Új Ember, 1988 (44. évfolyam, 1/2166-52/2216. szám)

1988-01-03 / 1. (2166.) szám

KATOLIKUS SZEMMEL A Vöröskereszt VII. Kongresszusáról A szervezet alapelvei és a keresztényi meggyőződés Talán egyetlen olyan gazdag hagyományú társa­dalmi szervezet sincs Magyarországon, amely a hu­manizmus eszméit maradéktalanabbul valósítaná meg, mint a Vöröskereszt. Ezt dokumentálták decem­ber 5-én a Vöröskereszt VII. Kongresszusának meg­nyitásakor felolvasott alapelvek, amelyek az embe­riesség, a pártatlanság, a semlegesség, a függetlenség, az önkéntesség, az egység és az egyetemesség elméit össz­­szegezik. A Vöröskereszt valóban „nem tesz semmi­féle különbséget nemzetiség, faj, vallás, osztály vagy politikai hovatartozás szerint. Arra törekszik csupán, hogy enyhítse az emberek szenvedéseit.” Ennek a jegyében fogalmazza meg a semlegesség köve­tel­­títényét is: „Annak érdekében, hogy továbbra is él­vezze mindenki bizalmát, ellenségeskedések során a mozgalom nem állhat egyik oldalra sem, és soha nem folytathat politikai, faji, vallási, illetve ideoló­giai természetű vitákat." Ezért is hangsúlyozhatta nyitó beszédében Gegesi Kiss Pál akadémikus, a Magyar Vöröskereszt Orszá­gos Vezetőségének elnöke, hogy minden jószándékú embernek helye és feladata van ebben a mozga­lomban. Hantos János, a Magyar Vöröskereszt főtitkára pe­dig beszédében konkrétan is megfogalmazta a hívő emberekkel való együttműködés igényét: „Készek vagyunk más társadalmi szervekkel és az egyházak szeretetszolgálataival együtt megvizsgálni a bővítés lehetőségeit, akár új betegápolási formák kialakítá­sával is.” A rászorulók támogatásának célkitűzése alapján — amit aligha tarthatunk a keresztény ha­gyománytól független gondolatnak — a társadalom egészéhez szóló közös felhívás lehetőségét is meg­említette: „Üdvözöljük és szívesen csatlakozunk az Egész­ségügyi Minisztérium kezdeményezéséhez, hogy más társadalmi szervezetekkel és a magyar egyházakkal közös felhívással forduljunk a társadalom minden rétegéhez, és segítséget kérjünk abban, hogy ne le­gyen egyetlen idős, vagy magára maradott ember, akinek elmarad a fizikai gondozása, aki nem kap segítséget lelki békéjéhez, magánya feloldásához.” S mivel a kongresszusi hozzászólások során egyre mélyebben nyert megfogalmazást a szolidaritás elve, az egymáson való segítés társadalmi méretű prog­ramja, ezért is meglepő, hogy a Vöröskereszt tevé­kenységében csak elvétve vesznek részt papok, lel­készek, a különböző egyházak képviselői. A kongresz­szus elnökségéből — melynek tagjai neves közéleti, politikai személyiségek voltak — is hiányoztak az egyházi vezetők. A tanácskozáson, melyen közel 600 kongresszusi küldött vett részt, mindössze két egy­házi személy volt jelent és szólalt fel: Gulyás László református és Mosolygó László görög katolikus lel­kész. Ők is a helyi Vöröskereszt küldötteiként vettek részt a tanácskozáson, s nem mint egyházuk kép­viselői. A református hozzászóló az evangéliumi indíttatású közösségi felelősségvállalás értékét hangsúlyozta. A görög katolikus paraohus a humanizmus keresztény erkölcsiségből fakadó indítékaira mutatott rá, ki­emelve a család embert alakító szerepét. Habár a Vöröskereszt alapelvei minden további nélkül a evangéliumi alapelvek körébe sorolhatók, ebben a formában eddig mégsem tettek megfelelő visszhangra a katolikus egyházban. A Vöröskereszt VII. kongresszusa olyan konkrét feladatokat is vállalt, amelyek