Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)

1992-01-05 / 1. (2268.) szám

11 Az egyházi ingatlanokról Interjú Pálos Miklós államtitkárral 4. oldal Számvetés Egyházunk és az ország helyzetéről 5. oldal Ára: 15, — Ft 1992. január 5 KATOLIKUS HETILAP XL VIII. 1. (2268.) A bizalom zarándokúján Európa Találkozó Budapesten 7. oldal A szinódushazai olvasata 9. oldal év kezdetén Megint eltelt egy esztendő. Mit eltelt! Elszáguldott. A szürke hét­köznapok egymásutánjába olykor­olykor belevilágított az ünnepek fénye. S ha viszatekintünk az ün­nepekre és a hétköznapokra, mint­ha bevégezetlenül maradt felada­taink nyomasztanának, amelyeket pedig ebben az új esztendőben el kell végeznünk, máskülönben szé­gyenkezve kell majd megvalla- nunk: ismét elmulasztottuk a le­hetőségeket, elástuk a ránk bízott talentumokat. Pedig a magyar katolicizmus ritka esélyt és nagyszerű lehetősé­get kapott azáltal, hogy személye­sen köszönthettük a Szentatyát, aki nemcsak úgy érkezett hozzánk, mint a világ keresztényeinek aty­ja, hanem mint személyes nehéz­ségeink kitűnő ismerője is, aki nem szűnt meg bölcs atyai szóval figyelmeztetni bennünket a sze­retet, a megbocsátás parancsára, s arra, hogy a pusztító évtizedek után mihamarább meg kell kezde­nünk értékeink számbavételét és újabbakkal való gazdagítását. A katolikus egyház fejének je­lenlétében derült ki, hogy él még bennünk a békesség és a szeretet erénye. Élnek még azok az élet­értékek, amelyeket a zavaros, in­dulatos hétköznapokban elfeledni és megtagadni látszunk. Birtokol­juk még azt a készséget, hogy ün­nepelni tudjunk. Mert a pápa né­hány napos jelenléte folyamatos ünnepet jelentett, s ennek során létünk olyan szakrális tartalmak­kal telítődött, amelyek addig jó­részt hiányoztak belőle, s emiatt személyi és közösségi életünk tel­ve volt megoldatlanságokkal, fö­lösleges indulatokkal. II. János Pál jelenlétében megéreztük, milyen erőforrásunk a másik ember kéz­melege, s mily sokat jelent egy­házunknak és nekünk, személye­sen, a hiteles, eligazító szó, a jö­vőbe mutató mozdulat. „Legyen békesség köztünk min- .denkor.” Ezt a mondatot, ha más­kor nem, hetenként legalább egy­szer elmondjuk, alázatosan, lehaj­tott fejjel. Aztán kilépünk a temp­lom elé, s megfeledkezünk erről a parancsról. Még azokban az órák­ban is megfeledkeztünk, amikor a történelmi lépésváltás bizonyossá­gaként hazai földbe temethettük el Mindszenty József bíboros her­cegprímást. S megfeledkezünk ró­la napról napra, holott küldeté­sünk van: újra fel kellene építe­nünk egy olyan országot, amely­nek a mi keresztényi magatartá­sunk, elkötelezettségünk perspek­tívát adhat, föltéve, hogy hitelesen képviseljük a kereszténységet. „Legyen meg a te akaratod!”, mondjuk napról napra. Ám ko­rántsem úgy élünk, hogy ez a vi­lágkormányzó akarat érvényesül­jön. A mi saját kis akaratainkat hisszük a célba vivőknek. Abban a balga hiedelemben ringatjuk ma­gunkat, hogy csak a mi birtokunk­ban van az igazság, így aztán or­szágunk, amelynek léte múlnék az egységes akaraton, megosztott­ság és ellenségeskedés képét mu­tatja. ítélkezni akarunk, ahelyett, hogy békességet keresnénk. Sze­mélyek és szervezetek megrefor­málására és korlátozására dolgo­zunk ki ravasz haditerveket, holott a mai magyar katolicizmusnak el­sősorban lelki megújulásra van szüksége: szembefordulva az anya­giasság oélképzetével, a hasznos­ság és 'haszon csak a meggazdago­dásra összpontosító gondolatával. Sokkal többször ry-újtjuk ujjún­kat vádló mozdulattal valaki felé, mint hogy kezünkkel letörölnénk a szenvedők könnyeit, s a hívás gesztusával fogadnánk be nélkü­lözőket, az úton lévőket, a hazá­jukból kiverteket. Betegnek érezzük magunkat, s a gyógyítószer adagolásának el­mulasztásával vádoljuk világi ve­zetőinket. Általában a világban keressük a gyógyulást, s nem a lé­leknek azokban a tartományai­ban, amelyekre pedig oly élesen világított rá látogatásakor a Szent­atya. Nem a lélek értékeit igyek­szünk