Új Ember, 1994 (50. évfolyam, 1/2371-52/2422. szám)

1994-01-02 / 1. (2371.) szám

A szeretet nyelvét mindenki érti A Bárka közösség ünnepe 4. oldal Örök tanítás — a ma emberének Gyulay Endre püspök az új enciklikáról 7. oldal Fohász a békéért Tudósítás a néhai Jugoszláviából 9. oldal A magyar hívek nem igénylik... Beszélgetés a nagyszombati érsekkel 9. oldal Mártír papok Erdélyben Beke György írása 10. oldal Boldog új évet! A családban születik a béke A Szentatya újévi üzenete A világ békére vágyik, rettenetesen igényli a békét. Mégis tovább szedi ártatlan áldozatait a háború, a vi­szálykodás, az elhatalmasodó erőszak, a társadalmi bizonytalanság, a terjedő szegénység. Mindez megoszt­ja az egyéneket és a népeket. A béke olykor valóban elérhetetlen célkitűzésnek látszik! E közönybe dermedt, gyűlölettől mérgezett légkörben hogyan remélhetjük a béke korszakának eljöttét, amelyet csak a szolidaritás és a szeretet hozhat létre. M égsem szabad kétségbe es­nünk. Tudjuk, hogy a béke mindazonáltal megvalósul­hat, hiszen belé van írva Isten eredeti tervébe. Isten az embert harmóniára és békére alkotta, s ennek alapját Ő maga rakta le a „képére" terem­tett ember természetébe. Isten­nek ez a képmása nemcsak az egyénben valósul meg, hanem abban az egyedülálló személyes közösségben is, amelyet egy férfi és egy nő alkot: annyira eggyé lesznek a szeretetben, hogy „egy testté" válnak (Gén 2,24). „Isten megteremtette az embert, saját kénmására, az { ten képmására, férfinak es i.rfáek terenUetle őket." (Gén 1,27). Ezt a szemé­lyekből egybeforrt közösséget az Űr azzal a feladattal bízta meg, hogy az életet továbbadja és an­nak gondját viselje a család meg­teremtése által. A családnak te­hát különös módon kell hozzájá­rulnia a teremtés folytatásához, s így gondoskodnia az emberiség jövőjéről. A kezdeti harmóniát széttörte a bűn, Isten eredeti terve azonban továbbra is érvényes. A család ezért mindig a társadalom valódi alapja marad, mint „annak ter­mészetes és alapvető magja", ahogyan az Emberi Jogok Egyete­mes Nyilatkozata megállapítja. A család oly nagy mértékben hozzájárulhat a béke megőrzésé­hez és megteremtéséhez, hogy a Család Nemzetközi Éve alkalmá­ból a Béke Világnapjának üzene­tében arról a szoros kapcsolatról kívánok elmélkedni, amely a csa­lád és a béke között áll fenn. Bí­zom abban, hogy a Család Éve hasznos alkalmat kínál mind­azoknak, akik az igazi béke meg­teremtésére törekszenek — egy­házak, vallási szervezetek, társu­latok, kormányok, nemzetközi in­tézmények —, hogy közösen ke­ressék, miképp lehet segíteni a családot abban, hogy elláthassa pótolhatatlan feladatát a béke építésében. A család: az élet és a szeretet közössége A család alapvető és pótolha­tatlan nevelő közösség, ezért a legalkalmasabb arra, hogy to­vábbadja azokat a kulturális és vallási értékeket, amelyek az em­beri személyt önmaga megvalósí­tásában segítik. A család a társa­dalom jövőjét hordozza magában, ha a szereteten alapul, és nyitott az élet ajándékára. Egészen kü­lönleges feladata az, hogy hatéko­nyan elősegítse a békés jövőt. Ezt elsősorban a házastársak kölcsönös szeretetével érheti el. A házasság természetes értelme az, hogy a házastársak teljes és fel­tétlen életközösséget alkossanak — a keresztény házasoknak pedig a szentségi kegyelem által kivált­képp ez a hivatásuk. Ez úgy válik teljessé, ha a szülők nevelői hiva­tásukat is teljesítik, hiszen köte­lességük, hogy gyermekeiket az emberi személy méltóságának és a béke értékének tiszteletére ne­veljék. Ezeket az értékeket nem annyira „oktatni" kell, hanem „ta­núságot” téve róluk a családi kör­ben kell megvalósítani őket: itt tudják megélni azt az odaadó sze- retetet, amely képes a másikat másságában elfogadni, miközben elfogadja annak szükségleteit és igényeit, s részesíti saját