Új idők, 1946 (52. évfolyam, 24-47. szám)

Lapszámok - 1946-07-01 / 24. szám

9 TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI: FODOR JÓZSEF ÖTVENKETTEDIK ÉVFOLYAM 1946. JŰLIÜS 1. 24. SZÁM Az Ember Irl a: F< EMBER: ím, friss velővel, robbanó erővel, Túlíölt ideggel, mint mennydörgő felleg, Forró vérrel rakva, a roskadásig, Tervvel, mint száz lombot lövellő erdők. Lángolva, mint földmély, mely érceket rejt, S boldog terhedben reszketve a kíntól, Állsz itt munkád előtt. Oh, gyarló, gyenge test, óh, nyughatatlan Urök-lázas te: éj, nap szüntelen Oj s új rohamra indulván a jobbért, Vagy mit tudod, miért: ám, furcsa szomjban. Be nem telve, csupán attól reméled Szűntet, mit vágyad áhít: s vad futóként, Céltól célig, sohasem érsz te békét! Mert, lángod percnyi töltén, száz alakban Jön a kételkedés: s hogy nyugtodat leld, Önigazolásod — s csak ezzel élhetsz — Száz munka szűntén az újabbra indulsz — Mely «legdicsőbb» lesz: míg, a célba érve Űjabb kétely nem indít. Oh, miért ez? Mi jót hoz ez valakinek? (Neked nem!) Szebb lesz az élet? Elviselhetőbb A szánandó lénynek, kit éh, betegség, Természeti veszély s önmaga vészes Gyarlósága immár oly nyomorulttá Fordított, hogy a földön élnie, Egyszerű lényként is — hát még veszett Mivoltát néző felsőbb értelemmel! — Rosszabb, mint a szörnyűnek hitt pokolban. Jobb lesz munkánk által? Javul a föld? Halad az ember? Elér a magasba, A?, önszemlélet, büszke felelősség Felé: ahol már rosszat nem tehet — Önmagáért? Amikor a közös sors, Közös harc, vég: és a közben megért Szánalmas örömök sanyarúsága Tággá hangolja a testvéri jóság, Belátás és részvét iránt: s az ősi, Sivár, fölszökkent állatot legyőzve, Emberré végre fekmelkedik? Fölszárnyal lelke addig, ahová Szelleme ért már, rendkívüli, roppant Találmányaival: mik ám előbbre Nem vitték? Tán mert fokonként halad Az Ember és előbb elméje leleménye Idézi sokszor a Mindenható Isten csudáit: s majd a földet teljesen Birtokba vett s neki berendezett, Természet erőit legyűrt s a durva munka Kényétől oldott lény végre a szellem Rohamára indul: s oda elér majd, és a Hang or József Hová döbbentő alkotásai Szárnyaltak? Oh, szép volna! Oh, remény, Munkánk hő értelme! Ez érdemessé Teszi a mi gyötrelmünket, a mélyben, Itt, a sárnak legalján vergődőn, Boppant, éjt-nappalt nyugton nem hagyó Terhességünkkel! Poklos lázainkkal, Éhünkkel a kimondhatatlanért, A nagyobbért! Oh, ez szép volna így — Az átszellemült föld ígéretében Érdemes küzdeni s meghalni is. Szép! Mint (— csak képzelve is borzalom —!) Iszonyú, gyászos és felfoghatatlan E hit nélkül! A szörnyű sejtelemmel: Hogy hiába minden harc: s ahogy eddig, Évmiriádok rémsora után Lényünk nem lett jobb, nem lesz ezután sem! És csak a nagy lélek önáltatása A haladás: hogy értelmet teremtsen, Gyönyörű átokként túl teli, gazdag Lénye teremtő lázának, mi nélkül Nem élhet: és a természet sunyi, kaján, Enfolytatásáért kelt áltatása, Mely paradicsomot ígér a szerelemben, Célját érni — és hogy éljen a faj, Üj s új nyomorúságra! Szörnyű, szörnyű! S így balga lázálom a Bibliák Szent lapja az ember nagyra teremtett Mivoltáról: s próféciák, hitek: örültek mázas koholmánya, jámbor Agyalágyultak dőresége csak! Üres a mennyek országa; a nagyság ííszme-kincstára: buta sár s az ember: Megröhögni való futó, egy isten Bősz kedvéből, a bölcsőtől a sírig — S az élet: vak tenyészet, célja nincsen. Mert értelem tán: falni és rohanni A robotba: hogy szülj, falhass, felöltözz — S hinni: hogy tartsd magad csak — s küzdeni: Mikor soha semmi sem változik? S szent eszme, tan: csak rosszat szül, ujabb Meglojtó láncot a népek kezére.— Kik, jelében, jobb sorsért küzdenek: S a szent Megváltó hitének Ilimével, ügyesen fordítva, új századokra Nyújtja az elhitetett nép szivében, Szabadság és jog új világaként, A régi formában únt régi rosszat, Álnok, új szólamú régi kajánság! HANG: Hagyd abba a munkát, nem érdemes! 35 7

Next

/
Thumbnails
Contents