Új Ember, 2011 (67. évfolyam, 1/3255-51/3304. szám)
2011-01-02 / 1. (3255.) szám
2 fi clmje.Tanítás és lélek 2011. január 2. A BIBLIA ÜZENETE Királyi lélek A karácsony evangélistája Szent Lukács. Márk és János felnőttként vezeti elénk Jézust. Máté egy mellékmondatban idézi fel születésének körülményeit: „Amikor a judeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett..." Aztán mégis elénk állítja ennek a világfordító eseménynek páratlan jelentőségét, hiszen folytatja a megkezdett mondatot: „...bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe, és kérdezősködtek: »Hol van a zsidók újszülött királya?" Milyen meglepő! A megváltásra váró pogány világ követei nem a királyi udvarban lelnek rá a gyermekre, hanem egy betlehemi házban, egyszerű, szegényes körülmények között. Az elbeszélésben többször is olvassuk, hogy ezek a csillagtól vezetett ismeretlenek azért keresik az újszülöttet, mert hódolni akarnak előtte. Mikor aztán rátalálnak, valóban „leborulnak előtte, hódolnak neki". Elhalmozzák drága ajándékokkal. Nem csoda, hogy a későbbi századok művészei királyi ruhában ábrázolták ezeket a titokzatos férfiakat. Aki Jézus előtt leborul, királyi lélek. Kezében hallatlan értékesnek bizonyul minden jó szívvel adott ajándék. A világ nagyjai hangos demagógiával, hamis propagandával gyűjtenek maguk köré hódolókat. Jézushoz fényes csillag vezeti el azt, akinek nyitott a szíve, figyelmes a tekintete, s akiben él az igény, hogy eldugott helyen is megtalálja azt, aki megérdemli, hogy leboruljunk előtte. Jézus előtt nemcsak azzal hódolunk, hogy vízkeresztkor elmegyünk a templomba, és részt veszünk az ünnepi szentmisén, hanem azzal is, hogy - törvényét tekintve - egymáshoz fordulunk. Időt, figyelmet szánunk azokra, akiknek gondját-baját annyiszor észre se vettük. Megkeressük, mivel lehetnénk szolgálatukra. Ilyenkor talán ők is kaphatók arra, hogy elfogadják a közeledésünket. Az „újszülött király" rámosolyog azokra, akik köréje gyűlnek, s szinte szégyenkezve sietnek máskor annyira féltett javaikat egymással meg a nélkülözőkkel megosztani. Jeleníts István „Ahol az egyház, ott van Isten Lelke, s ahol a Lélek, ott van az egyház és minden kegyelem." Lyoni Szent Iréneusz legfontosabbra utal: a Lélek az igazság, amely korról korra öröklődik abban a folytonosan élő hagyományban, melyet - mint Mauriac is írja - Isten népének nevez a teológia. A hit tapasztalata: az Ige jelenléte. Amikor az igazság mint kinyilatkoztatott igazság van jelen, nem zavarható össze mással. Az élő hagyományban fedezi fel a pápa, a püspök, a lelkipásztor, a világi hívő azt a felelősséget, melyet nem lehet kijátszani. Együttes a felelősség, sok megértője van az egyház történetében is annak, hogy valójában egyetlen erénnyel képviselhető hitelesen: az alázattal. Amint Konstantinápoly egykori főpásztora is az életével igazolta: Nazianzi Gergely, a szent, a IV. században. Hová emelte a szellem ezt a törékeny teremtést! Hogy megerősítette! Amikor pátriárkává akarták választani, s többen a püspökök közül kifogásolták, ezt mondta: „Ha miattam van a vihar, azt mondom Jónással: fogjatok meg, és dobjatok a tengerbe. Én sohasem kívántam a püspökséget; ha úgy gondoljátok, viszszatérek magányomba." S ezt tette a keleti egyház Istentudósa. Elbúcsúzott a híveitől, a remeteélet folytatója lett, feloldódott a „lélek örök dolgaiban". Érzékeny, modern alkat, költői adottsággal, a szó művésze a retorikában. Amikor elérte a halál, verseit javítgatta a keresztény ifjúság számára, mivel azt akarta, hogy mentesüljenek a pogány szerzők „varázslataitól". Ebben volt tapasztalata. A IV. század Athénje a filozófiát összevegyítette a mágiával, a filozófusok zömmel keresztényellenesek voltak. Maradt tehát Gergely ékesszólása. A bölcseletben a régiekről: Platónról, Arisztotelészről elmélkedett, a legjobb forrásokból merített. Ma már szokatlan arról olvasni, hogy valakit az apja szentel pappá. A jómódú polgár. Fia a remetei magányt választotta „örökségül". Filozófus lett, vagyis szerzetes a kor fogalma szerint. Aztán lemondott a retorikáról, visszavonulása, magánya azonban a tiszta beszéd érlelőjévé vált, aranynyá a szájon, szívben. „Mesterfogásai" a beszédben sohasem cséplése a fogalmaknak, fellángoló stílusa a hit erős jele: „Tegnap Krisztussal megfeszíttettem, megdicsőíttettem vele ma. Tegnap vele meghaltam, ma ismét élek vele. Tegnap eltemettettem vele, ma feltámadtam vele." Az alliteráló szavak, a ritmusbőség, a kép, az élmények szintetikus összekapcsolódása beszédeiben mindig az átélés hőfokáról tanúskodnak. Mondataiban lobog a lélek, a hittitkok tartalma azzal a sugárzással telítődik, amelynek bibliai hátterében távoli párhuzamok allegorikus, metaforikus képjelrendszere fedezhető fel. Nincs ebből valami a XX. század örökségében? Nálunk Ady tudta a legmeggyőzőbben kimondani: „Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek." Ars poeticára emlékeztető sűrítettségében mintha ott lenne az a szimbólum-rejtettség, melyet sok évszázaddal korábban Nazianzosz püspöke ekként fejtett ki: „A fény, amely elragadta ülést a tűzszekéren anélkül, hogy elemésztette volna azt, akit magával ragadott, mindenekelőtt a keresztségi megvilágosítás, amely üdvünk titkát rejti magában." A fény a nyugati kortársnál, Ambrusnál, Milánó püspökénél egyenesen a „trón" felé sodor, ülés szekere. „Istenhez vezető kocsi" - mondja Gergely, miközben az ószövetségi helyeket sorjázza, amelyek megvilágosításunkat előre jelzik, ülés fölemeltetett, s miután átkelt a Jordánon, a lovak elragadták a menny felé. Domitala katakombájának rejtélyes freskóján mintha a Jordán kékje fénylene, és szarkofágok néma kőlapjain a víz és a hulámok játékában ott van a kocsit vezető alakja is. Az erő, amely a prófétát az egekbe ragadta, a „lovak" megnevezést kapta. Aki elmerül Krisztusban, a keresztség által olyan erős, hogy társul ahhoz az Erőhöz, amely egykor Egyiptom szekereit a tengerbe sülylyesztette. De ehhez az erőhöz a szentség vizére van szükség. Íme, a víz elemi szakralitása itt is; tisztulás, fölemelkedés függ tőle, amint Salamon ódájában énekli: „Fölemelkedtem az igazság fényén, mint kocsin, és az igazság megragadott, irányított. Tüzes szívek - tüzes szekerek, átizzított lét, vízen átkelő hajó, a szellem gyönyörű esélye, amelynek részese költő és próféta. Érthetőbb már, ha arra gondolunk, Tertullianus az egyházat miért nevezte bárkának. Hajó és szekér ugyanazon szó a kor görög műveltségi nyelvében. Volt Gergelyben valami abszolút abból az időfogalomból, amelyről legújabban Roman meditál: „Igazi kereszténynek lenni és Krisztusban valóban hinni... annyit jelent (és Kierkegaardra hivatkozik), mint átugrani és elfelejteni a tőle elválasztó évszázadokat, egyidejűvé válni Jézussal, apostolaival és ellenfeleivel, benne az egyszerű, félreismert rabbit látni és hajlani, s ennek nyomán a lélek egész szenvedélyével mellette dönteni, mert benne Isten Fiát ismerjük fel." A nazianzi szentnek a magyar reneszánsz irodalomban is van jele, nem csupán a bizánci prózában. A legnagyobb keresztény prózaírónak tartották, (tartják), akit fölébe helyeztek a pogány remekíróknak nagyszerű stílusa révén. Michael Piellos, a jeles bizánci filológus véleménye: „Kitűnik minden szerző közül komoly és méltóságteljes írásaival, a költészet minden ágában Gergelytől értékes ihletet meríthetünk." Újabb kutatások szerint a mi Janus Pannoniusunk, a püspök és költő ferrarai, padovai tanulmányai