Új Ember, 1985 (41. évfolyam, 1/2010-52/2061. szám)
1985-01-06 / 1. (2010.) szám
Leborulva imádták őt Vízkereszt ünnepének evangéliuma (Mt 2,1—12) elbeszéli a napkeleti bölcsek hódolatát a gyermek Jézus előtt. Isten világot üdvözítő terve célhoz ért: személyükben az emberiség járul Megváltója elé. A napkeleti bölcsek látogatását egyedül Máté írja le, s elbeszélésének fontos mondanivalója van evangéliumának tanításában. Az evangélista Izrael Messiásának mutatja be Jézust, aki azonban az egész emberiség üdvözítője is. Ezért alapítja az egyházat, az újszövetség közösségét, az új Izraelt, amelynek feladata, hogy az idők végéig hirdesse minden népnek az üdvösség jóhírét, az evangéliumot. Jézus a pátriárkáknak és Dávidnak tett isteni ígéretek örököse és beteljesítője, ezért kezdődik Máté evangéliuma a következő nemzetségtáblával: „Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Ábrahám fiának, Dávidnak fia” (Mt 1,1). Pál apostol pedig így foglalja össze ezt az igazságot: „Nos, az ígéret Ábrahámnak és utódjának szólt. Nem így olvassuk, »utódainak«, többesszámban, hanem egyesszámban »utódodnak«, aki Krisztus” (Gál 3,16). Jézus Dávid családjához való tartozásáról ezt mondja: „A test szerint Dávid nemzetségéből született, a szentség lelke szerint azonban a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Rám 1,3—4). Isten az ószövetségben egyetlen népet választott ki, de Izrael történetében előkészítette az egész emberiség üdvösségét és Jézus, aki — bár Ábrahám és Dávid fia, Izrael Messiása —, megváltást hozott az egész világnak. Máté evangéliuma ezért a feltámadt Krisztus egyetemességet hirdető szavaival zárul: „Én kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. íme én veletek vagyok a világ végéig” (Mt 28,18—20). Isten az egyetemes emberiséget Jézus Krisztusban az üdvösségre hívta. Ennek első jele a pogány napkeleti bölcsek hódolata a betlehemi jászol előtt. Amit Máté az evangélium végén a feltámadt Krisztus szavaival meghirdet, már a gyermek Jézus jászolánál is jelen van. A bölcsek a világ végéig az evangéliumot hittel befogadó embereket képviselik — minket is —, akik Jézus által az üdvösségre jutnak. Az egyszerű szavakkal leírt esemény: a bölcsek „a házba lépve ott találták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva hódoltak neki” (Mt 2,10) a történelem nagy pillanata. Az üdvösségre hívó Isten és az Istent kereső emberiség találkozik. Vízkereszt ünnepe több, mint visszatekintés Jézus gyermekkorának egy hangulatos eseményére. Az egyház azt idézi, hogy Krisztus a nyilvánosság elé lép. A bölcsek példája minden keresztény számára felszólítás. Ahogy ők követték minden nehézségen át a felismert isteni jelet, legyen nekünk is ilyen állhatatos a hitünk, és ragaszkodjunk a világ Üdvözítőjéhez. Rózsa Huba Ez a címe Schumann nyúlfarknyi kis remekének, mely nagy hatással volt reám kezdő zongorista koromban. Különösen a kép, melyet fölidéz: egy ember ballag ritmikusan hazafelé, jól végzett munka után, otthon már várják, s erre gondolva örömében dúdolni kezd. A basszus hozza a kedves dallamot, hiszen férfiemberről van szó. Kétkezi munkásról, akinek otthona, családja, öröme van, aki vidám. Második gyerekkoromban, a noviciátusban, ha megkérdezték volna, mi a legjellemzőbb a szerzeteséletre, habozás nélkül azt feleltem volna: a jókedv. SZEDŐ LÁSZLÓ: A hazatérő vidám földműves Sokat írtak már rideg kolostorokról, embertelen kollégiumokról, lélekölő vagy megkötő szerzeteséletről. Bizonyára volt ilyen is — emberek vagyunk —, mégis: hol találhattunk több igaz szeretetet, vidámságot — a fegyelem és tisztaság kis húgát —, hol nagyobb szellemi szabadságot, változatosabb, sőt extravagáns egyéniségeket, mint a testvériség emez udvarházaiban? Nem is lehet ez másként. Hiszen ott ültünk a természet, az Isten, s az elsőrendű művészet küszöbén. Dolgoztunk és hallgattunk. Szerettük és ugrattuk egymást önmagunkkal — ezzel a mérgezett anyaggal — nem sokat foglalkoztunk. Ki a jó katekéta, vagyis hitoktató? — kérdezték egyszer Szent Ágostontól. Vajon a szentéletű? A képzett, a tudós? A fáradhatatlan? Egyik sem — felelte Ágoston mosolyogva —, hanem a vidám. Azóta nagyot fordult a világ; válságos, változó korba kerültünk. A harmónia megbillent és még nem állott helyre. Az ember szellemeket idézett, s azok fejére nőttek. Pillanatnyilag mintha igaza lenne szegény jó Márton testvérünknek: „a régi nem kellett, az új pedig nem vált be.” Ideges, mogorva földművesek térnek haza a délutáni csúcsidőben. A. J. Toynbee, a történetíró szerint:......az ember számára mindmáig a magasabb vallások jelentik azt az egyetlen utat, melyen fel- ■ ismerheti a lélek igazi problémáját és úti célját... Erről a szellemi problémáról sem a tudománynak, sem az ideológiáknak nincs mondanivalójuk. Hiszem, hogy az ember legbensőbb szellemi szentélyének lakója ugyanaz, mint a világegyetem mögött és azon túl létező szellemi jelenlét, és hiszem, hogy ez a végső szellemi realitás a szeretet.” Ha a hiteles vallásosság, a szeretet megcsappan, az öröm is megfogyatkozik. Lyka Károly, nagy öregünk, Velencében jártakor bútorozott szobát bérelt egy művészet iránt érdeklődő özvegynél, aki sokszor el is kísérte tanulmányútjain. „Rájöttem, hogy ami nagyon tetszett neki, az előtt bizonyos megilletődéssel ezt suttogta: O comme dolce! Mily édesség!... A rokokó festők képei csak bel teatro, szép színház, voltak a szemében ...” A bel teatro, a divat, a másodrendű érték, a szembetűnő, a meghökkentő. Ez nem lehet az igazi öröm forrása. Mert hiszen az öröm igen előkelő származású, Schiller is égi szikrának, Elizeum lányának nevezte. Valójában a szeretet gyümölcse, tehát isteni eredetű. SIKLÓSI JÁNOS: Látogatóban -----rrrr----—-—•— --- Belépünk a szent családhoz, szólunk csendben Máriához. Beszélgetünk Szent Józseffel, játszunk picit a Gyermekkel. Nézzük. Arcán hajnal pirkad, szemében jácintok nyílnak. Gyenge bimbó, szép virágszál, jó itt állni rászolyánál. Isten ő, nagy fényes Isten, csak elbújt egy kisgyermekben. Keljetek föl, jó emberek. Gyertek ide. Megszületett. Boruljunk le mind előtte, _ mert megértést hoz a földre. Ujját szopja. Gügyög, nevet. Ez a megváltó szeretet. Mert új reményt gyújt szivünkben s lángként lobog életünkben. X - A Tizenkétéves tanítása ÍRTA: BELON GELLERT Az az érzésem, hogy a legtöbb kereszténynek hamis elképzelései vannak a názáreti harminc esztendőről. Igaz, ebben segítségére volt a legendák világából átszülönböző felfogás, hogy idillikus környezetben, angyalok és galambok szárnyalásai közepette végezte a Szent Család mindennapi munkáját. A portalan és problémátlan világ derűje ragyog minden részletén a képnek. Holott ez nem lehetett így, ha jobban ráfigyelünk a Szentírásra. 