Új Ember, 1997 (53. évfolyam, 1/2528-52/2579. szám)
1997-01-05 / 1. (2528.) szám
2 fiflmiere Katolikus szemmel 1997. január 5. Lapszél Ki mitől „tart”? Az európai zsidó közösségek vezetői strasbourgi találkozójukon az antiszemitizmus újjáéledésének problémáját is felvetették. „...éberségre van szükség" — mondta Strasbourg főrabbija, a többi között hazánkra is célozva. II. János Pál viszont nemrégiben így fogalmazott: „Ha megbocsájtásban élsz, békében lesz részed.” Inkább azért kellene hát ébernek lennünk, hogy megbocsájtásban, kölcsönös megértésben és kiengesztelődésben éljünk, s nem farkast kiáltanunk unos-untalan. Az azonban igaz, hogy nem árt ébernek lennünk. Mert itt-ott mintha az antikereszténység szellemét is ébresztgetnék némelyek. (r.l.) Alap és szerződés Örömmel üdvözöljük, hogy Romániában a szűk demokrácia hét esztendeje után az újabb (november)-decemberi fordulattal, a Demokratikus Konvenció győzelmével és a kereszténydemokrata Emil Constantinescu államfővé választásával megnyílt a lehetőség a hathatós változások előtt. Örömünkre szolgál az is, hogy a romániai magyarság érdekképviseleti és politikai szervezete, az RMDSZ — felismerve a lehetőséget és vállalva a felelősséget — részt kíván venni ebben az útépítésben. Megteremtődött a társadalmi alapja ezzel annak, sok egyéb mellett olyan szerződés is köttessék, mely Erdély történelmi egyházaitól elorozott javak visszaszolgáltatásáról is rendelkezik. Amiről az elmúlt hét évben legfeljebb az ígérgetésig jutottak el, és az „elérhető legjobb szerződés" (a mai magyar kormány nevezi így az általa még az előző román vezetéssel megkötött, s december 10-én a magyar parlament által ratifikált alapszerződést) még egy lábjegyzet erejéig sem tesz említést. Mindez egyelőre lehetőség egy olyan út kezdetén, melyen nem várható átfogó és gyors siker, ahol az eredmények csak hosszú, kitartó és következetes munkával valósíthatók meg. Hiszen az építés mindig nehezebb, keservesebb, mint a leépítés bármelyik formája. —te— Szállóige született A Magyar Tudományos Akadémia elnökének minapi beszédében egy olyan mondat hangzott el, amely alighanem szállóigeként fog tovább élni. Ez a látszólag nem túl finom kijelentés — „a polgár nem bunkó” — sajnos el kellett, hogy hangozzék, mert csak így hívhatja fel a szükséges nyomatékkal a szélesebb közvélemény figyelmét a szellemi és erkölcsi értékvesztésre, arra, hogy a műveltség és a vagyonosodás rendszerint elkerülik egymást hazánk legújabbkori történetében. Glatz Ferenc történészprofesszor megállapítása sokunk egyetértésével találkozott. Az alapvető kérdés azonban megmaradt: a szállóige után vajon mikor fog számottevő polgárság is megszületni a Kárpát-medencében? Fekete Gábor Várjon merjünk-e az idén, az új esztendő beköszöntével a régi üdvözléssel fordulni szeretteink, barátaink, magyar testvéreink felé? Merjünk-e boldog új esztendőt kívánni a vérgőzös 1945 búcsúzásakor és a fekete fellegekből és sűrű ködből kibontakozó 1946 érkezésekor? Merjünk-e? Szabad-e? Lehet-e? Bátorságért szívesen menekülnék a régi magyar századokba. Tudni szeretném, hogy a lechmezei vereség után mit éreztek, mit vártak a magyar özvegyek és árvák ezrei a holnaptól, az új esztendőtől? Szeretném érezni az érzéseket, amelyekben megremegett az első család, mikor a tatárdúlás után visszalopakodott a helyre, ahol nemrég otthona volt, az üszkös gerendákból újat tákolt s a fedél alatt összebújt? Mit gondolt, mit