során ismerte meg azt a bizánci képet, amely a görög műveltség elterjedésével Itáliában Nazianzi Szent Gergelyről kialakult. Janus híres verse, a Búcsú Váradtól a keleti egyházatya írásművészetének imitációit tartalmazza. A Körös-parti Athén kanonokja volt akkor a költő. Versének második része Gergely Konstantinápolytól búcsúzó beszédével „találkozik". Ez utóbbiban ez áll: „Isten véled, Feltámadás temploma (Anastasia-templom), aki a tiszta hitről kaptad a neved, mert te vagy az, aki feltámasztod az igazi tanítást, te vagy közös győzelmünk színtere. Te is, hatalmas és dicsőséges templom (Hagia Sophia), az új örökös, az Igétől kaptad hatalmasságodat (...) Isten véletek, Apostolok (temploma), akik megtaníttattak a küzdelemre (...) Isten veled, te Krisztust szerető nagyváros..." Janus Pannonius Szent László nyughelyén így mond istenhozzádot, látván a katedrálist és szobrait: „Isten áldjon, aranyba vont királyok, / Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott, / Sem roppanva dűlő fal omladéka, (...)/ S rőt fegyvert viselő lovas királyunk, / Hős, ki bárdot emelsz a jobbkezed-A „hangkör" mindkét esetben a búcsúzás pillanatában elmélkedéssé-emlékezéssé válik, szakrális vallomássá. Tóth Sándor Istenhez vezető szekéren Gondolatok Nazianzi Szent Gergelyről ben" MáTMny oszlopokon pihen oetve egykor / Bo nektárt ventekezett tested..." BEVEZETÉS A TEMPLOM MISZTÉRIUMÁBA (VI.) A keresztkút A keresztkút (fons baptismale) ma többnyire a templomhajó valamely kitüntetett pontján található. Az órómai építészetben - amikor az előcsarnok még nyitott átrium volt - egy külön erre a célra kialakított kerek alaprajzú épületben (baptisterium), míg a bizánci hagyományban, illetve a kopt és a szír templomokban az előcsarnokban kapott helyet. Eredetileg medence formájú volt, s vizébe alámerítve történt a keresztség szentségének kiszolgáltatása, ma pedig a belőle merített vízzel öntik le a keresztelendők fejét (a szülők kérésére ugyanakkor ma is megvan a lehetőség a teljes alámerítéssel való keresztelésre). A keresztséget a keresztény ókorban a megvilágosodás szentségének nevezték. Ezért is volt előírás, hogy a keresztelőmedencét oly módon kell kialakítani, hogy felülről és minden oldalról ráessen a fény. A keresztkút nagyon fontos szerepet tölt be a keresztény hívő életében, mert ez a Szentlélekben nyert istengyermekségre való születésünk helye. Ezért az ősi liturgikus szövegek az Anyaszentegyház méhének nevezik a keresztkutat, amelynek a Lélek által megtermékenyített vizéből új teremtménnyé szült mennyei nemzedék támad. Ez a születés nem kevésbé valóságos, mint testi születésünk, de még nagyobb jelentőségű, hiszen az örök életre szól. A keresztény élet azonban nemcsak egyszeri vonatkozás ehhez az életadó medencéhez, hanem a Szentháromság egy Isten és miközöttünk fennálló kegyelmi kapcsolat állandó és titokzatos szimbóluma is. Ebben a kegyelmi születésben ugyanis éppen az a csodálatos, hogy ahelyett, hogy elvágnák a köldökzsinórt, s ezzel kiszakadnánk a szülőanya testéből, épp ellenkezőleg: a keresztséggel, az egyház-édesanya medencéjébe leszállva testesülünk bele, s mivel ő Krisztus titokzatos teste, rajta mint szülőn keresztül a Szentháromság benső életével kerülünk eleven kapcsolatba. A keresztkút rádöbbent arra, hogy a keresztséggel nem pusztán egy világnézet, egy vallás követői lettünk, nem csupán egy életfelfogás és erkölcsi rend elkötelezettjei, hanem az egész kozmoszt túlhaladva a mindenség teremtő ősforrásának, Istennek az életéből részesedtünk. Most konkretizálódik a templomhoz való vonzódásunk és tárul fel ennek a vonzódásnak a teológiai mélysége. Így válik érthetővé Urunk, Jézus szava: „Aki hisz bennem, annak szívéből élő víz forrásai