1. Először is meg kell állnunk a 12 éves Jézus meglepetésszerű ottmaradásánál a templomban. Hogy előre nem szólt sem a Szűz Anyának, sem Szent Józsefnek isteni küldetéséről és annak megkezdéséről. Találgathatjuk és el is képzelhetjük, hogy a korán érő Palesztinai gyermekek módjára a templomba érve döbbent rá messiási küldetésére, és ez a sorsszerű ráébredés indította el „Atyja dolgainak” útján. És ez őt nagy megelégedéssel tölthette el, hiszen a három nap sikere, tárgyalásai „a tanítókkal, kiket hallgatott és kérdezett” és akik mind „elámultak értelmességén és feleletein” (Dk 2,47). Bizonyára felsejlett előtte az igére váró nép, mely olyan volt, „mint a pásztor nélküli juhok” (Mk 6,34). Szívébe nyilallhatott a vágy, miről később is tanúságot tesz: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön, menynyire szeretném, ha már föllobbanna” (Mk 12,49). És ez a három nap meggyőzte őt emberileg is, hogy sikerrel tudná csinálni, hiszen — mai nyelven szólva — a legfőbb vizsgáztatók előtt annyira sikeresen állta ki a próbát, hogy azok ámulattal adóztak neki, nemcsak egyszerűen befogadták beszélgető partnerüknek. Egy gyermekprófétának sikeres útja tölthette be szívét. És ezzel nem gondolhatunk semmi rosszat vagy gyarlót a mi Urunkról, hiszen maga az Isten mondja róla: „minden tekintetben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen” (Zsid 2,17). Márpedig annak végrehajtása, amire tehetséget érzünk, nem vétkes, de természetes törekvés. Ezért nem szabad kifogásolnunk, ha fiataljaink belsőleg éreznek hivatást vagy küldetést valamilyen nagy és szent dologra akár a kis körön, akár a nagy egyházban, és módot keresnek arra, hogy sikerélményekkel biztosítsák magukat és bizonyítsák küldetésüket. 2. Ám a Tizenkétéves tanítása nem ez. Illetőleg nem áll itt meg, hanem tovább folytatódik és beletorkollik a megváltás művének titkába. Mi okozhatta azt, hogy az Úr Jézus Krisztusban három nap alatt kétszer száznyolcvanfokos fordulat állott be? Az első, amely kiléptette Názáret csendjéből és mozdulatlanságából; és a másik, amely visszaparancsolta őt oda. Mi játszódhatott le Jézus lelkében, hogy egyik pillanatban még „Atyja dolgaiban” munkálkodni érzi feladatát, és a következőben szó nélkül megy vissza Názáretbe. A mindennapiság városába. A kisszerűségek városába. A rutin és a megszokottságok városába. Azt kell gondolnunk, hogy egy kisebb méretű Getszemáni kerti jelenet játszódhatott le Jézus lelkében. Erre példa is van a szentírásban. Még Jézus szenvedése előtt a pogány görögök keresik Jézust, Jézus ennek a filozófus népnek nem tart előadást az igazságról a Szent János magasszárnyalású bevezetése módján. Sem a piátói filozófia vezérszavának, a szeretetnek belső elemzését nem adja. Hanem utal az elhaló búzaszemre s benne saját halálára. És ekkor enged betekintést Szent János evangélista Jézus lelkébe, ki mondja: „Most mélyen megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,27). Ennek a csupa tűz és_______________________________________ lángoló vágyakozás Krisztusának szinte a halállal volt egyenlő a szellem és az alkotás világából visszalépni a mozdulatlanság, a változtathatatlanság és a megszokottság világába. 3. Mert Názáret ez volt számára. Ezt Jézus nyilvános életéből visszanézve tudjuk. Ugyanis amikor visszakerül Názáretbe, mint ismeretlent fogadják. „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje?” — kérdik először. Ez azt jelenti, hogy a mi Urunk eljárt a zsinagógába hétrőlhétre, hallgatta a rabbinak jól-rosszul összetákolt szentírás-magyarázatait. Nem szólalt fel, ha valamit hibásan értelmezett, tűrte a zsinagógai nép zajos és rutinos zsoltárdarálásait. Nem csinált sem gyermekkorában sem fölnövekedve csodákat, sem nem gyógyította a betegeket. Hiszen ha mindebből csak valami is lett volna, ráemlékeztek volnaa názáretiek, hogy lám már ifjúkorában is milyen okos, jóságos és segítőkész volt. „Nem az ács fia ez? — folytatják a názáretiek — Anyja nem Mária? ... Honnan vette hát mindezt?” (Mt 13,56). Tehát Szent József ácsműhelye sem volt kiugró remekművek eredendő helye. Szűz Mária sem volt valamilyen minden közösségben előforduló imádságom szentasszony, vagy pláne a zsidóknál nem ritka próféta-asszony, akihez a nép minden testi-lelki bajával bizalommal fordulhatott volna. Mert ha az lett volna, mindjárt gondolkoztak volna, hogy ha az anyján az isteni kiválasztottságnak a jele van, bizonyára fia is részesül benne. És nem botránkoztak volna meg Jézuson. Jézus Názáretben úgy élt, hogy elmondhatták róla: „Hogy érthet ez az írásokhoz, hiszen nem is tanult” (Jn 7,14). Tehát úgy mint egy közönséges halandó, aki semmivel sem árulja el, hogy egy világ megváltását hordozza lelke mélyén. 4. És ezt a rejtett életet élte még 18 évig! Földi életének 33 évéből harmincat élt a világ megváltására készen, de mégis visszafogottan. Tudjuk, Jézus földi életének minden mozzanatával a megváltás munkáját végezte. A Szűz Anya méhében való hordoztatással is, a názáreti rejtett élet által is ugyanúgy, mint három évi beszédei, csodatevései és szenvedései által. Hogy harminc évig rejtetten élt, azzal csak rangot akart biztosítani annak az életformának, mely az egyházban nagyban is, kicsinyben is igen sokaknak osztályrésze lesz. Hány ember van — hogy a legkonkrétebben kezdjük — akik a testi vagy a lelki betegségekkel gátolva vannak képességeik és adottságaik kifejtésében? Azután hányan élnek olyan közegben, hogy a szeretetük viszonzatlan marad? Akár házasságokra, akár munkakörökre vagy csak egyszerűen szomszédságra gondoljunk. — De azután az egyház életében nemcsak az imádkozó szerzetesek középpontjai ennek a názáreti életnek, hanem gondolhatunk a többé-kevésbé elvallástalanodott plébániákra is, ahol a pap minden jószándékú próbálkozása csődöt mond, sőt talán ellenkezést is vált ki. Elárvuló plébániák nemcsak istentiszteletet tartó világiakat kívánnak, de várják a Jézus názáreti életét élő keresztényeket, akik egyszerűségükkel és hűségükkel, szerepelni tudás és akarás nélkül is a kegyelem csatornái lesznek kicsiny közösségük számára. Túlságosan a cselekvésre vagyunk beállítva korunkban. Nem is lehet a cselekvést nélkülözni. De ez nem mindenkinek adatik meg. Mindenesetre észre kell vennünk és meg kell fontolnunk, micsoda erők vívódtak — emberileg szólva — a mi Urunk Jézus Krisztusban, amikor a jeruzsálemi fényes napok után, ahol Jézus a szellem tűztengerében mártózhatott és megváltó eszmék és Isten gondolatainak villódzásából ismét hazament Názáretbe, „és engedelmeskedett nekik” (Lk 3,51). ti/U* 3