kifejleszteni és erősíteni, hanem pénzt, vagyont és tekin­télyt próbálunk szerezni, kárpó­tolva magunkat a szenvedésekért és igazságtalanságokért. Vajon mi nem okoztunk másoknak szenve­dést? Nem voltunk és vagyunk igazságtalanok ? ... Számvetés és újrakezdés. Elmu­lasztott lehetőségek. Elprédált ta­lentumok. Elfecsérelt idő. Pana­szok. Hogy éláradt a gonoszság, hogy szenvedünk és meghalunk. Talán a tudomány, a ráció vigasz­talást adhat. Talán a tehetséges ember megtalálhatja a kiutat... Hogy is mondta a Szentatya? „A hit — benső fényének köszönhe­tően — teljes mélységében feltár­hatja mindannak a jelentését, ami a tudományos elemzés számára érthetetlennek, sőt egészen ab­szurdnak tűnik; ilyen például a halál, a szenvedés és a rossz.” De megvan-e bennünk ez a hit? S ha van is bennünk hit, nem elég- szünk-e meg azzal, hogy csak sze­mélyes tartalmát éljük meg, mit sem törődve a belőle következő társadalmi küldetés súlyával? A bölcsesség természetéhez hoz­zátartozik, hogy tanulni tudunk hibáinkból és mulasztásainkból is. A személyes és kollektív önkritika sosem csak a múlt tisztázását szol­gálja, hanem segít bennünket a jö­vőbe lépni is. Az ó- és új év met­széspontján ilyen önkritikus, de a kibontakozást is segítő cikkek so­rával szeretnénk olvasóink elé lép­ni. Talán épp ezzel segíthetjük azt az építőtevékenységet, amely való­ban tartalmassá, békéssé és bol­doggá teszi mindnyájunk számára ezt a mostani évet. Rónay László NAGY GÁSPÁR: Jegyezvén szalmaszállal — ... mindig és mindig: bűnökben édesült, iramúit napok habjaiban fuldokló emberek, egy szalmaszállal, tudjátok-e? talán a menthetetlent mentitek. — ... kívül és belül: poklosan örvényült, háborúit világ, de a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ! BÖLCSEK TAVASZI NOÉMI GRAFIKÁJA SZENNAY ANDRÁS: Meddig várunk még?! Zsinatokat és munkatervet • « . T 7 ' ' ' '* • ■ ■ ■ r • .......... '• ­A magyar Püspöki Karhoz intézett beszédében, 1991. augusztus 20-án II. János Pál pápa többek között ezeket mondta: „A zsinat után, miként ismeretes, sok helyi egy­házban tartottak egyházmegyei zsinatot. Ezeken Isten egész népének — papoknak, szerzeteseknek és világi hí­veknek — megadatott a lehetőség, hogy együtt imádkoz­zanak és gondolkodjanak, azután pedig közös munkater­vet dolgozzanak ki, amelynek megvalósításán mindannyian együtt fáradoznak. Itt az ideje, hogy a ti országotokban is elinduljanak hasonló kezdeményezések, amelyek hozzátar­toznak az egészséges egyházi élet gyakorlatához.” — A pápa buzdító, mi több, felszólító szavait annál is inkább meg kell szívlelnünk, mert ő erre a gyakorlatra maga is példát adott. Főpásztori vezetése alatt 1972—79 között Krakkóban — papok, szerzetesek és világiak bevonásával — egyházmegyei zsinatot tartottak. Erre Rómában is fel­figyeltek, s a krakkói szinódus aktáit a Vatikáni Nyomda gondozásában adták ki. „kirakat jelleget” öltött keresztény­marxista dialógusra. A másikban, mert úgy vélekedik, hogy a „belső dialógussal” kiszolgáltatjuk .az egy­házat, a kívül-, esetleg szembenál­lóknak. Akadnak olyanok is, akik — ugyan nem a pártállam megfon­tolásai alapján, de — zavarkeltő­nek minősítik a nyitottságot, inger­lőnek az őszinte beszédet és kérdé­seket. Az ilyen ellenkezők elfeled­keznek arról, hogy az egyház nem valamiféle „titkos társaság”, mely­ben a tagokat kemény fegyelem kö­telezi belső életük titokban tartásá­ra. Nem kétséges, hogy az egyházon belül és kívül volt és lesz is a pár­beszédnek rosszul értelmezett szem­lélete és gyakorlata. Voltak és lesz­nek a jövőben is olyanok, akik az „igazság felszabadít” elvet az igaz­ság vagy vélt igazság nevében gya­korolt szabadosság terjesztésére használják fel. Mindez azonban nem tarthatja vissza sem az egyház ve­zetőit, sem tagjait attól, hogy élje­nek a szükséges dialógussal. Rá kell végre döbbennünk — mondotta a közelmúltban Reinhold Stecher innsbrucki püspök —, hogy vilá­gunkban a csupán rendeletekkel való kormányzás nemcsak idejét múlt, de ellenérzést, sőt ellenkezést vált ki. A párbeszéd-képtelenség életve­szélyes helyzetet teremtene egyhá­zunkban. Az idők jelei utalnak rá, az idők szava követeli, hogy egyhá­zunk lehetőséget nyújtson — jogi­lag is' biztosított egyházmegyei zsi­natokon — a belső dialógusra. A pápa szavaival: a mi országunkban is el kell indulnia olyan kezdemé­nyezéseknek, amelyek szükségesek „az egészséges egyházi élet szoká­sos gyakorlatához”. E „szokásos gyakorlathoz” feltétlenül hozzátar­toznak az egyházmegyei, ezeket kö­vetően pedig egy nemzeti egyház­megyeközi zsinat. Dialóguskészséggel természeteser csakis az a részegyház rendelker hét — ez áll Krisztus egész eg házára is —, amely hinni tud a jl felé vezető Isten erejében, és r szűnik meg élő kapcsolata Kris: sál. A dialógusnak „lelkesítője” dig a Krisztustól elküldött S; lek marad. A Lélek irányítás zó egyház bátran léphet a bé lógus útjára. (Folytatás a 2. oldali tosan idézek gondolatsorom elején egy sokak által tisztelt „lelki em­bert”, akinek figyelmeztetését püs­pökök, papok és családatyák egy­aránt megszívlelhetik, akiknek „irányt kell mutatniuk”. Dialogikuw egyház Közel húsz éve (1972) a Teológia folyóirat az egyház belső dialógusá­val foglalkozott. Mint felelős szer­kesztő a „zavart keltő” szám mon­danivalójáért az ÁEH akkori egyik vezető tisztviselőjétől kemény kriti­kát kaptam. Figyelmeztetett: mivel „az egyház belső békéjét” egyházpo­litikai érdekek fontosnak tartják, a jövőben ne jelenjenek meg ilyen „békétlenséget szító” számok vagy akárcsak írások is. Ügy vélem, és remélem, ez a szemlélet véglegesen a múlté. Ma már sem „kívülről”, sem „belülről” nem tekinthetünk olyan megnyilatkozást, írást, olyan fórumot zavarkeltőnek vagy béke­bontónak, mely a helyi (vagy akár a világegyház) problémáiról, elvég­zendő feladatairól tárgyal; mely nem monológok egymásutánját sora­koztatja fel, hanem a párbeszédet szorgalmazza. Más szóval: ahol nyíl­tan lehet szólni és az őszinte szó jo­gával élve, kötelességét vállalva kérdéseket lehet feltenni — a kér­désekre pedig hasonlóan őszinte és hiteles válaszokat lehet várrti, illető­leg ilyeneket kell adni. Ügy tűnik, még mindig akadnak egyházunkban, akikben a „dialó­gus” szó, a párbeszéd puszta emlí­tése is kellemetlen-kényelmetlen ér­zéseket ébreszt. Az egyikben azért, mert visszagondol a nem egyszer ■ Lapunk — és testvérlapjai, a Vi­gília és Teológia — hasábjain ismé­telten szó esett már az egyházme­gyei zsinatok, majd ezeket követően egy nemzeti egyházmegyeközi zsinat megtartásának szükségességéről Hogy nem illúziót kergettünk, hogy hazai egyházunk jövőjét, érdekeit tartottuk szem előtt, azt a pápának fent idézett szavai is igazolják. Hogy pedig egy egyházmegyei vagy nem­zeti zsinat nem egyetlen néhány na­pos esemény, hanem folyamat, azt — a krakkói példa mellett — szá­mos, már megtartott európai helyi zsinat igazolja. Mindezek előrebocsátása után fel szeretném tenni a kérdést: meddig fogunk várni, hogy a II. Vatikáni zsinat szellemét és gyakorlatát ma­gunkévá téve, a pápa közelmúlt­ban hozzánk intézett felszólítását megszívlelve, hazai egyházunkban is útjára induljon az oly sokak által igényelt és várt zsinati folyamat? Carlo Carettónak, a Charles de Foucauld „kis testvéreinek” közös­ségéhez tartozó neves lelki ,írónak elmélkedéseiben olvassuk: „ ... Szent Pálnak a kolosszeiekhez intézett fi­gyelmeztetése különösen illik a mai idők változásaiban. »Atyák, ne ke­serítsétek meg gyermekeiteket, ne­hogy kedvüket veszítsék« (Kol 3,21). Olyan idők járnak, amikor a fiata­lok elbátortalanodnak. A tekintély­nek nem csekély válságát éljük át... Többet érne nagyobb bátorsá­got és találékonyságot tanúsítani, mint az engedelmességről prédikál­ni. Ha Isten népe megérett rá és ar­ra törekszik, hogy kibontakoztassa önállóságát, akkor érjük be tanács­adással, és azzal, hogy irányt muta­tunk” (OMC kiad. 1985. 155.) Tuda­

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents