Új Ember, 2001 (56. évfolyam, 1/2737-52/2787. szám)
2001-01-07 / 1. (2737.) szám
Népek jönnek világosságodhoz A Vízkereszt ünnepén felolvasandó szentírási szövegek közös mondanivalóját a szentlecke szavaival foglalhatjuk össze: „Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és az evangélium által részesei az ígéreteknek." A pogányok üdvösségére vonatkozó ígéret igen szép megfogalmazását tartalmazza az ószövetségi olvasmány, amely Izaiás könyvének harmadik (Trito-Izaiásnak tulajdonított) részéből való. A próféta az eljövendő üdvösség megvalósítási helyének tekintett Jeruzsálemhez intézi szavait. A jövendölés első részének hátterében — Claus Westermann német biblikus szerint — az Úr megjelenésének (epifániájának) ősi motívuma áll, de erősen módosított formában. A régebbi szövegek Jahvét mint hős harcost mutatják be (Bír 5,4-5; Zsolt 18,8-16), a prófétai szakaszban ellenben egyedül a világosság, az Úr dicsőségének a felragyogása az „epifánia" jele. Az Úr világossága, amely a prófécia későbbi, mai olvasmányban már nem szereplő része szerint „örök világosság" (Jz 60,19), csak Jeruzsálemre árad ki, a föld többi része továbbra is sötétségben marad. Ám a világosságban álló városnak nagy vonzóereje van: népek és királyok zarándoklatát indítja el. A zarándokok persze nem üres kézzel jönnek, hanem nagy rakományokban kincseik sokaságát hozzák magukkal, és „az Úr dicsőségét zengik". Az evangéliumban elbeszélt eseményt, a napkeleti bölcsek látogatását a fenti prófécia első, kezdeti megvalósulásának tekinthetjük. Valószínű, hogy az evangélista is ezen prófétai szöveg fényében fogalmazott. Igaz, a bölcsek zarándoklatának közvetlen célja immáron nem Jeruzsálem. Ez csak közbülső állomás, ahol a zarándokok információt kérnek a „zsidók újszülött királya" felől. Jeruzsálem Máté szövegében nem Isten dicsőségének megnyilvánulási helye. Ellenkezőleg: a Messiás-király születésének hírére Heródessel együtt egész Jeruzsálem megrémül, ami a bizonytalanság és a hitetlenség jele. A város egyébként a későbbiek folyamán is folytonos ellenállást tanúsít Jézussal szemben (vö.: Mt 23,37). A bölcsek látogatásának végső célja Betlehem, amely Dávid származási helye. Mikeás híres, az evangéliumi szakaszban is idézett jövendölése szerint Betlehemből való az új Dávid, a Messiás is, aki által Isten új kezdetet valósít meg az üdvösségtörténetben. Jézusban, a Betlehemben született Messiásban vált láthatóvá Isten dicsősége, miként azt a János-evangélium bevezető himnusza hirdeti: „Láttuk dicsőségét az Atya Egyszülöttjének dicsőségét" (Jn 1,14). Ő az, aki — a csillag útján — világosságával magához vonzza a pogányok képviselőit, s ő az, akinek küldetése, hogy a „pogányok világossága" (Lk 2,32), sőt a „világ világossága" (Jn 8,12) legyen. Érdekes, hogy Máté evangélista a Jézus nyilvános működését meghirdető szakaszban (Mt 4,12-17) éppen azt hangsúlyozza, hogy Jézus az igehirdetésével és tetteivel világosságot hozott a „pogányok Galileájának" nevezett terület lakói számára (Mt 4,14-16). Ugyancsak Máté hangsúlyozza a hegyi beszédben, hogy a tanítványok is azt a feladatot kapták, hogy — Krisztus világosságától áthatva — „a világ világossága" legyenek. Jézus mint Messiás hozza létre azt az új közösséget, amely mint „a hegyre épült város" (Mt 5,15) a régidőbeli Jeruzsálem szerepét tölti be: általa árad az Úr világossága a nemzetekre. Amikor a mai ünnepen a bölcsekhez hasonlóan hódolattal köszöntjük a Gyermeket, akiben az Isten jelent meg közöttünk látható alakban és minden nép számára felragyogtatta dicsőségének fényét, ne feledjük: Krisztus világosságát az egyháznak kell őriznie és tovább sugároznia. Nekünk, az egyház tagjainak jut osztályrészül az a feladat, hogy egyéni és közösségi tanúságtételünkkel vonzást gyakoroljunk környezetünk