Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)
1993-01-03 / 1. (2319.) szám
2 AfímícA- MÉDIUMOK ÉS A LELKIPÁSZTORKODÁS. Ismét hatalmas hullámokat vernek némelyek a médiumok körül. Különösen a rádió és a televízió ügyei keltenek indulatot. Sokan, akik az érvek és látszatérvek politikai csatáját figyelik, arra gondolnak, e két hírközlő eszközeinek valóban felmérhetetlenül fontos szerepe lehet(ne) az elodázhatatlan lelki megújulásban. 1932-ben a bécsi Schönere Zukunftban hoszszabb beszélgetés jelent meg Tóth Tihamérral, akinek vasárnapi szentbeszédei akkoriban igazi rádiós események voltak. Elmondta, hogy a rádió (ma már persze a televízióról is ezt mondaná) nemcsak technikai találmány, hanem új pünkösdi csoda megvalósulásának lehetőségét is magában hordja. „Menjetek és tanítsatok minden nemzetet." - idézte a szentírás szavait, és hozzátette: a XX. században van-e, lehet-e hatékonyabb eszköze e küldetés megvalósításának, mint a rádió? Érdekes, megrendítő történetet mond el Tóth Tihamér, véleménye alátámasztásául. 1931. karácsonyán egy hölgy végső elkeseredésében öngyilkosságot akart elkövetni. Ekkor szólalt meg a rádióban a népszerű szónok. Arról beszélt, hogy Jézus születése új perspektívát ad az emberi létnek, új reményeket ébreszt. Beszéde végén karácsonyi énekesek csendültek fel, s az asszony könnyezve borult térdre, hálát adva a kegyelem hatékony közreműködéséért. A médiumoknak reményt kell sugározniuk, erőt kell adniuk a gyengéknek, segíteniük kell a bajbajutottakat. Ez is feladataik közé tartozik (amellett persze, hogy objektíven, az igazság szellemében tájékoztatniuk kell hallgatóikat, nézőiket, olvasóikat az eseményekről.) Egész tevékenységüket át kell hatnia e szellemiségnek. Tóth Tihamér nyomatékosan válaszolta a kérdezőnek: a rádió nem pótolja az intenzív, elmélyült, a lelket folyvást építő vallásos életet. Abban azonban mindenképpen segíthet, hogy reménykedő, nyitott, a jóra fogékony személyiségekké váljunk. Erről soha nem szabad megfeledkeznie annak, aki bármilyen szinten felelős a médiumok működéséért és működtetéséért. „Örvendezzünk és adjunk hálát a Gondviselésnek - fejezte be nyilatkozatát a későbbi püspök -, hogy a rádió a modern lelkipásztorkodás és embernevelés hatékony eszközévé vált.” Bárcsak mi is hasonló szavakkal adhatnánk hálát... (gs.) Asapszél AMIT MEGTANULHATUNK. Nem ismerem a kutatási adatokat, de úgy gondolom, napjaink egyik leggyakrabban használt kifejezése a demokrácia. Így volt ez korábban is, igaz, akkor a demokrácia mellé odabiggyesztették a szocialista jelzőt. Ez utóbbiról - a szocialista demokráciáról - elégséges és szomorú tapasztalattal rendelkezünk, de vajon mit tudunk a demokráciáról? Amikor kezembe vettem Dobó Andornak az athéni demokráciáról írott könyvét, óhatatlanul ez jutott eszembe. Vajon mi indít egy, a humán tudományoktól látszólag messze eső foglalkozást művelő szakembert ilyen tanulmány megírására? Dobó Andor - a könyv tanúsága szerint - a mai világunkban ritkaságszámba menő polihisztor megtestesítője, aki tudja azt, a világon minden mindennel összefügg, a társadalom szerves egység, amelyben erkölcs, gazdaság, politika és kultúra részei a totalitásra törekvő emberi létnek. Az athéni demokrácia fénykorának, Periklész uralkodásának elemzéséből nyilvánvaló, hogy a demokrácia mindig viszonylagos, olyan, amelyet nem lehet másolni, nem lehet egyszerűen utánozni. A demokrácia sokkal inkább idea, amelynek elérésére gyakorta éppenséggel aligha ideálisnak nevezhető körülmények között kell törekedni. Athén, Periklész kora legföljebb arra taníthat meg minket, amit Dobó Andor - a kor ismert szakértőjének, Szabó Árpádnak segítségével - így fogalmaz meg: Kleón hét évig tartó garázdálkodása megmutatta, mivé válhat és fajulhat a Periklész politikája által megerősödött állam egy műveletlen demagóg kezében. Pedig Kleón politikája szinte pontról pontra ugyanaz volt, mint Periklészé, de anélkül a józan és bölcs mérséklet nélkül, ami Periklészt igazán naggyá tette. A mai hazai közéletben - mint tudjuk?! - műveletlen demagógok nincsenek, annál inkább józan és bölcs mérsékletet tanúsító közszereplők. S ugyancsak meglepődnénk, ha demokrácia-áhítozástól hajtva hirtelen Periklész korába csöppennénk. Ám ha lehet valamit tanulni a történelemből, az athéni demokrácia története legalább annyira gondolkodtasson el minket, hogy a mai műveletlen demagógok és a bölcs mérsékletet tanúsítók között különbséget tudjunk tenni. A Válságba került-e valóban a magyar társadalom jelentős része? S ha igen, a rendszerváltás okozta-e, vagy a válság korábbi keletű, de akkor nem beszélhettünk róla? A diktatúrák plozófiájának megfelelően: amiről nem beszélünk, nem engedünk beszélni, az nem is létezik? — Magyarországon nincs általános válság, ám találkozunk válságjelenségekkel. Nem igaz, hogy egyes társadalmi csoportok — például a nyugdíjasok — véglegesen reménytelen helyzetben volnának. Az általánosítás a politikai és szociális demagógia eszköztárába tartozik, mellyel sajnos sokan élnek, az ország valóságos érdekeinek ellenében is. A rendszerváltással együtt járó szociális kihívások közül a munkanélkülség a legsúlyosabb. Létezett a korábbi évtizedekben is, de a gyárkapukon belül és helyenként az ötven-hatvan százalékot is elérte. A burkolt munkanélkülieknek fizetést adtak, s ezzel — a piac törvényeinek ellentmondó termelési szerkezettel — tovább rontották a helyzetet, melynek valójában tragikus volta csak a szocializmus Patyomkin-falujának leomlásával vált megélt valósággá. Gyorsan felejtünk, ha minderre két-három év elteltével már nem emlékezünk. Voltak, akik föl sem ismerték a végkifejletet, hiszen a baj általában attól kezdve rögzül a tudatban, amikortól tapasztalhatóvá válik. A munkanélküliség sokak számára valóban súlyos egzisztenciális megpróbáltatást jelent. Kiépült a munkanélküliség enyhítésére hivatott intézményrendszer. Megszületett Európa legliberálisabb foglalkoztatási törvénye, melyet — az élet erre kényszerít — néhány helyen módosítanunk klll. Ilyen hosszú időn át például sehol nem folyósítanak munkanélküli segélyt. A törvény kevéssé hat abba az irányba, hogy a munkanélküli mihamarabb igyekezzék munkaalkalomhoz jutni, s ne mástól, az államtól várjon — a régi beidegződések szerint — megoldást. Az ország gazdasági helyzetéhez mérten — de európai összehasonlításban is — magas volt a munkanélküli segély. Kezdetben a minimálbér háromszorosát (!) fizették, ezt később kétszeresére csökkentették. Ez azt jelenti, hogy a munkanélküli ma nettó tizenöt-tizenhatezer forintot kap, s ez csak öt-hatezer forinttal marad el az országos átlagkeresettől. Egyesek három-négymillió koldus országáról beszélnek. — Ezek az adatok megalapozatlanok. 1970 táján másfél-kétmillióra lehetett becsülni a létminimum alatt élők számát. Akik ma 1,6-1,7 millióan lehetnek. Mit jelent a létminimum a társadalmi gyakorlatban? A kifejezés hallatán sokan ugyanis hajlamosak azt gondolni, hogy aki a létminimum alatt él, éhezik, fázik, tehát a puszta biológiai léte van veszélyben. Ezt a képzetet igyekszik erősíteni a Létminimum Alatt Élők Társaságának mostani, népszavazás kiírására irányuló akciója. — A létminimum elsősorban politikai kategória, másodsorban fejezi ki a valóságos gazdasági viszonyokat. Tévedés a nyomorral azonosítani. A létminimumszámítások a még tisztes megélhetés minimumát határozzák meg. Ha úgy tetszik, a tisztes szegénységét. Család- és településtípusonként más és más a határ. Ugyanakkor a számítások nem veszik — mert nem vehetik — figyelembe a fekete jövedelmeket és a fekete fogyasztást sem, mindazt, ami befolyásolja az emberek megélhetését. A létminimum alatt élők kisebb része különböző okok miatt mégis elnyomorodik. A rendszerváltás pillanatában jelentkező szociális kihívásokra nem voltak kész, kidolgozott válaszok. A munkanélküliség enyhítésére viszonylag rövid idő alatt terveket dolgoztunk ki, bár az igazi megoldást a gazdaság átalakulása, a termelés fölívelése hozhatja meg. Arra azonban nem lehet számítani, hogy a munkanélküliség tíz százalék alá szorítható. Európa nálunk jóval fejlettebb országaiban a tíz százalék körüli érték a jellemző, Spanyolországban pedig, melyet példaként szoktak összehasonlítani velünk, több mint tizenöt százalék. A munkanélküliek aránya mindig összefügg az ország képzettségi színvonalával is. A múltban Magyarország a diplomások számát tekintve Európában csak Albániát és talán Romániát előzte meg. Ezért igen fontos, amit a Művelődési és Közoktatási Minisztérium szorgalmaz: a korábbiakhoz képest a felsőoktatásba lényegesen több diákot iskoláznak be, ennek azonban általában csak a vitára alkalmat adó mellékjelenségeiről hall az ország közvéleménye, elfedve magát a tényt. A japán és a dél-koreai példára szoktak hivatkozni: az oktatásba fektetett hatalmas összegek lendítették föl a gazdaságot. — Igen ám, csakhogy a folyamat nem ezzel kezdődött. A föllendülő gazdaság nyereségének egy részét, közvetlen gazdasági bővítés helyett az oktatásba irányították. Nálunk, annak ellenére, hogy a gazdaság még nem termeli meg a szükséges nyereséget, mégis egyre többet fordítanak oktatásra. Tömegesen megjelentek a hajléktalanok. A metró-aluljárókban, pályaudvarokon, különösen télvíz idején szomorú jeleneteknek lehettünk és vagyunk tanúi ma is. A munkanélküliség mellett az iroda feladata a velük való törődés is. Attól kezdve, hogy nem kellett brutális rendőri elintézési módoktól tartani, valóban drámai jelenetekre került sor közterületeinken. Két esztendővel ezelőtt, amikor a szegénység szélsőséges helyzeteinek orvoslására létrejött az irodánk, első lépésként a hajléktalanok megsegítésére dolgoztunk ki programot. Másfél esztendő alatt kiépült az ellátásukra szolgáló országos hálózat. Minden nagyvárosban, de kisebb településeken is megjelentek ezek az intézmények. Számuk ma százhetven-száznyolcvan. Találunk köztük éjjeli menedékhelyeket, átmeneti szállókat, otthontalan anyák menhelyét és mentális gondokkal küszködő fiatalok intézeteit. Tudomásul kell azonban vennünk: a hajléktalanságot nálunk jóval gazdagabb országokban sem sikerült teljesen megszüntetni. Föl kell készülnünk arra, hogy Budapesten és más városainkban a jövőben is találkozunk vele, ám éppen munkánk eredményeként már nem tömegesen. Bővítettük a népkonyha-hálózatot, olyan diszkont áruházak jöttek létre, ahol beszerzési áron juthatnak a hajléktalanok és más erre rászorulók a legalapvetőbb élelmiszerekhez. Ezeknek a rendszereknek kiépítését az önkormányzatokkal, az egyházi szeretetszolgálatokkal, a Vöröskereszttel együtt végezzük. Működésüket is támogatjuk, vagy teljes egészében mi tartjuk fönn őket. Az eddig elmondottak egyes csoportok gondjairól szóltak, ám közismerten igen jelentős szociális különbségek mutatkoznak az ország egyes részei között is. Másfél éve foglalkozunk a térségenként jelentkező gondok enyhítésével. Nem a segélyezés az elsődleges célunk, hanem olyan megoldásokat támogatunk, melyeknek munkateremtő hatásuk van, a régi bölcs kínai mondásnak megfelelően: ha valaki éhes, adj neki egy halat, de ha azt akarod, hogy ne éhezzen, tanítsd meg halászni. Ózdon első lépésként hajléktalan-szállókat, népkonyhákat, munkanélküli irodát hoztunk létre. Később egy Ózd melletti faluban, Domaházán tejfeldolgozó üzem létesítését segítettük. Ezzel munkahelyeket teremtettünk, a helybéli gazdák el tudták adni a tejet, s Ózd városának és a környéknek az iskoláit olcsó iskolatejjel láthatják el. Ugyancsak Ózdon dolgoztunk ki módszert a közüzemi díjak hátralékának rendezésére. Az önkormányzattal és a közüzemi díjak befizetésében érdekelt vállalatokkal pénzalapot hoztunk létre, majd szigorú szociális vizsgálatot végeztünk. Ahol indokolt, az elmaradást teljes egészében pótoljuk. Másutt a felét vállalja át az alap, ha a másik felét az érintett hajlandó fizetni, így mindenki a valós helyzetének megfelelő támogatáshoz juthat, és sehol nem kell a villanyt, a fűtést kikapcsolni. Két éves munkájuk során hány család érezhette segítségüket? — Legalább kétszázezer. A szociális törvény megszületésével befejeződik-e a munkájuk? — Sajnos nem bízhatunk abban, hogy a szociális válságjelenségek megszűnnek. A törvénnyel azonban elindul a szociálpolitikai ellátórendszerek jelentős reformja. Mennyi időre van szükség a nagyarányú szociális válságok fölszámolásához? — Erre még legalább öt-tíz évet kell várnunk. Elmer István A létminimum még nem nyomoz Legalább kétszázezer család érezhette eddig segítségünket — mondja Lakner Zoltán, a Népjóléti Minisztérium Válságkezelő Irodájának vezetője. A politikai ellenzék már jó ideje szociális válságról beszél, ám ezt a fogalmat pontosabban nem határozza meg. Éppen a legutóbbi idők — a Parlament föloszlatását szorgalmazó aláírásgyűjtési akció — mutatták meg, hogy az általános szociális válság hangoztatása olyan politikai demagógia, amely fölerősödve hat vissza — bomlasztóan — a politikára. Közben azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, mindez miként hat az ország, a nemzet közérzetére. KATOLIKUS SZEMMEL * Olvasóinkhoz 2 Abban a reményben fordulunk kedves olvasóinkhoz, hogy boldog, békés új esztendő köszönt ránk, enyhülnek gondjaink, s eredményt hoznak azok az erőfeszítések, amelyek minden jóakaratos ember megtesz, csakhogy újra felvirágozzanak az erkölcsi értékek, és senkinek se kelljen anyagi javakat nélkülöznie. Az Új Ember némiképp megváltozott külsővel indul neki az új esztendőnek. A változást elsősorban címlapunkon fedezhetik föl: sokan kérték, próbáljunk olyan megoldást találni, hogy a címzés felragasztása miatt tartalomjegyzékünk ne károsodjék. Reméljük, ez az új megoldás megnyeri tetszésüket, és kevesebb reklamáció érkezik hozzánk. A modern lapszerkesztési elvek, de mindenek előtt takarékossági szempontok arra késztettek bennünket, hogy ezentúl az Új Ember egyes számait házi szedéssel és tördeléssel készítsük. Ezzel természetesen még nem értük utol az igazán korszerű nyomdatechnikával dolgozó lapokat, s eleinte bizonyára nehézségek is adódnak az átállás közben. Ennek megvalósítása során is az a szándék vezetett, hogy olvasóink igényeit minél jobban kielégíthessük. E megoldással ugyanis nem kell az események mögött kullognunk, frissebbek, informatívabbak lehetnek közléseink, s a gépi munkafolyamat beiktatásával — és ez volt talán a legfontosabb célunk — egyelőre sikerült elhárítanunk azt a fenyegető veszedelmet, hogy drágábban kelljen adnunk lapunkat. Tudjuk, hogy leghűségesebb olvasóink meglehetősen nehéz körülmények között élnek, ezért, amíg tehetjük, minden elkövetünk, hogy változatlan áron jussanak hű barátjukhoz, az Új Emberhez. Úgy illik, hogy gondjainkról is tájékoztassuk Önöket. Változatlanul kevesen csináljuk a lapot, s ezért gyakran előfordul, hogy fontos levelekre, értékes írásokra nem küldünk időben választ, köszönetet. Elnézésüket kérjük és megértésüket. A halaszthatatlan átépítések befejezése után, belezökkenve az új munkafolyamatok kívánta időbeosztásba, minden posztra megtalálva a megfelelő munkatársakat, reményeink szerint e nehézségeket sikerül leküzdenünk. Kérjük, segítsenek bennünket továbbra is eddigi szeretetükkel és imáikkal, hogy eredményesen végezhessük feladatainkat, s lapunkat továbbra is kedves, meghitt olvasmányukká tehessük. Imáikat, támogatásukat továbbra is kérve s az eddigieket megköszönve, szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk valamennyi munkatársa nevében megismételném jókívánságaimat, békés, kegyelmekben gazdag új esztendőt kívánva minden kedves olvasónknak. Rónay László 1993. január 3.