Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)

Lapszámok - 1943-01-02 / 1. szám

Uj Idők Szépirodalmi, m ü veszeti, képes hetilap és kritikai szemle Szerkeszti Herczesr Ferenc Előfizetési ára Negyedévre . . 8.— pengő Félévre . . . 15.50 pengő Egyes szám ára 70 fillér Az Uj Idők képeinek, valamint bármely szövegrészének még kivonatos utánnyomása is tilos XLIX. évíolvam 1943 január 2 1. szám ÚJ esztendőre Ha az óesztendő befejezése s az újnak kezdete nem lenne egyéb, csak önkényesen megállapított naptári időpont, eszköze az észrevétlenül múló idő mérésének: nem érdemelné meg, hogy szót vesztegessünK rá. Azért érdemes gondolkozni és beszélni róla, mert az ember erkölcsi tartalmat adott neki. Egy esztendő elmúlása, az emberi élet mértékével mérve, elég idő ahhoz, hogy megállítson és lekiismeretvizsgálatra kényszerítsen bennünket. Nyugalmas korszakokban ez a lelkiismeretvizsgálat rendszerint csak egyéni életünkre vonatkozik: megtet­tük-e kötelességünket önmagunkkal, családunkkal, hi­vatásunkkal szemben? Olyan esztendőkben, aminők most viharzanak el felettünk, nem elégedhetünk meg a lelkiismeretvizs­gálatnak ezzel az egyszerű fajtájával. Nincs olyan cse­lekedetünk vagy mulasztásunk, amely valamilyen mó­don bele ne kapcsolódnék a bennünket körülvevő em­beri közösségnek — ne féljünk ez ünnepi alkalommal a szent szót ajkunkra venni: — hazánknak életébe. Apró önzések és kényelmeskedések, jelentéktelen meg­alkuvások, amelyekre más időkben eszünkbe sem jutott a „jó" vagy a „rossz" szigorú erkölcsi kategóriáit al­kalmazni: jelentőssé váltak, mert egy nemzet sorsa fordulhat meg azon, hogy fiainak milliói elkövetik-e ezeket az apró bűnöket vagy sem. Nemzeti életünket a történelem folyamán újra meg újra véren kellett megváltanunk. Azok, akik ma küz­denek odakünn ezért az életért, valamennyien nyugod­tan végezhetnek egy pillanat alatt lelkiismeretük vizs­gálatával. Ők a legtöbbet teszik és a legtöbbet adják, amit ember tehet és adhat. Rajtuk nem fog múlni, hogy a „népek hazája, nagyvilág" elismerje jogunkat az élethez. De a mai idők a véráldozaton kívül ezer más áldozatot követelnek meg, lemondásban és munkában, szerénységben és közösségi érzésben. Ma nincs értelme annak, hogy egyénileg kíván­junk egymásnak boldog újesztendőt. Valahogy jelké­pesnek érezzük a szokásos üdvözlőkártyák eltiltását. Nem, nem tudjuk az egyéni boldogságnak semmi­féle fajtáját elképzelni a nemzet boldogsága nélkül. De éppen ezért tudunk bizakodva boldog újeszten­dőt kívánni együttesen mindenkinek. Mert, ha előre nem tudunk is nézni a jövőbe, tudunk ezeréves múl­tunkra visszanézni. Tudjuk, hogy a nemzet életét meg­váltó erők soha nem ernyedtek és nem szunnyadtak el közöttünk. Értünk meg már olyan új esztendőket is, amikor nem a mi katonáink álltak ezernél több kilo­méternyire idegen területen, hanem hazánk földjének nagy része volt idegen megszállás alatt — s hitünk akkor is ép volt, mert tudtuk, hogy minden áldozatra készek vagyunk. Ezt az áldozatra való készséget — nagy és kis dol­gokban egyaránt — tartsa ébren a lelkében minden magyar ember. Ezzel a gondolattal vizsgálja meg lelki­ismeretét. Ha múló hibáinkat levetjük és ősi erényein­ket megőrizzük: bízván bízhatunk mindnyájunk boldog újesztendejében. Európa hulló csillaga — Regény — írta: Gulácsy Irén Copyright by Singer és Wolfner. 1943. Budapest. I. 1385 karácsony havának 31.-ik napján, vasárnap reggel kilenc órakor, az ősi Fejérvár koronázásra ké­szült. Látott már királyavatási ünnepélyt. De ilyet mint ez a mostani, soha. A jámbor atyafiak tágra meregették a szemüket. Hol maradt a különböző küldöttségek jövés-menése? Csodálatos! Hol a sok csillogó papi ornátus? Nem, hogy sok, úgyszólván semmi sem mutatkozott mindezekből. A nagy eseményt meghirdető heroldok helyett — közvetlenül — mintha csak egy bandányi fé­lelmes martalóc csapott volna be a szent falak közé. Ez mind hosszú, kétélű szablyákkal, tőrökkel s nehéz lánd­zsákkal száguldott; mind ijj, nyíl, puzdra, buzogány és lobogós kopja terhével csörömpölt s lesett minden felé, mint a csapdát gyanító vad. A lovasok szétpezsegtek, becsaptak minden főútmeliéki utcába és ágaskodtak kinek-kinek a szeme közé, ábrázatát fürkészték, mintha vérbűnben vallatnák. Miért? S ez mi? Hol az aranyak? Hermelin, a bíbor? Hol a tol/bok­réták a lovak fejéről? Ékkövek, a szőrmék? S a finom palotásasszonyok, az ő gyönyörködtető, nagy öltözeteik­ben? Mindezekből semmi. Legfeljebb annyi különbség volt a beruccanók közt, hogy némelye magyar mód sze­rint hármas pelliciumot viselt, mások pedig, idegen pél­dára, egyéb burkolatot. De ez valamennyi állátói sarkáig fegyverben meredezett — és légióként a rég emlegetett s annyit áhítozni hallott új király, Károly. Ő keltette Fehérvárban a legnagyobb meglepetést. — Ez? Pikkelyes páncélümög . . . vasmell. Pajzs, fel- és al­szár védő. Ércből való volt rajta minden. Jó még hogy a sisakrostélyát feltolta. Bár a nép azzal sem sokat nyert. Huss! Már tova is szöktetett a jövendőbelije a aáraaerao közt. Ügy vadult végig a menet a nagy utcán, hogy a megriadt bámészkodók ész nélkül ugráltak be a kapuk öblébe, palánk védelmébe, ki hova tudott és csapkodták aztán magukról a rútságot, amit a patkó felvert. Párolgó szemmel álmélkodtak a tovarugaszkodó lovas után. — Ez? Sokan el sem hitték. — Ez? — Rőt. 1 1

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents