Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)

2002-01-06 / 1. (2788.) szám

2 2002. január 6. Újítinfo-Lelkiség .HITELES LITURGIÁT” (4.) Azok a követelmények, melyeket az új római instruk­ció a liturgikus fordítással szemben támaszt, első pilla­natra talán megijeszthetik az olvasót. De nem kell a null­­pontról indulnunk. Most nem a meglévő, két évtizede hasz­nált fordításokra gondolunk, hiszen azok jó szándékkal, de más ideált követve készültek. Ám voltak olyanok, akik egy­szerűen azt akarták fordítani, ami a latin szövegben áll, s álltak is olyan szinten, hogy ezt elérjék, de legalábbis meg­közelítsék. Két ilyen példát említek, s mindkettő segítsé­günkre lehet, ha majd az új fordítások megalkotásához fogunk. Az egyik a közelmúltból: Szunyogh Xavér Ferenc misz­­száléja. Szunyogh jól ismerte a korabeli nemzetközi lelki és népszerűsítő liturgikus iro­dalmat, jól tudott latinul is, magyarul is, s noha természe­tétől bizonyos excentrikus öt­letek nem álltak távol, egy szolid fordítást akart és tudott nyújtani. Ezek a fordítások persze nem hatolhattak any­­nyira mélyére a szövegeknek, mint a 60-70 éve már nagy­szerű eredményeket hozó li­turgikus kutatások megen­gedték volna. De lényegében visszaadták a tartalmat, érzé­kelhetővé tették a római litur­gia saját stílusát, nem vitték el valami félre-útra a szöveget, s volt egy olyan egységük, mely a liturgia fegyelmét só­ Elődök gátozta. Ezért érezzük oly kö­zel Szunyogh orációfordítása­­it a Pázmány-verziókhoz. Ha elég alázatosak lettünk volna 1970 táján Szunyogh fordítá­sából elindulni, s azt tökélete­síteni, ma lényegesen jobb li­turgikus szövegek hangzaná­­nak el templomainkban. Nem tudom, szabad-e ma „újra­gombolni a kabátot", vissza­menni Szunyoghhoz, s az ő nyomán haladni. Lehet, hogy már késő. De az a törekvése, hogy ne saját mondanivalóját adja, hanem hűségesen köz­vetítse a római liturgiát, min­denképpen követni való. Egy másik „előd", egy má­sik előzmény a bibliafordítást érinti. A XVII. századi Károly­­fordítás egy olyan biblikus stílust teremtett, melynek ál­dásos hatása egészen 1950-ig érezhető volt. Ezzel nem azt mondom, hogy Káldy fordítá­sa mindenestül jó, s még ke­vésbé, hogy ma használható lenne. Sok mindent nem jól értett­­vagy csak tartotta ma­gát ahhoz a régi elvhez, hogy ami a Bibliában homályos, azt hagyjuk homályosan), archa­­izmusainak nagy része nem azért bántó, mert archaizmus, hanem azért, mert ma már félreérthető vagy érthetetlen. De két dolog biztos. Hogy a Bibliát másítás nélkül akarta közvetíteni. Ha az evangéli­umban minden mondat és-sel kezdődik, akkor ő is és-sel kezdi. És a végén kiderül, hogy ennek műfaji, hangulati értéke van. A másik: biblikus mondatalkotása azóta is utol­érhetetlen. Szórendjei, perió­dusai, artikulációja pontosan azt a szakrális ritmust idézik föl bennünk, amelyet a latin biblia olvastán érzünk. Káldy bibliáját két és fél évszázadon át változatlanul használták. 150 évvel ezelőtt Tárkányi Béla egri kanonok korszerűsítette, s azután további korszerűsíté­sek még sokáig fenntartották a magyar katolikus bibliaha­gyomány folyamatosságát. Nem mondom, hogy Káldy bibliáját vissza lehet hozni templomainkba. Min­denesetre nem ártana, ha bib­liafordítóink sűrűn olvasgat­va edzenék rajta stílusérzékü­ket, mielőtt sajátjukhoz hoz­záfognának. És be lehetne menni Káldy kincstárába (de nem mint elefánt a porcelán­boltba), és szétnézni az ott lé­vő értékek között. Valaki megpróbálhatná egy evangé­liumi perikópán, hogy