Új Ember, 2010 (66. évfolyam, 1/3203-52/3254. szám)

2010-01-03 / 1. (3203.) szám

2 tifímae^Lelkiség 2010. január 3. 9 | A világ nagy részén január 18. és 25. között rendezik meg az imahetet a keresztények egy­ségéért. „Nézd, ez az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük." (Jel 21,3) Isten igéje ebben a hónap­ban megszólít bennünket: ha a népéhez akarunk tartozni, hagynunk kell, hogy ő közöt­tünk éljen. De hogyan lehet­séges ez? Mit tegyünk, hogy már itt a földön megízleljük azt a végtelen örömet, amely Isten látásából fakad? Éppen ezt nyilatkoztatta ki Jézus, ezért jött: részesíteni akart bennünket abban a sze­­retetben, amely az Atyához fűzi őt, hogy mi is az ő szere­­tet-életüket éljük. Mi, keresztények már mos­tantól kezdve élhetjük ezt a mondatot, és Isten közöttünk lehet. Azonban - ahogy az egyházatyák is megerősítik - vannak bizonyos feltételei en­nek. Nagy Szent Bazil szerint Isten akaratát kell követnünk; Aranyszájú Szent János szerint úgy kel szeretnünk, mint Jé­zus; Szudita Szent Teodor a kölcsönös szeretetben látja ezt a feltételt; Órigenész pedig azt mondja, hogy a gondolatok és az érzelmek egysége által jut­hatunk el a szív egységére, „mely jelenvalóvá teszi közöt­tünk Isten Fiát". JANUÁRI ÉLETIGE A hajlék Jézus tanításából megtud­juk, mit kell tennünk annak érdekében, hogy Isten közöt­tünk lakjon: „Szeressétek egy­mást, ahogy én szerettelek ti­teket" (vö. Jn 13,34). A kölcsö­nös szeretetben rejlik Isten je­lenlétének titka. „Ha szeret­jük egymást, bennünk marad az Isten" (Í Jn 4,12), mert „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevem­ben, ott vagyok közöttük" - mondta Jézus (Mt 18,20). „Isten velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek." Nem is olyan távon, nem is olyan elérhetetlen tehát az a nap, amikor beteljesedik az Ószövetség valamennyi ígére­te: „Köztük lesz lakásom, és én az ő Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek" (Ez 37,27). Mindez megvalósul Jézus­ban, aki nemcsak a történelem egy adott korszakában élt, ha­nem továbbra is jelen van azok között, akik a kölcsönös szeretet új törvénye szerint élerek, vagyis azon norma szerint, amely egy néppé teszi őket, az Isten népévé. Ez az életige tehát sürgető felhívás, főként számunkra, keresztények számára, hogy szeretetünkkel tanúságot te­gyünk Isten jelenlétéről: „Ar­ról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egy­­más iránt" (Jn 13,35). Az így megélt új parancs a feltétele annak, hogy Jézus jelen le­gyen az emberek között. Semmit sem tehetünk, ha nincs biztosítva ez a jelenlét, mert ez ad értelmet annak a természetfölötti testvériségnek, amelyet Jézus az egész emberi­ség javára hozott a földre. „Isten velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek." Tartozzunk bár különböző egyházi közösségekhez, első­sorban ránk, keresztényekre vár a feladat, hogy bemutassuk a világnak az egyetlen népet sok­féle nemzetből és kultúrából, nagyokból és kicsikből, bete­gekből és egészségesekből. Azt a népet, amelyről el lehet mon­dani ugyanazt, mint az első ke­resztényekről: „Nézd, mennyi­re szeretik egymást; készek az életüket adni egymásért." Erre a „csodára" vár az em­beriség, hogy tudjon tovább re­mélni; ez szükséges az előrelé­péshez az ökumené területén, hogy a keresztények teljes és látható egysége megvalósuljon. Korunk „csodája" ez, jobban mondva Jézusé, aki ott lakik övéi között, ha egyek a szeretetben, és így az egész emberiséget az egy­ség felé vezetve képes megvál­toztatni a világ folyását. Chiara Lubich SZENTÍRÁS-MAGYARÁZAT „Nagy örömmel" mega­j­ándékozva Vízkereszt, Urunk megjelenése - Mt 2,1-12 Szent Lukács evangéliumában arról olvasunk, hogy szüle­tésének éjszakáján pásztorok köszöntötték Jézust. Máté egy későbbi történetet beszél el. „Mágusok" (bölcsek?)