Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)

1993-01-03 / 1. (2319.) szám

1993. január 3. Vízkereszt Urunk megjelenése — Epifánia A karácsonyi idő második csúcspont­jára értünk. „Karácsony a kereszténység otthonos családi ünnepe, Epifánia a ka­tolikus egyház világünnepe", mondja er­ről a napról Porsch Pius. Az ünnep Evangéliuma már nem Jézus szüle­téséről vagy a Jézus imádására érkező pásztorokról szól, hanem azt beszéli el, hogyan érkeznek a messzi távolból is, „napkeletről", viszontagságokat is le­győzve, emberek a Megváltó köszöntésé­re. Jézus nemcsak Izrael várva-várt Mes­siása, hanem az egész világ Megváltója. Ezt hirdeti nekünk Epifánia ünnepe. Izaiás próféta látomása teljesült be: „Ra­gyogj föl, Jeruzsálem, mert elérkezett vi­lágosságod, és az Úr dicsősége felragyo­gott fölötted! Még sötétség borítja a föl­det és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvá­nul rajtad." Erre utal Nagy Szent Leó pá­pa ünnepi beszédében: „A három bölcs személyében az összes nemzet imádja a mindenség Alkotóját!" Profán értelemben epifániáról az ókori Keleten akkor beszéltek, ha az uralkodó meglátogatott egy várost. Ünnepi díszbe öltözött a környék, s a pompás környe­zetben megjelenő fejedelmet ünnepélye­sen köszöntötték a város polgárai, ő pe­dig különböző ajándékokat, privilégiu­mokat osztogatott. Vallási értelemben te­­ofániáról, epifániáról a Szentírás gyak­ran tesz említést: Isten a legkülönbö­zőbb módokon jelent meg már az Ószö­vetségben, adott hírt magáról, szólított meg embereket és bízta meg őket egy­­egy feladat teljesítésével — ilyen teofáni­­ában részesült például Mózes az égő csipkebokor előtt, ilyen élményekről szá­molnak be a nagy próféták. Napjainkban is, legalábbis Budapes­ten és nagyobb városainkban megszo­kott a látvány: vasárnaponként és ünne­pi alkalmakkor, de akár egy-egy ideláto­gató államfő tiszteletére is, díszkivilágí­tást gyújtanak. Az éjjeli sötétben felra­gyogó fények kiemelik a város szépségét, a Lánchidat, a királyi várat, a Parlamen­tet, legszebbb műemlékeinket. Nagy Szent Leó szentbeszédében a ke­resztényekhez — hozzánk — fordul: ne­künk a magunk életével kell világossá­­got gyújtanunk a világ sötétjében, hogy a bennünk gyulladt krisztusi fényben megláthassa az egész világ Isten üdvözí­tő szeretetét, s mindenki megérezze: az ő élete sem értelmetlen, reménytelen, hi­szen őt is megváltotta Krisztus, ő is meghívást kapott követésére. Epifánia — Urunk megjelenése: ne­künk, bennünk, s általunk az egész vi­lágnak. Ennek örömével és felelősségével kezdjük az új esztendőt. L. L. V KÁKONYI ASZTRIK: Litánia a templomokért A templom az imádság és imádás szent hajléka. — Köszönjük néked, Urunk! A templom a látható és láthatatlan világ találkozása. A templom megszentelt tér, melyben a föltámadás erői működnek. A templom szent hely, a csend és a békesség hajléka. Szent hely, melyben a megváltás gyógyító erői mindig jelen vannak. Szent hely, melyből az irgalom csodálatos patakja árad. Szent hely, ahol a bűnök rejtett sebei gyógyulnak. Szent hely, az ünnepek boldog otthona. Szent hely, ahol együtt örvendezünk testvéri szeretetben és békében. A templom a mi igazi, lelki-szellemi otthonunk. A templom: Jézus titokzatos jelenlétének formáit mind magában foglalja. A templom lelki újjászületésünk helye. Szent hely, ahol a szentségek gyógyító erői szüntelen áradnak. Szent hely, ahol az Örök Élet Igéje megvilágosít bennünket. Szent hely, ahol az Élet Kenyerének szépen terített asztala vár. Szent hely, ahol Jézus jelen van életünk minden napján. A templom a legszentebb hely, ahol a művészetek vonzó szépsége ünnepel. Szent hely, melyben az örvendező szív szárnyaló éneke zeng. Szent hely, ahol Jézus szüntelenül vár bennünket. Szent hely, ahonnan a hit világossága kiárad. A templom: a szeretet iskolája, ahol Jézus tanítását halljuk. Szent hely, ahonnan a Szeretet Lelke otthonainkra sugárzik. A templom: őseink hitének hűséges tanúja. Szent hely, ahol a kegyelem láthatatlan trónusa elé járulunk. A templom: áldás a város és a falu életére. Szent hely, ahol életünk legnagyobb értékei mind együtt vannak. Szent hely, mely által a mi belső világunk élő templommá alakul. Szent hely, mely bevezet az Örök Templomba. Jézus végtelen szeretetébe. A templom: a mennyei Jeruzsálem földi képe-mása. A templom: Isten háza és a Mennyország kapuja. — Köszönjük néked, Urunk! LELKISÉG Eljöttünk, hogy hódoljunk előtte Jóllehet a mennyei seregek zengtek di­csőítő éneket, a karácsonyi történet Is­ten tervei szerint igen diszkrét esemény: a Szentcsalád tagjain kívül csak néhány embert érintett közvetlenül. Mégis haté­kony és érvényes ez a történet: Isten és ember végleges egymásra találásáról szól, tehát egész Izrael számára, sőt az egész világ számára is jelentőséggel bír. Ma, Vízkereszt napján ezt az utóbbi gon­dolatot ünnepeljük. Isten epifániáját, azaz megjelenését, mégpedig abban a pogány világban, amely nem kapott elő­zetes bejelentéseket a megváltásról, s most mégis, képviselői által hódol a gyermek­megváltó előtt. Az evangéliumi részletben halljuk, hogy Isten alkalmaz­kodott azok gondolkodásmódjához, akik nem részesültek a pozitív ószövetségi ki­nyilatkoztatásban, s jelet adott nekik. Olyan jelet, egy csillagot, amelyet a ma­guk módján helyesen tudnak értelmezni, sőt követni is képesek. A napkeleti mágusokról így elmélkedik Papini: „Áldozópap, álomfejtő, próféta és miniszter létükre csak ők tudtak érint­kezni a Jóságos Istennel, csak ők ismer­ték a jövendőt és a végzetet. Megtiszto­gatták a lelkeket és a mezőket, semmifé­le áldozat nem volt kedves Istennek, ha nem az ő kezük ajánlotta fel, semmiféle király nem indított volna háborút az ő meghallgatásuk nélkül. Birtokukban voltak a Földnek és az Égnek a titkai, elsők voltak népük között a Tudomány és a Vallás nevében. Egy nép körében, amely az Anyagnak élt, ők játszották a Szellem szerepét. Méltó volt tehát, hogy eljöjjenek leborulni Jézus elé. Az állatok után, amelyek a Természet, a pásztorok után, akik a Nép, ez a harmadik hatal­masság, a Tudás, ami szintén térdrebo­­rul a betlehemi jászol előtt. Kelet ősi pa­pi kasztja bemutatja hódolatát az új Úr­nak, aki majd elküldi igehirdetőit Kelet felé is; a bölcsek térdet hajtanak az előtt, aki a Szavak és Számok tudo­mányát alája rendeli a Szeretet új Böl­csességének." Vízkereszt ünnepének teológiai tartal­mát Szent Pál fogalmazza meg a szent­leckében: „Jézus Krisztusban a pogá­­nyok is társörökösök, tagjai az egy test­nek, és az Evangélium által részesei Is­ten ígéreteinek." Ezt az igazságot kellett volna felismernie Izraelnek, mégpedig ujjongó örömmel, hiszen valóban Ábra­­hám népe által, Ábrahámban nyert ál­dást a Föld minden nemzetsége. Az ol­vasmányban Izaiás próféta is ebben az egyetemes látószögben jövendöl: „Jeru­zsálem, elérkezett világosságod'’. Azaz kívülről kapsz egy dicsőséges fényessé­get. Őmiatta, nem pedig érted jönnek majd hozzád a nemzetek, s ajándékaik­kal sem téged, hanem világosságodat akarják köszönteni. Jeruzsálem, örülnöd kell, mert általad találkoznak a népek az Úr világosságával, s neked ezt így kell átélned: „szíved örömtől dobog és kitá­gul, mert feléd áramlik a tengerek gaz­dagsága, és ide özönlik a nemzetek kin­cse". Jeruzsálem, isteni többletet kaptál ajándékba, méltatlanul, s most örülnöd kell annak, hogy ezen többlet által az emberiségből új nép formálódik - ezt a hitet és nemesszívűséget kellett volna a választott népnek birtokolnia. Amikor Máté megírta Evangéliumát, már évtizedek óta hirdette az egyház az örömhírt — elsősorban a pogányoknak, így amikor beszámolt a napkeleti böl­csek történetéről, mintegy belesűrítette mindazt, ami Evangéliumában később is hangsúlyozást nyer. Jézus egyetemes Megváltóként érkezett, de Izrael, mely hozzászokott az isteni szóhoz, nem is­merte fel benne az isteni üzenetet. A po­­gányok az első hódolók, akik értelmezni és követni tudták-akarták az Istentől számukra jövő jelet. A jeruzsálemi írás­tudók, akiktől Heródes érdeklődött, he­lyesen idézték és jól értelmezték az írást, de maguk mégsem követték. A zsidókból és pogányokból a hit által kialakult új választott nép — az egyház — minden néppel meg akarja ismertetni Isten meg­testesült Fiát és megváltását, de kezdet­től fogva olyan rosszindulat és üldözés övezi, amilyet a gyermek Jézus megta­pasztalt. A egyház látszólag mindig meg­hátrál, ahogyan a Szentcsalád is kényte­len volt Egyiptomba menekülni, mégis Isten mondja ki az utolsó szót, s minden megpróbáltatással végső soron a hűsé­ges gazdagodik. Napkeleti bölcsek, Heró­des, írástudók, nép vezetői: ebben a tör­ténetben senki sem közömbös. Mindenki állást foglal a Gyermek mellett, vagy el­lene, így a vízkereszti történet, mely Is­ten intimitásból kilépését tartalmazza, megjelenését az emberiség színpadán, arra is figyelmeztet, hogy a keresztény élet nem más, mint folyamatos döntés­­sorozat Jézus, a Megváltó pártján. Tarjányi Zoltán | _________________________________________________| Örömhír A NAPKELETI BÖLCSEK. Amikor Jézus a judeai Betlehemben megszületett, Heródes király napjaiban bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és érdeklőd­tek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csil­lagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki." Ennek hallatára Heródes király megriadt, és vele egész Jeruzsálem. Összehívta valamennyi főpapot és a nép írástudóit, s tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. Azok azt válaszolták: ,A jude­ai Betlehemben, mert így jövendölte a próféta..." Erre Heródes titkon hivatta a bölcseket és ponto­san megtudakolta tőlük a csillag föltűnésének idejét. Majd ezekkel a szavakkal küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok gondosan a gyermek fe­lől. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” Azok, miután meghall­gatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük haladt, amíg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amint megpillantották a csillagot, igen megörültek. A ház­ba lépve, ott látták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva hódoltak neki. Aztán fölnyitották kin­csesládájukat és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirrhát. Miután álmukban figyelmeztetést kaptak, hogy vissza ne forduljanak Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. (Mt 2,1-12) LIEBER ÉVA: HÁROM KIRÁLYOK iilmefi.3 f­­. VASADI PÉTER: A bíztatás szavai Izaiás próféta szavai szerint a Seregek Ura a messiási lakomára meghív minden nemzetet. Hatalmas hegyen (az égbenyúló csúcs fennsík­­ján) rendezi a bőséges lakomát, „amelyen lesz finom bor, zsíros, legjava falat s erős színbor'’, és leveszi a gyászleplet, mely minden nemzetet beborít, és örökre megsemmisíti a halált, letörli az emberi szemek könnyét — és talán a követ­kező a legmegragadóbb sor —: „lemossa népé­ről a gyalázatot" az egész földön. (25,6-8) Nincs ennél a lakomás képnél nagyszabásúbb, szebb, emberibb hasonlat, ha a végső megszabadulás­ról, a kétségekbe sodró történelem után a meg­könnyebbítő sóhajtásról, a szív legmélyebb örö­méről gondolkodunk. Máténál olvasunk majd ugyanerről a megszámlálhatatlan vendég körü­lülte lakomás asztalról, mely a megváltottak üd­vözülésekor téríttetik meg — a mindenféle lelki, szellemi, vallási vakságok sötét leplének végle­ges eltávolítása után. (22,2-14) A lakoma új föl­det, új eget elárasztó világossága lesz maga az öröklét, mert a fény Isten szeretete. Ha ez a végső stádium, illetve az örök kezde­te, akkor a teljes történelmi idő nem más, mint egybefüggő várakozás a nagy fölismerésre. De van ennek a várakozásnak egy forró szakasza, amelyben újra és újra nagyon közel kerülünk a lakoma bizonyosságához, és ez a várakozás arra az isteni személyre vonatkozik, aki itt „mossa le népéről a gyalázatot”, Jézus Krisz­tusra. Ő az, aki személyében garantálja az is­teni akarat bekövetkeztét, akinek az Atyától származó fölhatalmazása van arra, hogy meg­hirdesse az örömhírt, mely elvezet a lakomára. Ő az, aki magára veszi a világ bűneit (s azt mondja a római levél szerint: „Gyalázóid szi­dalma engem ér” - 15,4) és megígéri népének, hogy vele lesz minden napon a világban. Ön­magával — egyházába rejtve, de a világban is­­napnál világosabb nyilvánvalósággal — mossa szüntelenül népéről a gyalázatot. Ő az, aki kül­ső és belső nyomorúságok ellenére, emberileg már-már érthetetlen módon tartja szentsége tisztaságában ezt az egyházat, a megpróbálta­tásoktól ugyan nem, de a meghasonlástól, a kishitűségtől, a környező világ rosszakaratától megkímélve. A remény, mint valami pnom, áttetsző köd, rejti a Megváltó eljöttét, s eljöttében Isten üze­netét. És ha valódi ez a remény, akkor némi szorongástól sem mentes. De már elhangzott Izaiás bíztatása: „Sión népe... nem kell többé sírnod. Az Úr irgalmas lesz hozzád.” (30,19).

Next