Új Ember, 1987 (43. évfolyam, 1/2114-52/2165. szám)

1987-01-04 / 1. (2114.) szám

2 úffintesi- KATOLIKUS SZEMMEL MILYEN MESSZE VAN A POKOL? Benedek István tévésorozata, a Toronyóra alkalmasnak látszik arra, hogy fontos, „létbevágó” dolgokat feszegessen, s ha lehet, válaszokat, is adjon, kivált az ifjúságnak. A „Küzdelem a létért” című adás (dec. 11.) alkalmával is sok okos dolgot hallhattunk, néha azonban az az érzésünk támadt, hogy nemcsak egyes témák és válaszok­­köszönnek vissza”, hanem a Benedek professzornál nem ritka kitérők és oldalvágások is, melyek azt a látszatot keltik, mintha ő mindenben egyetemesen képzett szakember volna. Efféle „oldalvágásban” részesült ezúttal a vallásos ember bizonyos magatartása, pontosabban: a pokolhoz való „viszonya”. Amikor ugyanis a félelem különböző formáiról esett szó, a távoli jö­vőtől, a létbizonytalanságtól vagy az atomháborútól való félelem „kény­szerzubbonyát” Benedek professzor úgy akarta távoltartani hallgatóitól, hogy olyan valamire hivatkozott, amit maga is csak nagyon vulgárisan értelmez. Azt ajánlotta, éljünk úgy, mintha ezek a távoli fenyegetések nem léteznének, akárcsak a vallásos ember számára a pokol, amely annyira messze van, hogy nincs gyakorlati hatása. Mert az ember min­dennapi életében „csak elköveti a maga kis bűneit”, végül is nem úgy él, ahogy hisz ... Ki tagadná — mindig is voltak, akik hitükről gondolkozva sem tud­tak szabadulni kicsinyes számításaiktól. De általánosítani s a bűn­kár­hozat problémáját erre szűkíteni, nem látszik korrekt vélekedésnek. Amikor Jézus beszél a kárhozatról (,,Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre!”), s ugyanúgy az örök életről is, akkor a világba lépő em­bert nem félelemmel akarja ,,megterhelni”, hanem valami mással: fe­lelősséggel. Hiszen nemcsak arasznyi földi létéről kell dönteni, hanem örök sorsáról. Ez nem ,,kényszerzubbony”, hanem méltóság. A bűnt pedig — „a maga kis bűneit”, ahogy Benedek István bagate­­lizálja — nem azért követi el, mert a Dokol még messze van, s így annak nincs is „kényszerítő ereje”, hanem mert az ember a Jó és a Rossz küzdelmének színtere. S a Megváltás értelme az, hogy az ember nem veszhet el. Hogy a „jó Isten” miért „engedi meg” mégis, s miért „hozta létre” a poklot? A teljesség igénye nélkül annyit talán itt is elmondhatunk: Isten nyilván „halálosan” komolyan veszi üdvözítő tervét, s nem enge­di, hogy az ember büntetlenül visszautasítsa. Akik komolyan veszik a pokol létezését, Dantéval együtt tudják, hogy azt is az­­örök szeretet készítette, nem azért, hogy az embert örök rettegésben tartsa, hanem hogy eszes teremtménye tudatosan és örökre ne forduljon el Teremtő­jétől, aki őt tulajdon életében akarja részesíteni. De aki önként elfor­dul a Naptól, ne csodálkozzék, hogy örök árnyék a része. (gerlei) KERESZTÉNY ELEINKRŐL. László Gyula 1986 első napjaiban elő­adást tartott a Szent Jobb kápolnában, amely nyomtatásban is megje­lent az Életünk novemberi számában. A nagy tekintélyű tudós cikke elején leírja, hogy az onogur­ későavarok magyar voltának egyre több a bizonysága, s ezzel együtt csak egyre óvatosabban lehet beszélni a „po­gány magyar” jelenségről. Nagy Károly hadjárata idején az avar nép megkeresztelkedett (805), a kagánnal az élen, s az avarok megjelenése­kor az itt élő népek körében i,sem volt ismeretlen a­­kereszténység. Ter­mészetesen a bizánciak térítő munkájáról sem hallgathatunk, az ő munkájuk sem maradt nyomtalan, főleg az ország déli részein, Er­délyben. Honfoglalóink keresztény mivoltát sejteti László professzor abban is, hogy a honfoglalás előtti vallási szókincsünk igen gazdag; valószínűleg nem így lenne, ha keresztény kultúrája egyáltalán nem lett volna a ma­gyar népnek. Az is igaz, hogy a római rítusú kereszténység kevésbé tűrte el a pogány elemeket, a keleti kereszténység mintha toleránsabb lett volna