Új Ember, 1990 (46. évfolyam, 1/2269-52/2317. szám)
1990-01-07 / 1. (2269.) szám
Lapszél TÖRTÉNELEM. Szenteste előtt néhány órával írom ezeket a sorokat. Egy kétségbeesett és reménykedő hét van mögöttem, mikor szorongva lestem a rádió híreit, hallgattam a televízió képernyőjén feltűnő ismeretlen embereket, és tárcsáztam fel újra meg újra kolozsvári és bukaresti barátaimat, hiába, a hívott állomás nem válaszolt. Tudom, Magyarországon és Európában sokan voltak így, Párizsból, Londonból kaptam baráti telefonhívásokat és kérdéseket: mi történik Temesváron, lőnek-e Kolozsvárt, sikerült-e megvédeniük a felkelőknek a bukaresti televíziót? Egy héten keresztül a történelem sűrűjében éltem, éltünk mindannyian, akik percről percre követtük nyomon az eseményeket: vajon a szabadságvágynak és a bátorságnak sikerül-e győzelmeskednie a kegyetlen erőszak és a gyűlölet felett. Most már úgy tetszik, sikerült: a zsarnok pretoriánus gárdája, igaz, még gyilkol, maga a diktátor. Közép-Európa szörnyű huszadik századi történetének ez a legvérengzőbb Heródese azonban már lakat alá került, és talán csak órákon múlik, hogy véglegesen lefogják a gyilkosok kezét. A Karácsony éjszakáján megkonduló temesvári, kolozsvári és bukaresti harangok most már azt a szabadságot köszönthetik, amely alig egy esztendő leforgása alatt végig viharzott egész Közép-Európán, és lám, elérkezett Romániába is. Irtózattal gondolok a gyilkosokra, megrendüléssel a sok tízezer halottra és tisztelettel Románia népeire: románokra, magyarokra, németekre. Azzal a csodálatos forradalommal, amely önfeláldozó diákok és munkások vére árán most diadalmaskodott a temesvári városháza és a bukaresti televízióközpont előtt, a román nép ugyanúgy jogot szerzett arra, hogy az európai nemzetek közösségének megbecsült tagja, legyen, mint 1956-ban a magyarok, 1968-ban a csehek és a szlovákok és 1980—1981-ben a lengyelek. Mindez, ami történt, szinte hihetetlen, s a román történelem, a román néplélek tudós ismerői egyszerűen nem tudnak magyarázatot adni arra, hogy a fegyvertelen tömegek miként voltak képesek kitartani a gyilkos sortüzekkel szemben. A legnagyobb csoda azonban bizonyára ez: a temesvári tüntetéseket és így a romániai forradalmat az indította meg, hogy a zsarnokság rátámadt a védtelenek közül is a legvédtelenebbre: Tőkés László temesvári református lelkészre. Ez volt az a szikra, amely felrobbantotta a hosszú évek alatt felgyűlt puskaport. Mintha összeomlott volna a történelmi determinációnak az az elmélete és ígérete, amelyet oly buzgón hirdetett nekünk és szuggerált belénk a most véglegesen lelepleződött és szétesett kommunista ideológia. Valami megváltozott Közép-Európában. Isten beleszólt a történelembe? Reménykedjünk. Pomogáts Béla A HALÁLBÜNTETÉS NEM MEGOLDÁS. Svájc keresztény egyházközségei novemberben dokumentációt kaptak kézhez az emberi jogok december 10-iki napjára, a halálbüntetés eltörlése ügyében. A dokumentációt a keresztény egyházak illetékes bizottságai, köztük a Justitia et Pax bizottság, valamint az Amnesty International, a Pax Christi és más mozgalmak állították össze. Jézus Krisztus is halálbüntetés áldozata volt — írják —, és bár nem nyilatkozott kifejezetten a halálbüntetés ellen, a keresztény lelkiségből következik az erőszak minden formájának elutasítása. A dokumentáció kísérőlevelében a svájci egyházi vezetők petíció aláírására hívják fel a keresztény közösségek tagjait. Az osztrák Justitia et Pax bizottság a linzi katolikus művelődési házban rendezett vitaestet a halálbüntetés elutasítása témájáról november 15-én. Számos osztrák püspök és más magas egyházi vezető foglalt már állást világosan a halálbüntetés eltörlése mellett. 