Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)

1996-01-07 / 1. (2476.) szám

A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a honfoglalás 1100. évfordulójára A keresztény Európa pajzsa és végvára... A pápa készül Magyarországra... % Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat..." január 7. 1. (2476.) E bben az esztendőben emléke­zik magyar népünk arra a ki­emelkedő történelmi ese­ményre, amikor őseink ezeregyszáz évvel ezelőtt bejöttek a Kárpát-me­dencébe, ahol a gondviselő Isten jó­ságából szép hazát nyeftek. Ezt a földet egy évszázad alatt hazává és országgá formálták, majd zivataros századokon át védelmezték. Őse­ink mindig abban a meggyőződés­ben éltek, hogy Magyarország a ke­resztény Európa pajzsa és végvára. Népünk a gondviselő Isten aján­dékának és áldásának tekintette ha­záját. A honfoglalás évtizedeiben ez a föld olyan terület volt, ahol más népek nem tudtak tartósan megma­radni és államot alapítani. A ma­gyarok pedig megélhetést és meg­nyugvást találtak itt. Nem hatalmas hadjáratok vérveszteséges csatái­ban foglalták el ezt a földet, hanem békésen együtt éltek és keveredtek az itt maradt lakossággal. Ekkor formálódott a magyarság más né­peket befogadó nemzetté, és ez vé­gigkísérte egész történelmünket. A gondviselő Isten művét ismer­hetjük fel abban is, hogy az ősök szokásaihoz ragaszkodó nép hitvilá­ga és erkölcsi érzéke közel állt az evangéliumi tanításhoz. A magyarok lelkét, mint jó földet, már előkészítet­te az Evangélium magvetésének be­fogadására az egyistenhitre mutató vallásosság, a családi élet erkölcsei­nek megbecsülése, a bűntudat és bűnbánat lelkiismeretet alakító ereje. A Kárpátok felé vándorló őseink kapcsolatba kerültek a bizánci ke­reszténységgel, amelynek jelenlétét megtapasztalták új hazájukban is. A magyarok szívéhez rövid idő alatt utat talált a krisztusi tanítás. Ősi imáink kifejezésvilága, a faragások, a díszítések motívumai, és a keresz­ténység előtti kultúránk más elemei tovább éltek az új hitben, és gazda­gították a vallásosságot. A magyarok letelepedését se­gítette az európai népek mélységes válsága is. Kelet és Nyugat keresztényei között sza­kadás támadt. Róma és a pápaság politikai krízisektől szenvedett, Nagy Károly keresztény birodalma szaka­dozott. A történelem Ura nagy meg­rázkódtatások között készítette elő Európa megújulását. A keresz­ténység nemzetek vallási megtisz­tulása, az új nemzetek Krisztus hi­tére való megtérése ebben az évszá­zadban vajúdott és született meg. E folyamatban lett a kalandozó ma­gyar nemzetségekből országot ala­pító keresztény nemzet. A magyar nép megtérése hozzájárult Európa békéjéhez, megújulásához és új rendjének megszilárdításához. A magyar honfoglalás és letele­pedés ideje egész Európa evangeli- zációjának nagy korszakához tarto­zik. A földrész egysége^ népeinek egymást elfogadása ebben a misszi­óban született meg. A magyarság Európa népeinek családtagja lett, elfogadott testvérnép, amely más népekkel való kapcsolatait éppen kereszténysége által tudta megszi­lárdítani. Ami a honfoglalással el­kezdődött, azt egy évszázaddal ké­sőbb Szent István királyunk fejezte be, aki országot szervezett, egyház­megyéket alapított, szerzeteseket telepített le. Amikor a honfoglalásra emléke­zünk, szeretett híveink emlékezeté­be idézzük azokat az eseményeket, amelyek során a gondviselő Isten a kereszténység felvételére és az Anyaszentegyház közösségébe ve­zette őseinket. Ma, ezer év múltán hasonlóak a feladataink. Keresz­ténységünknek meg kell újulnia, hogy meggyőzően hirdethessük az Evangéliumot. Szentatyánk, II. Já­nos Pál pápa ezért sürgeti Európa újraevangelizálást. E gykor a honfoglaló magyarok közé bátor és áldozatos misszionáriusok érkeztek. Ma arra van szükség, hogy a magyar keresztények — papok, szerzetesek és világiak — bátor tanúságtétellel és áldozatos szeretettel