a régi vallás hiedelmei, szokásai iránt. A sírleletek ■— főleg arany keresztek — szinte bizonyossá teszik a keresztény eszmék, szokások meglétét az avarok idején. László Gyula úgy látja, hogy a Kárpát-medence nagy onogur népe asszimilálta Árpád magyarjainak török rétegét. Így tehát Vajk, a leen­dő király megkeresztelkedése mai tudásunk szerint már mást kell, hogy jelentsen, mint korábban. Tehát nem első lépése volt a magyarságnak a kereszténység útján — bár döntő fontosságú lépés volt. Ez igazában nem csökkenti, nem kicsinyítheti Vajk tettének horderejét, orientáció­váltást­, jelentett.­­ i. Talán e nagy és mélyen gyökerező hagyomány segíti továbbra is ke­reszténységünk megújulását, amely — mint tudósunk felvázolta Ár­pád magyarjai körében sem volt ismeretlen. ESDE MEGSZELÍDÜLT WOTAN — VAGY MÉGIS SZENT MIKLÓS PÜS­PÖK? A Szolnok Megyei Néplap december 6-i számát olvasó embernek kétségei támadhatnak a válaszadással. „MIKLÓS” címmel ugyanis ott ezt olvashatjuk az egyik rövidke cikkben: „A Mikulás ünneplése ősi szokással kapcsolatos. Az ógermán istenek eltűntével azok leghatalmasabb­ja, Wotan most már csak nagyszakállú figurájával a gyermekek ijesztgetésére szolgált. Ez a Wotan-figura sze­lídült aztán a maii gyermekek részére örömteli meglepetést tartogató télapóvá.” Ha ez való­ban így van, ki kell selejteznünk könyvespolcainkról Bá­­lint Sándor néprajztudós egyete­mi tanár könyvét és méginkábban két éve megjelent Szentek életét. Ezek ugyanis december 6­-ával kapcsolat­ban csak azt tudják írni, hogy 350-­ben ezen a napon halt meg a sze­gényeket segítő jóságos kis-ázs­ai püspök Myrában, aki részt vett a ni­­ceai zsinaton. Már a VI. száza­dól Oroszország védőszentjeként ünnep­ült, aztán a IX—X—XI. században kultusza elterjed a latin egyház­ban is. Szent István kirányuli, még ereklyét is kap, hogy minél job­ban tisztelhessék őt a magyarok. Az áruházak kirakataiban például a „Télapót” püspöksüveggel, pász­torbottal ábrázolják a kirakatr­edezők. Hogy kerülnek ezek a kellékek Wotan „leszármazottjához”? Egyik gimnáziumunkban pedig az idén „arra vetemedtek”, hogy tanár és diákok együtt elevenítsék fel a Mi­kulás ünnepségek­ eredetét, pótolva a hiányosságokat, elbeszélve mindazt, amit tudnak Miklós, vagyis Nikcolausz püspökről. A Szolnok Megyei Néplap szerint tehát mindez nincs kapcsolatban a Mikulás ünneppel, népszokással. A cikk írójának zonban nem ismerjük forrásmunkáit, s aligha tudjuk elképzelni, hogy éppen most, 1986-ban akadt egy olyan dokumentumra, amely azt bizonyítja, hogy december 6-án Wotant, az ógermán istenséget és nem Miklós püspököt kell emlegetni. (Tamási) MIÉRT NEM TELJES EGY-EGY ÚSÁGHÍR? Gyakran van okunk el­gondolkodni azon, vajon miért nem teljes egy-egy újsághír. Legutóbb így voltunk ezzel­­a napilapok­ban megjelent — az­­MTI-től átvett — Bárdos Lajos temetéséről beszámoló tudósítással is, amely felsorolja az összes búcsúztató személy nevét, kivéve egyet, éppen aki a temetést végezte, Szakos Gyula székesfehérvári püspökét. Gondolom nem fele­­dékenységből maradt ki a püspök említése, hanem abból a beidegző­désből, hogy­­a polgári­­sajtó még ilyenkor se fejtsen ki vallási propa­gandát. De­­hát ezen imár túl vagyunk, nem? Arról nem is beszélve, hogy ha valakinek az élete olyan szorosan kapcsolódott a katolikus egyházhoz, az egyházi zenekultúrához, mint Bárdos Lajosé, akkor már az egyházi temetés nem magánügy. Sz. Cs. Nemzeti ünnep vagy nem? Miért nem lett igazán nemzeti ünnepünk 1686. szep­tember 2-a, Budavár felszabadításának napja? Ezen meditál, a Magyar Nemzet október 13-i olvasólevele kapcsán, lapunk november 16-i számának glossza­írója. Azért — írja —, mert Mohácsot ugyan mi ve­szítettük el, Budát azonban nem mi szereztük vissza. A cikkíró nyilván arra gondol, hogy ami 1683—1686 között a török háború frontján Bécstől—Budáig, Uk­rajnától—Dalmáciáig