hitt és hogyan remélt? Szeretném tudni, hogyan bírták ki magyarok ezrei a bánatot, amikor fiaikat janicsárnak hurcolta a török s a vad martalócok támadásaitól rettegték asszonyaikat? Köszöntek-e egymásnak egyszerűen, komoran Szilveszter éjszakáján boldog újesztendőt? Hiába kérdezem, erre nincs felelet. A mindennapok dolgát, az egyszerű életek sorát nem írja meg a történelem. Adatokat közöl, királyok és hadvezérek harcait vonultatja elénk, s mikor ezt és így vastuk, tanultuk, talán azt hittük, hogy a történelmet ezek a kivételes lények, hősök és kiválóságok csinálják, a többi ember pedig csak nézi messziről, olyan hűvösen és olyan érintetlenül, mint mi a történelemkönyv beszédes betűit. Most aztán itt vagyunk 1945 számvetése idején, s tudjuk immár, érezzük kopott ruhánkon, lyukas cipőnkön, üres kamránkon és fagyos kezünkön, hogy mi a történelem, milyenek a nagy idők? Most ebben élünk, nagy időkben, történelemben, sőt világtörténelemben. És e fölött a szó fölött, „világtörténelem", ne fusson át a szemünk. Világrészek történetének része a sorsunk. Miénk a szenvedés, a kehely csordultáig. Éhség, fázás, nélkülözés mind a miénk. Rettegünk a holnapoktól a betevő falatok miatt, sápadó gyermekeink miatt. Veszély leselkedik ránk a sötét utcákon, s két falu között sokszor megtett gyalogmeneteknek gyakran kalandos a vége. Ránkszabadultak a legelemibb gondok, s felszabadultak a legaljasabb emberi ösztönök, mintha összetörtek volna a tízparancsolat kőtáblái, mintha sohasem kiáltották volna világgá Sión hegyéről a társadalmi rend alaptörvényeit: Ne lopj! Ne ölj! Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen! Mindez a miénk. Nagy időkben ez a mi kicsike, szomorú sorsunk. A világtörténelemből ennyi jutott ránk: a tűrés, a szenvedés. Ezzel bűnhődünk bűneinkért és viseljük a kisnemzetek sorsát. De lesz-e holnapunk? Érdemes-e így köszönnünk: boldog újesztendőt? Érdemes. Nemcsak a közkeletű latin mondás bölcsességében bízva, amely szerint „sub pondere eresett pálmán". Súlyok alatt növekszik a pálma, a növényvilág egyik legszebb sudárnövésű ékessége. Hanem magunk miatt, azok miatt az értékes gazdagodások miatt, amelyeket a szenvedés okoz. Ne ijedjünk meg ettől a szembeállítástól, hogy szenvedés és gazdagodás. Ne értsen senki félre. Messze túlhaladtuk már azt az egyoldalúságot, amely az állandósított földi nyomor hordozóinak csak a túlvilági boldogságban adott vigasztalást. Ezen túlvagyunk. A Szentatya a segítségünk, aki jelentette, hogy az erények gyakorlásához bizonyos fokú jólét szükséges. De a másik végletbe sem esünk, s nem hisszük, hogy a földön paradicsomot lehet teremteni. Szenvedés pedig volt a földön, s mindig lesz, még abban a félelem nélkül való életben is, amelyet az Atlanti Charta csillogtatott meg a világháború derekán az emberiség előtt. Panaszunk ma az, hogy embertelenül sok a szenvedés. Ám senki sem intézheti el a szenvedést azzal, hogy szükséges rossz a földön. A szenvedésben van annyi emberség, mint az örömben, legalább annyi, de inkább több. A szenvedésben könnyebb az egymásratalálás, mint az örömben. A bajban összeszorulunk, mint a viharvert madarak, összebújunk, s rájövünk, hogy mindnyájan magyarok együvé tartozunk. A szenvedésben megszűnik a közöny, kicsapódik a vad önzés, tárgytalanná válik a fukarság és zsugoriság, s megmarad, megmutatkozik a szeretet. Erre van a legnagyobb szükségünk. Szeretetre. Ha szeretetünk van, mindenünk