segítsenek mindenkit, aki hazánk polgára és vendége, vagy aki itt talál menedé­ket. Megújult élettel mutassuk meg nekik a krisztusi élet gazdagságát, hogy jövőjük és üdvösségük érdeké­ben ők is felismerjék és elfogadják azt. Nemzetünk történelme és mai keresztény küldetésünk egyaránt er­re kötelez minket. Isten áldása és a Magyarok Nagyasszonyának köz­benjárása segítsen mind annyiunkat, hogy magyar népünk újraevangeli- zálásán eredményesen munkálkod­hassunk. Ezekkel a gondolatokkal köszöntjük a jubileumi év első nap­ján kedves híveinket. Vígságszerző új esztendőt! Nyilván mindenki ismeri az éneket, melynek egyik sorát kicsit módosít­va reményeink mottójaként címül választottam. Milyen szép volna, ha valóban vidám, békés és boldog új esztendőt érhetnénk meg! Ha nem folyvást azon kellene meren­genünk, hol, mikor és hányszor sér­tik meg a keresztény alapelveket! Ha nem báránybőrbe öltözött far­kasok ólálkodnának körülöttünk. Ha az a tisztult gyermeki érzés hat­na át mindenkit, amely a betlehemi jászolból sugárzik, s amelyet Petőfi fogalmazott meg oly gyönyörűen, amikor gyennekké való visszavál- tozásáról írt. Én úgy képzelném el saját új esz­tendőnket, hogy feleségemmel a földön hasalva unokánkkal tologat­juk a favonatot. Őt nem nyomaszt­ják a kórházi gondok, én pedig az­zal a boldog elégedettséggel játsza­nék, hogy lapunk háza táján min­den rendben van, s hasonlóképpen egyházunkban is: kezdenek valóra válni a helyi zsinatok határozatai, megszűnnek a fájdalmas ellentétek, véget érnek a megosztottságból ere­dő viták. Ha a Belvárosban járok, nem koldusok szólítanak meg, ha­nem azok az ismerőseim, akikkel óvakodunk találkozni, nehogy poli­tikára terelődve a szó tüstént össze­különbözzünk. Ha rápillantok a te­levízió képernyőjére, nem aggályos gonddal célzó orvlövészeket, bér­gyilkosokat, hiányos öltözetű ura­kat és hölgyeket látok, hanem mo­solygós gyerekeket, akiket a világ egyetlen zugában sem fenyeget az éhhalál. Nem elvonásokról hallok szüntelenül, hanem arról, hogy szűnik a szegénység. Nem ugrál a Karácsony második napján — Szent István vértanú ünnepén — délben II. János Pál pápa megjelent dolgozószobája ablakában, hogy a téren várakozó több ezer embert köszöntse, és megnyugtassa őket: az előző napi rosszullét után már jól érzi magát. Nagy volt az ijedtség Róma szerte és az egész világon, Karácsony napján, amikor kiderült, hogy a délelőtti szentmisét nem a pápa tartja, hanem helyette Virgilio Noé bíboros, a Szent Péter-bazilika fő­papja. Később bejelentették, hogy az Úrbi et Orbi áldást nem a bazili­ka homlokzatán lévő erkélyről adja a Szentatya, hanem dolgozószobája ablakából. Hogy a Szentatya nem tudta végigmondani köszöntő sza­vait, az még tovább fokozta a ria­dalmat. Előző éjszaka még semmi jele sem látszott a pápa betegségének. Az éjféli misén most minden koráb­binál nagyobb számú hívő szeretett volna résztvenni. így azoknak, akik fél tizenegy után érkeztek, már a napokkal korábban kézhez kapott (ingyenesen igényelhető) belépője­gyük ellenére sem jutott hely. A szertartás a megszokott időben kezdődött és hajnali kettőkor feje­ződött be. A rendkívül enyhe időjá­rás és a hatalmas tömeg jelenléte, valamint a bazilikát fényárba borí­tó lámpák miatt igen meleg, fülledt volt a levegő. II. János Pál a szertar­tás után tehát — mint ahogy Na­varro Valis szóvivő másnap tájé­koztatta az újságírókat —, kimele­gedve távozott a bazilikából, s a va­tikáni palota jóval hűvösebb folyo­sóin és termeiben még hajnalban fogadta közvetlen munkatársai jó­kívánságait. Csak hajnali három után tért nyugovóra a 76 éves pá­pa. Feltehetőleg ekkor hűlt meg. Másnap reggel enyhe láza volt, és rosszul érezte magát. A reggel ki­lenckor érkező orvosa tanácsára a 10 órakor kezdődő szentmisét ezért nem ő celebrálta. A déli Urangyalát és az ünnepé­lyes áldást a pápa azonban nem akarta