1988-ban — az Amnesty International adatai szerint — világszerte 1900 kivégzés történt. Winfried Platz Gummer bécsi büntetőjogász professzor szerint az adatok azt mutatják, hogy azokban az országokban, ahol már eltörölték a halálbüntetést, nem növekedtek a főbenjáró bűnügyek és fordítva, a halálbüntetés bevezetése nem csökkenti azok számát. Mit nézzünk a TV-ben Január 8-án, hétfőn az első műsorban 21.55- kor költői köszöntőt tartanak a hetvenéves Csanádi Imre tiszteletére. A huszonöt perces műsorban pályatársak, jóbarátok olvassák fel kedvenc Csanádi-verseiket, mondják el értékelő szavaikat. Január 10-én, szerdán az első műsorban 16.45-kor kezdődik el az Európai kisebbségek című, tizenegy részes sorozat. Az egyenként harmincperces epizódokat tizenegy európai tévétársaság munkatársai készítették el. Az első rész a jugoszláviai Isztriába látogat el baszk és szlovén televíziósok közreműködésével. Január 11-én, csütörtökön az első műsorban 17.30-kor látható annak a négyrészes, NSZK dokumentumfilmnek az első része, amely arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, milyen lesz a világ 2000-ben. (A sorozat címe is ez: A világ 2011-ben.) A népességnövekedést, a lakásproblémákat és a betegségeket tárgyalja az első rész, egyetértésre is, vitára is késztető hangnemben. Január 13-án, szombaton mutatják be az első műsorban 20.15 órai kezdettel A misszió című, 1986-ban készült angol filmet. A Robert Bolt forgatókönyvéből Roland Joffe által rendezett film a XVIII. századba röpíti vissza a nézőket, jezsuita hittérítők és indiánok világába, akik ellen kegyetlen harcot indítanak a kapzsi spanyol és portugál hódítók. Január 14-én, vasárnap reggel 9-kor kezdődik a második műsorban a Tévémagiszter, amelynek ezúttal főleg természettudományos témái lesznek. Megemlékeznek Jedlik Ányosról, beszélnek a rehabilitált természettudósokról és beszámolnak a legfrissebb őslénytani kutatásokról is. tifUt*. 2 KATOLIKUS SZEMMEL Nyílt levél az összes magyarországi párthoz Újév kezdődött, új jövőt építünk hazánkban. Az első negyedév meghozza, hogy a jövőnket meghatározó választások megtörténjenek. A keresztény ember felelősséggel szeretne dönteni, kit segítsen az úgynevezett hatalomra (azért írom úgynevezett hatalomnak, mert a mi felfogásunk szerint a hatalom: felelős szolgálat.) Nem szeretnénk megérni sem a vallás szabadságának újabb megszüntetését, sem a társadalmi hatalmi klikk régi vagy új képviselőiből álló újjászületését. Nem szeretnénk új elnyomókat törvényesen is élreállítani. Kire szavazzunk hát? Gondolom, erre minden párt vezetője jelentkezik, hogy természetesen ránk, csak ránk, mert... Igen, de eddig csak emberi érzelmeket megnyerő „bűvészmutatványokat” láttunk. Apor-ünnepséget Gyulán, népszavazást az országban, segélyszervezéseket Romániának, gyertyás, fáklyás felvonulásokat, hol a vízlépcső, hol a román elnyomás ellen, és ezt mind értékeljük. De mi azt szeretnénk látni, hogy mit szól egyik vagy másik párt a magyar jövőről, hogyan akarja megszilárdítani az ország gazdasági, szociális, társadalmi életét. Mit akar tenni az emberi jogok érvényesüléséért. Hogyan lesz munka és kenyér, miképp segíti a családok boldogulását? Hogy képzeli a vallások szabad működését? Milyen kapcsolatot akar a külfölddel? Milyen lesz az országon belül a kisebbségi politikája és milyen lesz az országon kívül élő magyar kisebbségek védelme? Ha az eddigi kérdések mindegyikére megnyugtató választ kapnánk is, kérdezzük, van-e elegendő felelős szakemberük terveik megvalósításához, és elég szilárd etikai tartással rendelkeznek-e ahhoz, hogy a hatalom megszerzése után sem lesznek korrupttá ? A vallásos emberek szeretnének résztvenni a választásokon, de felelősséggel csak akkor tudnak, ha a pártok fölemelik sisakrostélyukat és megmutatják, a páncél mögött milyen emberi ész és szív lakik. Szeretnénk lelkiismeretünk szerint szavazni a jövőre, de ma még nem tudunk, mert nem tudjuk, hogy a jelvények mögött milyen tartalom rejlik. Ködösítés nélküli, hazugságtól mentes, minél előbbi választ várok, hogy mind, mind a többmillió vallásos ember képes legyen lelkiisme szerint részt venni a választásokon. Szeged, 1990. január 1. ~ Gyulay | szeged-csanádi xv Milyen egyházban akarok élni? Talán nem fölösleges ezt a kérdést most, 1990 elején feltenni magunknak és egymásnak, hiszen az új esztendő kezdete