Jézus által az üdvösségre jut­nak. Az egyszerű szavakkal leírt esemény: a bölcsek „a házba lépve ott találták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva hódoltak ne­ki” (Mt 2,10) a történelem nagy pil­lanata. Az üdvösségre hívó Isten és az Istent kereső emberiség találko­zik. Vízkereszt ünnepe több, mint visszatekintés Jézus gyermekkorá­nak egy hangulatos eseményére. Az egyház azt idézi, hogy Krisztus a nyilvánosság elé lép. A bölcsek pél­dája minden keresztény számára felszólítás. Ahogy ők követték min­den nehézségen át a felismert is­teni jelet, legyen nekünk is ilyen állhatatos a hitünk, és ragaszkod­junk a világ Üdvözítőjéhez. Rózsa Huba E­z a címe Schumann nyúlfarknyi kis remekének, mely nagy ha­tással volt reám kezdő zongorista koromban. Különösen a kép, melyet fölidéz: egy ember ballag ritmikusan hazafelé, jól végzett munka után, otthon már várják, s erre gondolva örömében dúdolni kezd. A basszus hozza a kedves dallamot, hiszen férfiem­berről van szó. Kétkezi munkásról, akinek otthona, családja, öröme van­­, aki vidám. Második gyerekkoromban, a noviciátusban, ha megkérdezték volna, mi a legjellemzőbb a szerzeteséletre, habozás nélkül azt fe­leltem volna: a jókedv. SZEDŐ LÁSZLÓ: A hazatérő vidám földműves Sokat írtak már rideg kolostorokról, embertelen kollégiumokról, lélekölő vagy megkötő szerzeteséletről. Bizonyára volt ilyen is — emberek vagyunk —, mégis: hol találhattunk több igaz szeretetet, vidámságot — a fegyelem és tisztaság kis húgát —, hol nagyobb szellemi szabadságot, változatosabb, sőt extravagáns egyéniségeket, mint a testvériség emez udvarházaiban? Nem is lehet ez másként. Hiszen ott ültünk a természet, az Isten, s az elsőrendű művészet küszöbén. Dolgoztunk és hallgattunk. Sze­rettük és ugrattuk egymást­ önmagunkkal — ezzel a mérgezett anyaggal — nem sokat foglalkoztunk. Ki a jó katekéta, vagyis hitoktató? — kérdezték egyszer Szent Ágos­tontól. Vajon a szentéletű? A képzett, a tudós? A fáradhatatlan? Egyik sem — felelte Ágoston mosolyogva —, hanem a vidám. Azóta nagyot fordult a világ; válságos, változó korba kerültünk. A harmónia megbillent és még nem állott helyre. Az ember szelle­meket idézett, s azok fejére nőttek. Pillanatnyilag mintha igaza len­ne szegény jó Márton testvérünknek: „a régi nem kellett, az új pe­dig nem vált be.” Ideges, mogorva földművesek térnek haza a dél­utáni csúcsidőben. A. J. Toynbee, a történetíró szerint:......az ember számára mind­máig a magasabb vallások jelentik azt az egyetlen utat, melyen fel- ■ ismerheti a lélek igazi problémáját és úti célját... Erről a szellemi problémáról sem a tudománynak, sem az ideológiáknak nincs mon­danivalójuk. Hiszem, hogy az ember legbensőbb szellemi szen­télyének lakója ugyanaz, mint a világegyetem mögött és azon túl létező szellemi jelenlét, és hiszem, hogy ez a végső szellemi realitás a szeretet.” Ha a hiteles vallásosság, a szeretet megcsappan, az öröm is meg­fogyatkozik. Lyka Károly, nagy öregünk, Velencében jártakor bútorozott szo­bát bérelt egy művészet iránt érdeklődő özvegynél, aki sokszor el is kísérte tanulmányútjain. „Rájöttem, hogy ami nagyon tetszett neki, az előtt bizonyos megilletődéssel ezt suttogta: O comme dolce! Mily édesség!... A rokokó festők képei csak bel teatro, szép szín­ház, voltak a szemében ...” A bel teatro, a divat, a másodrendű érték, a szembetűnő, a meg­hökkentő. Ez nem lehet az igazi öröm forrása. Mert hiszen az öröm igen előkelő származású, Schiller is égi szikrának, Elizeum lányának nevezte. Valójában a szeretet gyümölcse, tehát isteni ere­detű. SIKLÓSI JÁNOS: Látogatóban -----rrrr----—-—•— ---­ Belépünk a szent családhoz, szólunk csendben Máriához. Beszélgetünk Szent Józseffel, játszunk picit a Gyermekkel. Nézzük. Arcán