Új Ember, 1994 (50. évfolyam, 1/2371-52/2422. szám)

1994-01-02 / 1. (2371.) szám

21tiffmtefi. NEM EGY NYELVEN BESZÉLÜNK... Jópofáskodó cikkben veri el a port a Zsámbéki Tanító­képző Főiskola kollégiumán a Kurír (Tompa) nevű ripor­tere. „Kirúgtak egy remek kis nőt, nevezzük Zizinek” — írja —, mert barátja bent „hajcsikált” a kollégiumban — Zizi több lánytársával egy szobában. Mindezt tehetik — folytatja —, hiszen „a Zsámbéki Tanítóképző tavasszal katolikus tanítóképzővé kereszte­lődön át”. (Tompa) írói álnevű riporterünk erkölcse is némileg tompa, mert egyet felejt el, hogy hét másik lány viselte el — lehet, hogy bizonyos rosszallással —, hogy egyik társnőjük a barátjával éppen az ő szobájukban, az ő jelenlétükben „örömet akarjanak szerezni egymás­nak”. (Tompával) nem egy nyelven beszélünk. Hírhozónk ugyanis elfelejti, hogy egyetlen hallgatót sem azért kül­denek szülei tanulni, hogy — partnereit sűrűn cserélget­ve — „emberi megnyilvánulásai legyenek” — azaz for­dítsuk le (Tompa) nyelvére — hogy társnői jelenlétében éljék át azt, ami ugyancsak két emberre tartozik. Újságí­rónk arra sem gondol, hogy egy katolikus tanítóképző­ben a hallgatók a katolikus normák megtartását önként vállalhatták. Egy katolikus tanítóképző kollégiumában talán nem tűnik túlzott elvárásnak, hogy a fiatalok az intézmény nevéhez és szelleméhez méltó módon élje­nek: aki erre nem hajlandó, az átmehet világi tanítókép­ző kollégiumába, ahol elnézően ítélik meg „Zizi” maga­tartását. Bár ha én állami kollégium igazgatója, nevelője lennék, akkor is vigyáznék arra, hogy ne nevezhessék a kollégiumot a falu lakói piros lámpás háznak. Nem hinném, hogy az ifjúkori szabadosság a felnőtt ember felelős szabadságának iskolája volna. Éppen el­lenkezőleg: nagyon remélem, hogy egy katolikus főis­kola hallgatónői nem (Tompa) tetszése szerinti „laza kis kolleginák”, „remek kis csajok” kívánnak lenni, hanem olyan tisztességes életű pedagógusok, akik életük pél­dájával is nevelni tudják majdani tanítványaikat. KIS X-lapszél XII. PIUSZ A CSALÁD JELENTŐSÉGÉRŐL XII. Piusz pápát sokszor alaptalanul vádolták meg „arisztokratizmussal”, elkülönülési szándékkal az egy­­­­házzal szembenálló erők. Ez ugyanúgy nem volt igaz, mint más koholmány. XII. Piusz érzékenyen reagált korunk valamennyi kérdésére, a munkásság sorsa iránt is rendkí­vül fogékony volt. 1948-ban, Péter és Pál napján a Vatikán legnagyobb udvarán, a Cortile di Belvedere-ben a pápa fogadta az olasz főváros és vidék munkásküldötteit. A mintegy negyvenezer főnyi közönség előtt XII. Piusz nagyhatású beszédet mondott, amelyben határozott irányt mutatott a krisztusi szellemben fejlődő munkásmozgalomnak. Krisztus jelenléte nélkül a munkásság is igazi vezető nélkül maradna — hangsúlyozta a Szentatya —, majd a kor égető kérdéseit taglalva nyomatékkal szólt az em­ber életében a család, s benne a családanya nélkülöz­hetetlen szerepéről. A Család Éve kezdetén megszívlelendő mindaz, amit a háborús korszak kiemelkedő pápája mondott. szeghalmi ÚJ SZEMPONTÚ EGYHÁZTÖRTÉNELEM A francia katolikus egyháztörténetírók már korábban, s most már a németek is megelégelték, hogy az egy­háztörténet — ha bármily fontos is — szinte kizárólag egyház és állam viszonyát, küzdelmét tükrözze, egy­házpolitika-történet legyen, s legfeljebb a teológia törté­netével egészüljön ki. Ervin Gatz szerkesztésében új szempontú egyháztör­téneti sorozatot ad ki a német nyelvterület kitűnő katoli­kus kiadója, a Herder. A sorozat címe elárulja azt az új szempontot: „Az egyházi élet története a német nyelvte­rület országaiban a