Új Ember, 1988 (44. évfolyam, 1/2166-52/2216. szám)
1988-01-03 / 1. (2166.) szám
KATOLIKUS SZEMMEL A Vöröskereszt VII. Kongresszusáról A szervezet alapelvei és a keresztényi meggyőződés Talán egyetlen olyan gazdag hagyományú társadalmi szervezet sincs Magyarországon, amely a humanizmus eszméit maradéktalanabbul valósítaná meg, mint a Vöröskereszt. Ezt dokumentálták december 5-én a Vöröskereszt VII. Kongresszusának megnyitásakor felolvasott alapelvek, amelyek az emberiesség, a pártatlanság, a semlegesség, a függetlenség, az önkéntesség, az egység és az egyetemesség elméit összszegezik. A Vöröskereszt valóban „nem tesz semmiféle különbséget nemzetiség, faj, vallás, osztály vagy politikai hovatartozás szerint. Arra törekszik csupán, hogy enyhítse az emberek szenvedéseit.” Ennek a jegyében fogalmazza meg a semlegesség követeltítényét is: „Annak érdekében, hogy továbbra is élvezze mindenki bizalmát, ellenségeskedések során a mozgalom nem állhat egyik oldalra sem, és soha nem folytathat politikai, faji, vallási, illetve ideológiai természetű vitákat." Ezért is hangsúlyozhatta nyitó beszédében Gegesi Kiss Pál akadémikus, a Magyar Vöröskereszt Országos Vezetőségének elnöke, hogy minden jószándékú embernek helye és feladata van ebben a mozgalomban. Hantos János, a Magyar Vöröskereszt főtitkára pedig beszédében konkrétan is megfogalmazta a hívő emberekkel való együttműködés igényét: „Készek vagyunk más társadalmi szervekkel és az egyházak szeretetszolgálataival együtt megvizsgálni a bővítés lehetőségeit, akár új betegápolási formák kialakításával is.” A rászorulók támogatásának célkitűzése alapján — amit aligha tarthatunk a keresztény hagyománytól független gondolatnak — a társadalom egészéhez szóló közös felhívás lehetőségét is megemlítette: „Üdvözöljük és szívesen csatlakozunk az Egészségügyi Minisztérium kezdeményezéséhez, hogy más társadalmi szervezetekkel és a magyar egyházakkal közös felhívással forduljunk a társadalom minden rétegéhez, és segítséget kérjünk abban, hogy ne legyen egyetlen idős, vagy magára maradott ember, akinek elmarad a fizikai gondozása, aki nem kap segítséget lelki békéjéhez, magánya feloldásához.” S mivel a kongresszusi hozzászólások során egyre mélyebben nyert megfogalmazást a szolidaritás elve, az egymáson való segítés társadalmi méretű programja, ezért is meglepő, hogy a Vöröskereszt tevékenységében csak elvétve vesznek részt papok, lelkészek, a különböző egyházak képviselői. A kongreszszus elnökségéből — melynek tagjai neves közéleti, politikai személyiségek voltak — is hiányoztak az egyházi vezetők. A tanácskozáson, melyen közel 600 kongresszusi küldött vett részt, mindössze két egyházi személy volt jelent és szólalt fel: Gulyás László református és Mosolygó László görög katolikus lelkész. Ők is a helyi Vöröskereszt küldötteiként vettek részt a tanácskozáson, s nem mint egyházuk képviselői. A református hozzászóló az evangéliumi indíttatású közösségi felelősségvállalás értékét hangsúlyozta. A görög katolikus paraohus a humanizmus keresztény erkölcsiségből fakadó indítékaira mutatott rá, kiemelve a család embert alakító szerepét. Habár a Vöröskereszt alapelvei minden további nélkül a evangéliumi alapelvek körébe sorolhatók, ebben a formában eddig mégsem tettek megfelelő visszhangra a katolikus egyházban. A Vöröskereszt VII. kongresszusa olyan konkrét feladatokat is vállalt, amelyek segíthetik a társadalom megsokasodott gondjainak enyhítését, ahogy a kongresszusi elnökségben helyet foglaló Csehák Judit miniszterelnökhelyettes is megfogalmazta: Az emberarcú szocialzmus kialakításának nagyszerű esélyéhez méltó keretet teremt a Vöröskereszt. A hazai egyházak s így a katolikus egyház tevékenységéből eddig sem hiányzott a szolidaritás esz- lméjének kifejezése, s azok a gyakorlati kezdeményezések sem, amelyek eddig is hozzájárultak a tár-sadalmi problémák megoldásához. De sokszor éppen a szakértelem hiányzott, ami pedig a Vöröskereszt , szervezetének — az egészségügyi hálózat és a képzett aktivisták által — rendelkezésre áll. És nemegyszer hiányoztak a konkrét célok is, a kongresszusi témák , viszont — az egészségmegőrzés, a szociálpolitika és a véradás területén — gazdag lehetőséget kínálnak. Ezért minden hívő ember számára, de az egyháznak mint intézménynek is új ötleteket, gondolatokat adhatott a Vöröskereszt VII. kongresszusa. S azt a megtisztelő feladatot is, amelyet a hívő meggyőződés és egész társadalmunk egyaránt motivál: minél előbb és minél közvetlenebb módon teremtsenek kapcsolatot a Vöröskereszt és az egyház. Az eddigi reményt keltő egyéni kezdeményezéseken túl az intézményes jellegű kölcsönös képviselet megteremtését parancsolja a mindkét szervezet számára legnagyobb értéket képviselő ember. Giczy György KIVÁLÓ MÚLT - KÍSÉRTŐ KÖZELMÚLT A jelenleg Nagy Lajos nevét viselő pécsi gimnázium alapításának 300. évfordulójára rendezett ünnepi napokról szóló tudósítások (MTI, TV Híradó) kissé hiányosak voltak. Nem először tesszük szóvá, hogy jubiláló iskolák alapításának és működésének egyházi, szerzetesi múltját méltánytalan „titoktartás” veszi körül. Ez esetben is ez történt. A beszámolók nem említik azt, hogy a jezsuiták alapították ezt az iskolát, és hogy később hosszú ideig a ciszterci rend vezetése alatt állott. Paay Györgyről is csak mint történészről esik szó, holott aligha elhanyagolható, hogy jezsuita rendtársaiival: Katona Istvánnal, Hevenessy Gáborral, Kaprinay Istvánnal, Péterffy Károllyal együtt volt a magyar tudományos történetírás megalapítója. Tény, hogy hazánkban mind a felső, mind a középfokú oktatás általánossá tétele legnagyobb részt a jezsuiták tanítói működésének eredménye. Büszkék vagyunk rájuk, de hogy valójában kik is ők, azt gyakran nem áruljuk el. A kiváló múlt bemutatásában mintha még mindig kísértene a közelmúlt gyakorlata... (f. g.) ÚJÉV NAPJÁN a pápa kívánságára a Béke Világnapját is ünnepeljük: Krisztus békéjét a lelkekben és az egész világon! Ám a békegalamb — bármilyen szép jelkép is — nem röppen be közreműködésünk nélkül az életünkbe. A megbékélést-megbocsátást tanulnunk kell, mert az egyesek éppen úgy, mint a nemzetek, nehezen tudnak felejteni. Corrie Ten Boom holland nő a „Rejtekhely” című könyvében írja le, hogy amikor a német megszállók a lakásán rejtegetett zsidókat felfedezték, húgával együtt őt is elhurcolták a ravensbrücki táborba. Gyönge húga hosszú, gyötrelmes kínok között halt meg karjai között. Corrie-nek tehetetlenül kellett néznie, mert az őrök még a lehetséges enyhítést is megtagadták. Ettől a gyötrő látomástól később sem szabadult, és bárhogy is akart, nem tudott igazán megbocsátani, miközben maga megrázó elmélkedéseket tartott a bűnről és megbocsátásról. Ravensbrückben tartott előadása után, késő este egy férfi várt rá. Azonnal