felé és az Úr dicsőségének felismerésére és elismerésére ösztönözzük őket. „Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van" (Mt 5,16). Kocsis Imre JEGYZETEK A LITURGIÁRÓL Zsoltárimádság az egyházért Akadály lehet a zsoltárimádságban, ha az imádságot csak úgy tudjuk felfogni, mint személyes, saját dolgainkról való „beszélgetést" az Istennel. Egyrészt imádság az is, ha nem kérünk, hanem örömmel és hálaadással szemlélünk valamit. Másrészt meg kell tanulnunk azt is, hogy ne magunkért, hanem az egyházért és az egyház dolgairól imádkozzunk. Vannak zsoltárok, amelyeket csak így, ebben a közösségi érzületben tudunk jól elimádkozni. Vegyük példának a 131. zsoltárt („Emlékezzél meg, Uram, Dávidról..."). A zsoltár ószövetségi értelmében először visszaemlékezik arra az időszakra, amikor a választott népnek még nem volt szentélye, a frigyláda helységről helységre vándorolt. Dávid volt az, aki „engedelmes fáradozással" állandó hajlékot akart építeni az Úrnak. Amikor fia, Salamon a templomot felszenteltette, az állandó szentélyhez állandó papság is tartozott, mely „igazságba öltözötten" szolgált állandó imádsággal és áldozatokkal az Úrnak. Az Úr ígéretet tett Dávidnak: „ágyékod gyümölcsét királyi trónodra ültetem". Megígérte azt is, hogy ő örökké ott fog lakozni szentélyében népe között, hogy papjait kegyelembe öltözteti, s hogy a királyon, a papokon és a megszentelt népen majd „kivirágzik az ő szentsége". Amikor a zsoltárt imádkozzuk, először is örülünk annak, hogy Isten az emberiségből egykor népet választott magának, felállította szentélyét és papokat rendelt az áldozatokra és imádságra. Ámde tudjuk, hogy a Sion-hegyi szentélyt lerombolták. Akkor hát becsapta az Úr az ő népét ígéretével, mely szerint „ez az én nyugodalmam örökkön örökké, itt lakozom, mert ezt választottam"? Nem, hiszen a zsoltárban a közvetlen ígéreteken túl elhangzik egy távolabbi ígéret is: „ágyékod gyümölcsét királyi trónodra ültetem". Jézus ez, akit Gábriel is erre az ígéretre hivatkozva nevez meg Máriának. És Jézus megmondta: „eljön az idő, amikor nem Jeruzsálemben és nem a Gerázim hegyén, hanem a földön mindenütt igaz módon fogják imádni az Istent." Az ószövetségi templom, oltár, áldozat és papság csak előképe volt az újszövetségi templomnak, oltárnak, áldozatnak és papságnak. Jogos tehát, hogy e zsoltár szavával hálát adjunk Istennek azért, hogy látható egyházat adott nekünk, hogy üdvösségét nem csalóka bizonytalanságban kell keresnünk, hanem új Siont választott magának, mely ugyan nem itt vagy ott van, hanem mindenütt az egész világon, de mégsem csak képzeletünkben van jelen, hanem látható módon. Ezt a zsoltárt az tudja helyesen imádkozni, aki örvendezik és hálát ad azért, hogy van egyházunk, van templomunk, van oltárunk, vannak papjaink. És imádkozik azért, hogy ezt az új Siont megbecsüljük, s imádkozik azért, hogy papjaink valóban igazságba öltözzenek, kegyelemben éljenek és szolgáljanak az Úrnak, hogy rajtuk, és mindnyájunkon „kivirágozzék Isten szentsége". Dobszay László Pierre Emmanuel A második születés (részlet) A lényegileg igazmondó nő aki Álmomban lélegzik hogy lélegezhessem Önmagában formál engem és magát bennem: Éva, Ősanya és bimbózó Beatrice. Melyiknek Fia vagyok és melyik a lányom? Tisztelni a szűz anyát, a ráncosat, a fiatalt Amelyiknek szívem most hát miután sírja volt Ház hova visszatérek és éj után Hogy ő a nő megtanítson meghalni. Meghalni: e nélkül megszületni maszlag Meghalni: e nélkül elapad az éj teje az embernek Aki nem találja többé útját házába, saját szívébe. (Fordította Szabó Ferenc) u 2 Újlunkt-Lelkiség 2001. január 7. A Szent Bölcsesség templomot épített A világban mintha újra jelentkeznék a teológiai érdeklődés, vagyis a transzcendens érzékenység. Az egyházi év ünnepei mind alkalmasak