Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-01-08 / 1. szám - Csathó Kálmán: Hogy érti ezt? / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések - Szabó Lőrinc: Misztikus párbeszéd / Versek
Ъап ugyanezt öreganyó mondja a szomszédasszonynak, akkor az az értelme: „Öreg vagyok, aludni sem tudok a halálfélelemtől!" Ha az elcsigázott kishivatalnok szól ugyanígy a feleségéhez, az annyi, mintha azt mondaná: , Halálra dolgozom magam, mégsem tudok a gondtól pihenni sem!" De tegyük fel, hogy nem erről beszélnek, hanem például azt mondják: „Kaptam egy szabadjegyet a színházba. De nem tudtam magam rászánni, hogy elmenjek! Mit nekem a színház!?" Hát ez végeredményben pontosan ugyanazt jelenti, mint az álmatlanságról való panasz: a fiatalembernél szerelmet, az öregasszonynál halálfélelmet, a kishivatalnoknál anyagi gondot. Vagyis nem a szöveg a fontos, hanem a személy és a helyzet. Ez adja meg az értelmet. Abból pedig, hogy ez így van, azt a nagyon különös és fölötte megdöbbentő következtetést lehet levonni, hogy újat és eredetit nem igen tud mondani senki. Szerencsére azonban ezt nem igen veszik észre az emberek sem önmaguknál, sem másnál. Önmaguknál azért nem, mert a maga baja, vagy öröme mindenkinek olyan fontos és annak minden körülményét olyan jelentősnek érzi, hogy eszébe sem jut, hogy hasonló helyzetben ugyanolyan körülmények közt már számtalan ember volt előtte is. Másoknál pedig azért nem, mert a más beszédjére többnyire nem is hallgat senki, hanem arra gondol: „Bárcsak már befejezné az unalmas mondókáját, hogy végre elmondhatnám az én sokkal érdekesebb mondanivalómat!" Kissé fegyelmezetlenebb emberek — és ez a többség! — rendesen nem is várják ki a másikat, hanem belevágnak a szavába és fújják a magukét a másikkal egyszerre. Ezek az őszinte, bizalmas beszélgetések. Lényegesen különbözik tőlük a felületes ismerősökkel való társalgás. Ez lehetőleg olyan dolgok körül forog, amely egyik felet sem érinti közelebbről. Vagyis közhelyek emlegetéséből, régi viccek újak gyanánt való felelevenítéséből, (— mert minden vicc régi! —), főleg pedig közös ismerősök ritkán magasztaló, többnyire tréfás szófűzéssel való kisebbítéséből áll. Ebben az utóbbiban az a legérdekesebb, hogy sem jót, sem rosszat nem tud olyat senki sem mondani senkire, amit már milliószor" "Miillió esetben el ne mondtak volna mások másokról. Mert hol egy eredeti erény és hol egy eredeti bűn/ Hogyan és mitől lehetne a társalgás eredeti, mikor semmi sem új a nap alatt? Ezért aztán az emberi társalgás igazság szerint éppen olyan, mint a rigó füttye, vagy a fecske csicsergése, amelyről lehet, minden rigó és minden fecske azt hiszi, hogy új és eredeti, valójában azonban csak ismétlése a tegnapi, a tavalyi és a száz esztendővel ezelőtt elhangzott rigófüttynek és fecskecsicsergésnek. Ha megkérdeznék a fecskét meg a rigót: „Hogyy érti ezt?" — lehet, természetesnek találnák a kérdést és megpróbálnák megmagyarázni szavaikat. Mert valószínűleg úgy érzik kis szívükben, hogy még soha senki sem érezte előttük azt a vágyat, azt az örömet, azt a félelmet, amelyet ők. Mi azonban tudjuk jól, hogy énekük, csicsergésük mit jelent. Mindig ugyanazt: fészekrakáskor szerelmi vágyat, fészkeléskor családi örömet, karvaly közeledtén kétségbeesett segélykérést. Sokkal többfélét jelent-e az emberi szó? Aligha! És ma, a repülőgép és rádió korában is csak ugyanazt, mint a vízözön idejében: életet, halált, ételt, italt, szerelmet, civódást, családot, sikert, bukást, hatalmat, vagyont, betegséget, egészséget és mind, ami ezekkel összefügg. Mindezek megvoltak évezredekkel ezelőtt is. Ami új azóta támadt, legfeljebb forma, külsőség! A lényeg régi. Vagy nem külsőség-e az anya számára, hogy fiát nyíllal sebezték-e halálra, vagy puskagolyóval? Változás, igazi, komoly, lényegbevágó nem mutatkozik az emberiség életében és mintha nem is lenne lehetséges. Csoda-e hát, ha az emberi beszéd az elfogulatlan hallgató előtt éppen olyan ismétlődőnek és változatlannak tűnik fel, mint a madárszó? Természetes ez, hiszen az emberiség legnagyobb eredménye, legnagyobb vívmánya, hogy megtanulta azt, amit a madarak már régen tudnak: repülni. Repülni a testével, ahelyett, hogy a lelkével próbálna szárnyalni Isten felé szeretetben és bölcsességben. Mert fejlődést csak ez jelentene: gyarapodni szeretetben és bölcsességben. Ám erről az útról letértünk és eltévelyedtünk, vissza a fordított Bábelbe, ahol egyformává kezd olvadni minden különfajta beszéd, minden különböző emberi nyelv, de emberi értelme, mintha már nem,volna egyiknek sem, semmi sem! És akkor Maga, édes kisasszony, azt kérdi: — Hogy érti ezt? Különös kérdés ez! Az én kiábrándult szívemen először átvillan hallatára mindez, amit itt elmondtam, ám aztán egyszerre csak úgy érzem: talán még sincs igazam! Azaz, ha igazam van is, hátha éppen ez a kérdés, ez a „hogy érti ezt?" az a varázsige, amelyre most szükség van. Az a kis mag, melyből a remény gyenge palántája kikehet és sudárba szökve fává izmosodhatik? Mert hiszen igaz: a bajok forrása az, hogy mire megtanulnánk élni, meghalunk. Mire az ember bölccsé válnék, el kell innen mennie és át kell adnia helyét a tudatlan fiataloknak, akikkel megint elölről kezdődik az egész tanítás, de csak azért, hogy ők is úgy járjanak, mint az előttük való nemzedék. Ezért nem haladhat a fejlődés útján és ezért téved le róla lépten-nyomon az emberiség. Ám a fiatalság nem csak tudatlan, hanem hittel teli és tudásszomjas is. Ártatlan szíve csupa bizalom és valóban és komolyan szeretné tudni, hogy a másik mit hogyan ért? Mert én hiába tudom, hogy a fiú ugyanúgy érti, ahogy minden más fiú. Maga, kis Kisasszony jobban tudja, hogy ez nem igaz; tudja, hogy a Maga fiúja másképp érti, hogy úgy érti, ahogyan még sohasem értette senki és — és én, ha meggondolom, kénytelen vagyok beismerni, hogy Magának van igaza! De legyen is! Mert ez a csepp kis árnyalat, ez a csepp kis eltérés az, ami még szép az emberi életben, mert ebből születik a mese, a költészet, az irodalom. Abból a naiv hitből, hogy a Panni és Jancsi esete más, mint a Jutkáé és Gyurié. Mert Gyuri nem úgy érti, mint Jancsi és ezt Jutka fontosnak érzi szerfelett, ezért kérdi olyan komolyan: — Hogy érti ezt? Kedves Kisasszony! Nem mondtam semmit! Visszavonok mindent, még amit gondoltam is. Tovább megyek szótlanul és ahogy visszatekintek Magukra mégegyszer, látom, hogy az a vállas fiú a meggyőződés hevével magyaráz Magának. Maga pedig rajongó áhítattal hallgatja. Megmosolyogni való kedves kép, de én nem mosolygok. Nem tudok. Nem tudok, csak sóhajtani. Bisan és egy kicsit irigyen. Mert hát mégis csak irígylésre méltó, hogy sem ő, sem Maga nem tudják azt, ami: én tudok — főleg pedig, hogy nem hiszik el, sőt meg sem értik, akárhogy bizonyítom is. Az öregnek nem hisznek. Csak egymásnak! Hála Istennek! 2