XVIII. század végétől.” Az első kötet az egyházmegyék és plébániáik történetét rajzolja meg. A második „Egyház és anyanyelv” címmel a külföldiek, a nem németül beszélő népcsoportok lelkipásztori kérdé­seit foglalja össze. A később megjelenő kötetek a diaszpórában élő kato­likusok egyházi életéről, a helyi liturgikus fejlődésről és szokásokról, az egyházmegyés papság helyzetének alakulásáról és az egyházi diakóniáról fognak szólni. R. P. IDŐSZERŰ Van a Magyar Televíziónak egy rendkívüli alkotója, aki nem hallatja hangját a médiavitákban, aki nem tartozik szekértáborhoz, akiről szinte alig lehet észrevenni, hogy jelen van, aki körül nincsenek semmilyen előjelű szen­zációk. Jelenlétének hírértéke a lelkekben mérhető leg­inkább. Csendes, de alkotó jelenlétéről a figyelmes szemlélő számára az is kiderült az utóbbi időben, hogy munkái már-már nélkülözhetetlenek. Az elmúlt évek ün­nepnapjain egyre gyakrabban nyúltak kisfilmjeihez a műsorszerkesztők. Kiderült, hogy ezek az alkotások időt­len remekek. Jeles ünnepeinken és a közelmúltban, a gyász napjaiban egyaránt volt számunkra üzenetük. Film­jei az örök emberi kérdések feldolgozásai, méltóak az ün­nepek és a gyász hangulatához is. Nemzeti értékeink és a szakrális hagyományok olyan újraértelmezései, melyek egyetemes szépségükkel ragadnak meg és a hétközna­pok ritmusából kizökkentve késztetnek meditációra. Olasz Ferenc filmjei mindenkor időszerűek. (f.g.) KATOLIKUS SZEMMEL 1994. január 2. A családban születik a béke (Folytatás az 1. oldalról.) helyre a házastársak szétköltözésével, még kevésbé elválásával, amely valósá­gos „járvány” mai társadalmunkban (Ga­udium et spes 47.) A világ sok részén ezenfelül egész nem­zetek bonyolódnak bele véres konfliktu­sok útvesztőibe, amelyeknek legelső ál­dozatai többnyire a családok. Elveszítik legfőbb, ha nem egyetlen eltartójukat, vagy pedig arra kényszerülnek, hogy há­zukat, földjüket, tulajdonukat elhagyva az ismeretlenbe meneküljenek; máskor pedig súlyos megpróbáltatásoknak van­nak kitéve, megfosztva minden bizton­ságuktól. Hogy is ne kellene ebben az összefüggésben Bosznia-Hercegovina et­nikai csoportjainak véres konfliktusaira gondolnunk? S nem ez az egyetlen hábo­rús színtere a világnak. A fájdalmas tényekkel szembesülve a társadalom még mindig nem készült fel arra, hogy hatékony segítséget nyújtson, sőt vétkes közömbösségről tesz tanúsá­got. A fegyveres konfliktusok következ­ményeit elszenvedő emberek lelki ínsége éppen olyan súlyos és riasztó, mint az élelem és hajlék szükséglete. Olyan sajá­tos segélyakciókat kellene szervezni, amelyek támogatnák a tragédiák sújtotta családokat, hogy ne engedjenek a kétség­­beesés vagy a bosszúvágy kísértésének, hanem képesek legyenek a megbocsátás és a kiengesztelődés szellemében élni. Sajnos ilyesminek rendszerint nyomát sem találjuk! Emellett nem szabad elfelejtenünk, hogy a háború és az erőszak nemcsak olyan pusztító erőket szabadít fel, ame­lyek gyöngíthetik vagy elpusztíthatják a családi közösségeket, hanem azáltal is károsan hatnak az emberekre, hogy a békével szöges ellentétben álló magatar­tásformákat hoznak felszínre, s ezeket valósággal rájuk kényszerítik. Ebben az összefüggésben utalnunk kell egy szomo­rú tényre: manapság sajnos egyre több fiatal, sőt gyermek vesz rész a fegyveres konfliktusokban. Arra kényszerítik őket, hogy jelentkezzenek a felfegyverzett milí­ciákba, s olyasmiért harcoljanak, amit gyakran nem is látnak át. Más esetekben egyenesen az erőszak mechanizmusába vonják be őket, amely semmire sem be­csüli az életet, s annak megsemmisítését­­ sem tartja erkölcstelennek. Az egész tár­sadalomnak az az érdeke, hogy ezek a fiatalok tartózkodjanak az erőszaktól, s a béke útjára lépjenek. Ehhez azonban tü­relmesen olyan emberekké kell nevelni őket, akik őszintén hisznek a békében. Ezen a ponton meg kell említenem a béke elterjedésének egy másik komoly akadályát is társadalmunkban; sok, túl­ságosan sok gyermeknek hiányzik a csa­lád melege. Nem ritkán teljesen hiányzik: a szülőket más foglalkoztatja, s gyerme­keiket magukra hagyják. Máskor nem is létezik a család: sokezer gyermeknek nincs egyéb otthona, mint az utca, s ön­­magukon kívül semmire és senkire sem számíthatnak. Ezeknek az utcagyerekek­nek egy része tragikus halált hal. Máso­kat rászoktatnak a kábítószerekre vagy azok árusítására, vagy pedig prostituál­takká lesznek, s végül bűnöző bandák­hoz csatlakoznak. Lehetetlen, hogy sze­met hunyjunk e botrányos, mégis oly gyakori állapotok fölött. Végső soron ma­gának a társadalomnak jövője forog koc­kán. Az a társadalom, amely elutasítja a gyermekeket, kizárja magából vagy re­ménytelen helyzetekbe sodorja őket, so­hasem fogja megismerni a békét. Hogy békés jövőben reménykedhes­sünk, szükséges, hogy minden egyes ki­csiny emberi lény az őt körülvevő, állan­dó szeretet melegét tapasztalja meg, ne pedig a kiszolgáltatottságot és a kizsák­­mányoltságot. Bármilyen sokat tehet is az állam segélyező eszközök és szerveze­tek biztosításával, mégis elengedhetetlen marad a családok szerepe, hiszen csak ez biztosíthatja a biztonság és a bizalom légkörét, márpedig a gyerekek csak ilyen légkörben tekinthetnek örömmel a jövő­be, csak így készülhetnek fel arra, hogy felnőttként felelősen vegyenek részt az igazi haladás és béke társadalmának épí­tésében. A gyermekek: a köztünk jelenlé­vő jövő: ahhoz, hogy képesek legyenek békés jövőt teremteni, meg kell tapasz­talniuk, mit jelent a béke. A család: a béke megteremtője A béke tartós rendje olyan intézmé­nyek meglétét feltételezi, amelyek kifeje­zik és megszilárdítják értékeit. Az ember természetének legközvetlenebbül megfe­lelő közösség a család. Csak ez biztosít­hatja a társadalom folytonosságát és jö­vőjét. A család arra hivatott, hogy a béke megteremtője legyen, a benne megjelenő, s tagjai által a társadalom számára to­vábbadott értékek révén. Mivel a család a társadalom igazi magva, ezért, hogy sajátos küldetését maradéktalanul betölthesse, jogosult az állam teljes támogatására. Az álla­mi törvényeknek arra kell irányulni­uk, hogy előmozdítsák a család jólé­tét, azáltal, hogy segítségére vannak sajátos feladatainak megvalósításá­ban. Manapság egyre fenyegetőbbek azok a törekvések, amelyek törvényesítenék a házastársi közösség pótformáit, olyan kapcsolatokat, amelyek benső termé­szetük, vagy pedig nyilvánvalóan átme­neti jellegük miatt semmiképpen sem va­lósíthatják meg a család célját. E jelen­ségekkel szembesülve az államnak köte­lessége, hogy támogassa és­ védelmezze a család hiteles intézményét, miközben tiszteletben tartja annak természet adta formáját, természetes és elidegeníthetet­len jogait (lásd a Családi Jogok Kartáját, 1983. okt. 22.). Ide tartozik a szülők alapvető joga, hogy erkölcsi és vallási meggyőződésüknek és jól képzett lelkiis­meretüknek megfelelően szabadon és fe­lelősen dönthessék el, mikor akarnak gyermeknek életet ajándékozni, hogy őt e meggyőződésüknek megfelelően nevel­hessék. Fontos szerepe van az államnak abban is, hogy olyan körülményeket teremtsen, amelyekben a családok képesek alapvető szükségleteikről az emberi méltóságnak megfelelő módon gondoskodni. Túlságo­san sok családot sújt ma a szegénység, sőt a nyomor — ez pedig folytonosan fe­nyegeti a szociális biztonságot, a népek fejlődését, sőt a békét. Az is előfordul, hogy fiatal párok a megfelelő anyagiak hiánya miatt halogatják a családalapítást vagy pedig kénytelenek végkép lemonda­ni róla. Az ínséget szenvedő családok pe­dig képtelenek méltóan részt venni a tár­sadalmi életben, vagy a társadalom pere­mére szorulva kénytelenek élni. Az állam kötelességei azonban nem mentik fel az egyes állampolgárokat kö­telességeik teljesítése alól: minden társa­dalom csak úgy képes megoldani legsú­lyosabb gondjait, ha minden tagja szoli­daritást vállal a többiekkel. Senki sem lehet nyugodt addig, amíg nem oldódik meg a családokat és az egyéneket sújtó szegénység kérdése. A nyomor mindig fenyegeti a társadalmi stabilitást, a gaz­dasági fejlődést, s így végső soron a bé­két, s ez utóbbi mindaddig veszélyben forog, amíg az egyesek és a családok ar­ra kényszerülnek, hogy puszta túlélésü­kért küzdjenek. A család a béke szolgálatában Most pedig közvetlenül a családokhoz, különösen a keresztény családokhoz for­dulok. „Család, légy az, aki vagy!” — ez az idézet a Familiaris consortio című írá­somból való. Válj „az élet és a szeretet bensőséges közösségévé” (Gaudium et spes 48.), arra hivatva, hogy szeretetet ajándékozz és az életet továbbadd! Család: igen fontos küldetést kell teljesítened: részt kell venned a béke építésében, amely nélkülözhetetlen az emberi élet tiszteletéhez és kibonta­kozásához. Tudod, hogy a béke soha­sem lehet végérvényes birtokunk, nem szabad tehát belefáradnod abba, hogy törekedj rá! Jézus kereszthalála előtt békéjét hagyta az emberiségre, miközben örök jelenlétét ígérte szá­mára. Vágyakozz erre a békére, imád­kozz ezért a békéért, dolgozz ezért a békéért! Szülők, reátok hárul az a felelősség, hogy gyermekeiteket a béke követeive képezzétek és neveljétek, elsősorban ti legyetek tehát békességszerzők! Gyermekek, akik tervekkel és álmok­kal teli fiatal éveitekben szenvedélyesen fordultok a jövő felé, értékeljétek nagyra a család ajándékát, készüljetek föl arra a felelősségre, hogy az Istentől nektek ajándékozott jövőben építsétek és segít­sétek a békét, mindegyiktek a saját hiva­tásának megfelelően! Törekedjetek a jó­ra, és őrizzétek magatokban a béke esz­méjét! Nagyszülők! a többi rokonokkal együtt ii pótolhatatlan és értékes kapcsolatot alkottok a különböző nemzedékek között a családban. Tapasztalatotokkal és pél­dátokkal nagylelkűen járuljatok hozzá ahhoz, hogy a múltat és a jövőt békés jelen kösse össze! Családok, egyetértően és egész oda­adással éljetek hivatástok szerint! Hogyan feledkezhetnénk meg végül ar­ról a sok emberről, aki­­ különböző okokból család nélkül maradt? Nekik azt akarom mondani, hogy számukra is léte­zik egy család: az egyház otthona és csa­ládja mindenkinek. Tágra nyitja kapuit, és befogadja mindazokat, akik magányo­sak és elhagyatottak. Isten szeretett gyermekeit látja bennük, akármilyen idősek, akármilyen vágyaik, nehézségeik, reményeik legyenek is. Bárcsak békében élhetnének a csalá­dok, hogy kinőhessen belőlük az egész nagy emberi család számára a béke! Ez az az imádság, amellyel a Család Nemzetközi Évének kezdetén Máriának, Krisztus és az egyház édesanyjának köz­benjárására ahhoz fordulunk, Akitől „minden közösség származik a menny­ben és a földön" (Ef 3,15.). A hét margójára TERÉZ ANYA UNESCO-DÍJA. Nemrégi­ben került a kezembe egy kimutatás, amely pontos adatokat tartalmaz arról, mennyit költenek fegyverekre, illetve a fegyverkezés korszerűsítésére a világon. A