­ jönnek napkeletről Jeruzsálembe, s a „zsidók újszülött királyát" kere­sik, hogy hódoljanak előtte. Egy csillag tűnt fel előttük, az in­dította őket arra, hogy útra keljenek. Természetesnek gondol­ták, hogy egy zsidó királyi sarjat Jeruzsálemben kell keresni­ük. De az uralkodó, Heródes és a város nem tud semmiről, az írástudók Mikeás próféta jövendölését idézik. A Krisztusnak, Messiásnak Betlehemben kell születnie. Heródes oda irányít­ja hát a jövevényeket, kísérőt nem ad melléjük, arra biztatja őket, hogy hazatérőben mondják majd el neki, mit találtak ott. Úgy tesz, mintha maga is hódolni akarna az újszülött előtt, valójában az életére tör (eléggé ügyetlenül!) A vándorok továbbindulnak, talán maguk sem tudják, hogy Betlehem az ősi királyi család megalapítójának, Dávid­nak szülővárosa. A csillag újra megjelenik előttük, megáll a ház fölött (ugyan hogyan?), ahol megtalálják a gyermeket. Meg tudják-e egyáltalán szólítani? Aján­dékokat nyújtanak át neki, mintha csak mozdulataik­kal, szemük ragyogásával, könnyeikkel köszöntenék. „Kincsesládájukból" ara­nyat, tömjént, mirhát vesz­nek elő (csak ebből gyanít­juk, hogy hárman lehettek). Ezek a drága és különös holmik később sem kerülnek elő Jézus történetében, ahogyan ködbe vész a látogatók alakja is. Jelképes értelmük miatt fon­tosak. Az született meg, akinek kedvéért sokan „mindenüket" szétosztják a szegények között, hogy Isten országában részük legyen. A tömjén a hódolat jele. Jézus gyalog jár majd, a hét­köznapi emberek életét éli, mégis sokan leborulnak előtte. Olyanok is, akik nem könnyen ismertek el valakit maguknál nagyobbnak. A mirha balzssam, a fájdalmak enyhítésére való. Messziről jött emberek is megrendülten tekintenek föl a Meg­feszítettre, sokan tanulnak az ő keresztje alatt részvétet, kö­­nyörületet a szenvedők iránt. A bölcsek aztán hazatérnek. Intést kaptak álmukban, elke­rülik Heródes udvarát. Egyet megtudunk róluk, „nagy öröm örvendeztette meg őket", amikor látták, hogy a csillag megáll a betlehemi ház fölött. Ez elég ahhoz, hogy értelmet adjon - ne csak hosszú vándorútuknak -, hanem egész további életük­nek is. Azért jött el közénk az Isten Fia, hogy ezzel a „nagy öröm­mel" minket is megajándékozzon. Jeleníts István HOMILIAVÁZLAT Megjelent köztünk Isten szeretete „Bölcsek jöttek napkelet­ről" - olvassuk a mai evangé­liumban. De mit olvashatunk ki ebből a történetből? Tanul­hatunk a bölcsek kitartásából, megcsodálhatjuk tudásukat, valódi bölcsességüket, melyet természetfölötti világosság hat át, Istenre hagyatkozó hi­tüket, alázatukat, amellyel ki­csinnyé tudtak lenni, és egy rövid találkozásért nem so­kallták a hosszú zarándokúira idejüket és fáradalmaikat. Megértették az égi jelet, volt bátorságuk útra kelni, és volt erejük kitartóan követni a csil­lag útját, míg meg nem érkez­tek az újszülött Királyhoz. De mi valójában a jelentősége en­nek a történetnek? Mi a lénye­ge vízkereszt ünnepének? A liturgikus könyvek így ne­vezik a mai ünnepet: „Urunk megjelenése." Talán kicsit el­­vontnak hat, de ha igazán bele­gondolunk, hatalmas mélysé­gek tárulnak fel. Hiszen a lát­hatatlan Isten Jézus Krisztus­ban látható testet öltött, ember­ré lett, valóságosan megszüle­tett, „kézzel foghatóvá" lett. Az ő személyében tehát megjelent köztünk az Üdvözítő, aki azért jött így közénk, hogy megis­mertesse velünk Isten szerete­­tét, hogy megváltson és ke­reszthalálával megnyissa szá­munkra az örök élet kapuját. Isten szeretete már az ószövet­ségi Szentírás lapjairól is sugár­zott a választott nép felé, de most még nyilvánvalóbbá lesz ez a végtelen isteni szeretet - ezúttal már mindannyiunk számára, akik hiszünk benne. Nem származás alapján nyer­jük el a kegyelmet, hanem a hit által. Kulcsfontosságú a hit, hi­szen ha hit nélkül olvassuk, ak­kor a napkeleti bölcsek látoga­tása is csak egy kedves bibliai történet marad számunkra. Megszoktuk, hogy mi, nyu­gati keresztények a megteste­sülés ünnepkörében kará­csonyra helyezzük a hang­súlyt. Mindannyiunkat meg­érint az a szent éjszaka, melyen együtt örvendünk a pásztorok­kal Jézus születésén. Mindany­nyiunkat békével és örömmel tölt el karácsony ünnepének ragyogása. Vízkereszt azonban már nem érint meg olyan mé­lyen. Keleti testvéreinknél ez azonban éppen fordítva van: ők, akik a Lélek világosságá­ban szemlélik a mélyebb értel­mű jeleket, hitünk titkait, az epifániát, azaz Urunk megjele­nését ünnepük nagyobb fény­nyel, mint Krisztus születésé­nek ünnepét. Hiszen nem a születés fizikai ténye a legfon­tosabb, hanem a jelentése, amit magában hordoz: Krisztusban megjelent köztünk Isten üdvö­zítő szeretete. Hozzuk mi is az újszülött Krisztus elé szívünk őszinte hódolatot, s kérjük őt, segít­sen úgy élni, hogy sugároz­zák rólunk a keresztény lét öröme, melyet azok tapasztal­nak meg, akiknek valóban megjelent Isten szeretete! Kovács Zoltán : A hét liturgiája.­­ JANUÁR 3., VASÁRNAP - URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKERESZT) FŐÜNNEPE (Jé­zus szentsége, neve, Gyöngyvér, Benjámin, Genovéva) - Iz 60,1-6 (Az Úr dicsősége felragyo­gott fölötted ) - Ef 3,2-3a,5-6 (A Szentlélek kinyilatkoztatta, hogy a pogányok is társörökösök.) - Mt 2,1-12 (Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.)­­ Énekrend: Ho 43 - ÉE 523, ÉE 415, Ho 43 - ÉE 59, Ho 44 - ÉE 525, Ho 41 - ÉE 55. JANUÁR 4., HÉTFŐ (Angéla, Titusz, Leóna) - ÍJn 3,22-4,6 - Mt 4,12-17.23-25. JANUÁR 5., KEDD (Simon, Emília) - ÍJn 4,7-10 - Mk 6,34-44. JANUÁR 6., SZERDA (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) - ÍJn 4,11-18 - Mk 6,45-52. JANUÁR 7., CSÜTÖRTÖK - Pengaforti Szent Rajmund áldozópap emléknapja (Attila) - ÍJn 4,19-5,4 - Lk 4,14-22­. JANUÁR 8., PÉNTEK (Gyöngyvér, Szeverin, Szörény) - ÍJn 5,5-13 - Lk 5,12-16. JANUÁR 9., SZOMBAT (Marcell, Juliánusz) - ÍJn 5,14-21 - Jn 3,22-30. JANUÁR 10., VASÁRNAP - URUNK MEGKERESZTELKEDÉSÉNEK ÜNNEPE (Me­lánia, Vilmos) - íz 42,1-4.6-7 (íme, az én szolgám, akiben kedvem telik.) vagy íz 40,1-5.9-11 (Mindenki meglátja majd az Úr dicsőségét.) ApCsel 10,34-38 (Az Úr felkente őt Szentlélekkel.) vagy Tit 2,11-14; 3,4-7. (Isten megmentett minket a Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjében.) - Lk 3,15-16,21-22 (Amikor Jézus megkeresztelkedett és imádkozott, megnyílt az ég.) - Énekrend: Ho 45 - ÉE 523, Ho 45 - ÉE 61, Ho 134 - ÉE 163, Ho 274 - ÉE 361. LITURGIA Körmenetek (Preorator 8.) A Praeorator következő része a körmeneteket közti. A feltá­madási körmenetet két változatban találjuk meg: egyszer a hagyományos felépítéssel, utána pedig egy nem euchariszti­kus ünnepélyes körmenet formájában. A bevezető megjegyzé­sek hangsúlyozzák a körmenet tanúságtétel jellegét, amit a gyakorlatban jócskán megnehezít, hogy az egyházias hittől tá­vol élők egész serege jön el húsvétkor a körmenet miatt. Egy­házközségeink elkötelezett tagjaiban tudatosítsuk újra meg újra a tanúságtétel fontosságát, és bátorítsuk őket, hogy az ak­tív részvételen túl vállaljanak szervezői szolgálatot, befogadó és türelmes szeretettel segítvén a liturgikus szokásokban ke­véssé jártas kíváncsiskodókat. A feltámadási körmenet rubrikái (szabályai) részletezik még az egyes résztvevők sorrendjét és feladatait, valamint utalnak az énekekre. Ha nappal végzik, a hívők gyertyák és lámpások helyett virágot hozzanak. A következőkben egy - csak vasárnap tartható - nem eu­charisztikus feltámadási körmenet leírását találjuk a húsvéti gyertyával. Ezt különösen akkor ajánlatos végezni, ha lelki­pásztori kisegítő vezeti az ünneplést. A jó termésért való könyörgés, régebbi nevén búzaszentelő körmenet szokásos, négystációs formája mellett megtaláljuk az ismert templomi változatot is. A továbbiakban az újnapi körmenet ismert szertartásrend­je következik, majd egy másik, például templombúcsúkor tartható eucharisztikus körmenet leírása. Ezt követi egy olyan processzió, amelyet valamely szent ünnepéhez kapcsolódóan a szent kegyszobrával végeznek. Az utolsó pontban egy stációs istentisztelet leírását látjuk, amely leginkább virágvasárnapra, vagy Urunk bemutatásának szertartására emlékeztet. A római liturgia ősi szokása a stációs ünneplés, melynek során a szertartást egy gyülekező templom­ban kezdték, és onnan vonul­tak az ünneplés tulajdonkép­peni helyére. Könnyen lehet, hogy ez a régi szokás lassan új értelmet kaphat olyan települé­seken, ahol közel lévő templo­mok hívei paphiány vagy a kö­zösségek megritkulása miatt közösen ünneplik a szentmisét, hol az egyik, hol a másik temp­lomban. Ünnepek alkalmával közeti településrészeken, tele­püléseken két-három mise he­lyett érdemesebb lenne stációs istentiszteleteket tartani, amely­nek során az érintett közösségek hol a gyülekező templom, hol az eucharisztikus ünneplés színhelyét jelentő templom gazdái­ként vehetnék ki részüket a liturgia közösségi alakításából. Hogy egy ilyen gyakorlat kezdetben esetleg ellenállásba ütköz­ne? Valószínű. Ám a tapasztalatok szerint az Úr nemigen szok­ta megkérdezni tőlünk, hogy ebben az átalakuló világban ho­gyan alakítsa az idők jeleit. Káposztássy Béla A HÉT SZENTJE Január 7. Penyaforti Szent Raj­mund áldozópap Barcelonai nemesi családban szüle­tett 1175/80-ban. Jogi és teológiai ta­nulmányok után Bolognában lett pro­fesszor. Barcelonába visszatérve, negyvenhét éves korában belépett a domonkosok rendjébe. Kiváló gyónta­tó és bölcs jogász, aki az első Egyház­jog összeállítója. A pogányok és a zsi­dók megtérítéséért fáradozott, ezért megtanulta a keleti nyelveket. A Fo­golykiváltó rend szabályait is elkészí­tette. Aquinói Szent Tamás az ő bizta­tására írta meg egyik jeles művét, a Summa contra gentilest. 1275-ben távo­zott az örök hazába.

Next