Új idők, 1946 (52. évfolyam, 1-23. szám)
1946-01-05 / 1. szám - Lyka Károly: Szabad vagy kötött művészet? / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
ÚJ Idők TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI: FODOR JÓZSEF ÖTVENKETTEDIK ÉVFOLYAM JANUÁR 5. Előfizetési ár: egy hónapra 8000 pengő 1. SZÁM Szabad vagy kötött művészet? Írta: Lyka Károly Egyik római sétámon megállított egy kirakat, amelyben Michelangelo hatalmas Mózes-szobrának kisebbített másolatai voltak kirakva. A legnagyobb csaknem félméteres, a legkisebb csak öt-hat centiméternyi. Úgy sorakoztak egymás mellé, mint az orgonasípok, le egészen a mellényzsebbe való Mózesig. Csaknem elnevettem magamat, olyan komikus volt ebben a kiadásban az a mű, amely a szobrászat történetének egyik legmegdöbbentőbb remeke. Mi hiba történt itt ? Az anyag ugyanaz, mint az eredetié : fehér márvány. A fonnák ugyanazok , hisz a redukáló gép pontosan végezte itt a munkáját. Semmi sem változott itt, csak egyvalami: a méret. De lehet-e a méret olyan fontos, hogy megváltoztatása nevetségessé silányíthat egy mesterművet? Nyilván lehet Kísértsük meg : vetítsük akkorára Leonardo da Vinci Mona Lisáját, hogy az arca négy-ötméternyi legyen. Hova lett az a gyöngéden rejtélyes mosoly, amelyről annyi verset írtak századokon át a költők? Én egyszer egy színes fényképfelvétel segítségével megkísértettem ezt a műveletet: egy irdatlan bálványkép jelent meg a vetítőernyőn. A hallatlan finomrajzú mű groteszkké lett. Szobrászok és festők nem ok nélkül választanak munkájuk számára ilyen vagy olyan méretet. Tovább megyek : nem is választják, hanem egy mestermű mindjárt az első elgondolásnál együtt születik a méretével. Persze csak a mesterművek, a többin úgy sem lendít semmit a méret meglatolgatása. Lehet egy kis vázlat a mű előkészítője, hiszen Michelangelo is előzőn egy-egy viaszfigurácskát gyúrt magának, de ez nem maga a mű, csupán annak előkészítése s a legtöbb esetben alaposan meg is változik a végleges mű alakítása közben. Szinyei Merse Pál jól tudta, miért választotta egy hevenyészett kis vázlat után a Majális számára éppen azt a méretet, amelyben megfestette : sokkal nagyobb méret oktalannak hatott volna, sokkal kisebb játékos pepecseléssé silányította volna. Úgy látszik, hogy a méret befolyása nem csupán a festők és szobrászok műhelyében otthonos. Láttam egyszer a méret ilyen szerepét az építészetben is, mégpedig Olaszországban, Tivoli városka tőszomszédságában, a Villa Adrianában. Ott megvannak még romjai egy építészeti mesterkedésnek, amely Hadrianus császár parancsára folyt Egyes szám 2000 pengő le. A sokat utazgató császár följegyeztette magának azokat az épületeket, amelyek itt is, ott is különösen megtetszettek neki. Azután megépíttette azokat tivoli valájában — en miniature. E maradványokon még jól látható, milyen törpeváros keletkezett Hadrianus utazási emlékeiből. Itt is az történt, ami a római kirakat Mózeseinek esetében. Szobrászok és építészek súlyos nyersanyaggal dolgoznak, fölmerülhet a kérdés : nem csupán ez az anyag okvetetlenkedik-e a méretváltoztatásnál? Úgy látszik, hogy nem. Mert van egy művészet, amelynek nyersanyaga mindenek közt a legkönnyedebb, szinte semmi : a költészet. Van-e itt is nyoma a méretváltoztatás bűnös következményeinek? Van. Egyszer kezembe került Martialis epigrammáinak egyik német fordítása. A fordító itt két sorba sűrített elmés-szúrós verseket tíz-húszsoros versekbe ültetett át, nyilván azért, hogy egyetlen latin szó se maradjon fordíttatlanul és hogy minden világosan meg legyen magyarázva. Ez utóbbit el is érte, de hova lett Martialis zamatja, szesze, borsa? Lompos filiszter-véleménymondássá vált a tűzrőlpattant, csiklandó, célbataláló tömör eredeti. A mérettel együtt szokott megszületni a mű alakja, a formátuma. Ez sem külön kitalálás, hanem a legjobb mestereknél szoros és veleszületett tartozéka a műnek, tőle elválaszthatatlan. Közismert példára hivatkozom • Rafaelnek százezerszer reprodukált Székben ülő Madonnájára : lehet-e ezt a kerek képet négyszögletesen elképzelni? Az egész kompozíció a legszorosabban együtt jár itt a kép alakjával: az előrehajló Boldogasszony és hozzásimuló fiacskája ismétli a kerek alak ívhajlását. Csinálhatunk egy próbát egy modern képen is, például Ferenczy Károlynak egyik alacsony és széles képén, amelyen egy fekvő női akt látható. Födjük el a combokat és lábszárakat, szóval a kép jobbfelét, ami most látható, értelmetlen csonk. Próbáljuk meg az ellenkezőt: toldjuk meg a kép jobb- és balfelét félméterrel s fesse be a toldalékot a legügyesebb festő : a kép tönkremegy, üres bőbeszédűség lesz belőle. De — mondhatná valaki — ilyenformán az alkotó művész keze mód felett meg van kötve. Hova lett a művészi szabadság, ha még a méret és alak is beleszólhat képzeletének munkálkodásába? A kérdés fogósnak látszik, de nem az. Mert ezeket a kötöttségeket a művész önként vállalja, sőt fontos segítőtársainak tekinti, keresi. Még nem hallottam költőt panaszkodni, hogy mennyire megköti a kezét a rím, avagy a ritmus, verslábak, vagy a strófák. Sőt éppen !