milyen szöveg jönne ki abból, ha nem azt néznénk, mit tudunk más­képpen mondani, mint Káldy, hanem hogy mit kell ma már másképpen mondani, mint Káldy. Megtartani mindazt, amit lehet (főként a monda­tok alkatát), kicserélve min­dent, amit feltétlenül szüksé­ges. A bibliai stílust nehéz va­lakinek egy ültő helyében fel­találni. Káldy is az előző szá­zadoktól örökölte, és úgy ad­ta tovább. Dobszay László Elfelejtett örökség Az Istenről szóló tudo­mánynak is megvan a maga sajátságos útja­­ mindmáig, így aztán mindig érdekes és meditációra kényszerítő egy­­egy állomás, mint például az a sajátságos „módszer", amely himnuszok nyelvén közelíti meg az isteni miszté­riumot. Poitiers 367-ben el­hunyt püspöke, a szentté ava­tott Hilárius korának békét­lenségében (rabságában!) döbbent rá, milyen fontos, hogy a keresztények jól is­merjék a hit tanítását, s minél szorosabban kapcsolódjanak a liturgiához. Míg pogány volt, félt a haláltól, beteljesed­vén élete, már ekként szólt: a halál (az elmúlás) az el nem enyésző hajnal fénye, s ebben a fényben a hitvalló halandó „vég nélkül az Úr szeretetét és hűségét hirdeti". ő, aki „a himnuszköltés­ben elsőnek virágzott", hit­­megvallásáért száműzve, a görög egyházban ismerte meg a „szent költészet" teoló­giai értékét; a megmaradt műveiből világosan kiderül: azt írta elsősorban, amiért egész életével harcolt a kor tévtanai közt, s amit a Hitval­lás így fejez ki: A fiú az Atyával egylényegű. Nehéz kérdés, a keresztény élet központja, hi­szen a Szentháromságról van szó, s Hilárius a latin klasszi­kus költészetben gyökerező, nehéz veretű sorait a „Szent­­háromságnak, avagy az Egy­lényegű Igének" szenteli: Élő minden idők előtt, Kezdettől született s mint az Atyád, örök! Mert hogy hordana ily nevet, Kezdettől ha Fiú nincs, kinek Atyja ő? Két ízben születtél nekünk, Krisztus: először szült a születetten Úr Istenül - azután a Szűz Testben földre hozott, Istenül­ emberül (...) Híven hordja e nép neved, Istentől született Isten, imája egy: Benned vágyna maradni ő, S hogy te benne maradj, vággyal esenkedik. (Sík Sándor fordítása) Karácsony ünnepkörének „szent szövegei" közé illő imádság ez, valóságos kiáltás a kiüresedő világban, amint Hilárius Hajnali éneke Krisztus énekéről, " különös igehirde­tés", amely a próféták szavát, az angyal titokzatos közlését a názáreti leánynak, s minde­nek beteljesedését énekli „haj­nal előtt, világ előtt" Krisztus­ról, akinek születését ekként „kommentálja" a kortárs, Szent Ágoston: „Az okosak e nagy csodát inkább képzel­gésnek, mint ténynek szeret­nék tartani. Ezért mivel Krisz­tusban, az Istenben és az em­berben hinni nem tudnak, az emberit megvetik, az istenit, mivel le nem nézhetik, nem hiszik. Minél megvetendőbb nekik, annál kedvesebb le­gyen nekünk a test az Isten­ember alázatosságában." Agnosztikus korban élünk, naponta erősséget vár a lélek, amely védettséget akar, értel­mes párbeszédet a világgal, a hívő, aki már csupán a hit ál­tal lehet kortársa Jézusnak, amint Kierkegaard, a XIX. szá­zadi keresztény szellemiségű bölcselő írja. Hogyne lenne termő­s te­remtő a hiláriusi megvallás, ha gyakorta elmondjuk Isten Fiának: Te Ige az Úr szívéből, Út, Igazság és Ige (...) Atyád jobbja, hegy és bárány, sarkalatos sziklakő, vőlegény, Isten, galamb, láng, égi pásztor és kapu! (Babits Mihály fordítása) Századok istentudománya sűrűl itt egybe, s lesz örökség századokra. Tóth Sándor JANUÁR 6., VASÁRNAP - VÍZKERESZT, URUNK MEGJELENÉSE - FŐÜN­NEP - 17 60,1-6 (Az Úr dicső­sége felragyogott fölötted.) - Ef 3,2-3­,5-6 (A Szentlélek kinyi­latkoztatta, hogy a pogányok is társörökösök.) - Mt 2,1-12 (Lát­tuk csillagát napkeleten, és eljöt­tünk, hogy hódoljunk előtte.) - Zsolozsma: II. zsoltárhét - Énekrend: Ho 43 - ÉE 523, 415, Ho 43 - ÉE 59, Ho 44 - ÉE 525, Ho 41 - ÉE 55. JANUÁR 7., HÉTFŐ - Pengaforti Szent Rajmund áldo­zópap emléknapja (Attila) - ljn 3,22-4,6 - Mt 4,12-17, 23-25. A hét liturgiája A év JANUÁR 8., KEDD (Gyöngy­vér, Szeverin, Szörény) - ljn 4,7-10 - Mk 6,34-44. JANUÁR 9., SZERDA (Mar­cell, Juliánusz) - ljn 4,11-18 - Mk 6,45-52. JANUÁR 10., CSÜTÖRTÖK (Melánia, Vilmos) - ljn 4,19- 5,4 - Lk 4,14-22a. JANUÁR 11., PÉNTEK (Ágo­ta, Szaliia, Tasziló) - ljn 5,5- 13 - Lk 5,12-16. JANUÁR 12., SZOMBAT (Ernő, Erna, Cezarina) - ljn 5,14-21-Jn 3,22-30. JANUÁR 13., VASÁRNAP - URUNK MEGKERESZ­­TELKEDÉSÉNEK ÜNNE­PE (Hiláriusz, Veronika, Vi­dtor) - íz 42,1-4,6-7 (íme, az én szolgám, akiben kedvem telik.) - ApCsel 10,34-38 (Az Úr föl­kente őt Szentlélekkel.) - Mt 3,13-17 (Amikor Jézus megke­­resztelkedett, látta, hogy leszáll rá a Szentlélek.) - Zsolozsma: I. zsoltárhét - Énekrend: Ho 45 - ÉE 523, Ho 45 - ÉE 61, Ho 134 - ÉE 163, Ho 274 - ÉE 190. Nem csodálkoztak csak ajándékoztak Azt mondják a hozzáértők, hogy a napkeleti bölcsek láto­gatásának történetében sze­replő csillag (Mt 2,1-12) való­jában egy csillagállás volt (a Jupiter és Szaturnusz bolygók együttállása a Halak csillag­képben), amelyet a korabeli asztrológusok a következő­képpen értelmeztek: Paleszti­nában megjelent (megszüle­tett) a világ ura, a Megváltó. Ma az asztrológia nem számít mérvadó, egzakt tudomány­nak, kétezer évvel ezelőtt azonban a csillagjóslás volt az egyik legmeghatározóbb, leg­fontosabb és legrangosabb tu­dományág. A csillagászok­­csillagjósok minden királyi udvarban ott voltak, tanácsu­kat kikérték királyok, császá­rok, gazdag és egyszerű em­berek egyaránt. Lehetséges, hogy ilyen tudósok voltak azok a „bölcsek" is, akiket tu­­dásuk-tudományuk indított el a Megváltó keresésére. A tudomány csak az indí­tást adja, az eligazítást azon­ban mástól, máshonnan kell kapniuk. Mennek Heródeshez, a hatalmas kényúr azonban ta­nácstalan. De tudja, kik az ille­tékesek: az írástudók, Isten szavának, a vallási ismeretek­nek és hagyományoknak őr­zői, ismerői és magyarázói. A tudomány által feltett kérdésre ők az írásban megtalálják a vá­laszt: „Te Betlehem..., belőled támad a fejedelem, aki pászto­ra lesz népemnek". S ha az írástudók maguk nem is men­nek Betlehembe, az utat azért megmutatják. Ezek után még a király, Heródes is küldi, báto­rítja őket, igaz, merő álnokság­ból. Aki rosszindulatú és ha­zug, az is segíti őket, hogy megtalálják, akit keresnek. Végül maga Isten adja meg nekik a bizonyosságot, hogy jó helyen járnak: a csillag megáll a hely fölött, ahol a gyermek van, s később az ál­mukban kapott intés is kéz­zelfoghatóvá teszi számukra Isten közelségét, vezetését. Lehet, hogy ezek a keleti látogatók eddig fényűző pompában laktak, márvány­palotákban hódoltak koronás fák előtt. Most egy istálló földjére borulnak le, egy egy­szerű kisgyermek előtt, aki az állatok jászolában, vályújá­ban fekszik. De nem lepőd­nek meg, nem is csodálkoz­nak. Mert aki bölcs, az nem csodálkozik, hanem lát. Látja a felszín mögött a lényeget, az igazi valóságot. Ezek a böl­csek is látnak: látják őt, akihez az emberi tudás, a prófétai szó, az isteni jel elvezette őket. Nem egy síró, szegény gyermeket látnak nyomorú­ságos körülmények között, hanem őt látják, a Világ Urát, a Megváltót. Leborulnak előtte, de nem azért, mert félnek, és nem is azért, hogy kérjenek, könyö­rögjenek. Ismerik a Gyermek hatalmát, de nem akarnak kérni tőle semmit. Nem kérni jöttek hozzá, hanem megaján­dékozni. Aki felismeri a leg­főbb Ajándékozót, az maga is adni, ajándékozni akar, nem kapni. Sokan voltak azóta, akik a napkeleti bölcsekhez hason­lóan elindultak és megtalál­ták a Gyermeket. És sokan vannak ma is, akik útra kel­nek és megtalálják. A józan emberi gondolkodás, a világ szépségeinek csodálata és rejtelmeinek tanulmányozá­sa - és sokféle más emberi tu­dás és ismeret - sokakat indít arra ma is, hogy keresni kezdjék őt, aki vár bennün­ket, hogy rátaláljunk. S akit az emberi értelem, tudás és tudomány az ő keresésére in­dít, segítséget kap Isten Sza­vában. A Szentírást éppen azért kaptuk, hogy bennün­ket, kereső embereket eliga­zítson. Isten maga adott és ad segítséget általa, mert az em­ber, legyen bár a bölcsek böl­cse, önmagában mindig této­va marad, magára hagyva könnyen eltévelyedik. De Is­ten kinyilatkoztatott szava, ahogyan azt az írást őrző és magyarázó közösség értel­mezi, világosság az ember számára, amint a zsoltáros mondja: „világosságod által látunk világosságot" (Zsolt. 36,10). Aki tehát őszintén ta­lálkozni szeretne Istennel, kell, hogy keresse az eligazí­tást, segítséget, amit maga Is­ten nyújt számunkra a Szent­írásban. A tudás és az írás útján vé­gül az ember eljut a helyhez, ahol a Gyermek van. (Még az is segít bennünket ezen az úton, aki az ellenségünk, aki akadályozni akar vagy ártani szeretne nekünk!) S akkor meglátjuk a csillagot megint, újra és végleg, mert Isten szá­munkra is, mindenki számára személy szerint és személyre szólóan jelzi jelenlétét, meg­mutatja önmagát, ajándéko­zó, végtelen szeretetét. Nem látunk már sem istállót, sem barmokat, csak őt látjuk, akit kerestünk. S aki ideért, az már nem is kér semmit, csak aján­dékozni akar maga is, mint ő, akit végre és végleg megta­lált. Tarjányi Béla Háromkirályok hódolata - Róma, Szent Péter tér Jézus eljövetelével... Az üdvözítő Jézus Krisztus eljövetelével Isten azt akarta, hogy az általa alapított egy­ház az egész emberiség üd­vösségének eszköze legyen (vö. ApCsel 17,30-31). E hit­igazság nem kisebbíti a tényt, hogy az egyház őszinte tiszte­lettel tekint a világ vallásaira, de radikálisan kizárja azt a felfogást, melyet „vallási rela­tivizmus hat át, és arra a véle­kedésre vezet, hogy »az egyik vallás annyit ér, mint a másik«". Amennyiben igaz, hogy a többi vallás követői elnyerhe­tik az isteni kegyelmet, az is igaz, hogy tárgyilagosan néz­ve súlyosan hátrányos hely­zetben vannak azokkal szem­ben, akik az egyházban az üdvösség eszközeinek teljes­ségét birtokolják. „Az anyaszentegyház gyermekei azonban el ne fe­lejtsék, hogy kiváltságos hely­zetüket nem saját érdemeik­nek, hanem Krisztus különös kegyelmének kell tulajdoníta­niuk, s ha nem válaszolnak rá gondolattal, szóval és cseleke­dettel, nem csupán nem üd­vözölnek, hanem szigorúbb ítélet alá is esnek." Érthető tehát, hogy az egy­ház az Úr parancsának meg­felelően (vö. Mt 28,19-20) és a minden ember iránti szeretet követelményeként „szüntele­nül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki »az út, az igaz­ság és az élet« (( 14,6), aki­ben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s aki­ben Isten mindeneket kien­gesztelt önmagával". (Részlet a Hittani Kongregá­ció Dominus Iesus kezdetű nyi­latkozatából)

Next