Új Ember, 1991 (47. évfolyam, 1/2318-52/2267. szám)

1991-01-06 / 1. (2318.) szám

Bűneink megváltása — Érdemes-e gyónni? — Nemrég jelent meg Bolberitz Pál: Minek gyónjak? című füzete, az Eccle­sia kiadónál. A Hittudományi Egyetem professzora a bűnbánat és bűn­bocsánat lényegét értelmezi. A témával kapcsolatban kérdésekkel fordul­tunk hozzá. Az emberek ma kevésbé szívesen mennek gyónni. Vajon miért? — Nagyon egyszerű. Mert szégyellik magukat. Ez az érzés gyermekkorban még nem erős. A gyermek olykor egyenesen „büszke” rá, hogy milyen sokszor és sokat gyónt. Később azonban könnyen konfliktusba kerülhet önmagával. A személyiségéért vívott harcban megke­ményedik és a benső világába való jószándékú beavat­kozást is jogtalannak érzi. Szabadságának megsértését látja benne. Kialakul egyfajta identitástudata, és el­fogad egy életeszményt. Csak akkor lesz kiegyensúlyo­zott, ha úgy érzi, hogy cselekedetei összhangban állnak az elfogadott eszménnyel. Ha ez nem sikerül, inkább lejjebb szállítja a mércét. Nem a cselekvésén változtat, hanem megkérdőjelezi azokat az erkölcsi értékeket, amelyeket nem tud összeegyeztetni saját konkrét élet­gyakorlatával. Napjainkban sajnos kezd elterjedni az a felfogás, hogy csak az a bűnös, aki „jogi” bűnt követett el. Az erkölcsi rend így azonossá válik a jogrenddel. Nem el­vont normához, vagy elváráshoz igazodik, hanem az adott társadalmi körben kialakult gyakorlathoz. Ideig­­óráig lehet ezt a látszatot kelteni, de hiába fogom be a fülemet és csukom be a szememet, attól az erkölcsi rend még létezik. Mindenkinek van lelkiismerete, amely olykor kíméletlenül megszólalt és elhallgattatása könnyen testi-lelki betegségben nyilvánulhat meg. Az erkölcsi bűn ugyanis nyomot hagy bennünk. Sokan ilyenkor elmennek a pszichológushoz, a pszichiáterhez és ott föltárulkoznak. Miért nem a papot keresik föl? — A papság társadalmi tekintélyét 1950 óta módsze­resen lejáratták az emberek tudatában, miközben a természettudományokkal foglalkozók társadalmi presz­tízsét növelték. E mögött az a tévedés húzódik meg, hogy a természettudomány az a biztos tudomány, amely az emberi élet minden kérdésére biztos választ ad, így a lelki élet problémáira is. A pszichológus, a pszichiá­ter valósággal rituális körülmények között fogadja pá­ciensét, és abból indul ki, hogy az beteg pszichéja. A tettek őszinte, kérlelhetetlen megítélése így elmarad, hiszen betegnek lenni nem bűn, betegnek lenni min­denkinek joga van. E szakemberek akárhányszor ily esetekben recepteket írnak föl, tablettákat adnak, hogy „megszüntessék” a bűntudatot. Freud óta ugyanis a bűnt és bűntudatot az emberi élet negatív mozzanata­ként fogják fel, amely hátráltatja a kreativitás kibon­takozását. Szerintük a pap azzal, hogy „megítéli­­ a gyónót, bűntudatot kelt benne, s ezáltal neurotikussá, szorongásossá teszi. Ez pedig lelki betegség, amely el­len küzdeni kell. A pszichológus, a pszichiáter eszményi képet állít a „beteg” ember elé azzal, hogy próbáljon olyan lenni, mint a közvélemény által elfogadott esz­ményi, egészséges ember. Miben különbözik a gyónás ettől a terápiától? — A gyóntató pap azt az eszményi emberképet állítja elénk, amelyet Isten gondolt el rólunk. Nem a termé­szetes, hanem a természetfölötti emberképet. Ilyennek kellene lennünk, és nem olyannak, amilyennek az em­berek általában elvárják tőlünk. Az Úr Isten azért ál­lít elénk ilyen magas mércét, hogy soha ne bízzuk el magunkat és mindig érezzük, hogy üres kézzel, koldus­ként állunk előtte. A gőgös, „önmagát megvalósító” embertípus ezt nem bírja elviselni, ő nem áll „üres kézzel” senki előtt, ő nem „koldul” senkitől. Nem fog letérdelni és a „magassága felét” felajánlani Istennek. Ezt az ideális emberképet bármelyik jámbor hívő felkeltheti bennünk a kinyilatkoztatásból, a