Új Idők, 1947 (53. évfolyam, 27-52. szám)

1947-07-05 / 27. szám - Terescsényi György: Kismacska / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

t ÚJ Idők TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENHARMADIK ÉVFOLYAM 1947. JÚLIUS 5. 27. SZÁM Kismacska — Elbeszélés — írta: Temcsényi­­ t­árgy Úgy igyekszem elmondani ezt a történetet, avval a már-már valószínűtlen nyugalommal, ahogyan ő elbeszélte. A nagy bevető-kemence duzzogóján üldögéltünk és a sülő kenyerek lenvirág szaga terjengett körülöttünk. Amolyan falusi pékség volt a ház, de nem keres­kedés, csak sütőműhe­ly. A hatalmas öreg kemence híres volt a környéken s az asszonyok, hacsak tehették, oda­hozták a kenyereket, meg a tepsi kalácsokat. Ilyenkor szalmát, fát, szárat, vagy csutkát is küldtek át és a sütés bérét vámban adták ki. Egy-egy kis cipót, néhány ka­lácsot, rétiesvéget. Csóti Pirossal könnyen meg lehetett egyezni, derék és csendes természetű asszony és csodála­tos esete óta, különösen megszerették a faluban. Van egy ötéves kislányuk, a Piroska. Akkor délután is ott játszott a lábunk alatt virgonc kismacskájával ! Míg vártam a smagam tepsijére, elmondta az alábbi, való­színűtlenül igaz történetet: tunk — Fuvaron vót az uram, — kezdte, — ketten marad­a házban. Én, a kislányom, meg a kismacska. Hajnalban dagasztottam, délig kelt, ebéd után kiszaggat­tam, két óra felé alágyújtottam. Lassan hevül át ez a mahamai kemence, akkora tüzet kell tenni alá, hogy ökör is megpirulna rajta. Itt elnevette magát és egészséges, barnapiros arcá­ból elővillantotta hófehér fogait. — Ökröt mondtam? Egy ökör majdnem megsült eb­ben a kemencében! És az ökör én voltam. A­ kislány elk­apta a macska farkát, az állat fel­visított, kiszabadította magát. A kislány megint körül­hajkurászta s a sarokban elfogta. Amikor lecsendesedtek, így folytatta az asszony: — Úgy nézze, hogy ez a kis nyomorult macsk­a, majd hogy nem a halálomat okozta. De annyiszor el­meséltem m­ár, hogy bizonyosan maga is hallotta. — Én még nem. — Azt mondtam már, hogy alágyújtottam? No, jól van. A forrósodáshoz, amíg bevethet az ember, kell leg­alább is egy jó háromfertály-órányi idő. Máskülönben nem hajtja fel a tűz a pilist, lapos marad a bábakalács, bodagos a lepény. Amellett ki kell kotorni a pallat sa­ral­ás­át, eligazítani, ha repedés támad rajta. Akkor dél­után is benéztem a vetőajtój­ s láttam, hogy benn, mes­­sze, egészen a hátsó dúc alatt, valami papiros, rongy, suskaszál világít. Affene bele, — mondom magamban, — az ott pörkölődni kezd majd, bűzét fölveszi a tészta. Kapok a bevető nyele után, döfködöm, kapom a ron­gyot, de nem jön. Beszorult egy repedésbe, nem tud­tam kipisz­kálni. Benyúlok hónaljig és tenyérrel tapin­tom a padot, forró-e már? De még csak langyos volt. Alul, a fűtőbányában huhogott már a tűz. Zsótérné akác­hasábokat küldött, avval csináltam máglyát. Jó, kiadós fa az akác — hallja-e ? — Ég, akár a zsír, a parazsa meg lassan hunnyad . . . — Csak nem mászott be? — Be én! Elég öblös a vető szája, nem bújtam be már és faroltam ki rajta. A hasamon először csúsz­tam befelé, csak tudja, rövidecskfe vagyok egy kicsit , amíg az ujjam­ a túlsó falat éri, a sarkam már belül van az ajtón. Nobizony, az ajtó­ szeme Mélyen felsóhajtott és most először homályosította el bogarát az átélt borzalom emléke. Aztán oda­mutatott a kemence vaspléh-ajtajára. — Ez a gonosz ajtó, ez volt az oka! És Marci, a kismacska. Itt szökdösött akkor is, a lábam körül, meleg konyhában. Az ilyen kis állat, higyje meg, olyan, a akár a gyermek. Kapkod, nekiugrik mindennek, örül, hogy él. A­­ bevető lapát meg oda volt támasztva a­ sima falhoz. Valamikép rávetette magát, a hosszú nyél el­billent és zuhé, 1e a földre! üstében rávágódott az ajtóra, az meg ibe s rákattant a horogra. — Akkor én már bent voltam a kemencében. Hal­lottam is a zuhanás lármáját és a sütő ajtaja korom­sötét lett. Abban a minutában nem is vettem észbe a ször­nyűséget. Kitapogattam a papírgalacsint —­ máig sem tu­dom, ki dobta oda — és kezdtem visszafelé csúszni, h­ogy majd a lábammal kirúgom az ajtót. De olyan vasalása van ennek, hogy a lópata sem bírna vele. Most már megrémültem és ordítani kezdtem. Csakhogy a pokol barlangjában elfullad ám a kiáltás, rugódozni, haján­tozni különben sem bírtam sokáig, mert éreztem, hogy gyorsan forrósodni kezd körülöttem a levegő... — Szörnyű helyzet... Mondja, mondja a végét! Ho­gyan szabadult ki? — Éppen arra térülök rá. Mert tudja, hirtelen bor­zasztó melegem kezdett lenni. A pendely, meg a szál Szoknya, mintha­­ lánggal lobogott volna a bőrömön. Hen­gergőztem hát és ríttam a lyukban, összegömbölyödtem­ , megint kirúgódtam, szinte éppen úgy, mint valami megszorult hernyóféreg. Abban a rugdalódzásban történ­hetett, hogy fejjel kerültem előre a nyílás felé. A vason laclelő van, egy akkora nyílás, amin talán át lehet bújtatni egy jókora mogyorót. És szabad levegő jött át rajta. Arra a kis lyu­k­ra tapasztottam a szájamat és megint csak sírtam, mert nagyon megsajnáltam ma­gam. Aztán többre már nem tudok visszaemlékezni. A ful­ladás összemarkolta a torkomat, a fejem lenyaklott, el­aléttam. — Ki vette észre mégis? Hiszen kiszabadították! — Úgy igaz, mert most itt vagyok. Szóval, mondták el később, hogy és mint történt. Mert megint a macska csinált valamit, ez a huncut jószág. Amikor kis­en már némán, elájulva feküdtem a tüzes koporsóban, bejött a kislányom, a Marciját kereste. Az állat ott ug­rált fölfelé, a bevető peremének szélére és játszott, csap­kodott a levegőbe. A pléhajtó hasadékából meg valami fanálforint nyúlt le, annak a végén egy fényes gumi­ 1

Next