Új idők, 1946 (52. évfolyam, 24-47. szám)

1946-07-01 / 24. szám - Fodor József: Az Ember és a Hang / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

EMBER: Ki vagy, döbbentő hang? Honnan beszélsz? HANG: Belőled! Szívednek mély rejtekéből! Hősök véréből, mely hiába Szent mártírok szenvedéseiből, ömlött, Ezer s ezer meghiusult reményből, Megváltók véres és vádló könnyeiből, Egy világ-folyamból, amely hiába folyt. EMBER: Ismerlek, te vagy a kételkedés! Érved futamait már ismerem. Ezerszer elmondtam magamban: én­­ te egyet mondtunk sokszor. Ám de most Ne halljalak. Hiába nem lehet A roppant múlt küzdelme, annyi tét! Hiszek, hallod! Mert hinni akarok. HANG: Ha ha­ha! EMBER: Tudom mint érvelsz, hogy mit gondolok? Mit is képzel a rongy ember-halandó, Míg földi sorsában a többi lény küzd és meghal... N­ANG: Csak rajta! Mondd tovább. EMBER: Hagyd átko ott fölényed, Melly­el magaslóbb voltunk tagadod, Hitünket, álmainkat és jövőnket, Mindent, amiért forrunk, izzadunk; Míg csak a tülekvés és sír marad, A perccel élve s halva, mint az állatot, Reménytelen a földhöz rögzítesz! HANG: Sőt! Oly magasra látom szárnyalásod, Amelyhez képest a legszédítőbb Min állsz tudással, oly sekély­ alant csúcs, van, Mint a legmélyebb óceán iszapja A Naphoz képest! EMBER: Lehet? Mégis így van? HANG: Mint álom, porszem, tűnik el a föld, Csillagról-csillagra fogsz te repülni, Zümmödtől, mellyel ma földed betöltöd, Silány vitáid, pöreid zajától Zengeni fog a Minden! Látom innen, Mint terjednek ki durva harcaid, Tudásoddal, s míg eddig államok Potom keretében tombolt a vak por: Majd csillagokat versz te egymás ellen S míg az Egyetem nyúlik, ontod el Balsorsod iszonyú kíséretét, A bűnt, az átkot, az őrületet! EMBER: Tébolyult agy lázbeszéde! Nem hallgatom, nem! HANG: Mint rubinttarajú, bőszült kígyó Kúszik szárnyasok szűz, pihés helyéhez, Dúlni lakóit, s tajtékkal befújni A béke otthonát, úgy tör, az Isten Szent titkait fertőzni, az Új Ember Mindenség-ámító, roppant színében, Lélekzetállító csudái közt, A régi féreg! EMBER: Nem! Nem! Nem lehet! HANG: És ezért ormai fönsége sem Téríti magába lelkét, hisz eddig Hová elért! És csak: hogy vészesebb Legyen dühe, mert szárnyai nyomában Nem az emberség telte, ami nő, Csak az embertelenség, gyilkolás. EMBER: Lélekdöbbentő érveid, velembe Égő és vérdermesztő szavaid Mint tűzzuhanyt, ezer tőrt érzem itt: De hallom belsőm rejtekén. A mélyben már, hervasztó szód nyomában, A feltámolygó, áldott érveket... HANG: Érezrek érv­ koholóira! Halljuk A szirupos, ömlő, vén ámítást. EMBER: Halad az ember, még ha lassan is! A munka nagy, méltó és érdemes! HANG: Ezt most álmodtad! Lám, megjött szavad! EMBER: Régi harcai s a mostaniak Különbözők, ha gyilkosabbak is Itt emezek. A hajdan hadrakelt: Pusztán, mert vitte a vak pusztítás-düh, Szerzés-vágy, bosszú. Most szent jogcímet keres a harcnak vágya: mert egy erkölcs Nőtt lassan a rém esztendők nyomában, Amely ha gyenge is, hogy a had érvét Elhárítsa, de legalább Érvet kíván, igazságlátszatot. Mielőtt, az őrjöngő kard kirobban! HANG: A cím semmi! A lényeg! Rajta, nos! EMBER: Hajdan a zsarnok­ úr ölt, mert ölni akart. Most nép­ javát, Szent érdeksérelmet s mit hoz elő S amit tehet, teszi a köz nevében, És minden hadnak zászlója a jog, A régi ököljog helyett. HANG: Szent mezben öldökölni s népjogon, Mint puszta ösztönből, csak undokabb! " EMBER: Még egy lépés: hogy az erkölcs szava Oly nagy legyen, hogy megtiltsa a vért, És békés szó intézze a vitát, S a lelkek mélyén feltámadt igazság 338

Next