nemcsak az elmúlt évekhez hasonló újrakezdés lehetőségeire figyelmeztet, hanem — hosszú idő óta — igazi újjászületésre is. Az elmúlt negyven évben mindig úgy kezdtük az újat, hogy a régit akartuk folytatni. Izajással együtt mondhattuk: „Feledésbe ment az igazság... és nincs többé jog.” (59,15.) — Most viszont valóban egy új világ kezdetén áll nemcsak az ember, hanem az egyház is. Ezért fordultunk kérdéssel az év végén az emberekhez. Hiszen rajtunk — mindannyiunkon — múlik, milyen lesz az az egyház, amelyben élünk. Ez természetesen elsősorban az egyház tagjaitól függ, de érdekes az is, amit a kívülállók várnak a katolikusoktól. Akiktől elvették a vallást Egy 39 éves iparművésznő elmondta, hogy ő nem vallásos, s amit vár vagy remél, azt nem az egyháztól várja, hanem egy igazi közösségtől. Gyermekeit azonban szívesen beíratná hittanra, vagy inkább vallástörténetre, ha lesz ilyen tárgy az iskolákban. Egy — ugyancsak a harmincas korosztályhoz tartozó — értelmiségi házaspár (egyikük nagynénje apáca volt, akit annak idején meghurcoltak) úgy fogalmazott, hogy tőlük — egész korosztályukhoz hasonlóan — elvették a vallást. A magyartanár feleség elmeséli, hogy tanítványaival egyidőben ismerkedett a Bibliával az iskolában. Majd így folytatja: „Olyan egyházat szeretnék, amely segítené az embert. Amikor december 21-én a temesvári halottakért megszólaltak a harangok, sokan megálltak az utcán. Az lenne a csodálatos, ha mindenki meg tudna állni egy pillanatra.” Amíg vidéken laktam ... Egy negyvenéves asszony, tizenéves fiával vásárol az Ecclesia boltjában. A fiút megkeresztelték, de nem kapott vallásos nevelést. Az egyházat nem ismeri. Az anya evangélikus volt, a fiú katolikus lenne. Az asszony ezt mondja: „Amíg vidéken laktam, jártam templomba. Most már nem. . . Akkor az egyház még nagyon kenetteljes volt, életidegen dolgokról beszélt. Most már életközelibb, gyakorlatiasabb. Akkor az egész csak mesevilág volt. Nem tudott megközelíteni bennünket.. Egy új nemzedéknek kell felnőnie ahhoz, hogy át tudják ültetni azokat a gondolatokat, amiket szeretnének.” Egy visszatérő Egy 49 éves rendszerszervező válaszában — a csak elvétve tapasztalható — visszatérés lehetőségét is megfogalmazta: „Valamikor vallásos nevelésben részesültem, aztán elveszítettem a hitemet. Amióta gyermekem született, ismét visszatértem a valláshoz. Számomra ez a mostani katolikus egyház az, amely a világból annyira hiányzó nyugalmat adja. Ide meg lehet térni, hogy az ember kicsit megnyugodjon.” Váratlanul hozzáteszi: „Szerintem az egyháznak nem kellene annyit politizálnia. — Régen én is politizáltam, de ma már nem. A politika nem egyéb, mint színjáték, amely sohasem viszi előbbre a világot.” Testvéregyházakat. Több nyilatkozó is — kérdezés nélkül — említette a politikát, többnyire pejoratív értelemben, így egy 66 éves református férfi is: „Az egyház a napi politikába lehetőleg ne avatkozzon bele. De ez természetesen nem jelenti azt, hogy a világ gondjával nem kell törődnie. Az egyház elsődleges feladata az evangélium hirdetése.” A Szent István Társulat könyvesboltjában vásárló huszonéves baptista házaspár (egyikük építészmérnök, a másik zenész) kívülállóként vette észre a megújulásra utaló jeleket egyházunkban: „Nagyon tetszik az a nyitás és lendület, ahogy a katolikus egyház viszonyul a világhoz, s ahogy a reformátusok az elesetteket felkarolják. — A mi egyházunkban mindenki ismeri egymást, nagyon családias. Minden egyháznak családiasnak kellene lennie.” Nem ilyenben ... Ugyanakkor egy katolikus vallású, ötven felé járó asszony a „Milyen egyházban ...” kérdésre kritikusan válaszol: „Nem ilyenben. Egy kicsit lelkesebben. Nem csupa kiöregedett, morózus pap között, hanem fiatalabban ... Nálunk túl nagy szerepe van a hierarchiának... Kicsit több készséget szeretnék látni a megújulásra.” Egy harmincéves filmrendező szerint olyan egyházra volna szükség, amely utat mutat, követendő példát nyújt, mert ez hiányzik legjobban az életünkből. Amikor az ember elmagányosodásáról beszél, nem nehéz felismerni az előző nyilatkozókkal összehangzó kívánságot: családiasabb egyházra gondol, amelyben van összetartozás és szeretet. Újra itthon Ehhez kapcsolódik két püspökünk gondolata, akik egymást követték a pécsi egyházmegye kormányzásában. Cserháti József: Az én egyházam nemcsak a hívők egyháza, hanem Krisztus testvéreinek közössége. Ez a Krisztus akarata szerint élő egyház, amelyben azok az emberek találkoznak, akik felekezetre való tekintet nélkül ott állhatnak az ajtó előtt és bármikor beléphetnek, mert képesek a szeretetre. Nem a közös hitre, ez csak később jön: a belépő az egyházba a szeretet. Ezt az egyházat várom, és ez van kialakulóban egész Európában. A következő évszázad jelszava a nyitottság lesz. Ezt a nyitott egyházat, ezt a megértő egyházat, ezt a nem minden kákán csomót kereső egyházat várom, és ezért is dolgoztam egész papi életemben és püspöki szolgálatom idején. Ha képesek leszünk egymásért élni, akkor fedezzük fel az Isten országát. Mayer Mihály: Olyan egyházban szeretnék élni, amely újra megtanul imádkozni, amely megvalósítja a legfőbb krisztusi parancsot, a felebaráti szeretetet. Amely megtanít arra, hogy úgy éljek, hogy nyitott kapum legyen az örök életre. Amelyben a püspökök, a papok és a hívek mindnyájan valóban Isten országára figyelnek, és együtt tesznek tanúságot róla testvéreik, a nem hívő emberek előtt is. (Giczy) Visszakérjük az államosított egyházi ingatlanokat Előző számunkban röviden beszámoltunk az Országos Vallásügyi Tanács december 15-diki üléséről. Paskai László bíboros felszólalását most ismertetjük. • A bíboros prímás rámutatott arra, hogy az egyházi ingatlanok államosításánál gazdasági, ideológiai és valláspolitikai szempontok játszottak szerepet. Egyik napról a másikra 12 000 szerzetes került az utcára, ami a diktatúra történetében is példátlan. Számos budapesti plébánia és templom került állami kézbe, mivel kegyura a főváros Volt és az egyház bérleti díj fizetésére kényszerült. Előfordultak csalások is, abban az értelemben, hogy a későbbi telekkönyvi átírást „antedatálták”, mintha az ingatlant az államosítások idején vették volna el. Ezután a bíboros prímás — elismerve, hogy nem szabad jogbizonytalanságot teremteni — hangoztatta: az államosítások megítélésében nem a jogszerűség, hanem az igazságosság elve a mérvadó. Az államosítás nem volt igazságos, nem volt indokolt, ezért az egyház visszakéri ezeket az ingatlanokat. A bíboros elutasította azt a gondolatot, hogy az egyház viszszavásárolja vagy bérbevegye azt, amit igazságtalanul vettek el tőle. Felszólalásában arra is kitért, hogy az egyház „társadalmilag hasznos tevékenysége” megjelölés, amit az említett tervezet is tartalmaz — úgy tűnik — nem veszi figyelembe, hogy az egyház életének olyan dimenziója is van, a belső lelki erőforrások fenntartása, melyek „társadalmi hasznossága” csak közvetve érvényesül. A tervezet szól arról is, hogy az ingatlanok visszaszármaztatása a „jelentkező igényeknek megfelelően” történik. A bíboros szerint az igények felmérése ma még aligha lehetséges, vállalkozásokra, melyek jövedelméből biztosítani tudják, legmost induló közösség sem tudja felmérni felelősséggel, mire lesz szüksége, hogyan sikerül kibontakoznia. Az esélyt, a lehetőséget mindegyiknek meg kell adni. Kapjon mindegyik házat, lehetőleg saját rendházat, hogy elindulhasson. Nyomatékkal kérte a bíboros, hogy a volt egyházi ingatlanokra hirdessen ki a kormány eladási stopot. Amit ma még nem tudunk visszavásárolni, arra tíz év múlva már képesek lehetünk. Az egyházaknak szükségük van olyan vállalkozásokra, melyek jövedelméből biztosítani alább részben, működésük anyagi bázisát — mondotta.blakban, pl. nyomdára, üzletházra. Az igények teljesstlmáról holnapra várják az egyházak, de nem is ben, mivel az egyház megújulása társadalmilag adat. Majd így summázta felszólalását: a terved pokra kell helyezni, hogy jobban hangsúlyozza igazságtalan voltát. on. Egyházi ingatla- Amit ma még a már képesek ^ intézmény tud.iá^^^^F adotta a f