Szentírás­ból. Mégis a papnak gyónunk . .. — Jézus Krisztus a 12 apostolnak adta a bűnbocsátó hatalmat és nem „általában” minden hívőnek. „Ve­gyétek a Szentjelket, akinek megbocsátjátok bűneit, meg vannak bocsátva...” A 12 apostol utódai: a pápa, a püspökök és a papok. Az egyház kétezer éves hagyo­mánya, hogy a megkeresztelt emberek között is van bizonyos objektív hierarchia, a második isteni személy, Jézus Krisztus döntése alapján. A pap, szentelése révén nem „magántanácsokat” ad, hanem az egyház tanítása szerint gyóntat. A pszichológus, a pszichiáter nem tud feloldozni. A gyónásnak pedig ez a lényege. A feloldozást az őszinte bűnbánatra adja a pap, és nemcsak a bűnök felsorolására. A bűnbánat azt jelenti, hogy tudom, Isten engem előbb szeretett, és én ezzel a szeretettel szemben hálátlan voltam. Megszegtem a parancsait. Ilyetén cselekedeteimet elítélem, és komoly a szándé­kom, hogy a jövőben nem követem el őket. Bűneink fölsorolása azért szükséges, mert a papnak tudnia kell, mire adja a feloldozást. Joga van kérdezni is, hiszen lehet, hogy valaki olyasmit tart bűnnek, ami az egyház tanítása szerint nem az Az elégtétel tulajdonképpen „formális”, ima vagy jócselekedet. Az „igazi „elégtétel” bűneinkért az Úr Jézus Krisztus kereszthalála. A bűn nemcsak Istent sérti, hanem egyházát is... — Az egyház egyrészt pusztán emberi társaság, de ugyanakkor a szentek egyháza is, amelybe beletartozik mindenki, aki a megszentelő kegyelem állapotában van. Aki vétkezik, kiszakítja magát Krisztus titokzatos tes­téből. Ha vissza akar kerülni, ki kell engesztelődnie a „szentek egyházával” is. Ezért kell az egyház előtt meg­­vallani minden egyes bűnt, és milyen jó, hogy az egy­házat a fölszentelt pap képviseli és nem a hívők tágabb gyülekezete, akik aligha őriznék titokként, amit hallot­tak. A bűnbánat szentsége a gyónási titok által védel­mezett terület. A pap nem beszélhet róla, a legkisebb jelét sem adhatja annak, hogy a gyónó ügyéről tud valamit. A gyónási titkot az egyház nagyon komolyan veszi. Van esetleg valamiféle oka is annak, hogy ma keve­sebben gyónnak mint korábban? — A II. Vatikáni zsinat után kezdett elterjedni az a téves nézet, hogy csak a halálos bűnöket kell meggyón­ni. Halálos bűnt az követ el, aki súlyos dologban tudva és akarva megszegi Isten parancsát, melynek háttér motívuma az Isten iránti gyűlölet. Ámde egy templom­ba járó ember ilyet nem tesz, tehát nem kell gyónnia. Mi a súlyos bűn? Leegyszerűsítve a 10 parancsolat, az egyház 5 parancsolata és a szeretet főparancsa ellen elkövetett bűnök. Sok embernek nincs megfelelő er­kölcsi érzéke és nem fogadja el, hogy az isteni törvény független az emberi közmegegyezéstől, a tudományos eredményektől... örök törvény. Azt esetleg elismeri, hogy súlyos bűnt követett el, de rögtön védekezik is: nem tudva és nem akarva tette. Az ember — ha van is szabad akarata — mindig determinálják körülményei. „Hát gyűlölöm én az Istent?” — kérdezik. „Vétkeztem ugyan ellene, de szeretem őt.” Erre az­­ Jézus a követ­kezőt válaszolja az evangéliumban: „Nem, aki mondja nekem, Uram, Uram, jut be a mennyek országába, ha­nem aki megcselekszi az én mennyei Atyám akaratát”, és: „aki szeret engem, megtartja parancsaimat”. Vannak, akik azt állítják, hogy a hívő ember nem is tud halálos bűnt elkövetni. Az a rousseaue-i és marxi gondolat húzódik meg emögött, hogy minden ember ártatlannak születik, csak később, a körülmények te­szik rosszá. Ez tévedés. Minden ember az áteredő bűn terhével születik és a keresztség után is hordozza an­nak nyomait. Nem kevésbé veszélyes tévedés az is, hogy a bocsánatos bűnök amolyan hétköznapi gyarlóságok. Annyira hozzátartoznak az életünkhöz, hogy képtele­nek volnának elszakadni tőlük. E felfogás súlyos hitet­lenséget sejtet. Bizalmatlanságot Isten segítő kegyel­mével szemben, mintha ő nem tudna segíteni rajtunk kegyelmével. Mi a bánatima értelme? — A bánatimában komoly ígéretet teszünk Istennek, de nem fogadalmat. A korábbi magyar gyakorlat nem volt szerencsés. Az „erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem ...” kifejezés sokakat elriaszthatott a gyó­nástól. Nem tisztességes valamit megfogadni, abban a tudatban, hogy valószínűleg nem vagyok képes telje­síteni a fogadalmamat. Becsületesebbnek és hitelesebb­nek tűnik ez a megfogalmazás: „komolyan ígérem, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm”. A jövőnek ugyanis nem vagyok ura. A jövő ura az Isten. Én csak azt mondhatom, kérem a jó Isten ke­gyelmét, amelyet a bűnbánat szentsége közvetít szá­momra. A feloldozás akkor hatékony, ha elvégeztem az elégtételt, amely azonban nem mágikus cselekedet és nem alakít át jobb emberré automatikusan. Nevelni kell magamat, hogy a régi ember „szokásai” helyébe — ezek rossz beidegződésekként nyomokban a feloldo­zás után is megmaradnak bennem — újakat teremt­sek, például a jócselekedetek és erények gyakorlása révén. A bűnbánat szentsége nehéz és „fárasztó ke­resztség”. Vannak, akik szívesen gyónnának, de nem tehetik. Az újra házasodottakra gondolok. — A házasság fölbonthatatlansága kinyilatkoztatott isteni törvény. Ezen sem a római pápa, sem a zsinat nem változtathat. Az egyház a második házasságot ér­vénytelennek tekinti. A törvénytelen kapcsolatok között azonban óriási különbségek vannak. Sokan meggondo­latlanul házasodtak, vagy önhibájukon kívül váltak el, majd újra házasodtak. Az ilyen emberekben is él a hit és szeretnének gyónni. Lelki problémáikat — a gyó­nási titok védelme alatt — beszéljék meg a pappal, aki mindent megtesz értük, föloldozást azonban, sajnos nem adhat. Amikor az egyház szigorúnak mutatkozik az ilyen ügyekben, voltaképp azokat a tagjait védi, akik esetleg komoly áldozatokat is hozva élnek a fölbont­­hatatlan szentségi házasságban. Az egyház arra buz­dítja elvált és pusztán polgárilag újraházasodott híveit, hogy éljenek keresztény életet és egyenlőre bízzák Is­tenre, hogyan gondoskodik majd üdvözlésükről. „Hí­veket” mondtam, mert az egyház nem tekinti „kiközö­­sítettnek” e tagjait, hanem ugyanolyan gyarló ember­nek, mint amilyenek mindnyájan vagyunk, csak leg­feljebb az ő „gyarlóságuk” „látványosabb” a többinél. Zimányi Ágnes LELKISÉG TARJÁNI IMRE­Misztérium a halhatatlanság átkával megátkozva kiszolgáltatva a véletlen halálnak két pont között megfeszítve sem élve sem halva . . . álruhában . . . " Treuga Del Havas szombat—vasárnap. Nincs kedvem, merszem kilépni a házból. Milyen kényelmes is így megülni az úgy-ahogy lak­ható szobában, kirekeszteni világot, embert, elnémulni és né­maságot parancsolni magam köré. Hiába, lelkiismeretem é s idegzetem — mégis nyugtalan: mi­­mindent hagyok így félbe­­szerbe, ki mindenkivel nem intézem el, nem beszélem meg, nem tisztázom, amit mára, holnapra rendelt volna a sors, vagy akárcsak az emberi szeszély. Mennyi „ügy” marad függőben, mennyi szál elvarratlan, míg én tétlenkedem. Itt, ezen a ponton megmoccan bennem egy emlék, halvány ismeret, mely most egyszerre, akár mindenfajta igazi ismeret, valamely tapasztaláson túli, lényegibb valóságot hoz közelem­be. Treuga Dei. Istenbéke — nemde így hívták hajdan a szent ünnepnapokon kötelező érvényű keresztényi békét, fegyver­­szünetet, a csatározások eme kegyelmi fölfüggesztését? Azután persze folyt minden — minden rossz — tovább. A treuga Deit mégis betartották, az enyhület, mintegy elrendelésre, menet­rendszerűen beköszöntött. Nem így, mint „felvilágosult”, hoz­zánk közelibb századokban, midőn silány önmagukat istenítő zsarnokok és vezérek, valamint korrekt, módszeres és odaadó végrehajtóik­­fittyet hánynak immár az efféle formalitásoknak, az év minden