felismerte benne egyik lelketlen börtönőrét, aki ezt mondta: „Ma már rádöbbentem, minek is voltam részese. Megtértem. Hiszem, hogy Isten megbocsát nekem. Most eljöttem azért, hogy ön is bocsásson meg." — Corrie — mint írja — beleremegett. Újra maga előtt látta csonttá-bőrré úszott, nyöszörgő húgát. Imádkozni kezdett, és erőtlen keze lassan, szinte magától emelkedett kézfogásra, végül ajka is szóra nyílt: „Megbocsátok neked, testvérem!” — Hirtelen olyan melegség öntötte el szívét, hogy sírásra fakadt. Most végre megtapasztalta Isten megbocsátó szeretetét. Hamarosan megtalálta igazi hivatását is. Otthont nyitott Hollandiában a haláltáborok azon túlélőinek, akik testileg-lelkileg gyógyíthatatlanok maradtak. Boldogan dolgozott a megbocsátás lelkületében, mígnem egyszer egyik rokona rosszindulatúan megbántotta. Teljes erővel tört fel benne újra minden keserűség, és csak nagysokára tudott lecsillapodni. Meg kellett tapasztalnia, hogy a megbocsátás nem végleges állapot! A megbocsátás kegyelmét új helyzetekben csak ismételt döntésekkel tarthatjuk életben. Ám előbb-utóbb mégis beépül jellemünkbe, és sajátos habitusunkká, „öltözetünkké” válik, amire Szent Pál buzdít (Kol 3,12— 13): „öltsétek magatokra a szívbeli irgalmat, jóságot, alázatosságot és türelmet. , Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak... Az Úr megbocsátott nektek, ti is úgy tegyetek!” Széll Margit REKVIEM — REKVIEM UTÁN — ezt a címet is adhatnánk annak az írásnak, melyet a Magyar Nemzet glosszaírója, Diurnus A kilakoltatott múlt címmel (a november 25-i számban) így indított: ,A határainkon túl lévő B. városban egy csúf napon fölszólították mindazokat, akiknek az öreg római katolikus temetőben halottjaik nyugszanak, hordják el sírköveiket, hántolják ki a rokoni hamvakat.” Ez ugyan nem történt meg, de mégis ,,a legdélkeletibb gótikus templom városában megsemmisült néhány holdnyi történelem”. Egy kiragadott példa, amikor Diurnuis a halottak (és hozzátartozóik) helyett szólt, mert ők nem szólhattak. Más alkalmakkal is erkölcsi kérdésekről, korunk jelenségeiről, a lelketlenség ellenében szól. S mert lelketlenség bőven van világunkban, a hét hat napjára van témája. Ezeket jól meg is írja: sokunk örömére, nyugtalanítására .. . Az év végén mindenki visszatekint, a különféle díjak és legek ideje ez. E sorok írója is — 1981 óta, kedvenc betűvetőjének rekviemje után — minden évben kiadja, merőben saját használatra a maga „Pilinszky János-díj”-át. A Rekviem szerzőjéről" elnevezett díj emblémáján nem aranytól látható, hanem „az elhunyt bádogjánál, a nyomorúság jum-lom tájai”. E díj olyan szellemi értékeket jutalmaz, melyek lelki táplálékok is egyben: az írás eredendő céljának megfelelően erkölcsi tettet jelentenek. Korunk apróbb vagy nagyobb jelenségeit feltárva úgy segít eligazodni a labirintusban, hogy ébren tartja a lelkiismeretet. Ezért díjazom 1987. évi munkásságáért Diurnust —s ezzel bizonyára nem vagyok egyedül. (Fekete) ÜL AZ EMBER EGY KIS SZÉKEN,szemben a s hallgatóival és beszél nekik. Lenyűgözi a tény, hogyamit mond, teljesen más anyagként jön ki a száján, mint amire készült. S míg magában megállapítja ezt, jóváhagyja, sőt örül neki, megérti, hogy alélek intézi így a dolgot. Mi ez a fölfokozott figyelem a levegőben, az arcokon, mi ez a mozdulatlanság? Ennyire fontosak aszavak, a gondolatok, a jellemzés, az ábrázolás, a hűség az igazhoz? Nem