Új Ember, 1990 (46. évfolyam, 1/2269-52/2317. szám)

1990-01-07 / 1. (2269.) szám

Lapszél TÖRTÉNELEM. Szenteste előtt néhány órával írom ezeket a sorokat. Egy kétségbeesett és reménykedő hét van mögöttem, mikor szorongva lestem a rádió hí­reit, hallgattam a televízió képernyőjén feltűnő isme­retlen embereket, és tárcsáztam fel újra meg újra kolozsvári és bukaresti barátaimat, hiába, a hívott ál­lomás nem válaszolt. Tudom, Magyarországon és Európában sokan voltak így, Párizsból, Londonból kaptam baráti telefonhívásokat és kérdéseket: mi tör­ténik Temesváron, lőnek-e Kolozsvárt, sikerült-e meg­védeniük a felkelőknek a bukaresti televíziót? Egy héten keresztül a történelem sűrűjében éltem, éltünk mindannyian, akik percről percre követtük nyomon az eseményeket: vajon a szabadságvágynak és a bátorságnak sikerül-e győzelmeskednie a ke­gyetlen erőszak és­­ a gyűlölet felett. Most már úgy tetszik, sikerült: a zsarnok pretoriánus gárdája, igaz, még gyilkol, maga a diktátor. Közép-Európa szörnyű huszadik századi történetének ez a legvérengzőbb He­­ródese azonban már lakat alá került, és talán csak órákon múlik, hogy véglegesen lefogják a gyilkosok kezét. A Karácsony éjszakáján megkonduló temes­vári, kolozsvári és bukaresti harangok most már azt a szabadságot köszönt­hetik, amely alig egy esztendő leforgása alatt végig viharzott egész Közép-Európán, és lám, elérkezett Romániába is. Irtózattal gondolok a gyilkosokra, megrendüléssel a sok tízezer halottra és tisztelettel Románia népeire: románokra, magyarokra, németekre. Azzal a csodála­tos forradalommal, amely önfeláldozó diákok és mun­kások vére árán most diadalmaskodott a temesvári városháza és a bukaresti televízióközpont előtt, a ro­mán nép ugyanúgy jogot szerzett arra, hogy az euró­pai nemzetek­ közösségének megbecsült tagja, legyen, mint 1956-ban a magyarok, 1968-ban a csehek és a­ szlovákok és 1980—1981-ben a lengyelek. Mindez, ami történt, szinte hihetetlen, s a román történelem, a román néplélek tudós ismerői egysze­rűen nem tudnak magyarázatot adni arra, hogy a fegyvertelen tömegek miként voltak képesek kitar­tani a gyilkos sortüzekkel szemben. A legnagyobb csoda azonban bizonyára ez: a temesvári tüntetése­ket és így a romániai forradalmat az indította meg, hogy a zsarnokság rátámadt a védtelenek közül is a legvédtelenebbre: Tőkés László temesvári reformá­tus lelkészre. Ez volt az a szikra, amely felrobban­totta a hosszú évek alatt felgyűlt puskaport. Mintha összeomlott volna a történelmi determiná­ciónak az az elmélete és ígérete, amelyet oly buzgón hirdetett nekünk és szuggerált belénk a most végle­gesen lelepleződött és szétesett kommunista ideológia. Valami megváltozott Közép-Európában. Isten bele­szólt a történelembe? Reménykedjünk. Pomogáts Béla A HALÁLBÜNTETÉS NEM MEGOLDÁS. Svájc keresztény egyházközségei novemberben dokumentá­ciót kaptak kézhez az emberi jogok december 10-iki napjára, a halálbüntetés eltörlése ügyében. A doku­mentációt a keresztény egyházak illetékes bizottságai, köztük a Justitia et Pax bizottság, valamint az Am­nesty International, a Pax Christi és más mozgalmak állították össze. Jézus Krisztus is halálbüntetés áldo­zata volt — írják —, és bár nem nyilatkozott kife­jezetten a halálbüntetés ellen, a keresztény lelkiség­ből következik az erőszak minden formájának eluta­sítása. A dokumentáció kísérőlevelében a svájci egy­házi vezetők petíció aláírására hívják fel a keresz­tény közösségek tagjait. Az osztrák Justitia et Pax bizottság a linzi kato­likus művelődési házban rendezett vitaestet a halál­­büntetés elutasítása témájáról november 15-én. Szá­mos osztrák püspök és más magas egyházi vezető foglalt már állást világosan a halálbüntetés eltörlése mellett. 