elmulasztani. Ezt az ese­ményt a Mondovisio révén a világ 65 országában közel kétmilliárd ember egyenes adásban láthatja. Már csak miattuk is ragaszkodott az egyházfő az áldás megtartásá­hoz. A Szent Péter téren várakozó több tízezer ember, a tér jobb olda­lán lévő oszlopsor tetején kialakí­tott tribünön az Államtitkárság ve­zető személyiségei, valamint a Szentszékhez akkreditált diploma­ták várakoztak. Az előzmények mi­att érthetően aggódó emberek nagy tapssal üdvözölték a lakosztálya ablakában pontosan 12 órakor megjelenő pápát. Furcsa volt: mint­ha most kicsit beljebb állt volna szobájában, de mikor elkezdte be­szédét, a megszokott erőteljes, ér­ces hang megnyugtatta a jelenlévő­ket. Miután elmondta rövid beszé­dét, kis szünetet tartott, majd hoz­záfogott a különböző népek saját nyelvükön való üdvözléséhez. 53 nyelven szólt volna a Szentatya — köztük természetesen magyarul is —■, de az olaszok köszöntésén túl nem juthatott, mert ekkor tört rá az erős hányingerrel járó rosszullét. (Folytatás az 5. oldalon.) cukrom, mert bamba hazugságok­kal dühítenek, hanem egy adag gesztenyepürével kínálnak, hiszen semmi bajom. Hogy mindez vágyálom? Tudom. Azt is tudom, hogy a hívő életének természetes eleme a kereszthordo­zás. Azt azonban talán mégis re­mélhetem, hogy nem nehezítjük egymás keresztjét, s nem készítünk egymásnak új és új szegeket dühtől fulladozva. Hiszen annyi aprósá­gon is múlnék, hogy vidámabb új esztendőnk legyen! Ici-picivel több megértésen. Kevesebb haragon. Hallgatáson. Vagy ha szükséges: őszinte szavakon. Néha elmosolyodom magamban, amikor valamelyik író vagy költő művét elemzem az egyetemen. Amikor engem elragadtatásba ejtő költői képeit, mesteri rímeit ecsete­lem, többnyire üres tekintetek me­rednek rám. Ebédidő van, ilyenkor legfeljebb Krúdy Gyula egyik-má­sik, békebeli ízeket idéző leírása mozgatja meg a képzeletet. De ha netán beleütközünk például Szabó Lőrinc csodálatos Mozart hallgatása közben című versébe, s annak köl­csönzött sorába: „csak a derű óráit számolom", s megjelenik a zene­szerző szellem-alakja, amint beteg­ségétől és nyomorúságától szoron­gatva a Varázsfuvola hangjegyeit ró­ja, egyszeriben figyelem tükröződik, az arcokon, némaság költözik a te­rembe. Mert mindenki érti: a látszó­lagos reménytelenségben is él a re­mény, s mindenkiben él az a képes­ség, hogy enyhítse a másik ember fájdalmát, s derűt varázsoljon életé­be. Rajtuk, egyéneken is múlik, hogy oldottabb, reményközpon­túbb legyen életünk. Azt az esélyt egyelőre eljátszottuk, hogy alkotó módon befolyásoljuk, más irányba vigyük a nemzet életét. De ha a sok apró jószándék, a kicsiny szolidáris tettek összeadódnak, azoknak még­is széles körű a hatása. Nem látványos csodák várására kell berendezkednünk. Nekünk kellene olyan szeretetből fakadó cselekedeteket végrehajtanunk, amelyek a másik ember életébe be­lopják a csoda érzületét és hangula­tát. Egyetlen jókor jött szó is csodát jelenthet a megszólítottnak. S kitől várhatnák ezt a jó szót, ha nem tő­lünk, akik Krisztus szavainak és igazságának birtokosai vagyunk? Tulajdonképpen így tehetnénk igazán tartalmassá az új esztendőt, hiszen abban aligha reménykedhe­tünk, hogy ez lesz az emelkedés éve a gazdaságban, a kultúrában, az egészségügyben vagy a tudo­mányban. Mi mégis birtokoljuk azokat a szinte láthatatlan eszközöket, ame­lyekkel reménységet és bizakodást önthetünk környezetünk kissé elfá­sult tagjaiba, s békességet szerezhe­tünk embertársainknak. A társada­lomnak erre a hétköznapi remény­ségre és békességre volna szüksége, s nyilvánvaló, hogy nem a politika csatamezején, nem a ferdítések és nagyot mondások révén találja meg. Legyünk hát mi, keresztények a hétköznapok kovásza. Nemes köte­lesség, igazi küldetés. De csak így lehet vidámabb az új esztendőnk, mint az elmúlt volt. Rónay László 1 I

Next

/
Thumbnails
Contents