szám olyan elképesztő, hogy nem is merem leírni, ráadásul aligha pontos, hi­szen az ilyesfajta adatok mindig becslé­seken alapulnak, a feleknek kisebb gondjuk is nagyobb, mint hogy egymás orrára kössék a pontosakat. A kiszivá­rogtatott számok azért elrettentőek, mert amit ma a világ a pusztításra vagy annak lehetőségére fordít, bőségesen elég volna az éhező államok megsegítésére és a vi­lágméretű adósság nagy részének felszá­molására. Most tudhattuk meg azt is, hogy Teréz anya Calcuttában átvette az ötvenezer dolláros UNESCO-díjat, amelyet a szegé­nyek és betegek megsegítése érdekében végzett munkájáért ítéltek neki. Teréz anya elmondta, hogy az összeget egy újabb otthon építésére fordítja, amely­ben ugyancsak fogyatékosokat, az élet elesettjeit ápolják majd. Szívesen kölcsönözném a Magyar Nem­zetből Kristóf Attila sorozatának címét: Én nem tudom... Valóban nem tudom, miért nem Teréz anya és a Teréz anyák útján halad a világ? Miért kell előbb min­dig valami szörnyűséget elkövetnie az emberiségnek, s aztán gyógyírt keresnie rá? Miért kell újra meg újra megtapasz­talnunk a háborúk poklait, hogy döbben­ten és lelkifurdalással figyeljünk utána a háború hőseire és hőskölteményeire: az életüket másokért áldozó Kolbe atyákra, az oltár mellett lelőtt papokra és püspökökre, az orvosokra és betegszállítókra, akik testi épségüket nem kímélve gyógyítják a sebe­sülteket, és hihetetlen találékonysággal győzik le a nehéz körülményeket. A díj, amelyet a 83 esztendős Teréz anyának nyújtottak át, annak bizonysá­ga, hogy a világnak van még érzéke a szeretetre és a szolidaritásra. De miért nem válhatnak ezek az erények egyete­messé? AMI ELMÚLIK ÉS AMI MEGMARAD. A karácsonyi könyvvásár gazdag választé­kából is kiemelkedett Usborne: Kalauz a modern művészethez című, nagyszerű, illusztrációkkal díszített összefoglalása (Holnap Kiadó), mely kiváló alkalmat kí­nál arra, hogy rendet tegyünk a különfé­le irányzatok és mozgalmak tarka össze­visszaságában. A múlt század hetvenes éveitől egymást követték a manifesztu­­mok, kiáltványok, közös kiállítások, amelyeknek írói és szervezői azt akarták bizonyítani, hogy eljött az ő idejük. Nem egyszer az motiválta közös vállalkozásai­kat, hogy megmutassák: az emberiség ideáljai, például a vallásosság fölött eljárt az idő, de nem hozott orvosságot a racio­nalizmus sem, így rájuk maradt a megol­dás: rendszerint felbontották és tagadták a hagyományos formákat, talányosan tették fel kérdéseiket, s újra meg újra visszajutottak az emberiség alapvető problémájához: honnan jövünk, hová megyünk, mi a célunk a világon? Persze előbb-utóbb minden művé­szetbarátban felvetődik a kérdés: vajon nem az egységes és szilárd célképzet fel­adása okozta-e ezt a szellemi zűrzavart? Nem túlságosan korán jelentették-e ki a művészet lázadói, hogy a vallás végkorát éli? Mert irányzatok jönnek és elmúlnak. Iskolák keletkeznek, s holnapra a törté­nelmi múltba süllyednek, csak a szakma benfentesei számára nyújtanak felfedez­ni való érdekességet. A nagyhangú mani­­fesztumokat és hitvallásokat, bármily különleges gesztusokkal igyekeztek is el­hitetni őket, már születésük idején meg­mosolyogták, s előbb-utóbb elveszítették vonzásukat. A szakrális művészet azon­ban megmaradt, legfeljebb kora adottsá­gaihoz és ízléséhez alkalmazkodik műve­lője. A betlehemi istálló vagy a Pieta a művészek örök témája marad. A fején serblivel parádézó Marinettit — legfeljebb megmosolyogjuk, s pályájának ismereté­ben arra gondolhatunk: akinek életéből hiányoznak a szilárd erkölcsi fogódzók, könnyen tévútra juthat... (yl)

Next