Új idők, 1946 (52. évfolyam, 24-47. szám)

1946-07-01 / 24. szám - Fodor József: Az Ember és a Hang / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

9 TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI: FODOR JÓZSEF ÖTVENKETTEDIK ÉVFOLYAM 1946. JÚLIUS 1. 24. SZÁM EMBER: Az Ember Irj­a: F<­ lm, friss velővel, robbanó erővel, Túltölt ideggel, mint mennydörgő felleg, Forró vérrel rakva, a roskadásig, Tervvel, mint száz lombot lövellő erdők. Lángolva, mint földmély, mely érceket rejt, S boldog terhedben reszketve a kíntól, Állsz itt munkád előtt. Oh, gyarló, gyenge test, óh, nyughatatlan örök-lázas te­ éj, nap szüntelen Oj s új rohamra indulván a jobbért, Vagy mit tudod, miért: ám, furcsa szomjban. Be nem telve, csupán attól reméled Szűntet, mit vágyad áhít: s vad futóként, Céltól célig, sohasem érsz te békét! Mert, lángod percnyi töltén, száz alakban jön a kételkedés, s hogy nyugtodat leld, Önigazolásod — s csak ezzel élhetsz — Száz munka szintén az újabbra indulsz . Mely «legdicsőbb» lesz, míg, a célba érve Újabb kétely nem indít. Oh, miért ez? Mi jót hoz ez valakinek? (Neked nem!) Szebb lesz az élet? Elviselhetőbb A szánandó lénynek, kit élt, betegség. Természeti veszély s önmaga vészes Gyarlósága immár oly nyomorulttá Fordított, hogy a földön élnie. Egyszerű lényként is — hát még veszett Mivoltát néző felsőbb értelemmel! — Rosszabb, mint a szörnyűnek hitt pokolban. Jobb lesz munkánk által? Javul a föld? Halad az ember? Elér a magasba, A?, önszemlélet, büszke felelősség Felé, ahol már rosszat nem tehet — Önmagáért? Amikor a közös sors, Közös harc, vég, és a közben megért Szánalmas örömök sanyarúsága Tággá hangolja a testvéri jóság, Belátás és részvét iránt, s az ősi, Sivár, fölszökkent állatot legyőzve, Emberré végre felemelkedik? Fölszárnyal lelke addig, ahová Szelleme ért már, rendkívüli, roppant Találmányaival: mik ám előbbre Nem vitték? Tán mert fokonként halad Az Ember és előbb elméje leleménye idézi sokszor a Mindenható Isten csudáit, s majd a földet teljesen Birtokba vett s neki berendezett, Természet erőit legyűrt s a durva munka Kényétől oldott lény végre a szellem Rohamára indul, s oda elér majd, és a Hang­ or József Hová döbbentő alkotásai Szárnyaltak? Oh, szép volna! Oh, remény, Munkánk hő értelme! Ez érdemessé teszi a mi gyötrelmünket, a mélyben, Itt, a sárnak legalján vergődőn, Roppant, éjt-nappalt nyugton nem hagyó Terhességünkkel! Poklos lázainkkal, Éhünkkel a kimondhatatlanért, A nagyobbért! Oh, ez szép volna így — Az átszellemült föld ígéretében Érdemes küzdeni s meghalni is. Szép! Mint (— csak képzelve is borzalom —!) Iszonyú, gyászos és felfoghatatlan E hit nélkül! A szörnyű sejtelemmel: Hogy hiába minden harc, s ahogy eddig, Évmiriádok rémsora után Lényünk nem lett jobb, nem lesz ezután sem! És csak a nagy lélek önáltatása A haladás: hogy értelmet teremtsen, Gyönyörű átokként túl­teli, gazdag Lénye teremtő lázának, mi nélkül Nem élhet, és a természet sunyi, kaján, Én folytatásáért kelt áltatása, Mely paradicsomot ígér a szerelemben, Célját érni — és hogy éljen a faj, Üj s új nyomorúságra! Szörnyű, szörnyű! S így balga lázálom a Bibliák Szent lapja az ember nagyra teremtett Mivoltáról, s próféciák, hitek, örültek mázas koholmánya, jámbor Agyalágyultak dőresége csak! Üres a mennyek országa; a nagyság díszme-kincstára: buta sár s az ember: Megröhögni való futó, egy isten Bősz kedvéből, a bölcsőtől a sírig — S az élet: vak tenyészet, célja nincsen. Mert értelem tán: falni és rohanni A robotba: hogy szülj, falhass, felöltözz — S hinni, hogy tartsd magad csak — s küzdeni: Mikor soha semmi sem változik? S szent eszme, tan: csak rosszat szül, ujabb Megfojtó láncot a népek kezére.— Kik, jelében, jobb sorsért küzdenek: S a szent Megváltó hitének Ilimével, ügyesen fordítva, új századokra Nyújtja az elhitetett nép szivében, Szabadság és jog új világaként, A régi formában únt régi rosszat, Álnok, új szólamú régi kajánság! HANG: Hagyd abba a munkát, nem érdemes! 35 7

Next