Új Ember, 1991 (47. évfolyam, 1/2318-52/2267. szám)
1991-01-06 / 1. (2318.) szám
Bűneink megváltása — Érdemes-e gyónni? — Nemrég jelent meg Bolberitz Pál: Minek gyónjak? című füzete, az Ecclesia kiadónál. A Hittudományi Egyetem professzora a bűnbánat és bűnbocsánat lényegét értelmezi. A témával kapcsolatban kérdésekkel fordultunk hozzá. Az emberek ma kevésbé szívesen mennek gyónni. Vajon miért? — Nagyon egyszerű. Mert szégyellik magukat. Ez az érzés gyermekkorban még nem erős. A gyermek olykor egyenesen „büszke” rá, hogy milyen sokszor és sokat gyónt. Később azonban könnyen konfliktusba kerülhet önmagával. A személyiségéért vívott harcban megkeményedik és a benső világába való jószándékú beavatkozást is jogtalannak érzi. Szabadságának megsértését látja benne. Kialakul egyfajta identitástudata, és elfogad egy életeszményt. Csak akkor lesz kiegyensúlyozott, ha úgy érzi, hogy cselekedetei összhangban állnak az elfogadott eszménnyel. Ha ez nem sikerül, inkább lejjebb szállítja a mércét. Nem a cselekvésén változtat, hanem megkérdőjelezi azokat az erkölcsi értékeket, amelyeket nem tud összeegyeztetni saját konkrét életgyakorlatával. Napjainkban sajnos kezd elterjedni az a felfogás, hogy csak az a bűnös, aki „jogi” bűnt követett el. Az erkölcsi rend így azonossá válik a jogrenddel. Nem elvont normához, vagy elváráshoz igazodik, hanem az adott társadalmi körben kialakult gyakorlathoz. Ideigóráig lehet ezt a látszatot kelteni, de hiába fogom be a fülemet és csukom be a szememet, attól az erkölcsi rend még létezik. Mindenkinek van lelkiismerete, amely olykor kíméletlenül megszólalt és elhallgattatása könnyen testi-lelki betegségben nyilvánulhat meg. Az erkölcsi bűn ugyanis nyomot hagy bennünk. Sokan ilyenkor elmennek a pszichológushoz, a pszichiáterhez és ott föltárulkoznak. Miért nem a papot keresik föl? — A papság társadalmi tekintélyét 1950 óta módszeresen lejáratták az emberek tudatában, miközben a természettudományokkal foglalkozók társadalmi presztízsét növelték. E mögött az a tévedés húzódik meg, hogy a természettudomány az a biztos tudomány, amely az emberi élet minden kérdésére biztos választ ad, így a lelki élet problémáira is. A pszichológus, a pszichiáter valósággal rituális körülmények között fogadja páciensét, és abból indul ki, hogy az beteg pszichéja. A tettek őszinte, kérlelhetetlen megítélése így elmarad, hiszen betegnek lenni nem bűn, betegnek lenni mindenkinek joga van. E szakemberek akárhányszor ily esetekben recepteket írnak föl, tablettákat adnak, hogy „megszüntessék” a bűntudatot. Freud óta ugyanis a bűnt és bűntudatot az emberi élet negatív mozzanataként fogják fel, amely hátráltatja a kreativitás kibontakozását. Szerintük a pap azzal, hogy „megítéli a gyónót, bűntudatot kelt benne, s ezáltal neurotikussá, szorongásossá teszi. Ez pedig lelki betegség, amely ellen küzdeni kell. A pszichológus, a pszichiáter eszményi képet állít a „beteg” ember elé azzal, hogy próbáljon olyan lenni, mint a közvélemény által elfogadott eszményi, egészséges ember. Miben különbözik a gyónás ettől a terápiától? — A gyóntató pap azt az eszményi emberképet állítja elénk, amelyet Isten gondolt el rólunk. Nem a természetes, hanem a természetfölötti emberképet. Ilyennek kellene lennünk, és nem olyannak, amilyennek az emberek általában elvárják tőlünk. Az Úr Isten azért állít elénk ilyen magas mércét, hogy soha ne bízzuk el magunkat és mindig érezzük, hogy üres kézzel, koldusként állunk előtte. A gőgös, „önmagát megvalósító” embertípus ezt nem bírja elviselni, ő nem áll „üres kézzel” senki előtt, ő nem „koldul” senkitől. Nem fog letérdelni és a „magassága felét” felajánlani Istennek. Ezt az ideális emberképet bármelyik jámbor hívő felkeltheti bennünk a kinyilatkoztatásból, a Szentírásból. Mégis