hajnal pirkad, szemében jácintok nyílnak. Gyenge bimbó, szép virágszál, jó itt állni rászolyánál. Isten ő, nagy fényes Isten, csak elbújt egy kisgyermekben. Keljetek föl, jó emberek. Gyertek ide. Megszületett. Boruljunk le mind előtte, _­­ mert megértést hoz a földre. Ujját szopja. Gügyög, nevet. Ez a megváltó szeretet. Mert új reményt gyújt szivünkben s lángként lobog életünkben. X - A Tizenkétéves tanítása ÍRTA: BELON GELLERT Az az érzésem, hogy a legtöbb kereszténynek hamis elképzelései vannak a názáreti harminc esztendőről. Igaz, ebben segítségére volt a legendák világából átszülönböző felfogás, hogy idillikus kör­nyezetben, angyalok és galambok szárnyalásai kö­zepette végezte a Szent Család mindennapi mun­káját. A portalan és problémátlan világ derűje ragyog minden részletén a képnek. Holott ez nem lehetett így, ha jobban ráfigyelünk a Szent­írásra. 1. Először is meg kell állnunk a 12 éves Jézus meglepetésszerű ottmaradásánál a templomban. Hogy előre nem szólt sem a Szűz Anyának, sem Szent Józsefnek isteni küldetéséről és annak meg­kezdéséről. Találgathatjuk és el is képzelhetjük, hogy a korán érő Palesztinai gyermekek módjára a templomba érve döbbent rá messiási küldeté­sére, és ez a sorsszerű ráébredés indította el „Aty­ja dolgainak” útján. És ez őt nagy megelégedés­sel tölthette el, hiszen a három nap sikere, tár­gyalásai „a tanítókkal, kiket hallgatott és kérde­zett” és akik mind „elámultak értelmességén és feleletein” (Dk 2,47). Bizonyára felsejlett előtte az igére váró nép, mely olyan volt, „mint a pász­­­­tor nélküli juhok” (Mk 6,34). Szívébe nyilallha­tott a vágy, miről később is tanúságot tesz: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön, meny­nyire szeretném, ha már föllobbanna” (Mk 12,49). És ez a három nap meggyőzte őt emberileg is, hogy sikerrel tudná csinálni, hiszen — mai nyel­ven szólva — a legfőbb vizsgáztatók előtt annyira sikeresen állta ki a próbát, hogy azok ámulattal adóztak neki, nemcsak egyszerűen befogadták be­szélgető partnerüknek. Egy gyermek­prófétának si­keres útja tölthette be szívét. És ezzel nem gon­dolhatunk semmi rosszat vagy gyarlót a mi Urunk­ról, hiszen maga az Isten mondja róla: „minden tekintetben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen” (Zsid 2,17). Márpedig annak végrehajtása, amire tehetséget érzünk, nem vétkes, de természetes tö­rekvés. Ezért nem szabad kifogásolnunk, ha fiataljaink belsőleg éreznek hivatást vagy küldetést valami­lyen nagy és szent dologra akár a kis körön, akár a nagy egyházban, és módot keresnek arra, hogy siker­élményekkel biztosítsák magukat és bi­zonyítsák küldetésüket. 2. Ám a Tizenkétéves tanítása nem ez. Illetőleg nem áll itt meg, hanem tovább folytatódik és beletorkollik a megváltás művének titkába. Mi okozhatta azt, hogy az Úr Jézus Krisztusban három nap alatt kétszer száznyolcvanfokos for­dulat állott be? Az első, amely kiléptette Názá­­ret csendjéből és mozdulatlanságából; és a másik, amely visszaparancsolta őt oda. Mi játszódhatott le Jézus lelkében, hogy egyik pillanatban még „Atyja dolgaiban” munkálkodni érzi feladatát, és a következőben szó nélkül megy vissza Názáret­­be. A mindennapiság városába. A kisszerűségek városába. A rutin és a megszokottságok városába. Azt kell gondolnunk, hogy egy kisebb méretű Getszemáni kerti jelenet játszódhatott le Jézus lelkében. Erre példa is van a szentírásban. Még Jézus szenvedése előtt a pogány görögök keresik Jézust, Jézus ennek a filozófus népnek nem tart előadást az igazságról a Szent János magasszár­­nyalású bevezetése módján. Sem a piátói filozófia vezérszavának, a szeretetnek belső elemzését nem adja. Hanem utal az elhaló búzaszemre s benne saját halálára. És ekkor enged betekintést Szent János evangélista Jézus lelkébe, ki mondja: „Most mélyen megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,27). Ennek a csupa tűz és­­_______________________________________ lángoló vágyakozás Krisztusának szinte a halállal volt egyenlő a szellem és az alkotás világából visszalépni a mozdulatlanság, a változtathatatlan­­ság és a megszokottság világába. 3. Mert Názáret ez volt számára. Ezt Jézus nyil­vános életéből visszanézve tudjuk. Ugyanis ami­kor visszakerül Názáretbe, mint ismeretlent fo­gadják. „Honnan van ennek a bölcsessége és cso­datevő ereje?” — kérdik először. Ez azt jelenti, hogy a mi Urunk eljárt a zsinagógába hétről­­hétre, hallgatta a rabbinak jól-rosszul összetákolt szentírás-magyarázatait. Nem szólalt fel, ha va­lamit hibásan értelmezett, tűrte a zsinagógai nép zajos és rutinos zsoltár­darálásait. Nem csinált sem gyermekkorában sem fölnövekedve csodákat, sem nem gyógyította a betegeket. Hiszen ha mind­ebből csak valami is lett volna, ráemlékeztek vol­na­­a názáretiek, hogy lám már ifjúkorában is milyen okos, jóságos és segítőkész volt. „Nem az ács fia ez? — folytatják a názáretiek — Anyja nem Mária? ... Honnan vette hát mind­ezt?” (Mt 13,56). Tehát Szent József ácsműhelye sem volt kiugró remekművek eredendő helye. Szűz Mária sem volt valamilyen minden közös­ségben előforduló imádságom szentasszony, vagy pláne a zsidóknál nem ritka próféta-asszony, aki­hez a nép minden testi-lelki bajával bizalommal fordulhatott volna. Mert ha az lett volna, mind­járt gondolkoztak volna, hogy ha az anyján az isteni kiválasztottságnak a jele van, bizonyára fia is részesül benne. És nem botránkoztak volna meg Jézuson. Jézus Názáretben úgy élt, hogy elmondhatták róla: „Hogy érthet ez az írásokhoz, hiszen nem is tanult” (Jn 7,14). Tehát úgy mint egy közön­séges halandó, aki semmivel sem árulja el, hogy egy világ megváltását hordozza lelke mélyén. 4. És ezt a rejtett életet élte még 18 évig! Földi életének 33 évéből harmincat élt a világ megvál­tására készen, de mégis visszafogottan. Tudjuk, Jézus földi életének minden mozzanatával a meg­váltás munkáját végezte. A Szűz Anya méhében való hordoztatással is, a názáreti rejtett élet által is ugyanúgy, mint három évi beszédei, csodatevé­sei és szenvedései által. Hogy harminc évig rej­tetten élt, azzal csak rangot akart biztosítani an­nak az életformának, mely az egyházban nagyban is, kicsinyben is igen sokaknak osztályrésze lesz. Hány ember van — hogy a legkonkrétebben kezd­jük — akik a testi vagy a lelki betegségekkel gá­tolva vannak képességeik és adottságaik kifejtésé­ben? Azután hányan élnek olyan közegben, hogy a szeretetük viszonzatlan marad? Akár házassá­gokra, akár munkakörökre vagy csak egyszerűen szomszédságra gondoljunk. — De azután az egy­ház életében nemcsak az imádkozó szerzetesek kö­zéppontjai ennek a názáreti életnek, hanem gon­dolhatunk a többé-kevésbé elvallástalanodott plé­bániákra is, ahol a pap minden jószándékú pró­bálkozása csődöt mond, sőt talán ellenkezést is vált ki. Elárvuló plébániák nemcsak istentisztele­tet tartó világiakat kívánnak, de várják a Jézus názáreti életét élő keresztényeket, akik egyszerű­ségükkel és hűségükkel, szerepelni tudás és aka­rás nélkül is a kegyelem csatornái lesznek kicsiny közösségük számára. Túlságosan a cselekvésre vagyunk beállítva ko­runkban. Nem is lehet a cselekvést nélkülözni. De ez nem mindenkinek adatik meg. Mindenesetre észre kell vennünk és meg kell fontolnunk, mi­csoda erők vívódtak — emberileg szólva — a mi Urunk Jézus Krisztusban, amikor a jeruzsálemi fényes napok után, ahol Jézus a szellem tűztenge­­rében mártózhatott és megváltó eszmék és Isten gondolatainak villódzásából ismét hazament Ná­záretbe, „és engedelmeskedett nekik” (Lk 3,51). ti/U* 3

Next