1988-ban — az Amnesty International adatai szerint — világszerte 1900 kivégzés történt. Winfried Platz Gummer bécsi büntetőjogász professzor szerint az adatok azt mutatják, hogy azokban az országok­ban, ahol már eltörölték a halálbüntetést, nem növe­kedtek a főbenjáró bűnügyek és fordítva, a halál­­büntetés bevezetése nem csökkenti azok számát. Mit nézzünk a TV-ben Január 8-án, hétfőn az első műsorban 21.55- kor költői köszöntőt tartanak a hetvenéves Csanádi Imre tiszteletére. A huszonöt perces mű­sorban pályatársak, jóbarátok olvassák fel ked­venc Csanádi-verseiket, mondják el értékelő sza­vaikat. Január 10-én, szerdán az első műsorban 16.45-kor kezdődik el az Európai kisebbségek című, tizenegy részes sorozat. Az egyenként har­mincperces epizódokat tizenegy európai tévétár­saság munkatársai készítették el. Az első rész a jugoszláviai Isztriába látogat el baszk és szlo­vén televíziósok közreműködésével. Január 11-én, csütörtökön az első műsorban 17.30-kor látható annak a négyrészes, NSZK do­kumentumfilmnek az első része, amely arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, milyen lesz a világ 2000-ben. (A sorozat címe is ez: A világ 2011-­­ben.) A népességnövekedést, a lakásproblémá­kat és a betegségeket tárgyalja az első rész, egyetértésre is, vitára is késztető hangnemben. Január 13-án, szombaton mutatják be az el­ső műsorban 20.15 órai kezdettel A misszió cí­mű, 1986-ban készült angol filmet. A Robert Bolt forgatókönyvéből Roland Joffe által rende­zett film a XVIII. századba röpíti vissza a né­zőket, jezsuita hittérítők és indiánok világába, akik ellen kegyetlen harcot indítanak a kapzsi spanyol és portugál hódítók. Január 14-én, vasárnap reggel 9-kor kezdő­dik a második műsorban a Tévémagiszter, amelynek ezúttal főleg természettudományos té­mái lesznek. Megemlékeznek Jedlik Ányosról, beszélnek a rehabilitált természettudósokról és beszámolnak a legfrissebb őslénytani kutatások­ról is. tifUt*. 2 KATOLIKUS SZEMMEL Nyílt levél az összes magyarországi párthoz Újév kezdődött, új jövőt építünk hazánkban. Az első negyed­év meghozza, hogy a jövőnket meghatározó választások meg­történjenek. A keresztény ember felelősséggel szeretne dönteni, kit segítsen az úgynevezett hatalomra (azért írom úgynevezett hatalomnak, mert a mi felfogásunk szerint a hatalom: felelős szolgálat.) Nem szeretnénk megérni sem a vallás szabadságá­­­nak újabb megszüntetését, sem a társadalmi hatalmi klikk régi vagy új képviselőiből álló újjászületését. Nem szeretnénk új el­nyomókat törvényesen is élreállítani. Kire szavazzunk hát? Gon­dolom, erre minden párt vezetője jelentkezik, hogy természe­tesen ránk, csak ránk, mert... Igen, de eddig csak emberi érzelmeket megnyerő „bűvészmu­tatványokat” láttunk. Apor-ünnepséget Gyulán, népszavazást az országban, segélyszervezéseket Romániának, gyertyás, fáklyás felvonulásokat, hol a vízlépcső, hol a román elnyomás ellen, és ezt mind értékeljük. De mi azt szeretnénk látni, hogy mit szól egyik vagy másik párt a magyar jövőről, hogyan akarja meg­szilárdítani az ország gazdasági, szociális, társadalmi életét. Mit akar tenni az emberi jogok érvényesüléséért. Hogyan lesz mun­ka és kenyér, miképp segíti a családok boldogulását? Hogy kép­zeli a vallások szabad működését? Milyen kapcsolatot akar a külfölddel? Milyen lesz az országon belül a kisebbségi politi­kája és milyen lesz az országon kívül élő magyar kisebbségek védelme? Ha az eddigi kérdések mindegyikére megnyugtató választ kapnánk is, kérdezzük, van-e elegendő felelős szakemberük ter­­veik megvalósításához, és elég szilárd etikai tartással rendel­keznek-e ahhoz, hogy a hatalom megszerzése után sem lesznek korrupttá ? A vallásos emberek szeretnének résztvenni a választásokon, de felelősséggel csak akkor tudnak, ha a pártok fölemelik si­­sakros­télyukat és megmutatják, a páncél mögött milyen emberi ész és szív lakik. Szeretnénk lelkiismeretünk szerint szavazni a jövőre, de ma még nem tudunk, mert nem tudjuk, hogy a jel­vények mögött milyen tartalom rejlik. Ködösítés nélküli, ha­zugságtól mentes, minél előbbi választ várok, hogy mind, mind a többmillió vallásos ember képes legyen lelkiisme szerint részt venni a választásokon. Szeged, 1990. január 1. ~ Gyulay | szeged-csanádi xv Milyen egyházban akarok élni? Talán nem fölösleges ezt a kérdést most, 1990 elején fel­tenni magunknak és egymásnak, hiszen az új esztendő kez­dete nemcsak az elmúlt évekhez hasonló újrakezdés lehető­ségeire figyelmeztet, hanem — hosszú idő óta — igazi újjá­születésre is. Az elmúlt negyven évben mindig úgy kezdtük az újat, hogy a régit akartuk folytatni. Izajással együtt mondhattuk: „Fele­désbe ment az igazság... és nincs többé jog.” (59,15.) — Most viszont valóban egy új világ kezdetén áll nemcsak az ember, hanem az egyház is. Ezért fordultunk kérdéssel az év végén az emberekhez. Hi­szen rajtunk — mindannyiunkon — múlik, milyen lesz az az egyház, amelyben élünk. Ez természetesen elsősorban az egy­ház tagjaitól függ, de érdekes az is, amit a kívülállók várnak a katolikusoktól. Akiktől elvették a vallást Egy 39 éves iparművésznő elmondta, hogy ő nem vallásos, s amit vár vagy remél, azt nem az egyháztól várja, hanem egy igazi közösségtől. Gyermekeit azonban szívesen beíratná hittanra, vagy inkább vallástörténetre, ha lesz ilyen tárgy az iskolákban. Egy — ugyancsak a harmincas korosztályhoz tartozó — ér­telmiségi házaspár (egyikük nagynénje apáca volt, akit annak idején meghurcoltak) úgy fogalmazott, hogy tőlük — egész korosztályukhoz hasonlóan — elvették a vallást. A magyar­tanár feleség elmeséli, hogy tanítványaival egyidőben ismer­kedett a Bibliával az iskolában. Majd így folytatja: „Olyan egyházat szeretnék, amely segítené az embert. Amikor decem­ber 21-én a temesvári halottakért megszólaltak a harangok, sokan megálltak az utcán. Az lenne a csodálatos, ha min­denki meg tudna állni egy pillanatra.” Amíg vidéken laktam ... Egy negyvenéves asszony, tizenéves fiával vásárol az Eccle­sia boltjában. A fiút megkeresztelték, de nem kapott vallásos nevelést. Az egyházat nem ismeri. Az anya evangélikus volt, a fiú katolikus lenne. Az asszony ezt mondja: „Amíg vidéken laktam, jártam templomba. Most már nem. . . Akkor az egyház még nagyon kenetteljes volt, életidegen dol­gokról beszélt. Most már életközelibb, gyakorlatiasabb. Ak­kor az egész csak mesevilág volt. Nem tudott megközelíteni bennünket.. Egy új nemzedéknek kell felnőnie ahhoz, hogy át tudják ültetni azokat a gondolatokat, amiket szeretnének.” Egy visszatérő Egy 49 éves rendszerszervező válaszában — a csak elvétve tapasztalható — visszatérés lehetőségét is megfogalmazta: „Valamikor vallásos nevelésben részesültem, aztán elveszí­tettem a hitemet. Amióta gyermekem született, ismét vissza­tértem a valláshoz. Számomra ez a mostani katolikus egyház az, amely a világból annyira hiányzó nyugalmat adja. Ide meg lehet térni, hogy az ember kicsit megnyugodjon.” Váratlanul hozzáteszi: „Szerintem az egyháznak nem kellene annyit politizálnia. — Régen én is politizáltam, de ma már nem. A politika nem egyéb, mint színjáték, amely sohasem viszi előbbre a vilá­got.” Testvéregyházak­a­t. Több nyilatkozó is — kérdezés nélkül — említette a poli­tikát, többnyire pejoratív értelemben, így egy 66 éves refor­mátus férfi is: „Az egyház a napi politikába lehetőleg ne avatkozzon bele. De ez természetesen nem jelenti azt, hogy a világ gondjával nem kell törődnie. Az egyház elsődleges fel­adata az evangélium hirdetése.” A Szent István Társulat könyvesboltjában vásárló huszon­éves baptista házaspár (egyikük építészmérnök, a másik ze­nész) kívülállóként vette­­ észre a megújulásra utaló jeleket egyházunkban: „Nagyon tetszik az a nyitás és lendület, ahogy a katolikus egyház viszonyul a világhoz, s ahogy a reformá­tusok az elesetteket felkarolják. — A mi egyházunkban min­denki ismeri egymást, nagyon családias. Minden egyháznak családiasnak kellene lennie.” Nem ilyenben ... Ugyanakkor egy katolikus vallású, ötven felé járó asszony a „Milyen egyházban ...” kérdésre kritikusan válaszol: „Nem ilyenben. Egy kicsit lelkesebben. Nem csupa kiöregedett, mo­­rózus pap között, hanem fiatalabban ... Nálunk túl nagy sze­repe van a hierarchiának... Kicsit több készséget szeretnék látni a megújulásra.” Egy harmincéves filmrendező szerint olyan egyházra volna szükség, amely utat mutat, követendő példát nyújt, mert ez hiányzik legjobban az életünkből. Amikor az ember elmagá­nyosodásáról beszél, nem nehéz felismerni az előző nyilatko­zókkal összehangzó kívánságot: családiasabb egyházra gondol, amelyben van összetartozás és szeretet. Újra itthon Ehhez kapcsolódik két püspökünk gondolata, akik egymást követték a pécsi egyházmegye kormányzásában. Cserháti József: Az én egyházam nemcsak a hívők egy­háza, hanem Krisztus testvéreinek közössége. Ez a Krisztus akarata szerint élő egyház, amelyben azok az emberek talál­koznak, akik felekezetre való tekintet nélkül ott állhatnak az ajtó előtt és bármikor beléphetnek, mert képesek a szeretetre. Nem a közös hitre, ez csak később jön: a belépő az egyházba a szeretet. Ezt az egyházat várom, és ez van kialakulóban egész Európában. A következő évszázad jelszava a nyitottság lesz. Ezt a nyitott egyházat, ezt a megértő egyházat, ezt a nem minden kákán csomót kereső egyházat várom, és ezért is dolgoztam egész papi életemben és püspöki szolgálatom ide­jén. Ha képesek leszünk egymásért élni, akkor fedezzük fel az Isten országát. Mayer Mihály: Olyan egyházban szeretnék élni, amely újra megtanul imádkozni, amely megvalósítja a legfőbb krisztusi parancsot, a felebaráti szeretetet. Amely megtanít arra, hogy úgy éljek, hogy nyitott kapum legyen az örök életre. Amely­ben a püspökök, a papok és a hívek mindnyájan valóban Isten országára figyelnek, és együtt tesznek tanúságot róla testvéreik, a nem hívő emberek előtt is. (Giczy) Visszakérjük az államosított egyházi ingatlanokat Előző számunkban röviden beszámoltunk az Országos Vallás­ügyi Tanács december 15-diki üléséről. Paskai László bíboros felszólalását most ismertetjük. • A bíboros prímás rámutatott arra, ho­gy az egyházi ingatla­nok államosításánál gazdasági, ideológiai és valláspolitikai szempontok játszottak szerepet. E­gyik napról a másikra 12 000 szerzetes került az utcára, ami a diktatúra történetében is példátlan. Számos budapesti plébánia és templom került álla­mi kézbe, mivel kegyura a főváros Volt és az egyház bérleti díj fizetésére kényszerült. Előfordultak csalások is, abban az értelemben, hogy a későbbi telekkönyvi átírást „antedatálták”, mintha az ingatlant az államosítások idején vették volna el. Ezután a bíboros prímás — elismerve, hogy nem szabad jog­bizonytalanságot teremteni — hangoztatta: az államosítások megítélésében nem a jogszerűség, hanem az igazságosság elve a mérvadó. Az államosítás nem volt igazságos, nem volt indo­kolt, ezért az egyház visszakéri ezeket az ingatlanokat. A bíboros elutasította azt a gondolatot, hogy az egyház visz­­szavásárolja vagy bérbevegye azt, amit igazságtalanul vettek el tőle. Felszólalásában arra is kitért, hogy az egyház „társa­dalmilag hasznos tevékenysége” megjelölés, amit az említett tervezet is tartalmaz — úgy tűnik — nem veszi figyelembe, hogy az egyház életének olyan dimenziója is van, a belső lel­ki erőforrások fenntartása, melyek „társadalmi hasznossága” csak közvetve érvényesül. A tervezet szól arról is, hogy az ingatlanok visszaszármaz­tatása a „jelentkező igényeknek megfelelően” történik. A bíbo­ros szerint az igények felmérése ma még aligha lehetséges, vállalkozásokra, melyek jövedelméből biztosítani tudják, leg­­most induló közösség sem tudja felmérni felelősséggel, mire lesz szüksége, hogyan sikerül kibontakoznia. Az esélyt, a le­hetőséget mindegyiknek meg kell adni. Kapjon mindegyik há­zat, lehetőleg saját rendházat, hogy elindulhasson. Nyomatékkal kérte a bíboros, hogy a volt egyházi ingatla­nokra hirdessen ki a kormány eladási­ stopot. Amit ma még nem tudunk visszavásárolni, arra tíz év múlva már képesek­ lehetünk. Az egyházaknak szükségük van olyan vállalkozásokra, melyek jövedelméből biztosítani alább részben, működésük anyagi bázisát — mondotta.­blakban, pl. nyomdára, üzletházra. Az igények teljesstl­máról holnapra várják az egyházak, de nem is ben, mivel az egyház megújulása társadalmilag adat. Majd így summázta felszólalását: a terved pokra kell helyezni, hogy jobban hangsúlyozza igazságtalan voltát. on. Egyházi ingatla- Amit ma még a már képesek ^ intézmény tud.iá^^^^F adotta a f

Next