a papnak gyónunk . .. — Jézus Krisztus a 12 apostolnak adta a bűnbocsátó hatalmat és nem „általában” minden hívőnek. „Vegyétek a Szentjelket, akinek megbocsátjátok bűneit, meg vannak bocsátva...” A 12 apostol utódai: a pápa, a püspökök és a papok. Az egyház kétezer éves hagyománya, hogy a megkeresztelt emberek között is van bizonyos objektív hierarchia, a második isteni személy, Jézus Krisztus döntése alapján. A pap, szentelése révén nem „magántanácsokat” ad, hanem az egyház tanítása szerint gyóntat. A pszichológus, a pszichiáter nem tud feloldozni. A gyónásnak pedig ez a lényege. A feloldozást az őszinte bűnbánatra adja a pap, és nemcsak a bűnök felsorolására. A bűnbánat azt jelenti, hogy tudom, Isten engem előbb szeretett, és én ezzel a szeretettel szemben hálátlan voltam. Megszegtem a parancsait. Ilyetén cselekedeteimet elítélem, és komoly a szándékom, hogy a jövőben nem követem el őket. Bűneink fölsorolása azért szükséges, mert a papnak tudnia kell, mire adja a feloldozást. Joga van kérdezni is, hiszen lehet, hogy valaki olyasmit tart bűnnek, ami az egyház tanítása szerint nem az Az elégtétel tulajdonképpen „formális”, ima vagy jócselekedet. Az „igazi „elégtétel” bűneinkért az Úr Jézus Krisztus kereszthalála. A bűn nemcsak Istent sérti, hanem egyházát is... — Az egyház egyrészt pusztán emberi társaság, de ugyanakkor a szentek egyháza is, amelybe beletartozik mindenki, aki a megszentelő kegyelem állapotában van. Aki vétkezik, kiszakítja magát Krisztus titokzatos testéből. Ha vissza akar kerülni, ki kell engesztelődnie a „szentek egyházával” is. Ezért kell az egyház előtt megvallani minden egyes bűnt, és milyen jó, hogy az egyházat a fölszentelt pap képviseli és nem a hívők tágabb gyülekezete, akik aligha őriznék titokként, amit hallottak. A bűnbánat szentsége a gyónási titok által védelmezett terület. A pap nem beszélhet róla, a legkisebb jelét sem adhatja annak, hogy a gyónó ügyéről tud valamit. A gyónási titkot az egyház nagyon komolyan veszi. Van esetleg valamiféle oka is annak, hogy ma kevesebben gyónnak mint korábban? — A II. Vatikáni zsinat után kezdett elterjedni az a téves nézet, hogy csak a halálos bűnöket kell meggyónni. Halálos bűnt az követ el, aki súlyos dologban tudva és akarva megszegi Isten parancsát, melynek háttér motívuma az Isten iránti gyűlölet. Ámde egy templomba járó ember ilyet nem tesz, tehát nem kell gyónnia. Mi a súlyos bűn? Leegyszerűsítve a 10 parancsolat, az egyház 5 parancsolata és a szeretet főparancsa ellen elkövetett bűnök. Sok embernek nincs megfelelő erkölcsi érzéke és nem fogadja el, hogy az isteni törvény független az emberi közmegegyezéstől, a tudományos eredményektől... örök törvény. Azt esetleg elismeri, hogy súlyos bűnt követett el, de rögtön védekezik is: nem tudva és nem akarva tette. Az ember — ha van is szabad akarata — mindig determinálják körülményei. „Hát gyűlölöm én az Istent?” — kérdezik. „Vétkeztem ugyan ellene, de szeretem őt.” Erre az Jézus a következőt válaszolja az evangéliumban: „Nem, aki mondja nekem, Uram, Uram, jut be a mennyek országába, hanem aki megcselekszi az én mennyei Atyám akaratát”, és: „aki szeret engem, megtartja parancsaimat”. Vannak, akik azt állítják, hogy a hívő ember nem is tud halálos bűnt elkövetni. Az a rousseaue-i és marxi gondolat húzódik meg emögött, hogy minden ember ártatlannak születik, csak később, a körülmények teszik rosszá. Ez tévedés. Minden ember az áteredő bűn terhével születik és a keresztség után is hordozza annak nyomait. Nem kevésbé veszélyes tévedés az is, hogy a bocsánatos bűnök amolyan hétköznapi gyarlóságok. Annyira hozzátartoznak az életünkhöz, hogy képtelenek volnának elszakadni tőlük. E felfogás súlyos hitetlenséget sejtet. Bizalmatlanságot Isten segítő