napjának megadva a maga erőszak-mennyiségét. Amihez még annyit kell hozzátenni, Babitsnak Az Írástudók árulásában kifejtett fénylő gondolatát összefoglalva, és — fáj­dalom — óhatatlanul megcsonkítva, a régibb korok szellemi és (törvényhozó) embere is pártoskodott, erőszakos, olykor ke­gyetlen érdekek és hatalmak szolgálatába állt, de tudta, hogy harcos és időnként ártalmas ténykedésén túl, afölött van egy magasabb, átfogó, egyetemes (katolikus) igazság. A modern korszak embere már nem tudja, vagy elfedi önmaga elől. Legyen tehát ez a két-vagy több napi szobafogság érintke­zéshiány treuga Dei. Most majd nem láthatok kedves arcokat, nem merülhetek üdítő beszélgetésekbe. Másfelől azonban nem is tisztázhatok másokkal semmint — ugyan mit lehet tisztázni? —, nem varrhatunk el szálakat, nem torlaszolhatjuk el mester­séges, kimódolt gátakkal életünk, időnk folyóvizét. Jobb az némelykor, ha nem döntünk, nem intézünk el valamit tár­­■ sainkkal, mert a valóban emberi, személyes dolgok, folyamatok elintézhetetlenek. Bizonyos mértékig a függőben levés a lé­nyegük, a megvalósulás és lezárás önkényes határkövein túl­néző örök lehetőség. Egy kis elzártság, elzárkózás megkímélhet attól, hogy akarnak módra, másnak, s igen valószínűen önma­gamnak is ártva megzökkentsem vagy éppen meghajszoljam én és te viszonyának titkosabb, öntörvényű haladását. Két egyházatya A szerzetesség törvényhozója — Nagy Szent Baszileiosz 1379 — Szentek családjából született Baszileiosz. Barátjával Nazianszoszi Ger­gellyel és testvérével, Nüsszai Szent Gergellyel ők a kappadókiai atyák. Életük egybeforrott a krisztusi hit védelmével. Bár a niceai zsinat 325- ben elítélte a Krisztus istenségét tagadó Ariust, az arianizmus mégis elterjedt és megosztotta az üldözéseken épp csak túljutott egyházat. A hívek körében nagy, volt a bizonytalanság, a püspökök bizalmatlanok voltak egymás iránt, és ennek hatása megmutatkozott a hitéletben is. Baszileiosz elsőrendű filozófiai-retorikai nevelésben részesült a legki­válóbb konstantinápolyi és athéni mesterek mellett. Mégis úgy döntött, hogy visszavonul és szerzetes l­esz. A kappadókiai Caesarea püspökeként tanított és szerzetesi regulát írt. A szerzetesi életben nem volt híve a látványos aszkézisnek, a túlzásokal szemben a bűnbánat gyakorlásá­ban jelölte meg a szerzetesi élet lényegét. Az önmegtagadási gyakorla­tokban kiemelte az értelem és az akaratszabadság szerepét. A keleti szerzeteseket máig bazilitáknak nevezik.­ ­BÁRDOS LÁSZLÓ: A püspök, aki lemondott székéről — Nazianszoszi Szent Gergely 1390 — Baszileiosz a niceai zsinaton elfogadott hit védelmében számított régi barátjára Nazianszoszi Gergelyre, aki szerint a tevékeny hétköznapi élet, ha valaki papként vagy püspökként éli is, elkerülhetetlenné teszi a világ szolgálatát. Püspöki székhelye, Szaszima városa lett Gergely keresztje. „Porfészek egy útkereszteződés mellett” — mondta, amikor egyszer ellátogatott oda. Örömmel elfogadta viszont a konstantinápolyi keresztény közösség hívását. Lelkesítette, hogy a főváros művelt közön­sége előtt védheti a niceai hitet. Az arianizmus fölötti nagy győzelem jele volt, hogy a császár 380-ban, a Szent Apostolok templomában be­iktatta a püspöki székbe. A gyakorlati életben járatlan Gergely men­tegetőzött, hogy elhagyta a szaszimai püspöki széket a konstantinápo­lyiért, mert a niceai zsinat egy kánonja szerint „egyik püspöki székből a másikba átmenni nem lehet”, őszinte gesztusának egy esztendő múlva súlyos következménye lett. Ellenségei megtámadták és a soha el nem foglalt szaszimai püspökség miatt le kellett mondania a konstantinápolyi püspöki székről. Elmondta híres búcsúbeszédét és családi birtokára vo­nult vissza. Az utókor Baszileiosznak a „Nagy”, Gergelynek a „Teológus” címet adományozta. Z. A. új Ute- 3

Next