javaiból. A családi erények, amelyek az élet mélységes tiszteletén és az ember méltóságán alapulnak, s a megértésben, a türelemben, egy­más bátorításában s a kölcsönös megbocsátásban válnak gyakor­lattá, lehetővé teszik a családi kö­zösség számára, hogy átélje a bé­ke elsődleges és alapvető tapasz­talatát. A szereteten alapuló kap­csolatok és a tevékeny, kölcsönös szolidaritás nélkül az ember „ön­magának is felfoghatatlan lény marad: élete értelmetlen, ha a szeretet nem nyilatkozik meg szá­mára, ... ha azt nem tapasztalja meg és nem teszi magáévá" — amint a Redemptor hominis en- ciklika írja. Ez a szeretet semmi­képpen sem múló érzelem, ha­nem intenzív, állandó erkölcsi erő, amely önmaga feláldozása árán is a másik javát keresi. Az igazi szeretet emellett az igazsá­gossággal párosul, amely a béke nélkülözhetetlen feltétele. Min­denkihez odafordul, aki szüksé­get szenved: a családtalan embe­rekhez, a gondoskodást és szere- tetet nélkülöző gyermekekhez, a magányosokhoz és a társadalom peremére szorultakhoz. A család — még akkor Is, ha tökéletlenül éli meg ezt a sze- retetet —, nagylelkűen megnyí­lik a társadalom felé, s a békés jövőnek legfontosabb közvetí­tőjévé válik. A béke civilizáció­ja nem jöhet létre a szeretet nélkül. A család: a hiányzó béke áldozata A család eredetileg békére hiva­tott. Sajnos azonban nem ritkán feszültség és erőszakosság hatja át, vagy pedig védtelen áldozatá­vá lesz a mai társadalmat Jellem­ző számtalan erőszakos cselek­mény valamelyikének. Akadnak feszültségek a csalá­don belüli kapcsolatokban is. En­nek oka gyakran az, hogy igen nehéz harmonikus családi életet élni olyan körülmények között, ahol a munka távol tartja egy­mástól a házastársakat, vagy pe­dig a munkanélküliség, illetve az attól való félelem miatt rájuk ne­hezedik a megélhetés nyomasztó gondja vagy a bizonytalan jövő miatti szorongás. Nem hiányoz­nak azok a kísértések sem, ame­lyek a hedonizmus és a fogyasztói szemlélet magatartásformáiból származnak, s a családtagokat arra ösztönzik, hogy inkább egyé­ni vágyaik kielégítését keressék, mint a figyelmes és harmonikus közösségi életet. A szülők közötti veszekedések, a gyermekáldás el­utasítása, a kiskorúak elhanya­golása vagy jogaik eltiprása jelzik azt a szomorú tényt, hogy a csa­ládi béke komoly veszélybe ke­rült, s bizonyára nem állítható (Folytatás a 2. oldalon.) Y * » Napok óta egy dallam motoszkál a fülemben, a szöveg töredéke Is felsejlik tudatomban: „Újesztendő, vígságszerző...”, de elhessegetem, hiszen szomorkásán, a közös gyász terhétől nyomasztva lépünk be ebbe az újesztendőbe. Kétség és aggodalom motoszkál bennünk, s ezek a tétova érzések nemcsak személyes sorsunk bizonytalansá­gai miatt kelnek szívünkben. Kol­lektív érzés ez, a nép érzülete. Sut­togva kérjük magunktól, s hango­sabban egymástól: hogyan to­vább? Mi is olyanok vagyunk, mint akikről Lukács tudósít evan­géliumában: várjuk Jeruzsále­münk megváltását, s nyugtalan­kodva, kétségek között hányódva reménykedünk abban, hogy betel­jesedik az írás, és a borongós ég­bolton meglátjuk végre a jelét. Elgondolkodom, mit is akart mondani nekünk az evangélista Anna prófétaasszony példájával. Amikor Jézust a templomba vit­ték, „ő is odajött abban az órában, magasztalta Istent és beszélt ró­la..." Jézus eljött közénk is. Kará­csonykor belépett történelmünkbe és jelenlétével megszentelte e vilá­got. Nem úgy kellene tennünk ne­künk is, mint e kis Jelenet hősé­nek? Nem kellene-e gyászunk friss megrendülésében még határozot­tabban magasztalnunk Istent? Nem úgy kellene-e megszervez­nünk ezt az új évet, hogy róla be­széljünk? Nem úgy kellene-e él­nünk, hogy akkor is róla beszél­jünk, akkor is őt magasztaljuk, amikor nem szólunk, hanem csen­desen és eltökélten dolgozunk? Nem hajtana-e hasznot a nemzet­nek, ha dolgos