kegyelmével szemben, mintha ő nem tudna segíteni rajtunk kegyelmével. Mi a bánatima értelme? — A bánatimában komoly ígéretet teszünk Istennek, de nem fogadalmat. A korábbi magyar gyakorlat nem volt szerencsés. Az „erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem ...” kifejezés sokakat elriaszthatott a gyónástól. Nem tisztességes valamit megfogadni, abban a tudatban, hogy valószínűleg nem vagyok képes teljesíteni a fogadalmamat. Becsületesebbnek és hitelesebbnek tűnik ez a megfogalmazás: „komolyan ígérem, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm”. A jövőnek ugyanis nem vagyok ura. A jövő ura az Isten. Én csak azt mondhatom, kérem a jó Isten kegyelmét, amelyet a bűnbánat szentsége közvetít számomra. A feloldozás akkor hatékony, ha elvégeztem az elégtételt, amely azonban nem mágikus cselekedet és nem alakít át jobb emberré automatikusan. Nevelni kell magamat, hogy a régi ember „szokásai” helyébe — ezek rossz beidegződésekként nyomokban a feloldozás után is megmaradnak bennem — újakat teremtsek, például a jócselekedetek és erények gyakorlása révén. A bűnbánat szentsége nehéz és „fárasztó keresztség”. Vannak, akik szívesen gyónnának, de nem tehetik. Az újra házasodottakra gondolok. — A házasság fölbonthatatlansága kinyilatkoztatott isteni törvény. Ezen sem a római pápa, sem a zsinat nem változtathat. Az egyház a második házasságot érvénytelennek tekinti. A törvénytelen kapcsolatok között azonban óriási különbségek vannak. Sokan meggondolatlanul házasodtak, vagy önhibájukon kívül váltak el, majd újra házasodtak. Az ilyen emberekben is él a hit és szeretnének gyónni. Lelki problémáikat — a gyónási titok védelme alatt — beszéljék meg a pappal, aki mindent megtesz értük, föloldozást azonban, sajnos nem adhat. Amikor az egyház szigorúnak mutatkozik az ilyen ügyekben, voltaképp azokat a tagjait védi, akik esetleg komoly áldozatokat is hozva élnek a fölbonthatatlan szentségi házasságban. Az egyház arra buzdítja elvált és pusztán polgárilag újraházasodott híveit, hogy éljenek keresztény életet és egyenlőre bízzák Istenre, hogyan gondoskodik majd üdvözlésükről. „Híveket” mondtam, mert az egyház nem tekinti „kiközösítettnek” e tagjait, hanem ugyanolyan gyarló embernek, mint amilyenek mindnyájan vagyunk, csak legfeljebb az ő „gyarlóságuk” „látványosabb” a többinél. Zimányi Ágnes LELKISÉG TARJÁNI IMREMisztérium a halhatatlanság átkával megátkozva kiszolgáltatva a véletlen halálnak két pont között megfeszítve sem élve sem halva . . . álruhában . . . " Treuga Del Havas szombat—vasárnap. Nincs kedvem, merszem kilépni a házból. Milyen kényelmes is így megülni az úgy-ahogy lakható szobában, kirekeszteni világot, embert, elnémulni és némaságot parancsolni magam köré. Hiába, lelkiismeretem é s idegzetem — mégis nyugtalan: mimindent hagyok így félbeszerbe, ki mindenkivel nem intézem el, nem beszélem meg, nem tisztázom, amit mára, holnapra rendelt volna a sors, vagy akárcsak az emberi szeszély. Mennyi „ügy” marad függőben, mennyi szál elvarratlan, míg én tétlenkedem. Itt, ezen a ponton megmoccan bennem egy emlék, halvány ismeret, mely most egyszerre, akár mindenfajta igazi ismeret, valamely tapasztaláson túli, lényegibb valóságot hoz közelembe. Treuga Dei. Istenbéke — nemde így hívták hajdan a szent ünnepnapokon kötelező érvényű keresztényi békét, fegyverszünetet, a csatározások eme kegyelmi fölfüggesztését? Azután persze folyt minden — minden rossz — tovább. A treuga Deit mégis betartották, az enyhület, mintegy elrendelésre, menetrendszerűen beköszöntött. Nem így, mint „felvilágosult”, hozzánk közelibb századokban, midőn silány önmagukat istenítő zsarnokok és vezérek, valamint korrekt, módszeres és odaadó végrehajtóikfittyet hánynak immár az efféle formalitásoknak, az év minden