Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-01-29 / 4. szám - ifjabb Hegedüs Sándor: A svábhegyi nyaralás / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Ladányi László: Őrség holdfényben / Versek
Őrség holdfényben A hold kemény fényével hinti be Az éj ölében szunnyadó falut. Csak én virrasztok, nincs itt senki se. Foszforos csíkként szikrázik az út. Az égboltnak fehérlő hátterén Finom szénrajznak tűnnek fel a fák. A mely csöndben nem moccan a szél, Mély nyugalommal hallgat a világ. Vörös szemek nyílnak a messziben. Közeledik a félegyes vonat. Jöttéől már sustorgó hang izen , a töltésen a drótok konganak. Egy pillanat multán már itt robog , tovább zihál a csattogó sinen. Utána zúgó örvény kavarog , a zaklatott táj ismét elpihen. Harminc lépés előre s vissza is, így őrzöm én az alvók álmait. Távol hegyek felől a tiszta, friss Északi szél suhintja szárnyait. A pillanat oly hűvös, oly tömör, Hogy szinte érzem súlyát vállamon S csüggedt szívemből lázadón kitör Rosz életünkért érzett szánalom. Mindenki alszik már e földön itt Elégedetten és közömbösen, Meg sem érezve mások kínjait, Csak nyughatatlan szívem nem pihen. Gyötrődik, szenved, pusztul a világ És mersze földön vér és könny folyik, Szinte hazug e nyájas holdvilág, Mely belengi az alvók álmait, Csak én virrasztok, míg e néma kínt Hidegen nézi az ég utasa S a hűs hajnalba vészjeleket int Cigarettámnak izzó parazsa. LADÁNYI LÁSZLÓ — Megjött a kedve — súgtam Lacinak halkan. Ekkor hirtelen megiramodott az őzgida. — Elfut..elfut — ugrott előre Laci ijedten. — Nem fut el, ne félj, megszokott... Mire kimondtam: megszokott, az őzgida átívelt a kerítés felett. Karcsún, csodálatos szépen ugrott, mint a villanás. Valósággal repült a magasban. Torkunkon elakadt a szó. — Megszokott már ... Riadtan rohantunk végig a kerten. Felkapaszkodtunk a kerítés oldalára. És csalódottan néztünk a hegyoldal felé. Ott futott az őzgida a messziben. Játékosan ugrálta át a kökénybokrokat. Futott föl a lankán, fel a Malomhegy szikláin, a fenyőerdő felé. És az erdő szélén megállott, visszanézett hosszan a völgybe. Hátulsó lábát magasra emelte, megvakarta vele kicsi homlokát. Mintha szamárfület mutatott volna. Szívemet elszorította a keserűség. — Pedig megszokott már... — szipogtam sírva. — Megszokott már — mondta Laci utánam. És kezében meg-megrázkódott az elárvult kendermadzag. A svábhegyi nyaralás írta: ifjabb Hegedűs Sándor A Stáció utcai ház ebédlőasztal-társasága, amely Jókai és Laborfalvy Róza körül gyűlt össze, rendesen május végén költözködött ki a svábhegyi nyaralóba, Jókaiék után. Sok vendég pedig gyalogszerrel rándult ki a Jókai-villába. Ezek a vendégek rendszerint délelőtt tizenegy óra körül érkeztek a városból, — amint ők mondták, „egy kis friss levegőre" jöttek — és ott maradtak ebédre. Ezek között a svábhegyi vendégek között a legeredetibb volt a Bodorfy-házaspár. Bodorfy basszsta volt az Operánál. Felesége egy percre sem tágított férje mellől. A Jókai-házban úgy hívták őket: „Bodriék". Ennek a házaspárnak közös szenvedélye volt: az egészség. Egészségesőszök voltak, mindenre vigyáztak, ami esetleg megárthat szervezetüknek. Bodorfy hatalmas termetű ember volt, s mire felért a villába, a kánikulai hőségben valósággal csurgott róla az izzadság. Negyvenfokos melegben is bekötötte a torkát, mégpedig nem egyszerű selyemkendővel, hanem egy hosszú tarka női gyapjúsállal. Jókai, amikor meglátta a verítékező, bekötött nyakú embert, elnevette magát: — Na, a torkodat ugyan jól bedunsztoltad, jó, hogy vaskályhát nem raktál rá, ebben a hőségben. Bodorfy legyintett: — Nem baj, csak hadd legyen meleg. Az én torkom кncsesbánya és az ilyen kincset takargatni kell, mert ha ez egyszer elvész, értékét ugyan semmiféle doktor nem tudja többé visszahozni. Én a torkomból élek s addig élek, amíg a hangom él! Bodriné még jobban vigyázott rá, mint Bodri önmagára. Addig semmiféle folyadékot nem volt szabad lenyelnie, amíg Bodriné meg nem kóstolta. Az ételt megfújta férjének, nehogy a forró leves megégesse a a torkát. Az ablakokat gondosan becsukta, nehogy léghuzat támadjon. Nehéz vendégek voltak, de mulatságosak. Egyszer egy júliusi napon, hársfanyílás idején, kint is aludtak. A híres füredi hársak illatoztak a Jókaikertben. Bodriék egész nap a hársak alatt tanyáztak. Úgy tervezték, hogy estefelé mennek vissza a városba, de egy hét múlva újra kijönnek. Bodriné indulás előtt egy félórával fel s alá sétált a hársak között és hápogva lélekzett. Mi gyerekek megijedtünk a szokatlan látványtól, befutottunk a házba s jelentettük: — Bodri néni fuldoklik! Nosza, volt riadalom. Jókai maga jött ki és odasietett Bodrinéhoz. — Na, mi baj? — kérdezte. — Semmi. — Hát akkor miért látogat ilyen furcsán? — Azért, mert be kell mennem abba a fülledt városba — szólt Bodriné szomorúan —, hát most hirtelen egy hétre való levegőt gyűjtök a tüdőmbe. Jókai nevetett. — Ejnye, hát miért nem inkább befőttes üvegbe raktározza el télire a hársfaillatot? — Azt is lehet? — álmélkodott Bodriné. — Mindent lehet, amit az ember el tud képzelni. S a következő héten Bodriné nagy befőttes üvegekkel állított be és sorba lerakta az üvegeket a hársfák alá, hogy aztán gondosan bekötözve vigye haza a kamrájába. De a svábhegyi nyaraló legnagyobb látványossága a baromf udvar volt, ahol a legkülönbözőbb szárnyasok között gyöngytyúkok is tanyáztak. Ezek a gyöngytyúkok rettenetes hangon kiáltoztak. Repedtfazék és bádogtör- 109