fakadnak" (Jn 7,38), tudniillik a keresztvízbe alámerülve az örök élet isteni forrása a mi bensőnkben is felfakad. Amikor Szent János a Lélek, a víz és a vér hármas tanúságáról ír (lásd lmn 5,8), a Szentlélekben fennálló két beavató szentségre utal: a keresztségre és az Eucharisztiára, így a templomnak is két lelki középpontja van: a keresztelőmedence a hajóban s az oltár a szentélyben. Az előbbiben a Szentlélek teremtőerejével a víz ad új életet egyszer s mindenkorra, az utóbbiban pedig ugyanezen teremtő és Jézust a sírból feltámasztó Lélek által a szent test és vér táplálja bennünk a keresztségben nyert életet. Mindkettő Jézus sajátos eljövetele. A keresztségben Jézus istenfiúi életéből részesedve az ő képére alakulunk - a szent test és vér vétele által megváltó halálában és dicsőséges föltámadásában merülünk alá, és jövendő dicsőségünk zálogát kapjuk. A templomhajóban is Jézus eljövetele valósul meg a keresztkút vize és a Szentlélek által, s a szentélyben is, a Szentlélek erejével szent vérré változtatott bor által. így a templom hajójának és szentélyének együtt teljes a tanúságtétele, hiszen Jézus Krisztus az, aki víz, vér és Lélek által jött el és jön el (lásd lmn 5,6). Barsi Balázs OFM Lothar Bartha Termékeny gyakorlat A történelemben vannak helyzetek, amikor teljesen új problémák jelentkeznek, így az egyháznak is folyton át kell gondolnia a maga tanítását, de ragaszkodva az eredeti hitletéteményhez. A termékeny gyakorlat megköveteli a másféle szempontok fölvetését, megértését. Ebben a munkában fontos feladat vár a püspökök testületére, a teológusokra és a hívők közösségére. Bizonyos kérdésekben változtatásokra van szükség, vagy legalább is új fogalomhasználatra, amely a kor nyelvén megérteti a tanítás mindenkor érvényes lényegét, az üdvösséget vagy bizonyos szempontokat figyelve pontosít. Ekként fogalmazódnak a dogmák, amelyek az egyház hivatalos, csalatkozhatatlan kijelentései, biztos pontok, amelyeket követni kell, ha az élő és kimeríthetetlen misztériumot tekintjük, hogy el ne tévedjünk a hittartalom kárára. A dogmák az igazság hatékony kifejezései, amint a szentségek a kegyeleméi. Valójában a hit ténye „nem a kifejezésben, hanem a hit valóságában rejlik" (Aquinói Szent Tamás). A nyelv jelzi a valóságot, hogy elérjük annak lényegét. (Fordította: Tóth Sándor) A hét liturgiája A év JANUÁR 2., VASÁRNAP - URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKERESZT) FŐÜNNEPE (Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely püspökök és egyház tanítók, Abel, Ákos) - Iz 60,1-6 (Az Úr dicsősége felragyogott fölötted.) - Ef 3,2-3a,5-6 (A Szentlélek kinyilatkoztatta, hogy a pogányok is társörökösök.) - Mt 2,1-12 (Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.) - Énekrend: Ho 43 - ÉE 523,415, Ho 43 - ÉE 59, Ho 44 - ÉE 525, Ho 41 - ÉE 55. JANUÁR 3., HÉTFŐ - Jézus szent neve emléknapja (Gyöngyvér, Benjámin, Genovéva) - ljn 3,22-4,6 - Mt 4,12-17,23-25. JANUÁR 4., KEDD (Angéla, Titusz, Leóna) - ljn 4,7-10 - Mk 6,34-44. JANUÁR 5., SZERDA (Simon, Emília) - ljn 4,11-18 - Mk 6,45-52. JANUÁR 6., CSÜTÖRTÖK (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) - ljn 4,19- 5,4 - Lk 4,14-22a. JANUÁR 7., PÉNTEK - Pengaforti Szent Rajmund áldozópap emléknapja (Attila) - lj 5,5-13 - ik 5,12-16. JANUÁR 8., SZOMBAT (Gyöngyvér, Szeverin, Szörény) - lj 5,14- 21 - Jn 3,22-30. JANUÁR 9., VASÁRNAP - URUNK MEGKERESZTELKEDÉSÉNEK ÜNNEPE (Marcell, Juliánusz) - íz 42,1-4,6-7 (íme, az én szolgám, akiben kedvem telik.) - ApCsel 10,34-38 (Az Úr fölkente őt Szentlélekkel.) - Mt 3,13-17 (Amikor Jézus megkeresztelkedett, látta, hogy leszáll rá a Szentlélek.) - Énekrend: Ho 45 - ÉE 523, Ho 45 - ÉE 61, Ho 134 - ÉE 519, Ho 274 - ÉE 361.