történt, az nem egy nemzet, a magyar, hanem az európai nemzetközi összefogás győzelme volt. És ez nem is lehetett másként. A há­rom világrészre kiterjedt oszmán hatalommal nem vehette fel a harcot a siker reményében egy négy részre szaggatott kis ország, hanem csupán egy nagy európai szövetség. A szövetségesektől kivívott győzelemnek azonban nem passzív szemlélői, hanem aktív résztvevői vol­tak Magyarország­­népei is, amelyek katonaállításban, pénzben, javakban, munkában, emberi életben teher­bírásukhoz képest talán a legtöbbet áldozták. Éppen ezért nem helyes Magyarország és Európa közös erő­feszítéseit egymással szembeállítani, a felszabadító háborút azzal degradálni, hogy a szövetséges hadse­regnek csak egy része harcolt a keresztény Európáért, más része viszont csupán tulajdon hazájáért. A nem­zeti és nemzetközi érdekeknek ez az egybeesése azon­ban nem gyöngesége, hanem éppen ereje volt az „utolsó keresztes hadjáratnak”. Ezen az alapon te­remthette meg XI. Ince pápa zseniális diplomáciája a Szent Ligába tömörített európai hatalmak rövid bé­kéjét és szinte utolsó összefogását. Búcsúzhatott vol­na-e szebben a történelemtől a keresztes háborús esz­méje? Teljesen negatív beállítást kap a cikkben az „utol­só keresztes hadjárat” legfőbb szervezeti bázisa és katonai ereje, a „Habsburg-hatalom, amely, úgymond, mihamar benyújtotta a szátsiját a „felszabadításáért”, és Magyarországot a későbbiekben jogos tulajdonának, már-már gyarmatának tekintette, vagyis — idézi a tankönyvet —: „A török elnyomás helyébe a Habs­­burg-elnyomás lépett.” Ezek az ötvenes évek szem­léleti egyoldalúságait tükröző megfogalmazások egyen­­lőségi jelet tesznek a török és a Habsburg-elnyomás közé, és megkérdőjelezik a felszabadulás „sorsfordító”, az ország egyesítését és — legalábbis távlatokban — polgári fejlődését szolgáló funkcióját. (Pach Zsig­­mond Pál). Ezzel szemben a mai történetírás egyértelműen vallja, hogy „ ... a gazdasági, társadalmi fejlődés zsákutcáját képviselő török hatalom magyar­­országi uralma, az ország három — sőt utoljára már négy — részre szakítottsága, károsabb s a háborús viszonyok állandósulása veszélyesebb volt a magyar nemzet sorsának alakulására a Hab­sburg-uralomnál, annak minden sérelmes intézkedése ellenére is”. (Nagy László: A török világ végnapjai Magyaror­szágon. Bp., 1986. 393.) Ennél nem kisebb hiba Ma­gyarország és a Habsburg-hatalom viszonyának a gyarmati, félgyarmati függéssel való jellemzése, a felszabadulást követő XVIII. század hatalmas újjáépí­tő munkájának. Kelet-Közép-Európa peremvidéke Nyugat-Európa központi területéhez való közeledésé­nek figyelmen kívül hagyása. (Kosáry Domokos) Ha a keresztény és magyar érdekek, hősi ideálok egységéből, a Magyarország a kereszténység védőbás­tyája eszméjéből indulunk ki, 1686. szeptember 2-át, Buda felszabadítását bízvást tekinthetjük Mohács „el­lentétpárjának”, igazi nemzeti — nem csupán vallási — ünnepünknek, a győzelmet kikovácsoló hadvezé­reit pedig a magyar nemzet hőseinek is. Így érezték ezt — R. Várkonyi Ágnes tanúsága szerint — a nagy korszakzáró esemény kortársai, így látják ezt — a megújihodott magyar történettudománytól megvilágo­sítva — mai utódaik is. —tb— „Óvakodjunk a szektáktól” A pécsi egyházmegye körlevelei­nek VI. számában Cserháti József megyéspüspök a világi hívőknek a helyi lelkipásztori munkában való részvételéről szól. Örömmel állapít­ja meg, hogy a hívek közül mily sokan jelentkeznek önként erre a szolgálatra. Eddig az egyházmegye központjában a papságnak csaknem a fele, és az egész egyházmegyéből több mint 200 férfi és nő vett részt különböző lelkipásztori megbeszélé­seken. össze kellett egyeztetni a papság és a hívek észrevételeit az ige-istentisztelet formáiról („Olvasó istentisztelet”). A kísérleti állapo­ton túljutottak. Új kezdeményezés ez, tehát ismételten ki kell emelni az alapvető