Uj idők, 1941 (47. évfolyam, 27-52. szám)
1941-07-06 / 27. szám - Márai Sándor: Judit / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
dóly és boldogság. Van szeretet is, türelem, részvét, megbocsátás. Fejemre akarod olvasni a vádat, hogy nem voltam elég bátor, vagy türelmes az emberekhez, akik utamba akadtak, s most, mikor magányos dúvad vagyok, most sincs elég bátorságom beismerni, hogy bennem volt a hiba. Öregem, ezeket a vádakat hallottam és megvizsgáltam. A kínpadon nem lehet őszintébb az ember, mint én voltam magamhoz. Megvizsgáltam minden életet, melyhez közel tudtam jutni, benéztem idegen életek ablakain, nem voltam szemérmes, sem tartózkodó, kutattam és figyeltem. Én is azt hittem, hogy bennem a hiba. Magyaráztam mohósággal, önzéssel, kéjvággyal, aztán társadalmi akadályokkal, a világ szerkezetével ... mit! Hát a bukást. A magányt, melybe előbb-utóbb minden élet belezuhan, mint az éjszakai vándor a gödörbe. Férfiak számára nincs segítség, nem érted? Férfiak vagyunk, egyedül kell élni, mindenért pontosan és igazságosan fizetni kell, hallgatni kell, el kell viselni a magányt, jellemünket, az élet férfitörvényét. És a család? Látom, ezt akarod kérdezni. Nem hiszem-e, hogy a család valamilyen személytelenített, felsőbb értelme az emberi életnek, magasabb összhang? Az ember nem azért él, hogy boldog legyen. Az ember azért él, hogy családját eltartsa, tisztességes embereket neveljen, s mindezért ne várjon hálát, sem boldogságot. Erre a kérdésre őszintén felelek. Azt felelem, igazad van. Nem hiszek abban, hogy a család „boldogít". Semmi nem boldogít. De a család olyan nagy feladat, önmagunkkal és a világgal szemben is, hogy érdemes e feladatért elviselni az élet érthetetlen gondjait, fölösleges szenvedéseit is. Nem hiszek „boldog" családokban. De láttam bizonyos összhangot, emberi közösségeket, ahol mindenki kissé a többiek ellen is élt, mindenki a maga életét élte... s mégis, az egész, a család, egymásért is élt, akkor is, ha a családtagok farkaséhséggel harcoltak egymás ellen. Család ... Nagy szó. Igen, a család talán életcél. De nem old meg semmit. S nekem különben sem volt családom, zord. Sokat figyeltem én, hallgatóztam. Hallgattam a korszerű prédikátorokat, akik bizonygatták, hogy ez a magány polgári betegség. A közösségre hivatkoztak, a nagyszerű közösségre, mely magábazárja és felemeli az egyént, egyszerre célja van életednek, mert tudod, hogy nem magadért, nem is a szűkebb családért élsz, hanem egy emberfeletti eszményért, az emberi közösségért. Ezt a vádat alaposan megvizsgáltam. Nem elméletben, hanem úgy és ott, ahol tetten értem, az "életben. Vizsgáltam az úgynevezett „szegények" életét, — végre is ők a legnagyobb közösség, — csakugyan olyan forró és teljes életérzést nyújt nekik a tudat, hogy ugyanegy közösséghez tartoznak, mondjuk a vasasok szakszervezetéhez, vagy a magánalkalmazottak nyugdíjegyesületéhez, s képviselőik vannak a parlamentben, akik helyettük írnak és beszélnek, — csakugyan ilyan forró-hevítő érzés, tudni, hogy megszámlálhatatlan sok vasas és magánalkalmazott van a világon, akik mind szeretnének jobban, emberibben élni, s nagyon lassan, keserves verekedések, nyugtalan okfejtések árán csakugyan javul néha földi helyzetük ... már nem száznyolcvan pengőt keresnek, hallam kétszáztízet... igen, lefele nincs határ. Lefele nagyon tud örülni az ember mindennek, ami enyhíti az élet kegyetlen szigorát. De a boldog, heves életérzést nem találtam azokban sem, akik hivatalból, vagy hivatásból a „nagy közösségek" együttérzésében élnek ... Sértődött, szomorú, kielégületlen, acsarkodó, szívósan harcoló, rezignált, félkegyelmű, okosan és agyafúrtan verekedő embereket találtam. Embereket, akik hittek abban, hogy nagyon lassan, kiszámíthatatlan fordulatok árán, csakugyan javul valamennyire az emberek sorsa az időben. Ezt jó tudni. De ez a tudat nem oszlatja el az élet magányát. Nem igaz, hogy csak a polgár magányos. Tiszavidéki kubikusok tudnak olyan magányosak lenni, mint egy fogorvos Antwerpenben. Aztán olvastam és gondoltam én is, hogy talán a civilizáció magánya ez. Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyen él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes. Talán a görögök, igen, talán ők boldogak voltak... Gyilkolták egymást és az idegeneket, irdatlan, hosszú és félelmesen véres háborúkat viseltek, de bennük csakugyan élt valamilyen jókedvű és áradó közösségérzés, mert mind műveltek voltak, a szó mélyebb, írástudatlanabb értelmében, a fazekasok is... De mi nem műveltségben élünk, hanem egy általános, titkos, gépi civilizációban. Mindenkinek része van már ebből és senkinek nincs igazi öröme. Mindenki megfürödhet, ha nagyon akar, meleg vízben, bámulhat képeket, hallgathat zenét, beszélhet földrészeken át, a törvény az újabb korban éppen úgy védi a szegények, mint a gazdagok jogait és érdekeit... de nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és a nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvóak, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... Ismerek hatgyermekes anyát, ugyanezzel a magánnyal és a hozzátartozó görcsös, ellenkező arckifejezéssel, e polgári agglegényeket, akik már a kesztyűt is oly műgonddal húzzák le, mintha kényszercselekedetek sorozata lenne életük. És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap, vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez. Nem társadalmi kérdés. A másféle nevelés, az ébresztés kérdése. Oly üveges ma az emberek pillantása, mintha delejes álomban vándorolnának. Üveges és gyanakvó ... Csak éppen nincsen ilyen mesterségeim. De egyszer találkoztam egy arccal, melyből hiányzott ez a görcsös, kielégületlen, gyanakvó, álomkóros feszültség. 2