Új idők, 1946 (52. évfolyam, 1-23. szám)

1946-01-05 / 1. szám - Bóka László: Epigrammák / Versek - Nádass József: Vers, tengerparton / Versek

éjféltájban, azzal, hogy hazamegyek és lefekszem. Az aknától a lakásomig egy régi temető mellett vitt el az út. Sohasem voltam babonás ember, különben is megszoktam, hogy ott járkáljak, de akkor eszembe­ jutott, mikor gyalog és egyedül nekivágtam az útnak, hogy ez a kísértetjárás órája. A másik percben már kinevettem magamat , hogy megrövidítsem az utat, nemcsak hogy nem kerültem el a temetőt, hanem átvágtam rajta. Tudtam jól a járást, hiszen az irodákhoz a legrövidebb út a temetőn vitt ke­resztül s én éppen elégszer megtettem ahhoz, hogy akár sötétben is eligazodtam rajta, nemhogy holdvilágnál . . . De különben lámpám is volt, hiszen anélkül sohasem jár­tunk . . . Ekkor azonban történt valami, amit ma sem tudok megmagyarázni: hirtelen, honnan, honnan nem, az ösvényen termett egy alak és ment előttem. Nem jött semerről, ott bukkant fel, úgy, mintha egy sírból kelt volna ki. Tisztán láttam : fekete ruha volt rajta, kalapja nem volt és ami leginkább feltűnt, lámpája sem. Törtem a fejem, ki lehet, de nem tudtam ráismerni, mert háttal volt és csak egy-egy pillanatra láthattam, amint vagy száz lépéssel előttem fel-felbukkant meg el-eltünt egy-egy kanyarodónál. Sietni kezdtem, hogy utolérjem, de ő is sietett és mikor kiértem a temetőből, már nem láttam. Máskülönben a kertek alatt mentem volna haza, mert az volt a legrövidebb út, de bizonyosra vettem, hogy az az alak, hacsak kísértet nem volt, a falu felé ment, mert arra lenn, a kertek alatt, senkinek sem volt járása, így hát megindultam a kaszinó felé. Benn a faluban találkoztam a bakterrel. Kérdem, ki ment erre, azt mondja senki, egy lélek sem egy óra óta. Bemegyek a kaszinóba , senki, csak a pincér bóbiskol egy széken. Megittam egy teát, elolvastam az újságot, mert mindig csak este kaptuk a lapokat, azzal mentem haza. Otthon nyitnám az ajtót, nem nyílik, benne felejtették a kulcsot. Csengetek, dörömbölök, kiabálok, hát belételt legalább tíz perc, amíg a feleségem végre meghallotta és ajtót nyitott.. . Emlékszel? Ekkor néztem rá az asszonyra az egész történet alatt először. Egyenesen ült a többi asszony között, kimeredt szemmel, eltátott szájjal, szinte ugrásra készen és valami furcsa rémülettel a szemében. Most, hogy az ura hozzáfor­dult, hirtelen megrázkódott, sóhajtott egyet, aztán eről­tetetten közömbös hangon, amelyben azonban még ott remegett az ijedtség, azt felelte: — Hogy emlékezném annyi év múlva ilyen csekély­ségre? — A;Ta sem, — kérdezte Miska — ami azután tör­tént? . .. Hogy lefeküdtünk és akkor valami furcsa zaj támadt a szomszéd szobában. Mintha megzörrent volna az ablak. Felkeltem és átmentem. Hát az ablak csakugyan nyitva volt és ahogy kinéztem a kertbe, a holdfényben megint tisztán láttam ugyanazt az alakot, éppen úgy, mint a temetőben. Éppen olyan sietve imbolygott a fák meg bokrok közt, mint az imént. Rákiáltottam : »Hé ! Meg­állj U ... De csak ment, mintha nem hallotta volna. Első percben azt hittem tolvaj, vagy betörő. De nem hiányzott semmi és utólag már nem is hiszem, hogy nálunk járt volna, mert annak, hogy az ablak nyitva volt, megvolt a magya­rázata : a feleségem felejtette úgy, mikor a dörömbölésemre kinézett, hogy ki van ott . . . Hát ez az én rémtörténetem . . . Sem azelőtt, sem azóta nem esett velem hasonló, de akkor, mert fájt a fejem és nem voltak rendben az idegeim, hát hallucináltam . . . Vagy tud valaki egyéb magyarázatot? Nem ! Nem tudott egyéb magyarázatot senki. Csak a Miska felesége, aki felé kíváncsian fordult ebben a percben minden szem. Idegesen nevetett és azt mondta: — A magyarázat az, hogy álmodtad az egészet ! .. . Mert én az egészből nem emlékszem­ semmire . .. Aztán odafordult a Péter feleségéhez és azt súgta : — Pedig azt mondták, ezzel a maláriaoltással gyó­gyítható ! Dehát. . . Tovább nem mondhatta, mert abban a pillanatban siketítő csattanással bomba vágott a házba, az egész óvó­hely megremegett és utána hallatszott a ledöntött falak törmelékének omlása. Torkunkra fagyott a szó mindnyá­junknak. Epigrammák 1. A harangvirág nem harangoz. Nem búsul a szomorúfűz. Te harangozol és te sírsz és nem a tűzliliomokban: szivedben ég a tűz. 2. Álmomban folytatom, mit nappal félbehagytam­, ébren fejezem be a mondatot, ki tudja miért mondatott. Lehet az is, hogy ez a rabság álom s reggel találkozom veled. De lehet, hogy csak álmodtalak és reggel elmondlak. Már az is lehet. 3-Tévedés, mondják majd, tévedés. Emberi dolog. Az, hogy téged és engem és engem és téged elszakítottak. És nem is tudják már. Mert nincs oly kollektiv emlékezet mely megőrzi friss ékességedet, ahogy én láttam egyszeri szememmel. Ki fogja tudni gyémánt repedésem, hogy bár ragyogtam, nem az lettem mégsem, szívedben és az örök ég alatt. BÓKA LÁSZLÓ Vers, tengerparton Ki elfelejtetted a beszédet s gondolataid malmát csendben járatod magadban. Egyszerű, esendő ember, vesztett ügyek szolgája. Ülj le a sziklára s hallgasd a tenger szavát. Mit elmondani úgyse tudsz, mi elporlad és szétmállik szavakban. Mit megfojt a vers és mondat szabálya Az harsog itt, figyeld a hullám taraját. Hajladozó, szenvedő fák állnak e meggyötört földön, Keményen állnak, mégis szelíden. Az égre mutatnak s a távolba néznek. A pusztító elpusztul majd s legyőzetik a fenhéjázó győző, Az élet marad, hallod, igy harsog a hullám, S a fény, mit el nem nyelhet poklok sötétje sem ! NÁD­ASS JÓZSEF 3

Next