segíthetik a társada­lom megsokasodott gondjainak enyhítését, ahogy a kongresszusi elnökségben helyet foglaló Csehák Judit miniszterelnökhelyettes is megfogalmazta: Az em­berarcú szocialzmus kialakításának nagyszerű esé­lyéhez méltó keretet teremt a Vöröskereszt. A hazai egyházak s így a katolikus egyház tevé­kenységéből eddig sem hiányzott a szolidaritás esz- l­méjének kifejezése, s azok a gyakorlati kezdemé­nyezések sem, amelyek eddig is hozzájárultak a tár-­­­sadalmi problémák megoldásához. De sokszor éppen­­ a szakértelem hiányzott, ami pedig a Vöröskereszt , szervezetének — az egészségügyi hálózat és a képzett aktivisták által — rendelkezésre áll. És nemegyszer­­ hiányoztak a konkrét célok is, a kongresszusi témák , viszont — az egészségmegőrzés, a szociálpolitika és a véradás területén — gazdag lehetőséget kínálnak. Ezért minden hívő ember számára, de az egyháznak mint intézménynek is új ötleteket, gondolatokat ad­hatott a Vöröskereszt VII. kongresszusa. S azt a meg­tisztelő feladatot is, amelyet a hívő meggyőződés és egész társadalmunk egyaránt motivál: minél előbb és minél közvetlenebb módon teremtsenek kapcsola­tot a Vöröskereszt és az egyház. Az eddigi reményt keltő egyéni kezdeményezéseken túl az intézményes jellegű kölcsönös képviselet megteremtését paran­csolja a mindkét szervezet számára legnagyobb érté­ket képviselő­ ember. Giczy György KIVÁLÓ MÚLT - KÍSÉRTŐ KÖZELMÚLT A jelenleg Nagy Lajos nevét viselő pécsi gimnázium alapításának 300. évfordulójára rende­zett ünnepi napokról szóló tudósítások (MTI, TV Híradó) kissé hiányo­sak voltak. Nem először tesszük szóvá, hogy jubiláló iskolák alapítá­sának és működésének egyházi, szerzetesi múltját méltánytalan „titok­tartás” veszi körül. Ez esetben is ez történt. A beszámolók nem emlí­tik azt, hogy a jezsuiták alapították ezt az iskolát, és hogy később hosszú ideig a ciszterci rend vezetése alatt állott. Paay Györgyről is csak mint történészről esik szó, holott aligha elhanyagolható, hogy jezsuita rendtárs­aiival: Katona Istvánnal, Hevenessy Gáborral, Kapri­­­nay Istvánnal, Péterffy Károllyal együtt volt a magyar tudományos történetírás megalapítója. Tény, hogy hazánkban mind a felső, mind a középfokú oktatás általánossá tétele legnagyobb részt a jezsuiták tanítói működésének eredménye. Büszkék vagyunk rájuk, de hogy valójában kik i­s ők, azt gyakran nem áruljuk el. A kiváló múlt be­mutatásában mintha még mindig kísértene a közelmúlt gyakorlata... (f. g.)­ ÚJÉV NAPJÁN a pápa kívánságára a Béke Világnapját is ünnepel­jük: Krisztus békéjét a lelkekben és az egész világon! Ám a béke­galamb — bármilyen szép jelkép is — nem röppen be közreműködé­sünk nélkül az életünkbe. A megbékélést-megbocsátást tanulnunk kell, mert az egyesek éppen úgy, mint a nemzetek, nehezen tudnak felej­teni. Corrie Ten Boom holland nő a „Rejtekhely” című könyvében írja le, hogy amikor a német megszállók a lakásán rejtegetett zsidókat fel­fedezték, húgával együtt őt is elhurcolták a ravensbrücki táborba. Gyönge húga hosszú, gyötrelmes kínok között halt meg karjai között. Corrie-nek tehetetlenül kellett néznie, mert az őrök még a lehetséges enyhítést is megtagadták. Ettől a gyötrő látomástól később sem sza­badult, és bárhogy is akart, nem tudott igazán megbocsátani, miköz­ben maga megrázó elmélkedéseket tartott a bűnről és megbocsátásról. Ravensbrückben tartott előadása után, késő este egy férfi várt rá. Azonnal felismerte benne egyik lelketlen börtönőrét, aki ezt mondta: „Ma már rádöbbentem, minek is voltam részese. Megtértem. Hiszem, hogy Isten megbocsát nekem. Most eljöttem azért, hogy ön is bocsás­son meg." — Corrie — mint írja — beleremegett. Újra maga előtt látta csonttá-bőrré úszott, nyöszörgő húgát. Imádkozni kezdett, és erőt­len keze lassan, szinte magától emelkedett kézfogásra, végül ajka is szóra nyílt: „Megbocsátok neked, testvérem!” — Hirtelen olyan meleg­ség öntötte el szívét, hogy sírásra fakadt. Most végre megtapasztalta Isten megbocsátó szeretetét. Hamarosan megtalálta igazi hivatását is. Otthont nyitott Hollandiában a haláltáborok azon túlélőinek, akik testileg-lelkileg gyógyíthatatlanok maradtak. Boldogan dolgozott a megbocsátás lelkületében, mígnem egyszer egyik rokona rosszindulatúan megbántotta. Teljes erővel tört fel benne újra minden keserűség, és csak nagysokára tudott lecsillapodni. Meg kel­lett tapasztalnia, hogy a megbocsátás nem végleges állapot! A meg­bocsátás kegyelmét új helyzetekben csak ismételt döntésekkel tarthat­juk életben. Ám előbb-utóbb mégis beépül jellemünkbe, és sajátos habitusunkká, „öltözetünkké” válik, amire Szent Pál buzdít (Kol 3,12— 13): „öltsétek magatokra a szívbeli irgalmat, jóságot, alázatosságot és türelmet. , Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak... Az Úr megbocsátott nektek, ti is úgy tegyetek!” Széll Margit REKVIEM — REKVIEM UTÁN — ezt a címet is adhatnánk annak az írásnak, melyet a Magyar Nemzet glosszaírója, Diurnus A kilakoltatott múlt címmel (a november 25-i számban) így indított: ,A határainkon túl lévő B. városban egy csúf napon fölszólították mindazokat, akik­nek az öreg római katolikus temetőben halottjaik nyugszanak, hordják el sírköveiket, hántolják ki a rokoni hamvakat.” Ez ugyan nem tör­tént meg, de mégis ,,a legdélkeletibb gótikus templom városában meg­semmisült néhány holdnyi történelem”. Egy kiragadott péld­a, amikor Diurnuis a halottak (és hozzátartozóik) helyett szólt, mert ők nem szólhattak. Más alkalmakkal is erkölcsi kérdésekről, korunk jelensé­geiről, a lelketlenség ellenében szól. S mert lelketlenség bőven van világunkban, a hét hat napjára van témája. Ezeket jól meg is írja: sokunk örömére, nyugta­lanítására .. . Az év végén mindenki visszatekint, a különféle díjak és leg­ek ideje ez. E sorok írója is — 1981 óta, kedvenc betűvetőjének rekviemje után — minden évben kiadja, merőben saját használatra a maga „Pilinszky János-díj”-át. A Rekviem szerzőjéről" elnevezett díj emblé­máján nem aranytól­ látható, hanem „­az elhunyt bádogjánál, a nyo­morúság ju­m-lom tájai”. E díj olyan szellemi értékeket jutalmaz, melyek lelki táplálékok is egyben: az írás eredendő céljának megfele­lően erkölcsi tettet jelentenek. Korunk apróbb vagy nagyobb jelen­ségeit feltárva úgy segít eligazodni a labirintusban, hogy ébren tartja a lelkiismeretet. Ezért díjazom 1987. évi munkásságáért Diurnust —­s ezzel bizonyára nem vagyok egyedül. (Fekete) ÜL AZ EMBER EGY KIS SZÉKEN,­­szemben a s hallgatóival és beszél nekik. Lenyűgözi a tény, hogy­­amit mond, teljesen más anyagként jön ki a száján, mint amire készült. S míg magában megállapítja ezt, jóváhagyja, sőt örül neki, megérti, hogy a­­lélek intézi így a dolgot. Mi ez a fölfokozott figyelem a levegőben, az arcokon, mi ez a moz­dulatlanság? Ennyire fontosak a­­szavak, a gondolatok, a jellemzés, az ábrázolás, a hűsé­g az igazhoz? Nem nagyon szabad folytatni ezt a második vonalbeli elmélkedést, miközben az első vonalban „fut” a főtéma­­— az Úr köztünk, mi az Űrban —, i mert meginoghat az előadóban az önműködő egyensúly, elillanhat a lélek, az eltúlzott cso­dálkozás bizalmatlanságot is takarhat, az ember megfélemedik, elakad­hat, hirtelen leáll: az együttműködés szent idolog. . . Csak gyorsan vissza a beszéd szintjére, ki kell tapogatni a „domborzatát”, s bízni kell abban, hogy a felület a mélyrengésektől árkolt. Tudni is csak annyit kell, amennyi szükséges a­z egészhez... Rést kell hagyni a léleknek, legyen szabad járása ki - de, az eszméletben elsősorban, de a mondatok, a szavak között is. Az arcokat kell nézni. S rajtuk a megrendítő kiszolgáltatottságot a jónak, bizalmat az igének. Hinni kell a kitágult szemeknek, amelyek rátapadnak az előadó arcára, mégsem az arcvonásaira­­kíváncsiak, nem kíváncsiak semmire, hanem a szellem bőr alatti mozgását figyelik: a kiszolgáltatottság azért nem védtelenség, tudni akarja minden módon, hihet-e az elhangzottakban, „akinek füle van”! Az igaz beszéd ajándékozás­ indulatot kelt, titkos értékcseréket, s mi­lyen szabad mégis a válogatás: van, amit elutasít, amit mérlegel, amit megfontol s amit elfogad a személyiség... Nem minden szó „ige”. De az ige köré rendeződő szavak tőle fényesek, mint csillagok a Naptól. Ha Isten szeretetéről alázatossága tanúskodik, az ember szeretetéről az, hogy Isten alázatosságának mérhetetlen szakadékét sosem téveszti szem elől, akár szól az ember, akár hallgat. (v. p.) 2 tyUt* Testvéri egységben Püspökeink „ad limina” látogatáson a Szentatyánál az elmúlt év novemberében FOTÓ: ARTURO MARI Egyházunk ügye az Országgyűlés előtt (Folytatás az 1. oldalról)­­Ennek keretében a Vatikán töb­bek között tudomásul vette a ka­tolikus püspökök kinevezésének és a papok államapolgári esküjé­nek módját. A megállapodás nyo­mán a Magyarországi Katolikus­ Egyház és a Szentszék, valamint kormányunk és a Vatikán közötti kapcsolatok fejlődésnek indultak A kölcsönös érdekek figyelembe­vételével lehetőség nyílt a megol­datlan egyházpolitikai kérdések fo­kozatos rendezésére. A társadalmi fejlődés következ­tében az állam és az egyház kö­zött tartalmában és minőségében magasabb színvonalú politikai kapcsolatok jöttek létre és szilár­dultak meg. Lehetővé vált, hogy az egyházak értékeikkel hozzájá­ruljanak a társadalom erkölcsi színvonalának emeléséhez, szelle­mi életének gazdagításához, tevé­kenységükkel részt vegyenek közös érdekeinket szolgáló gazdasági, szociális, kulturális és erkölcsi fel­adataink megoldásában. Államunk az egyházaknak ilyen jellegű te­vékenységét társadalmilag hasz­nosnak ítéli, elősegíti és el is is­meri azt. •­­­ A vallásos meggyőződés nem te­het előny vagy hátrány forrása. Az egyházak és vallásfelekezetek sza­badon működnek. Templomaikban, imaházaikban akadálytalanul tar­tanak istentiszteleteket, elvégzik a hívek által igényelt szertartásokat, egyházi összejöveteleket szervez-­­ nek. A vallásos szülők gyermekei hitoktatásban részesülhetnek. Az egyházak lelkészképző intézeteket — a katolikus, református egyhá­zak és az izraelita felekezet köz s­zépiskolákat — tartanak fenn, kü- kü­lönböző intézményeket működtet­ .­­nek, rendelkeznek a hitéleti tevé­kenységhez szükséges sajtó- és , kommunikációs lehetőségekkel. Híveiktől egyházfenntartási hozzá­járulást szednek, hazai és külföldi adományokban részesülnek.” (Folytatjuk)

Next