Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)
1993-01-03 / 1. (2319.) szám
1993. január 3. Vízkereszt Urunk megjelenése — Epifánia A karácsonyi idő második csúcspontjára értünk. „Karácsony a kereszténység otthonos családi ünnepe, Epifánia a katolikus egyház világünnepe", mondja erről a napról Porsch Pius. Az ünnep Evangéliuma már nem Jézus születéséről vagy a Jézus imádására érkező pásztorokról szól, hanem azt beszéli el, hogyan érkeznek a messzi távolból is, „napkeletről", viszontagságokat is legyőzve, emberek a Megváltó köszöntésére. Jézus nemcsak Izrael várva-várt Messiása, hanem az egész világ Megváltója. Ezt hirdeti nekünk Epifánia ünnepe. Izaiás próféta látomása teljesült be: „Ragyogj föl, Jeruzsálem, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Még sötétség borítja a földet és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad." Erre utal Nagy Szent Leó pápa ünnepi beszédében: „A három bölcs személyében az összes nemzet imádja a mindenség Alkotóját!" Profán értelemben epifániáról az ókori Keleten akkor beszéltek, ha az uralkodó meglátogatott egy várost. Ünnepi díszbe öltözött a környék, s a pompás környezetben megjelenő fejedelmet ünnepélyesen köszöntötték a város polgárai, ő pedig különböző ajándékokat, privilégiumokat osztogatott. Vallási értelemben teofániáról, epifániáról a Szentírás gyakran tesz említést: Isten a legkülönbözőbb módokon jelent meg már az Ószövetségben, adott hírt magáról, szólított meg embereket és bízta meg őket egyegy feladat teljesítésével — ilyen teofániában részesült például Mózes az égő csipkebokor előtt, ilyen élményekről számolnak be a nagy próféták. Napjainkban is, legalábbis Budapesten és nagyobb városainkban megszokott a látvány: vasárnaponként és ünnepi alkalmakkor, de akár egy-egy idelátogató államfő tiszteletére is, díszkivilágítást gyújtanak. Az éjjeli sötétben felragyogó fények kiemelik a város szépségét, a Lánchidat, a királyi várat, a Parlamentet, legszebbb műemlékeinket. Nagy Szent Leó szentbeszédében a keresztényekhez — hozzánk — fordul: nekünk a magunk életével kell világosságot gyújtanunk a világ sötétjében, hogy a bennünk gyulladt krisztusi fényben megláthassa az egész világ Isten üdvözítő szeretetét, s mindenki megérezze: az ő élete sem értelmetlen, reménytelen, hiszen őt is megváltotta Krisztus, ő is meghívást kapott követésére. Epifánia — Urunk megjelenése: nekünk, bennünk, s általunk az egész világnak. Ennek örömével és felelősségével kezdjük az új esztendőt. L. L. V KÁKONYI ASZTRIK: Litánia a templomokért A templom az imádság és imádás szent hajléka. — Köszönjük néked, Urunk! A templom a látható és láthatatlan világ találkozása. A templom megszentelt tér, melyben a föltámadás erői működnek. A templom szent hely, a csend és a békesség hajléka. Szent hely, melyben a megváltás gyógyító erői mindig jelen vannak. Szent hely, melyből az irgalom csodálatos patakja árad. Szent hely, ahol a bűnök rejtett sebei gyógyulnak. Szent hely, az ünnepek boldog otthona. Szent hely, ahol együtt örvendezünk testvéri szeretetben és békében. A templom a mi igazi, lelki-szellemi otthonunk. A templom: Jézus titokzatos jelenlétének formáit mind magában foglalja. A templom lelki újjászületésünk helye. Szent hely, ahol a szentségek gyógyító erői szüntelen áradnak. Szent hely, ahol az Örök Élet Igéje megvilágosít bennünket. Szent hely, ahol az Élet Kenyerének szépen terített asztala vár. Szent hely, ahol Jézus jelen van életünk minden napján. A templom a legszentebb hely, ahol a művészetek vonzó szépsége ünnepel. Szent hely, melyben az örvendező szív szárnyaló éneke zeng. Szent hely, ahol Jézus szüntelenül vár bennünket. Szent hely, ahonnan a hit világossága kiárad. A templom: a szeretet iskolája, ahol Jézus tanítását halljuk. Szent hely, ahonnan a Szeretet Lelke otthonainkra sugárzik. A templom: őseink hitének hűséges tanúja. Szent hely, ahol a kegyelem láthatatlan trónusa elé járulunk. A templom: áldás a város és a falu életére. Szent hely, ahol életünk legnagyobb értékei mind együtt vannak. Szent hely, mely által a mi belső világunk élő templommá alakul. Szent hely, mely bevezet az Örök Templomba. Jézus