Uj idők, 1941 (47. évfolyam, 27-52. szám)

1941-07-06 / 27. szám - Márai Sándor: Judit / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

dóly és boldogság. Van szeretet is, türelem, részvét, megbocsátás. Fejemre akarod olvasni a vádat, hogy nem voltam elég bátor, vagy türelmes az emberek­hez, akik utamba akadtak, s most, mikor magányos dúvad vagyok, most sincs elég bátorságom beis­merni, hogy bennem volt a hiba. Öregem, ezeket a vádakat hallottam és megvizsgáltam. A kínpadon nem lehet őszintébb az ember, mint én voltam ma­gamhoz. Megvizsgáltam minden életet, melyhez kö­zel tudtam jutni, benéztem idegen életek ablakain, nem voltam szemérmes, sem tartózkodó, kutattam és figyeltem. Én is azt hittem, hogy bennem a hiba. Magyaráztam mohósággal, önzéssel, kéjvággyal, aztán társadalmi akadályokkal, a világ szerkezeté­vel ... mit! Hát a bukást. A magányt, melybe előbb-utób­b minden élet belezuhan, mint az éjsza­kai vándor a gödörbe. Férfiak számára nincs segít­ség, nem érted? Férfiak vagyunk, egyedül kell élni, mindenért pontosan és igazságosan fizetni kell, hallgatni kell, el kell viselni a magányt, jellemünket, az élet férfitörvényét. És a család? Látom, ezt akarod kérdezni. Nem hiszem-e, hogy a család valamilyen személytelení­tett, felsőbb értelme az emberi életnek, magasabb összhang? Az ember nem azért él, hogy boldog le­gyen. Az ember azért él, hogy családját eltartsa, tisztességes embereket neveljen, s mindezért ne vár­jon hálát, sem boldogságot. Erre a kérdésre őszin­tén felelek. Azt felelem, igazad van. Nem hiszek ab­ban, hogy a család „boldogít". Semmi nem boldogít. De a család olyan nagy feladat, önmagunkkal és a világgal szemben is, hogy érdemes e feladatért el­viselni az élet érthetetlen gondjait, fölösleges szen­vedéseit is. Nem hiszek „boldog" családokban. De láttam bizonyos összhangot, emberi közösségeket, ahol mindenki kissé a többiek ellen is élt, mindenki a maga életét élte... s mégis, az egész, a család, egymásért is élt, akkor is, ha a családtagok farkas­éhséggel harcoltak egymás ellen. Család ... Nagy szó. Igen, a család talán életcél. De nem old meg semmit. S nekem különben sem volt családom, zord. Sokat figyeltem én, hallgatóztam. Hallgattam a korszerű prédikátorokat, akik bizonygatták, hogy ez a magány polgári betegség. A közösségre hivatkoztak, a nagyszerű közösségre, mely magába­zárja és felemeli az egyént, egyszerre célja van éle­tednek, mert tudod, hogy nem magadért, nem­ is a szűkebb családért élsz, hanem egy emberfeletti esz­ményért, az emberi közösségért. Ezt a vádat ala­posan megvizsgáltam. Nem elméletben, hanem úgy és ott, ahol tetten értem, az "életben. Vizsgáltam az úgynevezett „szegények" életét, — végre is ők a leg­nagyobb közösség, — csakugyan olyan forró és tel­jes életérzést nyújt nekik a tudat, hogy ugyanegy közösséghez tartoznak, mondjuk a vasasok szak­szervezetéhez, vagy a magánalkalmazottak nyugdíj­egyesületéhez, s képviselőik vannak a parlamentben, akik helyettük írnak és beszélnek, — csakugyan ilyan forró-hevítő érzés, tudni, hogy megszámlálha­tatlan sok vasas és magánalkalmazott van a vilá­gon, akik mind szeretnének jobban, emberibben élni, s nagyon lassan, keserves verekedések, nyugtalan okfejtések árán csakugyan javul néha földi helyze­tük ... már nem száznyolcvan pengőt keresnek, ha­llam kétszáztízet... igen, lefele nincs határ. Lefele nagyon tud örülni az ember mindennek, ami eny­híti az élet kegyetlen szigorát. De a boldog, heves életérzést nem találtam azokban sem, akik hivatal­ból, vagy hivatásból a „nagy közösségek" együtt­érzésében élnek ... Sértődött, szomorú, kielégületlen, acsarkodó, szívósan harcoló, rezignált, félkegyelmű, okosan és agyafúrtan verekedő embereket találtam. Embereket, akik hittek abban, hogy nagyon lassan, kiszámíthatatlan fordulatok árán, csakugyan javul valamennyire az emberek sorsa az időben. Ezt jó tudni. De ez a tudat nem oszlatja el az élet magá­nyát. Nem igaz, hogy csak a polgár magányos. Tiszavidéki kubikusok tudnak olyan magányosak lenni, mint egy fogorvos Antwerpenben. Aztán olvastam és gondoltam­­ én is, hogy talán a civilizáció magánya ez. Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyen él az emlék valamilyen derűs, napfé­nyes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes. Talán a gö­rögök, igen, talán ők boldogak voltak... Gyilkolták egymást és az idegeneket, irdatlan, hosszú és félel­mesen véres háborúkat viseltek, de bennük csak­ugyan élt valamilyen jókedvű és áradó közösség­érzés, mert mind műveltek voltak, a szó mélyebb, írástudatlanabb értelmében, a fazekasok is... De mi nem műveltségben élünk, hanem egy általános, tit­kos, gépi civilizációban. Mindenkinek része van már ebből és senkinek nincs igazi öröme. Mindenki megfürödhet, ha nagyon akar, meleg vízben, bá­mulhat képeket, hallgathat zenét, beszélhet föld­részeken át, a törvény az újabb korban éppen úgy védi a szegények, mint a gazdagok jogait és érde­keit... de nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és a nagy közösségeken belül, men­­nyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvóak, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, gör­csös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a ma­gány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... Ismerek hatgyermekes anyát, ugyanezzel a magánnyal és a hozzátartozó görcsös, ellenkező arckifejezéssel, e polgári agglegényeket, akik már a kesztyűt is oly műgonddal húzzák le, mintha kényszercselekedetek sorozata lenne életük. És mentől mesterségesebb kö­zösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap, vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíte­ném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez. Nem társadalmi kérdés. A másféle nevelés, az éb­resztés kérdése. Oly üveges ma az emberek pillan­tása, mintha delejes álomban vándorolnának. Üveges és gyanakvó ... Csak éppen nincsen ilyen mester­ségeim. De egyszer találkoztam egy arccal, melyből hiányzott ez a görcsös, kielégületlen, gyanakvó, álomkóros feszültség. 2

Next