van. Jegyezzük meg ezt jól és tegyük bele az életünkbe. Nekünk, magyaroknak, nagy rész jut a szenvedésből. Mintha ezen a télen kellene bepótolnunk, amit más nemzetek esztendőkön át viseltek el megkínzott Európánkban. Vállaljuk, mást nem tehetünk, s érleljük ki szenvedéseinkből a minél átfogóbb, minél teljesebb szeretetet, családunk, nemzetünk iránt. S talán tavaszon, amikor megpillantjuk az első zöld vetést, s megérezzük az első melegítő napsugarat, talán minden magyar testvérebb testvérnek érzi a másikat, talán a szenvedésben megújul bennünk a hazafiság, az a hazafiság, amelynek nem az a lényege, hogy kifelé gyűlöl, mindenkit gyűlöl, aki nem magyar, hanem az a hazafiság, amely befelé szeret, mindenkit szeret, aki magyar. így kívánjunk egymásnak az életünkhöz hűtet, a jövőnkhöz reményt, szenvedéseinkbe szeretetet, boldog újesztendőt! Isten áldásában. Varga Béla, a Nemzeti Főtanács tagja: Az új esztendő elé Az új esztendő eljövetelét boldog reménykedéssel szokták köszönteni az emberek. Az 1997-es sajnos nem sok jóval kecsegtet bennünket, ám mégsem adhatjuk föl a bizalmat az élni érdemes jövőben. 1945 végén Varga Béla, a Nemzeti Főtanács tagja írt lapunkba vezércikket az új esztendő elé. Akkor is súlyos helyzetben volt az ország. Helyzetünk ma sem kevésbé szorongató. Sokszor illetik kritikával külföldiek a magyar pesszimizmust. Amit sokan pesszimizmusnak neveznek, közép-európai realizmus. Amikor pedig nacionalizmust kiáltva marasztalnak el bennünket, nem egyébre támadnak, mint hazafiságunkra. Arra a reményre és akarásra, hogy megteremtsük — a minden oldalról bennünket szorongató ártó ideológiák ellenében — azt a bizonyos élni érdemes életet. Varga Béla jó fél évszázada megjelent írása egyszerre a keresztényi reménység hirdetése és a keresztényi cselekvés sürgetése. Varga Béla 1903-ban Börcsön született. Veszprémben szentelték pappá, majd 1929-47 között Balatonbogláron volt plébános. A Független Kisgazdapárt alapító tagja. 1945-ben a szovjet csapatok letartóztatták, halálra ítélték, majd szabadon engedték. 1946-47-ben a Nemzetgyűlés elnöke, 1947 nyarán menekülni kényszerült az országból. Az Egyesült Államokban az Emigráns Magyar Nemzeti Bizottmány vezetőjeként működött. 1991-ben hazatért, s idehaza hunyt el 1995-ben. Jegyzet a hétről Az állam és polgárai külföldi tudósítók nem egyszer csodálkozva és értetlenül jegyzik meg, hazánkban a lakosság túlnyomó többsége nem érzi sajátjának államát. Mintha szakadék volna közöttük, amely egyre szélesedik és a két fél között szinte végletes az elidegenedés. „A magyarok mindent megtesznek, hogy becsapják az államot, s nem vesznek tudomást arról, hogy a becsapott állam — ők". — így vélekedik az egyik helyzetelemző. Aki ismeri történelmünket, tudja, hogy az erőszakos elnyomatásnak — volt benne részünk — ez természetes következménye. A Bach-korszakban nemzeti erénynek minősült az elnyomók kijátszása, s nem volt ez másként 1948 után sem. Örökség? Megszokás? — ilyen kérdések is felvetődhetnek, ha a mai helyzettel szembesülünk. Vagy talán az a magyarázat, hogy megszoktuk az atyáskodó államot, s ha mostohának érezzük, ellenségessé válunk iránta? Ahol a demokráciának hagyományai vannak, ott az állampolgár államának öntudatos tagja, akár áldozatok árán is építi, gazdagítja. Ahol azonban ez a viszony egyenlőtlen, azaz az államérdeknek mondottak folyvást ellentétbe kerülnek a személyes vagy a kis közösségi érdekekkel, ott nem lehet kölcsönös megértésre számítani. Kiváltképp akkor nem, ha e viszonyból hiányzik az őszinteség, a nyíltság, ha folyvást ködösítenek és titkosítanak. Az őszinteség hiánya megmérgezi a mai magyar közéletet és gondolkodást. Akit egyszer becsapnak, gyanakszik, akit többször, az igazságot is hazugságnak gondolja. Hányszor csaptak be minket egyetlen év során? Ha végiglapozzuk a múlt évi lapok belpolitikai oldalait, elképedünk. Nagy és kicsi csalások áradata. Beteljesítetlenül maradt ígéretek egész sora. Ki csodálkozik ezek után, ha az emberek csak legyintgetnek, amikor erre az évre életkörülményei javulását ígérik neki, miközben áremelések híreivel — ezek sajnos mindig tényekké válnak — bombázzák, s bármit vásárol is, az bizony drágább, mint egy hete volt. Készen áll nagyon megnyugtató közhely: javult az állam külföldi megítélése, arról azonban nem beszélünk, milyen a belföldi megítélése. Az is javul? Kötve hiszem. Márpedig igazán nem elhanyagolható, mint vélekednek államukról saját polgárai, hiszen e viszony a jövő pillére. Nálunk e pillér recseg-ropog. Két parton állunk Az egyikről bombáznak, a másikon igyekszünk fedezékbe húzódni. Csekkek, felszólítások, intelmek és fenyegetések sortüzei zúdulnak ránk. Annak idején, az ántivilágban cikket írtam arról, hogy az állam és hivatalai szemében nem „ügyfelek", hanem „ügytizedek" vagyunk. Manapság inkább „fejős tehenet" írnék. Csak azt nem tudom, hová lesz a tej ára. A hirdetés szerint: „A tej, élet, erő, egészség." A valóságban csökkennek az emberhez méltó élet esélyei, gyengít a csüggedés, az egészség pedig... — dehát erről igazán eleget beszéltünk. A fedezékben élők esélyei sohasem egyenlőek azokéval, akik a fegyvereket birtokolják, így aztán abból kovácsolnak fegyvert, amiből lehet: indulatból, haragból, sérelmekből. Sajnos, ezeknek az érzelmeknek jogos az alapja, hiszen — nagyon finoman szólva — becsaptak és becsapnak bennünket. A törökök, ha valamelyik végvárat nem sikerült megvívniuk, szabad elvonulást ígértek védőinek, majd akardélre hányták őket. Manapság finomabbak a módszerek, ígéret és megegyezés ugyan van — csak épp nem teljesülnek. De akkor hogy lehet együttműködést várni a rászedettektől? A mi haditervünk néhány pontját már megfogalmazta szociális körlevélben püspöki karunk. Valóban nem lehet nemesebb és hitelesebb célkitűzésünk, mint hogy igazságosabbá és testvériesebbé próbáljuk tenni világunkat. Ehhez persze karizmatikus személyiségek is kellenek, s azoknak mintha híjával lennénk. A politika nem feltétlenül kedvez informálásuknak, így inkább azt az aktív közéleti kereszténységet kellene a nevelés középpontjába állítanom, amelyet a KÁLOT, a KALÁSZ és a többi hasonló szervezet aktivistái valósítottak meg, átformálva az egyszerű emberek céllátását és gondolkodásmódját. Néha olyan érzésem támad, mintha némelyek belülről is szándékosan keltenének ellenkezést, megosztottságot. Kitűnő kezdeményezéseket juttatunk zátonyra rejtelmes okok miatt. A körlevél hatásának, az iránta megmutatkozó társadalmi érdeklődés és rokonszenv csökkentésének céljától vezéreltetve is megfigyelhetők ilyen jelenségek. Ezek azonban nem hatálytalanítják a benne kifejtettek érvényességét. Valóban tennünk kell az igazságosabb, testvériesebb világ megteremtéséért. Egy olyan világ építésén kell munkálkodnunk, amelyben közös földön, együtt és egymásért cselekszünk. Ez lehet a mi újévünk egyik legszebb célkitűzése. Rónay László