végtelen szeretetébe. A templom: a mennyei Jeruzsálem földi képe-mása. A templom: Isten háza és a Mennyország kapuja. — Köszönjük néked, Urunk! LELKISÉG Eljöttünk, hogy hódoljunk előtte Jóllehet a mennyei seregek zengtek dicsőítő éneket, a karácsonyi történet Isten tervei szerint igen diszkrét esemény: a Szentcsalád tagjain kívül csak néhány embert érintett közvetlenül. Mégis hatékony és érvényes ez a történet: Isten és ember végleges egymásra találásáról szól, tehát egész Izrael számára, sőt az egész világ számára is jelentőséggel bír. Ma, Vízkereszt napján ezt az utóbbi gondolatot ünnepeljük. Isten epifániáját, azaz megjelenését, mégpedig abban a pogány világban, amely nem kapott előzetes bejelentéseket a megváltásról, s most mégis, képviselői által hódol a gyermekmegváltó előtt. Az evangéliumi részletben halljuk, hogy Isten alkalmazkodott azok gondolkodásmódjához, akik nem részesültek a pozitív ószövetségi kinyilatkoztatásban, s jelet adott nekik. Olyan jelet, egy csillagot, amelyet a maguk módján helyesen tudnak értelmezni, sőt követni is képesek. A napkeleti mágusokról így elmélkedik Papini: „Áldozópap, álomfejtő, próféta és miniszter létükre csak ők tudtak érintkezni a Jóságos Istennel, csak ők ismerték a jövendőt és a végzetet. Megtisztogatták a lelkeket és a mezőket, semmiféle áldozat nem volt kedves Istennek, ha nem az ő kezük ajánlotta fel, semmiféle király nem indított volna háborút az ő meghallgatásuk nélkül. Birtokukban voltak a Földnek és az Égnek a titkai, elsők voltak népük között a Tudomány és a Vallás nevében. Egy nép körében, amely az Anyagnak élt, ők játszották a Szellem szerepét. Méltó volt tehát, hogy eljöjjenek leborulni Jézus elé. Az állatok után, amelyek a Természet, a pásztorok után, akik a Nép, ez a harmadik hatalmasság, a Tudás, ami szintén térdreborul a betlehemi jászol előtt. Kelet ősi papi kasztja bemutatja hódolatát az új Úrnak, aki majd elküldi igehirdetőit Kelet felé is; a bölcsek térdet hajtanak az előtt, aki a Szavak és Számok tudományát alája rendeli a Szeretet új Bölcsességének." Vízkereszt ünnepének teológiai tartalmát Szent Pál fogalmazza meg a szentleckében: „Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és az Evangélium által részesei Isten ígéreteinek." Ezt az igazságot kellett volna felismernie Izraelnek, mégpedig ujjongó örömmel, hiszen valóban Ábrahám népe által, Ábrahámban nyert áldást a Föld minden nemzetsége. Az olvasmányban Izaiás próféta is ebben az egyetemes látószögben jövendöl: „Jeruzsálem, elérkezett világosságod'’. Azaz kívülről kapsz egy dicsőséges fényességet. Őmiatta, nem pedig érted jönnek majd hozzád a nemzetek, s ajándékaikkal sem téged, hanem világosságodat akarják köszönteni. Jeruzsálem, örülnöd kell, mert általad találkoznak a népek az Úr világosságával, s neked ezt így kell átélned: „szíved örömtől dobog és kitágul, mert feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse". Jeruzsálem, isteni többletet kaptál ajándékba, méltatlanul, s most örülnöd kell annak, hogy ezen többlet által az emberiségből új nép formálódik - ezt a hitet és nemesszívűséget kellett volna a választott népnek birtokolnia. Amikor Máté megírta Evangéliumát, már évtizedek óta hirdette az egyház az örömhírt — elsősorban a pogányoknak, így amikor beszámolt a napkeleti bölcsek történetéről, mintegy belesűrítette mindazt, ami Evangéliumában később is hangsúlyozást nyer. Jézus egyetemes Megváltóként érkezett, de Izrael, mely hozzászokott az isteni szóhoz, nem ismerte fel benne az isteni üzenetet. A pogányok az első hódolók, akik értelmezni és követni tudták-akarták az Istentől számukra jövő jelet. A jeruzsálemi írástudók, akiktől Heródes érdeklődött, helyesen idézték és jól értelmezték az írást, de maguk mégsem követték. A zsidókból és pogányokból a hit által kialakult új választott nép — az egyház — minden néppel meg akarja ismertetni Isten megtestesült Fiát és megváltását, de kezdettől fogva olyan rosszindulat és üldözés övezi, amilyet a gyermek Jézus megtapasztalt. A egyház látszólag mindig meghátrál, ahogyan a Szentcsalád is kénytelen volt Egyiptomba menekülni, mégis Isten mondja ki az utolsó