Új Ember, 2011 (67. évfolyam, 1/3255-51/3304. szám)

2011-01-02 / 1. (3255.) szám

2 fi clmje.Tanítás és lélek 2011. január 2. A BIBLIA ÜZENETE Királyi lélek A karácsony evangélistája Szent Lukács. Márk és János felnőttként vezeti elénk Jézust. Máté egy mellékmondat­ban idézi fel születésének körülményeit: „Amikor a judeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszüle­tett..." Aztán mégis elénk állítja ennek a világfordító ese­ménynek páratlan jelentőségét, hiszen folytatja a megkez­dett mondatot: „...bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálem­be, és kérdezősködtek: »Hol van a zsidók újszülött kirá­lya?" Milyen meglepő! A megváltásra váró pogány világ kö­vetei nem a királyi udvarban lelnek rá a gyermekre, hanem egy betlehemi házban, egyszerű, szegényes körülmények között. Az elbeszélésben többször is olvassuk, hogy ezek a csillagtól vezetett ismeretlenek azért keresik az újszülöttet, mert hódolni akarnak előtte. Mikor aztán rátalálnak, valóban „leborulnak előtte, hódolnak neki". Elhalmozzák drága ajándékokkal. Nem csoda, hogy a későbbi századok művészei királyi ruhában ábrázolták ezeket a titokzatos férfiakat. Aki Jézus előtt leborul, királyi lélek. Kezében hallatlan értékesnek bi­zonyul minden jó szívvel adott ajándék. A világ nagyjai hangos demagógiával, hamis propagandával gyűjtenek maguk köré hódolókat. Jézushoz fényes csillag vezeti el azt, akinek nyitott a szíve, figyelmes a tekintete, s akiben él az igény, hogy eldugott helyen is megtalálja azt, aki meg­érdemli, hogy leboruljunk előtte. Jézus előtt nemcsak azzal hódolunk, hogy vízkeresztkor elmegyünk a templomba, és részt veszünk az ünnepi szentmisén, hanem azzal is, hogy - törvényét tekintve - egymáshoz fordulunk. Időt, figyelmet szánunk azokra, akik­nek gondját-baját annyiszor észre se vettük. Megkeressük, mivel lehetnénk szolgálatukra. Ilyenkor talán ők is kapha­tók arra, hogy elfogadják a közeledésünket. Az „újszülött király" rámosolyog azokra, akik köréje gyűlnek, s szinte szégyenkezve sietnek máskor annyira fél­tett javaikat egymással meg a nélkülözőkkel megosztani. Jeleníts István „Ahol az egyház, ott van Isten Lelke, s ahol a Lélek, ott van az egy­ház és minden kegyelem." Lyoni Szent Iréneusz legfontosabbra utal: a Lélek az igazság, amely korról korra öröklődik abban a folytonosan élő hagyományban, melyet - mint Mauriac is írja - Isten népének nevez a teológia. A hit tapasztalata: az Ige jelenléte. Amikor az igazság mint ki­nyilatkoztatott igazság van jelen, nem zavarható össze mással. Az élő hagyományban fedezi fel a pápa, a püspök, a lelkipásztor, a világi hívő azt a felelősséget, melyet nem lehet kijátszani. Együttes a felelősség, sok megértője van az egyház történeté­ben is annak, hogy valójában egyet­len erénnyel képviselhető hitelesen: az alázattal. Amint Konstantinápoly egykori főpásztora is az életével iga­zolta: Nazianzi Gergely, a szent, a IV. században. Hová emelte a szellem ezt a töré­keny teremtést! Hogy megerősítette! Amikor pátriárkává akarták válasz­tani, s többen a püspökök közül ki­fogásolták, ezt mondta: „Ha miat­tam van a vihar, azt mondom Jónás­sal: fogjatok meg, és dobjatok a ten­gerbe. Én sohasem kívántam a püs­pökséget; ha úgy gondoljátok, visz­­szatérek magányomba." S ezt tette a keleti egyház Isten­tudósa. Elbúcsúzott a híveitől, a re­meteélet folytatója lett, feloldódott a „lélek örök dolgaiban". Érzékeny, modern alkat, költői adottsággal, a szó művésze a retori­kában. Amikor elérte a halál, verseit javítgatta a keresztény ifjúság szá­mára, mivel azt akarta, hogy mente­süljenek a pogány szerzők „varázs­lataitól". Ebben volt tapasztalata. A IV. század Athénje a filozófiát össze­vegyítette a mágiával, a filozófusok zömmel keresztényellenesek voltak. Maradt