Új Ember, 1999 (55. évfolyam, 1/2632-52/2683. szám)

1999-01-03 / 1. (2632.) szám

á »11A • • Örömhír A napkeleti bölcsek. Amikor Jézus a júdeai Betle­hemben megszületett, Heródes király napjaiban bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és ér­deklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csil­lagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki." Ennek hallatára Heródes király meg­riadt, és vele egész Jeruzsálem. Összehívta valamennyi főpa­pot és a nép írástudóit, s tuda­kozódott tőlük, hol kell a Mes­siásnak születnie. Azok azt vá­laszolták: „A júdeai Betlehem­ben, mert így jövendölte a pró­féta: Te Betlehem, Júda földje. Éppen nem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között. Mert belőled származik majd a vezér, Aki népemet, Izraelt kormá­nyozza." Erre Heródes titkon hívatta a bölcseket és pontosan megtu­dakolta tőlük a csillag föltűné­sének idejét. Majd ezekkel a szavakkal küldte őket Betle­hembe: „Menjetek, tudakozód­jatok gondosan a gyermek fe­lől. Ha megtaláltátok, jelentsé­tek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki. Azok, miután meghallgatták a királyt, elin­dultak. És lám, a csillag, me­lyet napkeleten láttak, előttük haladt, amíg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyer­mek volt. Amint megpillantot­ták a csillagot, igen megörül­tek. A házba lépve, ott látták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva hódoltak neki. Az­tán fölnyitották kincsesládáju­kat és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirrhát. Miután álmukban figyelmezte­tést kaptak, hogy vissza ne for­duljanak Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. (Mt 2,1—12) 2 filámier*­__________Lelkiség 1999. január 3. Az Ige megtestesülésének ünne­pe (karácsony) nem fejeződik be Jé­zus körülmetélésének napjával (ka­rácsony nyolcada). A megtestesülés ugyanis csupán csak kezdet, önma­gában még nem jelenti az emberi­ség és benne önmagunk megváltá­sát. Nem véletlen, hogy a kará­csonyi ünnepkör liturgikus szöve­gei utalnak az Úr szenvedésére és feltámadására. Várakozásunk, ad­ventünk majd csak húsvét hajnalán fog beteljesedni. Vízkereszt napja, az Úr megjelenésének ünnepe — görögül Epifánia — mindezt sejteti, sőt bizonyos értelemben már előre­vételezi. Kétségtelen, karácsony ünneplése a mai vasárnapon bonta­kozik ki a leggazdagabban. „Amikor Jézus a júdeai Betle­hemben megszületett, Heródes ki­rály napjaiban bölcsek jöttek nap­keletről Jeruzsálembe" (Mt 2,1). Bölcsek, vagyis mágusok, perzsa papok, csillagászok, asztrológusok, netán varázslók, akik a csillagokból olvassák ki az istenség akaratát, akiket aztán a hagyomány később királyoknak ír át (vö. Zsolt 72,10 sk), népiesen pedig „háromkirá­lyoknak". „Lángos csillag állt felet­tünk" (József Attila) — járását kö­vetve kerekednek föl, indulnak el és érkeznek meg a zsidók szent vá­rosába. Olyan emberek ők, akiket felismerünk: nem a régvolt múlt­ban, hanem a jelenben, közvetlen közelünkben, közöttünk. Nem val­lásosak, még kevésbé hívők a szó hagyományos értelmében, de nyugtalan keresés űzi, s az igazság élre hajtja őket. Figyelemreméltó: a csillag Izrael­ben szem elől tűnik, úgyhogy a mágusoknak Jeruzsálemben érdek­lődniük kell: „Hol van a zsidók új­szülött királya?" (2,2) De miután meghallgatják az írástudókat és en­gedelmeskednek felvilágosításuk­nak, újra láthatóvá válik a Jeruzsá­lemből Betlehembe vivő hat kilo­méternyi úton, sőt megáll „a hely fölött, ahol a Gyermek volt" (2,9). Az is elgondolkodtató: „egész Jeru­zsálem", azaz Izrael vallási vezető­sége és a nép a bölcsek láttán és kérdésük hallatára „megriadt" (megrémült, rémületbe esett, meg­döbbent, félt. Máté a 14,26-ban ugyanezzel az igével fejezi ki a ta­nítványok hitetlenségét és félelmét, melyet a vízen feléjük közeledő Jé­zus váltott ki belőlük), ahelyett — ezt várnánk —, hogy szívből ör­vendezett volna. Heródes, a Róma kegyelméből uralkodó, törvényte­len, félig pogány és gátlástalan ki­rály pedig „összehívta az összes fő­papokat és a nép írástudóit", hogy megtudakolja, hol kell a Messiás­nak születnie (vö. 2,4). E jelenet a Zsoltárok könyvének szavait vil­lanthatja emlékezetünkbe (2,2): „Összegyűlnek a föld királyai (a fe­jedelmek együtt tanácskoznak) az Úr ellen és felkentje ellen." Heródes és a főtanács magatartá­sa, valamint a mágusoké szöges el­lentétben áll egymással. A Keletről jött látogatók a természet ismerete révén Betlehemben felfedezik a ter­mészet alkotóját, Heródes és vele egész Jeruzsálem viszont az íráso­kat böngészi, és képtelen megtalál­ni a Gyermeket. Miközben a böl­csek az újszülött király felől érdek­lődnek, Heródes és környezete sö­tét aggodalma már előrevetíti a Jé­,­zus jeruzsálemi bevonulásáról tu­domást szerzett zsidó vezetők félel­mét. Heródes szorong, a bölcsek meg nagy örömmel örvendeznek (2,10). A főpapok és írástudók jól tud­ják, hol kell a Messiásnak megszü­letnie (vö. Mik 2,10), mégsem gon­dolnak arra, hogy Betlehembe menjenek, mint az idegenek. És va­jon velünk nem fordulhat-e elő ugyanez? — kérdezzük megren­dülve. Tudjuk, hol találhatjuk meg Krisztust; tudjuk, mit kíván tőlünk Krisztus; tudjuk, milyen mértékkel fog megítélni bennünket. Igen, mindezt tudjuk, csak épp nem gon­doljuk végig, mit is jelent ez szá­munkra. S ha így áll a helyzet, ak­kor talán megérhetjük, hogy kívül rekedünk, miközben bekerülnek, akik szemernyi igazságtól meg­érintve elindulnak a teljesség felé. Várakozunk, s addig várakozunk, míg szert nem teszünk megrendít­­hetetlen bizonyosságra, ahelyett, hogy vállalnánk — velünk egy úton haladó embertársainkkal — Jézus keresésének kockázatát. Mert csak ha kimoccanunk bizton­ságosnak vált köreinkből, jutha­tunk célba. „Aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtó nyílik" (Mt 7,8). A bölcsek zörgetnek, és ajtó nyílik előttük, keresnek, és megtalálják az újszülöttet, s amit kérnek, megkap­ják: „megpillantották a Gyermeket anyjával, Máriával" (2,11). Az új­szülött király előtt a pogányság képviselőiként (vö. olvasmány: íz 60,1—6) nagy örömükben térdre esnek az újszülött király előtt és hódolnak neki. És minthogy király elé csak ajándékokkal illő járulni, megnyitják kincsesládáikat: ara­nyat, tömjént és mirrhát adnak ne­ki. A hangsúly kevésbé az ajándé­kok értékére­ esik,­még csak nem is szimbolikus jelentésükre, hanem magára az ajándékozás tányéré. De mivel is ajándékozhatjuk meg a ki­rályt, aki vízkeresztkor újszülött, nagypénteken pedig a kereszten függve a zsidók királya? Egyrészt talán idővel, azzal, hogy időt fordí­tunk keresésére, és arra, hogy éle­tünket megpróbáljuk egyre inkább az övéhez igazítani; másrészt meg tán azzal, hogy azokhoz fordulunk, akik a leginkább hasonlítanak Jé­zushoz, a „legkisebbekéhez (vö. Mt 25,40). A Jézussal való találkozás után megváltozva, „más úton" (2,12) té­rünk vissza hétköznapjainkba. A gyermekben a megfeszített Szolgát és a feltámadt Urat, az emberben az Istent szemléltük. Mint Isten gyermekei és Jézus Krisztus társ­örökösei (vö. Ef 3,6, a mai szentlec­kében) megyünk a „népek" közé (vö. Mt 28,18—20), nemzedékünk szélső határa, életünk végső pere­me felé, s mindeközben az Úr és az ő végső epifániája elé (vö. Mt 25,6). Sulyok Elemér : „Láttuk csillagát" Hová emelte a szellem ezt a töré­keny teremtést! Hogy megerősítet­te! Sohasem kedvelte a gyakorlati életet, s amikor Konstantinápoly pátriárkájává akarták megválaszta­ni — de többen a püspökök közül kifogásolták —, ezt mondta: „Ha miattam van a vihar, azt mondom Jónással: fogjatok meg, és dobjatok a tengerbe. Én sohse kívántam a püspökséget; ha­­úgy gondoljátok, visszatérek magányomba." S ezt tette Gergely, a Nazianzoszi, a keleti egyház Isten-tudósa. Elbú­csúzott a híveitől, a remeteélet foly­tatója lett, feloldódott egészen a „lélek örök dolgaiban". Érzékeny, modern alkat, költői adottsággal, a szó művésze a reto­rikában. Amikor elérte a halál, ver­seit javítgatta a keresztény ifjúság számára, mivel azt akarta, hogy mentesüljenek a pogány szerzők „varázslataitól". Ebben volt tapasz­talata: a IV. század Athénja a filozó­fiát összevegyítette a mágiával, a fi­lozófusok zömmel keresz­tényellenesek voltak. Maradt tehát az ékesszólásnál, a bölcseletben a régiekről: Platonról, Arisztotelész­ről elmélkedett, megmaradt a leg­jobb forrásoknál. Ma már szokatlan arról olvasni, hogy valakit az apja szentel pappá. A jómódú polgárt, akinek birtoka lesz majd a fiú remetei magánya. Filozófus lett, vagyis szerzetes a kor fogalmai szerint. Lemondott a retorikáról, pedig jeles szónok, volt, de visszavonulá­sa, magánya a tiszta beszéd érlelő­jévé vált, arannyá a szájon, a szív­ben. „Mesterfogásai" a beszédben sohasem cséplései a fogalmaknak, fellángoló stílusa a hit erős jele: „Tegnap Krisztussal megfeszíttettem, megdicsőíttettem vele ma. Tegnap vele meghaltam, ma ismét élek vele. Tegnap eltemettettem vele, ma feltámadtam ve­le." Az alliteráló szavak, a ritmus­bőség, a kép, az élmények szinteti­kus összekapcsolódása beszédei­ Az Isten-tudós . 1* Nazianzi Szent Gergely­ ben mindig az átélés hőfokáról ta­núskodnak. Mondataiban lobog a Lélek, a hittitkok tartalma azzal a sugárzás­sal telítődik, amelynek bibliai hát­terében távoli párhuzamok allego­rikus, metaforikus képjel-rendszere húzódik. Nincs-e ebből is valami a XX. század örökségében? Nálunk Ady tudta a legmeggyőzőbben ki­mondani: „Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek." Ars poeticára emélkeztető sűrí­­tettségében mintha ott lenne az a szimbólum-rejtettség is, melyet sok-sok évszázaddal korábban Na­­zianzosz püspöke ekként fejtett ki: „A fény, amely elragadta Illést a tűz­szekéren anélkül, hogy elemésztette volna azt, akit magával ragadott, min­denekelőtt a keresztségi megvilágosítás, amely üdvünk titkát rejti magában." A fény a nyugati kortársnál, Ambrus­nál, Milánó püspökénél egyenesen a „trón" felé sodor. Illés szekere: „Istenhez vezető kocsi" — mondja Gergely, miközben az ószövetségi helyeket sorjázza, amelyek megvi­­lágosításunkat előre jelzik. Illés föl­emeltetett, s miután átkelt a Jordá­non, a lovak elragadták a menny felé. Domitilla katakombájának rej­télyes freskóján mintha a Jordán kékje fénylene, és szarkofágok né­ma kőlapjain a víz és a hullámok játékában ott van a kocsit vezető alakja is. Az erő, amely a prófétát egekbe ragadta, a „lovak" megne­vezést kapta. Aki elmerül Krisztus­ban, az a keresztség által olyan erős, hogy társul ahhoz az Erőhöz, amely egykor Egyiptom kocsijait a tengerbe süllyesztette. De ehhez az erőhöz a szentség vizére van szük­ség. Íme a víz elemi szakralitása itt is; tisztulás, fölemelkedés függ tőle, amint Salamon ódájában énekli: „Fölemelkedtem az igazság fényén, mint kocsin, és az Igazság megragadott irányított..." Tüzes szívek — tüzes szekerek, átizzított lét — a Létben, vízen át­kelő hajó, a szellem gyönyörű esé­lye, amelynek alávettetik költő és próféta. Érthetőbb már, ha arra gondolunk, Tertullianus az egyhá­zat miért nevezte bárkának. Hajó és szekér egyazon szó a kor görög műveltségi nyelvében. Volt Gergelyben valami abszolút abból az időfogalomból, amelyről legújabban Roman meditál (lásd: A héber és a görög gondolkodásmód egy­bevetése): „Igazi kereszténynek len­ni és Krisztusban valóban hinni... annyit jelent (és Kierkegaardra hi­vatkozik), mint átugrani és elfelej­­teni a tőle elválasztó évszázadokat, egyidejűvé válni Jézussal, apostola­ival és ellenfeleivel, benne az egy­szerű, félreismert rabbit látni és hallani, s ennek nyomán a lélek egész szenvedélyével mellette dön­teni, mert benne Isten Fiát ismerjük fel." Életünk gondolatát. Tóth Sándor A hét liturgiája JANUÁR 3., VASÁRNAP. VÍZ­KERESZT, URUNK MEGJELE­NÉSE; FŐÜNNEP (Gyöngyvér, Benjámin, Genovéva) — Iz 60,1-6 — Ef 3,2-3a,5-6 — Mt 2,1-12. — Énekrend: Ho 43 - ÉE 523, 415, Ho 43 - ÉE 59, Ho 44 - ÉE 525, Ho 41 - ÉE 55. — Zsolozsma: II. zsol­tárhét JANUÁR 4., HÉTFŐ (Angéla, Titusz, Leóna) — ljn 3,22-4,6 — Mt 4,12-17,23-25. JANUÁR 5., KEDD (Simon, Emília) — ljn 4,7-10 — Mk 6,34- 44. JANUÁR 6., SZERDA (Gás­pár, Menyhért, Boldizsár) — ljn 4,11-18 — Mk 6,45-52. JANUÁR 7., CSÜTÖRTÖK — Pengaforti Szent Rajmund áldozó­pap emléknapja (Attila) — ljn 4,19-5,4 — Lk 4,14-22­. JANUÁR 8., PÉNTEK (Gyöngyvér, Szeverin, Szörény) — ljn 5,5-13 —Lk 5,12-16. JANUÁR 9., SZOMBAT (Mar­cell, Juliánusz) — ljn 5,14-21 — Jn 3,22-30. JANUÁR 10., VASÁRNAP, URUNK MEGKERESZTELKE­­DÉSÉNEK ÜNNEPE (Melánia, Vilmos) — Jz 42,1-4,6-7 — Ap- Csel 10,34-38 — Mt 3,13-17. — Énekrend: Ho 45 - ÉE 523, Ho 45 - ÉE 61, Ho 134 - ÉE 163, Ho 274 -ÉE 361. é­s Rainer Maria Rilke Az Áhítat könyvéből Kiolthatod szemem­re: látlak, tömd be fülem, hallom szavad, láb nélkül is kúszom utánad, száj nélkül hívlak hallgatag. Törd le karom, én átölellek szívemmel mint egy csoda­kézzel, fogd le szívem, lázas velem ver, s ha agyamat zúzod te széjjel, véremre veszlek új erővel. (Fordította: Kosztolányi Dezső) V___________ /

Next