nagyon szabad folytatni ezt a második vonalbeli elmélkedést, miközben az első vonalban „fut” a főtéma— az Úr köztünk, mi az Űrban —, i mert meginoghat az előadóban az önműködő egyensúly, elillanhat a lélek, az eltúlzott csodálkozás bizalmatlanságot is takarhat, az ember megfélemedik, elakadhat, hirtelen leáll: az együttműködés szent idolog. . . Csak gyorsan vissza a beszéd szintjére, ki kell tapogatni a „domborzatát”, s bízni kell abban, hogy a felület a mélyrengésektől árkolt. Tudni is csak annyit kell, amennyi szükséges az egészhez... Rést kell hagyni a léleknek, legyen szabad járása ki - de, az eszméletben elsősorban, de a mondatok, a szavak között is. Az arcokat kell nézni. S rajtuk a megrendítő kiszolgáltatottságot a jónak, bizalmat az igének. Hinni kell a kitágult szemeknek, amelyek rátapadnak az előadó arcára, mégsem az arcvonásairakíváncsiak, nem kíváncsiak semmire, hanem a szellem bőr alatti mozgását figyelik: a kiszolgáltatottság azért nem védtelenség, tudni akarja minden módon, hihet-e az elhangzottakban, „akinek füle van”! Az igaz beszéd ajándékozás indulatot kelt, titkos értékcseréket, s milyen szabad mégis a válogatás: van, amit elutasít, amit mérlegel, amit megfontol s amit elfogad a személyiség... Nem minden szó „ige”. De az ige köré rendeződő szavak tőle fényesek, mint csillagok a Naptól. Ha Isten szeretetéről alázatossága tanúskodik, az ember szeretetéről az, hogy Isten alázatosságának mérhetetlen szakadékét sosem téveszti szem elől, akár szól az ember, akár hallgat. (v. p.) 2 tyUt* Testvéri egységben Püspökeink „ad limina” látogatáson a Szentatyánál az elmúlt év novemberében FOTÓ: ARTURO MARI Egyházunk ügye az Országgyűlés előtt (Folytatás az 1. oldalról)Ennek keretében a Vatikán többek között tudomásul vette a katolikus püspökök kinevezésének és a papok államapolgári esküjének módját. A megállapodás nyomán a Magyarországi Katolikus Egyház és a Szentszék, valamint kormányunk és a Vatikán közötti kapcsolatok fejlődésnek indultak A kölcsönös érdekek figyelembevételével lehetőség nyílt a megoldatlan egyházpolitikai kérdések fokozatos rendezésére. A társadalmi fejlődés következtében az állam és az egyház között tartalmában és minőségében magasabb színvonalú politikai kapcsolatok jöttek létre és szilárdultak meg. Lehetővé vált, hogy az egyházak értékeikkel hozzájáruljanak a társadalom erkölcsi színvonalának emeléséhez, szellemi életének gazdagításához, tevékenységükkel részt vegyenek közös érdekeinket szolgáló gazdasági, szociális, kulturális és erkölcsi feladataink megoldásában. Államunk az egyházaknak ilyen jellegű tevékenységét társadalmilag hasznosnak ítéli, elősegíti és el is ismeri azt. • A vallásos meggyőződés nem tehet előny vagy hátrány forrása. Az egyházak és vallásfelekezetek szabadon működnek. Templomaikban, imaházaikban akadálytalanul tartanak istentiszteleteket, elvégzik a hívek által igényelt szertartásokat, egyházi összejöveteleket szervez- nek. A vallásos szülők gyermekei hitoktatásban részesülhetnek. Az egyházak lelkészképző intézeteket — a katolikus, református egyházak és az izraelita felekezet köz szépiskolákat — tartanak fenn, kü- különböző intézményeket működtet .nek, rendelkeznek a hitéleti tevékenységhez szükséges sajtó- és , kommunikációs lehetőségekkel. Híveiktől egyházfenntartási hozzájárulást szednek, hazai és külföldi adományokban részesülnek.” (Folytatjuk)