napjának megadva a maga erőszak-mennyiségét. Amihez még annyit kell hozzátenni, Babitsnak Az Írástudók árulásában kifejtett fénylő gondolatát összefoglalva, és — fájdalom — óhatatlanul megcsonkítva, a régibb korok szellemi és (törvényhozó) embere is pártoskodott, erőszakos, olykor kegyetlen érdekek és hatalmak szolgálatába állt, de tudta, hogy harcos és időnként ártalmas ténykedésén túl, afölött van egy magasabb, átfogó, egyetemes (katolikus) igazság. A modern korszak embere már nem tudja, vagy elfedi önmaga elől. Legyen tehát ez a két-vagy több napi szobafogság érintkezéshiány treuga Dei. Most majd nem láthatok kedves arcokat, nem merülhetek üdítő beszélgetésekbe. Másfelől azonban nem is tisztázhatok másokkal semmint — ugyan mit lehet tisztázni? —, nem varrhatunk el szálakat, nem torlaszolhatjuk el mesterséges, kimódolt gátakkal életünk, időnk folyóvizét. Jobb az némelykor, ha nem döntünk, nem intézünk el valamit tár■ sainkkal, mert a valóban emberi, személyes dolgok, folyamatok elintézhetetlenek. Bizonyos mértékig a függőben levés a lényegük, a megvalósulás és lezárás önkényes határkövein túlnéző örök lehetőség. Egy kis elzártság, elzárkózás megkímélhet attól, hogy akarnak módra, másnak, s igen valószínűen önmagamnak is ártva megzökkentsem vagy éppen meghajszoljam én és te viszonyának titkosabb, öntörvényű haladását. Két egyházatya A szerzetesség törvényhozója — Nagy Szent Baszileiosz 1379 — Szentek családjából született Baszileiosz. Barátjával Nazianszoszi Gergellyel és testvérével, Nüsszai Szent Gergellyel ők a kappadókiai atyák. Életük egybeforrott a krisztusi hit védelmével. Bár a niceai zsinat 325- ben elítélte a Krisztus istenségét tagadó Ariust, az arianizmus mégis elterjedt és megosztotta az üldözéseken épp csak túljutott egyházat. A hívek körében nagy, volt a bizonytalanság, a püspökök bizalmatlanok voltak egymás iránt, és ennek hatása megmutatkozott a hitéletben is. Baszileiosz elsőrendű filozófiai-retorikai nevelésben részesült a legkiválóbb konstantinápolyi és athéni mesterek mellett. Mégis úgy döntött, hogy visszavonul és szerzetes lesz. A kappadókiai Caesarea püspökeként tanított és szerzetesi regulát írt. A szerzetesi életben nem volt híve a látványos aszkézisnek, a túlzásokal szemben a bűnbánat gyakorlásában jelölte meg a szerzetesi élet lényegét. Az önmegtagadási gyakorlatokban kiemelte az értelem és az akaratszabadság szerepét. A keleti szerzeteseket máig bazilitáknak nevezik. BÁRDOS LÁSZLÓ: A püspök, aki lemondott székéről — Nazianszoszi Szent Gergely 1390 — Baszileiosz a niceai zsinaton elfogadott hit védelmében számított régi barátjára Nazianszoszi Gergelyre, aki szerint a tevékeny hétköznapi élet, ha valaki papként vagy püspökként éli is, elkerülhetetlenné teszi a világ szolgálatát. Püspöki székhelye, Szaszima városa lett Gergely keresztje. „Porfészek egy útkereszteződés mellett” — mondta, amikor egyszer ellátogatott oda. Örömmel elfogadta viszont a konstantinápolyi keresztény közösség hívását. Lelkesítette, hogy a főváros művelt közönsége előtt védheti a niceai hitet. Az arianizmus fölötti nagy győzelem jele volt, hogy a császár 380-ban, a Szent Apostolok templomában beiktatta a püspöki székbe. A gyakorlati életben járatlan Gergely mentegetőzött, hogy elhagyta a szaszimai püspöki széket a konstantinápolyiért, mert a niceai zsinat egy kánonja szerint „egyik püspöki székből a másikba átmenni nem lehet”, őszinte gesztusának egy esztendő múlva súlyos következménye lett. Ellenségei megtámadták és a soha el nem foglalt szaszimai püspökség miatt le kellett mondania a konstantinápolyi püspöki székről. Elmondta híres búcsúbeszédét és családi birtokára vonult vissza. Az utókor Baszileiosznak a „Nagy”, Gergelynek a „Teológus” címet adományozta. Z. A. új Ute- 3