kérdéseket. Jó lenne, ha már a kiképzett hívők önálló is­tentiszteletet vezethetnének pl. a filiákban, ahol már beérett a hely­zet. Az idei advent folyamán a fő­pásztor kb. 10—12 helyen kívánt próbát tenni. A materben megtar­tott szentmiséről az istentiszteleti vezetők szelencében vitték az­­ Eucharisztiát, amellyel liturgikus keretben áldoztattak az egyes fi­liákban. A körlevél másik figyelembe mél­tó tanítása „Óvakodjunk a szekták­tól” címrénél jelent meg. Sokaknak az a benyomásuk, hogy a szekták az utóbbi három évben megerősöd­tek. A szekták résztanításokat ra­gadnak ki. Hazánkban különösen elterjedt és egyre erősödik a Jeho­va tanúi elnevezésű szekta és egyes pünkösdista csoportosulások. Újból nagyon terjed a spiritizmus. A szekták mai hatásossága mögött az áll, hogy többen vallásos életükben nem rendelkeznek megnyugtató is­meretekkel vagy pedig ér...,mi hangulati alapon képtelenek énül távozni szívükben a vallási tan­talmakat. A szekták terjedése miat is lényeges a lelkipásztori munka minőségének javítása, hogy a temp­lomokban legyenek mindenütt ima­órák, szentírásolvasással és magya­rázattal. en is' a m f Találkozó — még friss falak között A kaposvári nyugati lakótelep széléhez érkezve, a régi, hámló fa­lú, ütött-kopott kis kápolnához kö­zel különleges formájú, kör alap­rajzú, megjelenésében csigaházra emlékeztető épület tűnik az érkező szemébe. A jelek szerint a befeje­ző munkálatok még hátra vannak, de december 7-én az addigi munka eredményét ünnepelték a hívek a város épülő, új templomában. A templomépítés nem mindenna­pi vállalkozás, tudja ezt . Rózsás László templomigazgató, az építke­zés egyházi szervezője. De érzik a környék, sőt az ország hívei is, hi­szen keze munkájával, távolról kül­dött pénzzel sokan járultak hozzá az építés költségeihez. Ennek köszönhető, hogy az alap­kőmegáldás második évfordulóján Szendi József megyéspüspök veze­tésével misét mondhattak benne. Padok még nincsenek, de a temp­lom úgyis megtelt, mire a megál­­dásra sor került. Ofr'' •A­np3o*iai­nen lakva segítem a munkákat. 1987 elején új plébániát alapítunk itt, a Munkás Szent Józsefről és Szent Margitról elnevezett plébá­niát, s továbbra is ez lesz a mun­kahelyem. — Hiányzik még a vörösréz tető­borítás, a padlófűtés és a berende­zés elkészítése. Ki kell alakítanunk az altemplom két tantermét, s an­nak a 400 urnának a helyét, ame­lyet­­darabonként 15 ezer forintért lehet megváltani úgy, hogy a ham­vak a 25 év letelte után is a temp­lom falai között maradnak. Ennek a bevétele már most fellendíthetné a munkák folytatását. A tervezés szempontjairól, cél­jairól a szellemi alkotót, Csaba László építészmérnököt kérdezem. — A templom helyéül egy kis halmot választottunk, s mivel ez a panelházak tőszomszédságában van, a merev szögletességet igyekeztem tervemben ellensúlyozni. A bejárat ott van, ahol a csigavonalban emel­kedő tetőszerkezet a legalacsonyabb, azért, hogy az a belépő tekintetét fölfelé vonzza. A legmagasabb he­lyen van a karzat, s a centrumban, a felülről világító tető alatt az ol­tár. Az épület emelkedő felőli meg­közelítéséhez lépcsősor készül majd.­­ Példaszerű volt az a lelkese­dés, ahogyan a fiatalok munkához láttak, ha téglahordásra, más nehéz munkára volt szükség — meséli Rózsás László —. Az idősebbek is meglepően sokat dolgoztak, de ér­ződött a középnemzedék fokozott elfoglaltsága az alkalmi brigádok összetételén. Két év alatt sokat ha­ladtunk, elkészült a templomhoz kapcsolódó plébániaépület is, így majdnem egy éve már a helyszín Nem lehet ma még pontosan tud­ni, mikor fejeződik be a vállalko­zás, mikor kerül az utolsó szög is a helyére. Az eddigiek is sokszor a meglepetésként érkező adományok lendítőerején múltak. Az építők mindenesetre nem pihennek, s a még csupasz falak között vasárna­ponként már egy új egyházközség tagjai találkozhatnak. m. zs. És ui Régi

Next