Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)

1944-03-18 / 11. szám - Ladányi László: Téli vigasz / Versek

— Önállóan is operált? — Hogyne! — Nem izgult, amikor a kést kezébe vette? — Tulajdonképpen nagyon „izgulós", lámpalázas gyerek voltam és a műtéteket megelőző órák alatt ret­tenetesen féltem, de mire bemosakodtam, teljesen nyu­godt voltam . . . Azt mondhatnám, életemnek egyetlen szenvedélye a sebészet volt. — Ha ennyire szerette a sebészetet, miért hagyta ott mégis? — Már gimnazista koromban sokat jártam biblia­órákra és részt vettem az úgynevezett belmissziós mun­kában ... — Mi az a belmisszió? — Szeretetmunka. Árva gyermekekkel, betegekkel, öregekkel, testi és lelki szegényekkel való foglalkozás. Rájöttem, hogy ehhez a munkához egész ember kell. Két úrnak egyszerre nem lehet szolgálni. Abban az időben, 1924-ben indult meg Budapesten a diakonissza­munka és én 1925-ben beléptem a rendbe. Ha újra kezdhetném az életet, megint ugyanezt az utat járnám végig. Nem bántam meg, hogy előbb orvos lettem és csak azután diakonissza, mert az orvosi pályán nagyon sok olyat tanultam aminek, mint diakonissza hasznát vehettem. Az orvos és a diakonissza munkája szorosan összefügg. .. Igaz, én közkatona akartam lenni és talán, ha előre tu­dom, hogy vezető szerepet kapok, mégsem lettem volna diakonissza. — Mi a munkaköre? — Mi, testvérek egy nagy családot alkotunk és talán úgy mondhatnám, hogy én vagyok a család­anya. Minden, ami a családban az anya dolga, az én dolgom a nagy család körében. — Mivel foglalkoznak a testvérek? — Nyomorékotthonokat, árvaházakat, fiú- és leány­internátusokat, üdülő­otthonokat tartunk fenn, fővárosi kórházakban ápolunk, szegénygondozást vállalunk, ta­nítunk. Az úgynevezett „törpe-iskolákba"­n így neve­zik azokat a falusi, tanyai iskolákat, amelyeknek nincs részük állami segélyben, — diakonissza-tanítónőket küldenek ki. — Tehát a diakonisszák nem mind ápolónők? — Minden diakonissza végez ápolónői tanfolyamot, de nem mindegyik ápol. Vannak közöttük orvosok, ta­nárok, tanítók... Büszkék vagyunk arra, hogy soha hirdetést, felszólítást nem tettünk közzé. Mihozzánk mindenki önként jön és csakis az jön, akit Isten hív. Nem pályának, foglalkozásnak tekintjük azt, hogy dia­konisszák vagyunk, hanem elhivatásnak. — Az orvosi munkát teljesen abbahagyta? — Nem hagytam abba. Amikor szükség van rá, orvos is vagyok. Műszereim megvannak. Kisebb műtéte­ket is végzek, de csak amit a házban el lehet végezni. — Ismeri a mai fiatalokat? — Említettem, hogy vannak leánynevelő­jeink. Gyakran rendezünk leánykonferenciákat. intéze-Dehát én persze, a dolog természeténél fogva, csak komolyabb fiatal leányokkal érintkezem, olyanokkal, akik bizo­nyos kapcsolatban vannak velünk. Igaz, hogy orvosi és szegénygondozói munkám közben sok bűnt, nyomorú­ságot, rosszat van alkalmam látni. — Mi a véleménye a mai fiatalokról? — Sajnálom a fiatalokat. Ha szólok hozzájuk, nem szidom őket, hanem szeretném megmutatni nekik a boldogsághoz vezető utat. — Miben látja a mai fiatalság legnagyobb hibáját? — Abban, hogy a világ túlságosan vonzza őket. A világ pedig messze jutott Istentől. .. Azt látom, hogy a fiatalok nem boldogok, mi pedig azok vagyunk. — Milyen tanácsot adna nekik útravalóul? Miben látja a boldogság titkát? — Legfőképpen abban, hogy sorsunkat Isten ke­zébe tegyük le. És abban, — persze, ezt nagyon nehéz megvalósítani, — hogy mindenki olyan munkát végez­zen, amelyhez kedve van és senki ne menjen olyan pályára, amelyhez nem érez igazi hivatást. . . Sokszor csodálkozom, ha régi középiskolai vagy egyetemi társ­nőimmel találkozom, hogy ők milyen kedvetlenek, viharvertek, elnyűttek, fáradtak, én pedig mindig friss vagyok és jókedvű, pedig nem volt könnyű az életem mindig keményen dolgoztam és annak idején az elindu­láskor bizony úttörő munkát végeztünk. Azt hiszem, ezt annak köszönhetjük, hogy a Bibliát tartjuk kezünk­ben .. . Nem értem azokat az embereket, akik azt állít­ják, hogy a tudomány eltávolít Istentől. Engem a tanu­lás, a tudomány közelebb vitt Istenhez. Pedig már a gimnáziumban is a reális tárgyak, a matematika és a természettudományok érdekeltek legjobban. — Volt valaki, akinek példája irányítólag hatott életére? — Igen. Nagy hálával gon­dolok Pauer Irmára, aki Budapesten a diakonissza-munkát alapította. — Nem csalódott az emberekben? — Nem csalódtam bennük, de talán ennek az is az oka, hogy nem sokat vártam tőlük. Nem haragszom az emberekre, szeretem őket. — Elmosolyodik. — Sokszor kérdezik tőlem, hogy nem valami szerelmi csalódás vitt-e erre a pályára. Őszintén mondhatom, hogy nem. Elhivatás volt ez, a szó legszebb értelmében. — Melyik az a bibliai mondás, amelyet életének jelmondatául választott és amelyet legszívesebben idéz? Felcsillan a szeme. — „Elég néked az én kegyelmem . . ." Azt tapasz­taltam, hogy ha sorsunkat Istenre bízzuk, Isten mindig annyit ad, amennyire szükségünk van, anyagiakban, lelkiekben egyaránt. Azt mondhatnám, hogy mi napról­napra csodákat tapasztalunk. Kezdetben minden ajtó zárva volt előttünk, most nem győzzük a „keresletet" kielégíteni. Mindenhova hívnak, mindenhol szívesen fogadnak minket. Órájára néz. — Most mennem kell a Népfőiskolára. — Népfőiskolára? — Igen. Öt-hat hónapos tanfolyamokat tartunk parasztleányok számára. Középiskolapótló tantárgyakat tanulnak, történelmet, földrajzt, irodalmat, de megta­nítjuk őket takarítani, főzni is, még diétás főzést is tanulnak, nehogy kolbászt adjanak a betegeiknek! Egyik legfőbb feladatunk, hogy az anyai hivatás ellátására alkalmasabbá tegyük őket. Nem akarjuk kivenni a fa­lusi leányokat környezetükből, a tanfolyamról vissza­mennek otthonukba, de megtanítjuk őket szeretni a magyar falut... Ha akarja, írja meg azt is, hogy nagy örömünkre most épül itt a szomszédban egy kis temp­lom, a testvérek munkájából. Az ajtón halkan kopogtatnak. Fiatal testvér lép be. — Erős vár a mi Istenünk, — így köszön. Kérdően nézünk a főnökasszonyra. — Igen, így köszönünk egymásnak. Nem szebb ez, mint a kezét csókolom, vagy a jónapot? Erős vár a mi Istenünk. R. M. 314 Téli vigasz Ez a tél keserű méreg, A szívén jégből van kéreg. Földünket jármába hajtja, De én csak nevetek rajta. Jégostort hasztalan lenget : Kedvesem csókja melenget ! Ha fejem ölébe hajtom, Hasztalan zörget az ajtón. LADÁNYI LÁSZLÓ

Next