szót, s minden megpróbáltatással végső soron a hűséges gazdagodik. Napkeleti bölcsek, Heródes, írástudók, nép vezetői: ebben a történetben senki sem közömbös. Mindenki állást foglal a Gyermek mellett, vagy ellene, így a vízkereszti történet, mely Isten intimitásból kilépését tartalmazza, megjelenését az emberiség színpadán, arra is figyelmeztet, hogy a keresztény élet nem más, mint folyamatos döntéssorozat Jézus, a Megváltó pártján. Tarjányi Zoltán | _________________________________________________| Örömhír A NAPKELETI BÖLCSEK. Amikor Jézus a judeai Betlehemben megszületett, Heródes király napjaiban bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki." Ennek hallatára Heródes király megriadt, és vele egész Jeruzsálem. Összehívta valamennyi főpapot és a nép írástudóit, s tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. Azok azt válaszolták: ,A judeai Betlehemben, mert így jövendölte a próféta..." Erre Heródes titkon hivatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag föltűnésének idejét. Majd ezekkel a szavakkal küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok gondosan a gyermek felől. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” Azok, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük haladt, amíg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amint megpillantották a csillagot, igen megörültek. A házba lépve, ott látták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva hódoltak neki. Aztán fölnyitották kincsesládájukat és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirrhát. Miután álmukban figyelmeztetést kaptak, hogy vissza ne forduljanak Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. (Mt 2,1-12) LIEBER ÉVA: HÁROM KIRÁLYOK iilmefi.3 f. VASADI PÉTER: A bíztatás szavai Izaiás próféta szavai szerint a Seregek Ura a messiási lakomára meghív minden nemzetet. Hatalmas hegyen (az égbenyúló csúcs fennsíkján) rendezi a bőséges lakomát, „amelyen lesz finom bor, zsíros, legjava falat s erős színbor'’, és leveszi a gyászleplet, mely minden nemzetet beborít, és örökre megsemmisíti a halált, letörli az emberi szemek könnyét — és talán a következő a legmegragadóbb sor —: „lemossa népéről a gyalázatot" az egész földön. (25,6-8) Nincs ennél a lakomás képnél nagyszabásúbb, szebb, emberibb hasonlat, ha a végső megszabadulásról, a kétségekbe sodró történelem után a megkönnyebbítő sóhajtásról, a szív legmélyebb öröméről gondolkodunk. Máténál olvasunk majd ugyanerről a megszámlálhatatlan vendég körülülte lakomás asztalról, mely a megváltottak üdvözülésekor téríttetik meg — a mindenféle lelki, szellemi, vallási vakságok sötét leplének végleges eltávolítása után. (22,2-14) A lakoma új földet, új eget elárasztó világossága lesz maga az öröklét, mert a fény Isten szeretete. Ha ez a végső stádium, illetve az örök kezdete, akkor a teljes történelmi idő nem más, mint egybefüggő várakozás a nagy fölismerésre. De van ennek a várakozásnak egy forró szakasza, amelyben újra és újra nagyon közel kerülünk a lakoma bizonyosságához, és ez a várakozás arra az isteni személyre vonatkozik, aki itt „mossa le népéről a gyalázatot”, Jézus Krisztusra. Ő az, aki személyében garantálja az isteni akarat bekövetkeztét, akinek az Atyától származó fölhatalmazása van arra, hogy meghirdesse az örömhírt, mely elvezet a lakomára. Ő az, aki magára veszi a világ bűneit (s azt mondja a római levél szerint: „Gyalázóid szidalma engem ér” - 15,4) és megígéri népének, hogy vele lesz minden napon a világban. Önmagával — egyházába rejtve, de a világban isnapnál világosabb nyilvánvalósággal — mossa szüntelenül népéről a gyalázatot. Ő az, aki külső és belső nyomorúságok ellenére, emberileg már-már érthetetlen módon tartja szentsége tisztaságában ezt az egyházat, a megpróbáltatásoktól ugyan nem, de a meghasonlástól, a kishitűségtől, a környező világ rosszakaratától megkímélve. A remény, mint valami pnom, áttetsző köd, rejti a Megváltó eljöttét, s eljöttében Isten üzenetét. És ha valódi ez a remény, akkor némi szorongástól sem mentes. De már elhangzott Izaiás bíztatása: „Sión népe... nem kell többé sírnod. Az Úr irgalmas lesz hozzád.” (30,19).