tehát Gergely ékesszólása. A bölcseletben a régiekről: Platónról, Arisztotelészről elmélkedett, a leg­jobb forrásokból merített. Ma már szokatlan arról olvasni, hogy valakit az apja szentel pappá. A jómódú polgár. Fia a remetei ma­gányt választotta „örökségül". Filo­zófus lett, vagyis szerzetes a kor fo­galma szerint. Aztán lemondott a retorikáról, visszavonulása, magánya azonban a tiszta beszéd érlelőjévé vált, arany­­nyá a szájon, szívben. „Mesterfogá­sai" a beszédben sohasem cséplése a fogalmaknak, fellángoló stílusa a hit erős jele: „Tegnap Krisztussal meg­feszíttettem, megdicsőíttettem vele ma. Tegnap vele meghaltam, ma is­mét élek vele. Tegnap eltemettettem vele, ma feltámadtam vele." Az alli­­teráló szavak, a ritmusbőség, a kép, az élmények szintetikus összekap­csolódása beszédeiben mindig az át­élés hőfokáról tanúskodnak. Mondataiban lobog a lélek, a hittit­kok tartalma azzal a sugárzással telí­tődik, amelynek bibliai hátterében tá­voli párhuzamok allegorikus, meta­forikus képjel­rendszere fedezhető fel. Nincs ebből valami a XX. század örökségében? Nálunk Ady tudta a legmeggyőzőbben kimondani: „Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek." Ars poeticára emlékeztető sűrített­­ségében mintha ott lenne az a szim­­bólum-rejtettség, melyet sok évszá­zaddal korábban Nazianzosz püspö­ke ekként fejtett ki: „A fény, amely el­ragadta ülést a tűz­szekéren anélkül, hogy elemésztette volna azt, akit ma­gával ragadott, mindenekelőtt a ke­­resztségi megvilágosítás, amely üd­vünk titkát rejti magában." A fény a nyugati kortársnál, Ambrusnál, Milá­nó püspökénél egyenesen a „trón" fe­lé sodor, ülés szekere. „Istenhez veze­tő kocsi" - mondja Gergely, miközben az ószövetségi helyeket sorjázza, amelyek megvilágosításunkat előre jelzik, ülés fölemeltetett, s miután át­kelt a Jordánon, a lovak elragadták a menny felé. Domitala katakombájá­nak rejtélyes freskóján mintha a Jor­dán kékje fénylene, és szarkofágok néma kőlapjain a víz és a hulámok já­tékában ott van a kocsit vezető alakja is. Az erő, amely a prófétát az egekbe ragadta, a „lovak" megnevezést kap­ta. Aki elmerül Krisztusban, a ke­resztség által olyan erős, hogy társul ahhoz az Erőhöz, amely egykor Egyiptom szekereit a tengerbe sü­ly­­lyesztette. De ehhez az erőhöz a szentség vizére van szükség. Íme, a víz elemi szakralitása itt is; tisztulás, fölemelkedés függ tőle, amint Sala­mon ódájában énekli: „Fölemelked­tem az igazság fényén, mint kocsin, és az igazság megragadott, irányított. Tüzes szívek - tüzes szekerek, át­izzított lét, vízen átkelő hajó, a szel­lem gyönyörű esélye, amelynek ré­szese költő és próféta. Érthetőbb már, ha arra gondolunk, Tertullianus az egyházat miért nevezte bárkának. Hajó és szekér ugyanazon szó a kor görög műveltségi nyelvében. Volt Gergelyben valami abszolút abból az időfogalomból, amelyről legújabban Roman meditál: „Igazi kereszténynek lenni és Krisztusban valóban hinni... annyit jelent (és Kierkegaardra hivat­kozik), mint átugrani és elfelejteni a tőle elválasztó évszázadokat, egyide­jűvé válni Jézussal, apostolaival és el­lenfeleivel, benne az egyszerű, félre­ismert rabbit látni és hajlani, s ennek nyomán a lélek egész szenvedélyével mellette dönteni, mert benne Isten Fiát ismerjük fel." A nazianzi szentnek a magyar re­neszánsz irodalomban is van jele, nem csupán a bizánci prózában. A legnagyobb keresztény prózaírónak tartották, (tartják), akit fölébe helyez­tek a pogány remekíróknak­­ nagy­szerű stílusa révén. Michael Piellos, a jeles bizánci filológus véleménye: „Kitűnik minden szerző közül ko­moly és méltóságteljes írásaival, a költészet minden ágában Gergelytől értékes ihletet meríthetünk." Újabb kutatások szerint a mi Janus Pannoni­­usunk, a püspök és költő ferrarai, padovai tanulmányai során ismerte meg azt a bizánci képet, amely a gö­rög műveltség elterjedésével Itáliá­ban Nazianzi Szent Gergelyről kiala­kult. Janus híres verse, a Búcsú Várad­tól a keleti egyházatya írásművésze­tének imitációit tartalmazza. A Kö­rös-parti Athén kanonokja volt akkor a költő. Versének második része Ger­gely Konstantinápolytól búcsúzó be­szédével „találkozik". Ez utóbbiban ez áll: „Isten véled, Feltámadás temploma (Anastasia-templom), aki a tiszta hitről kaptad a neved, mert te vagy az, aki feltámasztod az igazi ta­nítást, te vagy közös győzelmünk színtere. Te is, hatalmas és dicsőséges templom (Hagia Sophia), az új örökös, az Igétől kaptad hatalmasságodat (...) Isten véletek, Apostolok (temp­loma), akik megtaníttattak a küzde­lemre (...) Isten veled, te Krisztust szerető nagyváros..." Janus Panno­nius Szent László nyughelyén így mond istenhozzádot, látván a kated­­rálist és szobrait: „Isten áldjon, aranyba vont királyok, / Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott, / Sem roppanva dűlő fal omladéka, (...)/ S rőt fegyvert viselő lovas királyunk, / Hős, ki bárdot emelsz a jobbkezed-A „hangkör" mindkét esetben a búcsúzás pillanatában elmélkedés­­sé-emlékezéssé válik, szakrális val­lomássá. Tóth Sándor Istenhez vezető szekéren Gondolatok Nazianzi Szent Gergelyről ben"­­ MáTMny oszlopokon pihen o­et­ve egykor / Bo nektárt ventekezett tested..." BEVEZETÉS A TEMPLOM MISZTÉRIUMÁBA (VI.) A keresztkút A keresztkút (fons baptismale) ma többnyire a templomhajó valamely kitüntetett pontján található. Az órómai építészetben - amikor az előcsarnok még nyitott átrium volt - egy kü­lön erre a célra kialakított kerek alaprajzú épületben (baptisterium), míg a bizánci hagyo­mányban, illetve a kopt és a szír templomok­ban az előcsarnokban kapott helyet. Eredeti­leg medence formájú volt, s vizébe alámerít­ve történt a keresztség szentségének kiszol­gáltatása, ma pedig a belőle merített vízzel öntik le a keresztelendők fejét (a szülők kéré­sére ugyanakkor ma is megvan a lehetőség a teljes alámerítéssel való keresztelésre). A ke­­resztséget a keresztény ókorban a megvilágo­sodás szentségének nevezték. Ezért is volt előírás, hogy a keresztelőmedencét oly mó­don kell kialakítani, hogy felülről és minden oldalról ráessen a fény. A keresztkút nagyon fontos szerepet tölt be a keresztény hívő életében, mert ez a Szentlélekben nyert istengyermekségre való születésünk helye. Ezért az ősi liturgikus szö­vegek az Anyaszentegyház méhének nevezik a keresztkutat, amelynek a Lélek által meg­termékenyített vizéből új teremtménnyé szült mennyei nemzedék támad. Ez a születés nem kevésbé valóságos, mint testi születésünk, de még nagyobb jelentőségű, hiszen az örök életre szól. A keresztény élet azonban nemcsak egyszeri vonatkozás eh­hez az életadó medencéhez, hanem a Szentháromság egy Isten és miközöttünk fennálló kegyelmi kapcsolat állandó és titokza­tos szimbóluma is. Ebben a kegyelmi születésben ugyanis ép­pen az a csodálatos, hogy ahelyett, hogy elvágnák a köldökzsi­nórt, s ezzel kiszakadnánk a szülőanya testéből, épp ellenkező­leg: a keresztséggel, az egyház-édesanya medencéjébe leszállva testesülünk bele, s mivel ő Krisztus titokzatos teste, rajta mint szülőn keresztül a Szentháromság benső életével kerülünk ele­ven kapcsolatba. A keresztkút rádöbbent arra, hogy a kereszt­séggel nem pusztán egy világnézet, egy vallás követői lettünk, nem csupán egy életfelfogás és erkölcsi rend elkötelezett­jei, hanem az egész kozmoszt túlhaladva a mindenség teremtő ősforrásának, Isten­nek az életéből részesedtünk. Most konk­retizálódik a templomhoz való vonzódá­sunk és tárul fel ennek a vonzódásnak a teológiai mélysége. Így válik érthetővé Urunk, Jézus szava: „Aki hisz bennem, annak szívéből élő víz forrásai fakadnak" (Jn 7,38), tudniillik a keresztvízbe aláme­rülve az örök élet isteni forrása a mi ben­sőnkben is felfakad. Amikor Szent János a Lélek, a víz és a vér hármas tanúságáról ír (lásd lmn 5,8), a Szentlélekben fennálló két beavató szent­ségre utal: a keresztségre és az Eucharisz­­tiára, így a templomnak is két lelki közép­pontja van: a keresztelőmedence a hajó­ban s az oltár a szentélyben. Az előbbiben a Szentlélek teremtőerejével a víz ad új életet egyszer s mindenkorra, az utóbbi­ban pedig ugyanezen teremtő és Jézust a sírból feltámasztó Lélek által a szent test és vér táplálja bennünk a keresztségben nyert életet. Mindkettő Jézus sajátos eljövetele. A keresztségben Jézus istenfiúi életéből részesedve az ő képére alakulunk - a szent test és vér vétele által megváltó halálában és dicsőséges föltámadásában merülünk alá, és jövendő dicső­ségünk zálogát kapjuk. A templomhajóban is Jézus eljövetele valósul meg a keresztkút vize és a Szentlélek által, s a szentély­ben is, a Szentlélek erejével szent vérré változtatott bor által. így a templom hajójának és szentélyének együtt teljes a tanúságté­tele, hiszen Jézus Krisztus az, aki víz, vér és Lélek által jött el és jön el (lásd lmn 5,6). Barsi Balázs OFM Lothar Bartha Termékeny gyakorlat A történelemben vannak helyzetek, amikor teljesen új problémák je­lentkeznek, így az egyháznak is folyton át kell gondolnia a maga tanítá­sát, de ragaszkodva az eredeti hitletéteményhez. A termékeny gyakorlat megköveteli a másféle szempontok fölvetését, megértését. Ebben a mun­kában fontos feladat vár a püspökök testületére, a teológusokra és a hí­vők közösségére. Bizonyos kérdésekben változtatásokra van szükség, vagy legalább is új fogalom­használatra, amely a kor nyelvén megérteti a tanítás mindenkor érvényes lényegét, az üdvösséget vagy bizonyos szempontokat figyelve pontosít. Ekként fogalmazódnak a dogmák, ame­lyek az egyház hivatalos, csalatkozhatatlan kijelentései, biztos pontok, amelyeket követni kell, ha az élő és kimeríthetetlen misztériumot tekint­jük, hogy el ne tévedjünk a hittartalom kárára. A dogmák az igazság ha­tékony kifejezései, amint a szentségek a kegyeleméi. Valójában a hit ténye „nem a kifejezésben, hanem a hit valóságában rejlik" (Aquinói Szent Ta­más). A nyelv jelzi a valóságot, hogy elérjük annak lényegét. (Fordította: Tóth Sándor) A hét liturgiája A év JANUÁR 2., VASÁRNAP - URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKE­RESZT) FŐÜNNEPE (Na­gy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely püs­pökök és egyház tanítók, Abel, Ákos) - Iz 60,1-6 (Az Úr dicsősége felragyo­gott fölötted.) - Ef 3,2-3a,5-6 (A Szentlélek kinyilatkoztatta, hogy a pogányok is társörökösök.) - Mt 2,1-12 (Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hó­doljunk előtte.) - Énekrend: Ho 43 - ÉE 523,415, Ho 43 - ÉE 59, Ho 44 - ÉE 525, Ho 41 - ÉE 55. JANUÁR 3., HÉTFŐ - Jézus szent neve emléknapja (Gyöngyvér, Benjá­min, Genovéva) - ljn 3,22-4,6 - Mt 4,12-17,23-25. JANUÁR 4., KEDD (Angéla, Titusz, Leóna) - ljn 4,7-10 - Mk 6,34-44. JANUÁR 5., SZERDA (Simon, Emília) - ljn 4,11-18 - Mk 6,45-52. JANUÁR 6., CSÜTÖRTÖK (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) - ljn 4,19- 5,4 - Lk 4,14-22a. JANUÁR 7., PÉNTEK - Pengaforti Szent Rajmund áldozópap emléknapja (Attila) - lj­ 5,5-13 - ik 5,12-16. JANUÁR 8., SZOMBAT (Gyöngyvér, Szeverin, Szörény) - lj­ 5,14- 21 - Jn 3,22-30. JANUÁR 9., VASÁRNAP - URUNK MEGKERESZTELKEDÉSÉNEK ÜNNEPE (Marcell, Juliánusz) - íz 42,1-4,6-7 (íme, az én szolgám, akiben ked­vem telik.) - ApCsel 10,34-38 (Az Úr fölkente őt Szentlélekkel.) - Mt 3,13-17 (Amikor Jézus megkeresztelkedett, látta, hogy leszáll rá a Szentlélek.) - Ének­rend: Ho 45 - ÉE 523, Ho 45 - ÉE 61, Ho 134 - ÉE 519, Ho 274 - ÉE 361.

Next