az elmélyülésre-elmélyítésre, ha valaki önmagával is szeretne szembesülni, hogy feltámadjanak benne „az első szent napok látomásai". Az első ártatlanságéi, amelyek a gyerekkorral járnak karöltve, s melyeknek mélységében a teremtés érintetlenül maradt Szépségét szemléljük. Életünket a Szentháromság élete öleli át; titkát senki sem érti meg, mégis érezzük: bennünk lakik. A IV. század irodalmában e titok számtalanszor előfordul, sőt központi gondolat lesz. Ismerős a Szent Ágostonról szóló legenda, a tengerparti gyermek és az egyházatya párbeszéde, és itt van az „újesztendei" neves szent, Nazianzi Gergely, akinek neves mondását sokszor idézték (ugyancsak a IV. századból): „Nem másvalaki és másvalaki, hanem másvalami és másvalami egyesült Jézus Krisztus személyében." A „másvalaki és másvalaki" Isten Fiát és az Emberfiát jelenti, a „másvalami és másvalami" az isteni és az emberi természetet. Erre hivatkozva mondja: Krisztus kettős természete miatt Máriát Istenszülőnek kell nevezni — ahogyan már Órigenész és mások tették korábban. Krisztus titkának alapvető kérdéseit Gergely pontosan látta, jóllehet, az általa használt fogalmak még nem mindig megfelelőek. A Szentháromságról elmélkedve, Krisztus (isteni és emberi) személyéről szólva a kereszténység egyik nagyon fontos tételét fogalmazza meg, a mi fogalmaink szerint ezt: Szűz Mária Jézus Krisztus édesanyja, vagy amint Lukács evangéliumában olvassuk: „Az Úr anyja". A II. vatikáni zsinat az istenanyaságról fejti ki teológiai tanítását. A modern hazai keresztény költészetben Rónay György három sora az Annunciációból (Angyali üdvözlet): „A Teremtés lélegzetfojtva hallgat, / S Gábriel szárnyain az Isten / várakozása foszforeszkál" tökéletes képszerűséggel fejezi ki az istenanyaság lényegét: a kimondott igenre várt a teremtés, amely szó következménye, hogy az Ige (Verbum) testet öltött, így lett a Szent Szűz az üdvtörténet központi eseményének „szereplője". A pesti ferencesek templomának Mária-kápolnájában van egy különösen szép olajkép: „Mária karján az isteni Lény", alatta szalagfelirat: „Az Anya ölén ül az Atya bölcsessége". A Nazianzi Gergely által is kimondott Istenszülő igazsága kétségtelenül „testvériesül" a Bölcsesség rejtélyes fogalmával, amelyről könyveket írtak. A tudós írások mellett persze megjelenik a XX. század keresztény eszmeiségű szépirodalma, benne a nem könnyen olvasható „titkok kútjait járó" francia Pierre Emmanuel életműve (akit kevésbé vagy egyáltalán nem emlegettek Magyarországon az elmúlt ötven évben, hogy mégis vannak, akik tudnak róla, az elsősorban Szabó Ferenc jezsuita érdeme). Ki ez a Bölcsesség? Ismeretes, hogy az ókori Keletet a bölcsesség keresése jellemezte. Ilyen természetű irodalmat hagyott ránk például Egyiptom, a „hét bölcs" pedig legendás valóságnak örvendett a görög világban. Az antik bölcsesség inkább gyakorlatot jelentett: okos gondolkodásból eredő cselekvést, a boldoguláshoz. Ehhez persze világszemlélet kellett, erkölcsi szabályok kidolgozása, vallásos motiváció. Minderre gondolva mondható: az ókor humanizmusának lelke a bölcsesség. Aztán a bibliai kinyilatkoztatásban „Isten Igéje is bölcsesség formát ölt", de pontosan kell értelmezni: a kinyilatkoztatás (fejlődésének egy bizonyos szakaszában) nem alakult át a bölcsesség humanizmussá, miként a művelt pogány népek életében a bölcsesség megjelent. Bölcsesség és kinyilatkoztatás összefüggéséből talán elegendő kiragadni Dánielt, aki feltárja az isteni „misztériumokat", azonban nem emberi bölcsességgel: Isten Lelke, aki sátrazik, magasabb fokú bölcsességgel ajándékozza meg. A választott nép száműzetés utáni írástudói a bölcsességet megszemélyesítik. Sirák fia könyvében a bölcsesség olyan szerelmes, hogy az ember „megtelepszik a háza közelében", rábízza gyermekeit. Háziasszony, vendégségbe hív. Mindebből (is) következik: a bölcsesség mint személy, nőnemű, s ez nem csupán nyelvi fordulat. További töprengést vált ki ha megfontoljuk: az emberi bölcsességnek „isteni forrás van". Isten annak adja, akinek akarja, hiszen ő maga a Bölcs. A szent írók tehát Istenben látják ezt a Bölcsességet. Isteni valóság — írják, amely mindig létezett és létezik. XX. századi gondolkodó (vallásbölcselő), Szergej Bulgakov (keleti egyházatyákat, Nazianzi Gergelyt is követve) azt írja, hogy „a Bölcsesség (görögül: Sophia) nem személyes lét", eleven lény. „Az Isteni világ él, mert Istenben nem lehet elképzelni valamit, ami ne élne. Az élet ereje, tüze pedig a szeretet, és Istenben élni azt jelenti: szeretni. A nem személyes szeretet nem ismeri azt az önmegtagadó, áldozatos állítást, amely kifejezi az isteni, háromszemélyű szeretetet (...) E szeretetnek más a természete: csak tartozni tud máshoz odaadva magát (...), s ebben az odaadó 'nőies' szeretetben tudja megvalósítani az élet erejét, a szeretet boldogságát. A Bölcsesség (Sophia) szeretete ebben (de csak ebben) az értelemben nőies. A feleség, a menyasszony bibliai képei, melyeket az egyházra alkalmaztak, ősforrásukban a Bölcsességre (Sophiára) vonatkoznak'.". A szentírási kinyilatkoztatásra hivatkozva mondhatjuk: Istenben van anyai vonás; a gyengédség a prófétáknál az anyaméhet (szívet) jelenti; például Jeremiásnál olvasni: „Szívemnek meg kell indulnia, meg kell könyörülnöm rajtuk." Yves Congar — zsinati teológus — amikor a Szentlélekről elmélkedik, foglalkozik Isten „nőiességével" is; keleti patrisztikus hagyomány, a misztika alapján „a Szentléleknek, az Atya és a Fiú közti szeretetnek tulajdonítja a nőies gyöngédséget (...) A Szentlélek szerepe természetfölötti (kegyelmi) életünkben szintén anyai: általa születünk új életre." (Szabó Ferenc: Szomjúság-forrás) Hogy a Lélek „anyai" hivatását újabban túlságosan Máriára testálják? Talán érthető a kor árvaságában, amikor a képi gondolkodásban, a transzcendenciaigényben ismét a megjelenítő értelmezés kap első helyet; az anyai lélek gondoskodása Szűz Máriához erősebben kapcsolódik, az Istenanyához, aki (ha Éva, az elanyagiasodott emberiség ősképe) az ember mellé áll, szolgálja Istent, a szeretet áldozatos példája (a „szeretet forrásának" nevezi a XIII. század), akinek élén minden időben a Bölcsesség, a Gyermek foglal helyet. Tóth Sándor A hét liturgiája JANUÁR 7., VASÁRNAP — VÍZKERESZT, URUNK MEGJELENÉSE — FŐÜNNEP (Rajmund, Attila) — Iz 60,1-6 (Az Úr dicsősége felragyogott fölötted.) — Ef 3.2-3a. 5-6 (A Szentlélek kinyilatkoztatta, hogy a pogányok is társörökösök.) — Mt 2,1-12 (Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.) — Énekrend: Ho 43 — ÉE 523,415, Ho 43 — ÉE 59, Ho 44 — ÉE 525, Ho 41 — ÉE 55. JANUÁR 8., HÉTFŐ — Urunk megkeresztelkedésének ünnepe — (Gyöngyvér, Szeverin, Szörény) — 1z 42,1-4,6-7 — ApCsel 10,34-38 — Mt 3,13-17. JANUÁR 9., KEDD (Marcell, Juliánusz) — Zsid 2,5-12 — Mk 1,21-28 — Zsolozsma, I. zsoltárhét JANUÁR 10., SZERDA (Melánia, Vilmos) — Zsid 2,14-18 — Mk 1,29-39. JANUÁR 11., CSÜTÖRTÖK (Ágota, Szalvia, Tasziló) — Zsid 3,7-14 — Mk 1,40-45. JANUÁR 12., PÉNTEK (Ernő, Erna, Cezarina) — Zsid 4,1-5.11 — Mk 2,1-12. JANUÁR 13., SZOMBAT — Szent Hiláriusz (Vidor) püspök és egyháztanító emléknapja (Veronika, Vidor) — Zsid 4,12-16 — Mk 2,13- 17. JANUÁR 14., ÉVKÖZI 2. VASÁRNAP (Bódog, Félix) — 17 62,1-5 (Az Úr úgy szereti választott népét, mint menyasszonyát a vőlegény. Sión és Jeruzsálem a választott nép jelképe.) — Ibor 12,4-11 (Egy és ugyanazon Lélek osztogatja a különböző adományokat tetszése szerint.) — Jn 2,1-11 (Jézus első csodája a galileai Kánában.) — Zsolozsma: II. zsoltárhét — Énekrend: Ho 45 — ÉE 523, Ho 45 — ÉE 61, Ho 134 — ÉE 163, Ho 274 — ÉE 361.