Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 27-35. szám)

1949-07-02 / 27. szám - Benedek Marcell: A csodák udvara / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Új Idők TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENÖTÖDIK ÉVFOLYAM 1949 JÚLIUS 2­27. SZÁM A csodák udvara Irta Benedek Marcell A «romantika» ma új létjogosultságot nyert az iroda­lombam: az új világot teremtő, harcoló és dolgozó ember nagyságának, élete szépségének költői, lelkes és szenvedé­lyes ábrázolását jelenti. Nagy változásokon ment át ez a szó, amíg idáig eljutott. Eredeti értelme szinte az ellen­kezője volt a mainak. A XIX. század elején, különböző idegen hatásokat magába olvasztva, Németországban alakult ki s onnan hul­lámgyűrűzött tovább Európán keresztül egy­ romantikus m­ozgalom, amely fölfedezte a népdalt, a népmesét, népszokásokat, de nemhogy a nép felszabadítására gondolt­a volna, a középkort, a rendi társadalmat, a misztikusi val­a­lásosságot sírta vissza. Franciaországban, ahol a romantika formák forradalmát hozta létre, a világ legfurcsább irodalmi helyzete alakult ki. A formailag konzervatív költők, az üressé vált ál-klassziku­s technika csökönyös követői, szellemileg a XVIII. század felvilágosodásában gyökereztek, az enciklopedisták­at és Voltaire-t tekintették mestereiknek, a vallási türelmességet hirdették, de lelkük mélyén vallásellenesek voltak, politikailag a forradalom­mal értettek egyet. A fiatal újítók viszont a­ helyreállított királyság és az egyház szolgálatát tekintették feladatuk­nak. Mintha nálunk, száz évvel utóbb, Rákosi Jenőék köve­­tették volna a nagybirtokok felosztását és Ady Endre beállt volna Tisza István házi költőjének. Azok a körülmények, amelyek 1830-ban a szabadsá­got eltipró Bourbon-restaurációnak véget vetettek s a libe­rális színezetű polgár-királyságot hozták a helyébe, meg­változtatták az irodalom szellemét is. Ugyanazok az írók, akik zsenge ifjúkorukban a Bourbonok dicsőségét zengték, férfikorukra polgári demokratákká váltak, majd kacérkodni kezdtek a szocializmussal, ellene fordultak a királyság­nak, az egyháznak. Ez volt az új, francia romantika, amely ugyancsak megjárta a maga európai útját. A nagy fordulat legnevezetesebb megtestesítője Victor Hugo. Tizennyolc-húsz éves korában a «helyesen gondol­kozó» királypárti-klerikális körök legfőbb reménysége volt. A harmincat sem töltötte még be, amikor a Marion, de Lorme című drámában ellenszenves figurát csinált XIII. Lajosból és gyűlöletes vérszopót Richelieu-ből. Rokonszen­ves hőse pedig ismeretlen származású és nem dicseked­hetik a nemesi «de* szócskával. Éppen arra büszke, hogy nem nemes. Az elfogadott polgári erkölccsel is szembe­fordul a költő: Marionnak, a kurtizánnak «új szüzességet» ad a tiszta szerelem. Ez az új romantika nemcsak demokratikus volt maga módja szerint, hanem realisztikusnak is hitte magát. a­m­a a kor drámáinak és regényeinek kalandos és valószí­nűtlen meséit, lélektani ugrásait, költői túlzásait figyel­jük, bajos elhinnünk, hogy íróik a valóság és valószínű­ség, a józan ész nevében folytattak végtelen vitákat ál­kl­asszikus ellenfeleikkel. És mégis az az igazság, hogy a látásukat eltorzító romantikus lelki alkat ellenére a való­ságr ábrázolása volt a szándékuk. Első tekintetre bajos élesebb ellentétet elképzelni a valóság ábrázolása tekintetében, mint 1830 három nagy­regénye: A Párizsi Notre-Dame, Balzac Vesztett Illúziók-ja és Stendhal Vörös és Fekete-je között. De mind a hár­mon meglátszik az 1830-as év nyoma. Hosszabb és fino­mabb elemzést kívánna meg, hogy a két nagy realista, Balzac és Stendhal művében kimutassuk a romantikus elemeket; de talán nem lesz nehéz megmutatni, hogy Hugo középkori Párizs-ábrázolásának szín- és hidrgológiáiba hogyan keveredik bele a realitásra, a kor szociálisi jellem­zésére való törekvés. Felejtsük el a főalakok romantikus végleteinek szembe­állítását : a csupa-szépség Esmeraldát és­ a csupa rútságból összerakott Quasimodót, az üresfejű, cifra, szép Phoebus kapitányt és a minden tudománynak mélyére járó, szerel­mes szenvedélyének áldozatául eső «francia Faust»-ot, Claude Frolle-t. Ellenben figyeljük meg Párizs képét, madártáv­latból és az utcáról nézve, mindenekelőtt pedig a töme­geket és a tömegből kiszakított epizódalakokat. A Palais de Justice látványosságra szomjas nép tömegét s még in­kább a «csodák udvarának» valódi és ál-koldusait, zsi­ványait és damnáit. 1830-ban Victor Hugo még nem láthatott más össze­állítású tömeget, mint kíváncsi kispolgárok csődületét, s ha fantáziáját nekieresztette, a csatornák söpredékét kellett tömeggé felnövesztenie. És ezzel a tömeggel vívatta meg azt a fantasztikus éjjeli harcot a Notre-Dame ellen, amely — az író elég világos célzása szerint történelmi előkése.' a Bastille diadalmas és dicsőséges megrohanásának. O J A kor, amelyet rajzol, nemcsak a könnyedén és kö­zömbösen kimondott halálos ítéletek, tortúrák, babonás hiedelmek és kegyetlen szokások kora. A feudális hatalom kora is. A szenteskedő és irgalmatlan XI. I Lajos­ hatalmát ezerfelől keresztezik feudális urak jogai. A ki­rály nem barátja a népnek, de szívesen használja fel azt urak ellen. A Notre-Dame ellen intézett támadást nem akarja meg­akadályozni, amíg azt hiszi, hogy Párizs egyik feudális hatalmassága ellen tör. Csíráznak benne azok a törekvé­sek, amelyeket XIV. Lajos vitt diadalra, aki előszobázó koncsesőkké aljasította le a francia főnemeseket s a ha­talmat arra az egy főre összpontosította, amelyet aztán a gyönge XVI. Lajos nyakáról oly könnyű volt eltávolí­tani ... " i A romantikus Hugo realista volt ezekben a fejezetek­ben. Sötéten látott — ebben is rokon Balzac-k­al és Stend­hallal. A Notre-Dame valamennyi hőse szerencsétlen vé­get ér, aminthogy az Hugo-drámák hősei is valósággal sietnek meghalni. A kor nem nyújtott még olyan per­spektívákat, amelyek optimistává tehették volna az írót. Nem láthatták az utat, amely a «Csodák udvarának» szen­­nyes mélységeiből a Bastille ostromán keresztül a szabad­ság magaslataira vezet. 1 1

Next