Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 27-35. szám)
1949-07-02 / 27. szám - Benedek Marcell: A csodák udvara / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Új Idők TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENÖTÖDIK ÉVFOLYAM 1949 JÚLIUS 227. SZÁM A csodák udvara Irta Benedek Marcell A «romantika» ma új létjogosultságot nyert az irodalombam: az új világot teremtő, harcoló és dolgozó ember nagyságának, élete szépségének költői, lelkes és szenvedélyes ábrázolását jelenti. Nagy változásokon ment át ez a szó, amíg idáig eljutott. Eredeti értelme szinte az ellenkezője volt a mainak. A XIX. század elején, különböző idegen hatásokat magába olvasztva, Németországban alakult ki s onnan hullámgyűrűzött tovább Európán keresztül egy romantikus mozgalom, amely fölfedezte a népdalt, a népmesét, népszokásokat, de nemhogy a nép felszabadítására gondolta volna, a középkort, a rendi társadalmat, a misztikusi valalásosságot sírta vissza. Franciaországban, ahol a romantika formák forradalmát hozta létre, a világ legfurcsább irodalmi helyzete alakult ki. A formailag konzervatív költők, az üressé vált ál-klasszikus technika csökönyös követői, szellemileg a XVIII. század felvilágosodásában gyökereztek, az enciklopedistákat és Voltaire-t tekintették mestereiknek, a vallási türelmességet hirdették, de lelkük mélyén vallásellenesek voltak, politikailag a forradalommal értettek egyet. A fiatal újítók viszont a helyreállított királyság és az egyház szolgálatát tekintették feladatuknak. Mintha nálunk, száz évvel utóbb, Rákosi Jenőék követették volna a nagybirtokok felosztását és Ady Endre beállt volna Tisza István házi költőjének. Azok a körülmények, amelyek 1830-ban a szabadságot eltipró Bourbon-restaurációnak véget vetettek s a liberális színezetű polgár-királyságot hozták a helyébe, megváltoztatták az irodalom szellemét is. Ugyanazok az írók, akik zsenge ifjúkorukban a Bourbonok dicsőségét zengték, férfikorukra polgári demokratákká váltak, majd kacérkodni kezdtek a szocializmussal, ellene fordultak a királyságnak, az egyháznak. Ez volt az új, francia romantika, amely ugyancsak megjárta a maga európai útját. A nagy fordulat legnevezetesebb megtestesítője Victor Hugo. Tizennyolc-húsz éves korában a «helyesen gondolkozó» királypárti-klerikális körök legfőbb reménysége volt. A harmincat sem töltötte még be, amikor a Marion, de Lorme című drámában ellenszenves figurát csinált XIII. Lajosból és gyűlöletes vérszopót Richelieu-ből. Rokonszenves hőse pedig ismeretlen származású és nem dicsekedhetik a nemesi «de* szócskával. Éppen arra büszke, hogy nem nemes. Az elfogadott polgári erkölccsel is szembefordul a költő: Marionnak, a kurtizánnak «új szüzességet» ad a tiszta szerelem. Ez az új romantika nemcsak demokratikus volt maga módja szerint, hanem realisztikusnak is hitte magát. ama a kor drámáinak és regényeinek kalandos és valószínűtlen meséit, lélektani ugrásait, költői túlzásait figyeljük, bajos elhinnünk, hogy íróik a valóság és valószínűség, a józan ész nevében folytattak végtelen vitákat álklasszikus ellenfeleikkel. És mégis az az igazság, hogy a látásukat eltorzító romantikus lelki alkat ellenére a valóságr ábrázolása volt a szándékuk. Első tekintetre bajos élesebb ellentétet elképzelni a valóság ábrázolása tekintetében, mint 1830 három nagyregénye: A Párizsi Notre-Dame, Balzac Vesztett Illúziók-ja és Stendhal Vörös és Fekete-je között. De mind a hármon meglátszik az 1830-as év nyoma. Hosszabb és finomabb elemzést kívánna meg, hogy a két nagy realista, Balzac és Stendhal művében kimutassuk a romantikus elemeket; de talán nem lesz nehéz megmutatni, hogy Hugo középkori Párizs-ábrázolásának szín- és hidrgológiáiba hogyan keveredik bele a realitásra, a kor szociálisi jellemzésére való törekvés. Felejtsük el a főalakok romantikus végleteinek szembeállítását : a csupa-szépség Esmeraldát és a csupa rútságból összerakott Quasimodót, az üresfejű, cifra, szép Phoebus kapitányt és a minden tudománynak mélyére járó, szerelmes szenvedélyének áldozatául eső «francia Faust»-ot, Claude Frolle-t. Ellenben figyeljük meg Párizs képét, madártávlatból és az utcáról nézve, mindenekelőtt pedig a tömegeket és a tömegből kiszakított epizódalakokat. A Palais de Justice látványosságra szomjas nép tömegét s még inkább a «csodák udvarának» valódi és ál-koldusait, zsiványait és damnáit. 1830-ban Victor Hugo még nem láthatott más összeállítású tömeget, mint kíváncsi kispolgárok csődületét, s ha fantáziáját nekieresztette, a csatornák söpredékét kellett tömeggé felnövesztenie. És ezzel a tömeggel vívatta meg azt a fantasztikus éjjeli harcot a Notre-Dame ellen, amely — az író elég világos célzása szerint történelmi előkése.' a Bastille diadalmas és dicsőséges megrohanásának. O J A kor, amelyet rajzol, nemcsak a könnyedén és közömbösen kimondott halálos ítéletek, tortúrák, babonás hiedelmek és kegyetlen szokások kora. A feudális hatalom kora is. A szenteskedő és irgalmatlan XI. I Lajos hatalmát ezerfelől keresztezik feudális urak jogai. A király nem barátja a népnek, de szívesen használja fel azt urak ellen. A Notre-Dame ellen intézett támadást nem akarja megakadályozni, amíg azt hiszi, hogy Párizs egyik feudális hatalmassága ellen tör. Csíráznak benne azok a törekvések, amelyeket XIV. Lajos vitt diadalra, aki előszobázó koncsesőkké aljasította le a francia főnemeseket s a hatalmat arra az egy főre összpontosította, amelyet aztán a gyönge XVI. Lajos nyakáról oly könnyű volt eltávolítani ... " i A romantikus Hugo realista volt ezekben a fejezetekben. Sötéten látott — ebben is rokon Balzac-kal és Stendhallal. A Notre-Dame valamennyi hőse szerencsétlen véget ér, aminthogy az Hugo-drámák hősei is valósággal sietnek meghalni. A kor nem nyújtott még olyan perspektívákat, amelyek optimistává tehették volna az írót. Nem láthatták az utat, amely a «Csodák udvarának» szennyes mélységeiből a Bastille ostromán keresztül a szabadság magaslataira vezet. 1 1