hétköznapjainkat áthatná az Istenközpontúság, az a tudat, hogy itt van, jelen van, fi­gyel és segít? Minden új év egyik ismétlődő szertartása, amint kicseréljük naptárainkat. Szemétre vetjük a régit, zsebre vágjuk, az asztalra tesszük , vagy a falra akasztjuk a vadonat újat, amelyben nincsenek még bejegyzések, s majdani napjai készségesen várakoznak, az idő futását sejtetve. Farkasszemet nézünk az 1994- es évvel. Némelyik asztali naptár­ról klasszikus szépségű képek te­kintenek ránk. A másikon művészi fotókat látunk, a harmadikon saj­nos mind ismerősebb gyógyszerek neveit silabizálhatjuk. Popsztárok. Sportolók. Városok... Nagyanyám döbbenetesen taka­rékos asszony volt. Sohasem telt neki díszes naptárra. A legegysze­rűbbet használta. Nem tette tartó­ba, csak le, az asztalára, ahol tar­ka összevisszaságban sorakoztak nélkülözhetetlen holmijai. S mert mindent nélkülözhetetlennek ér­zett, egyre rémlsztőbb halmok árulkodtak spórolási szenvedélyé­ről. A naptárát azért lapozgatta. Hétről hétre új oldalra hajtott, kö­vette az idő múlását. S legfelülre, öreges, táncoló betűivel odaírt egy- egy mondatot valamelyik imádság­ból. „Add, Uram, hogy jó legyek!” .....Segíts meg, hogy szeretni tud­jam az embereket!”.....Boldogságos Szű z, járj közbe érettünk, szeretett Fiadnál!". Nagymamának nem vol­tak programjai, régesrég nyugdíjas volt már. Legfeljebb annyit jegyzett még be szerdára vagy csütörtökre: „Szárszó”. Kedden összepakolta üres kosarait. Az utazás napján hajnalban kelt. Egyedül kiballa­gott Kelenföldre, felszállt a vonat­ra. A kosarak voltak nála, egy bar­na bőrtáska — gondolom a déd­anyjától örökölte — és a naptár, 52 lap és ugyanennyi imádság. Tavasz végén leköltözött. Őrizte az almafákat. Amikor piroslani kezdtek a gyümölcsök, maga szed­te le őket. Berakta a kosaraiba, el­Ci|,'LitC a postája, C­keinek'és az unokáinak, mert az alma mindennél egészségesebb. Hajnalban kelt, az öregek nehezen alusznak. Fájdalmasan sóhajto­zott. Fájt a lába, szaggatott a dere­ka. Ült az ágya szélén, azon me­rengett, hogyan ossza be a kis nyugdíját. Közben kézbe vette a naptárát és elmormolta a heti idé­zetet: „Add, Uram, hogy jó le­gyek!”... Harcias természet volt. Ha meg­mérgelődött, zengett az utca. De minden reggel azért fohászkodott, hogy jó legyen. S amikor emléke­zetem vásznán megjelennek ezek a réges-régl kosarak, és érezni vélem a szárszói almák csodálatos illa­tát, a nagymama szellemalakja szelíden, békességesen jelenik meg előttem, mert jó akart lenni és jót cselekedett. Néhanapján szomorúan nézege­tem a naptáramat. Szép, díszes asztali naptár. Telistele bejegyzé­sekkel, elvégzendő feladatokkal. Én már nem írom a hét kezdetére: „Segíts meg, hogy szeretni tudjam az embereket!" Pedig mi más volna annak a hétnek, s á következőnek a lényege? Fontos, hogy megírjam a napi penzumot? Hogy elloholjak erre vagy arra az értekezletre? Hogy méltósággal, szokásomtól el­térő módon zakóban és nyakken­dővel feszítsek? Bizony-bizony, mindez nem ér annyit, mint a nagymama egyetlen idézetének megélése. Kosztolányi élete végén döbbent rá, hogy egy nagy, ismeretlen úr vendége volt itt a földön. Mi ismer­jük az Urat, mennyei Atyánkat. Mégis gyakran úgy viselkedünk, mintha mi is vendégek volnánk, s nem vendéglátók, akiknek az a küldetése, hogy hirdessék érkezé­sét, s mindent előkészítsenek fo­gadására. Az új naptár kezdetén piros be­tűkkel áll az évszám: 1994. Alatta figyelemfelhívó betűkkel: Boldog új esztendőt! Aztán következnek a hetek, szé­pen egymás után. Nyilván akkor telnek boldogságban, ha mind­egyik élén ott áll a megvalósítandó program: legyek jó, éljek szere- tetben, szeressem Istent és ember­társaimat. Ennek jegyében kívánok minden kedves olvasómnak boldog új. esz­tendőt. Rónay László

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents