Új Magyarország, 1947. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1947-01-04 / 1. szám
1947. JANUÁR 4. Bevezetésre semmi szükség. Amit mondani akarunk, olyan világos és olyan megingathatatlan meggyőződésünk, hogy felesleges kerülgetni. Vannak, akik azt mondják: a jó bornak nem kell cégér, vannak akik azt mondják: jó cégérnek nem kell bor. Vannak akik azt mondják: kóstolja meg mielőtt beszél, mi azt mondjuk... Nem, ne mondjunk semmit. Kóstoljuk meg előbb. Néhány héttel ezelőtt a fővárosunkba érkezett Valiani Leo , olasz nemzetgyűlési képviselő. Az itáliai honatya komoly ügyekben jött, mégis egyetlen ruhában, csaknem podgyász nélkül lépte át a magyar határt. Mielőtt valaki elkezdené találgatni, hogy a tiszteletreméltó férfiúnak van-e több ruhadarabja és hogy e sorok írójának nincs-e más baja, megmondom miről van szó. Leo Valiani Magyarországra indultában nem mert podgyászt hozni magával, mert Olaszországban és Svájcban, ahol ideérkezése előtt tartózkodott, közismert dolog, hogy nálunk a közbiztonság anynyira csupán szótári kifejezés, hogy teljesen lehetetlen az utat a határtól a fővárosig többszöri kifosztás nélkül megtenni, este 15 után senki sem jár az utcán, és egy jobb ruhát amúgy sem vesz fel senki. Természetesen a képviselő úr ma a fővárosban értetlenül csóválta a fejét, furcsa «hírünk a nagy világban» felett. Magától értetődik, ilyenkor a jó hazafi nem elégszik meg azzal, hogy kénkövet fúj azokra a fránya külföldiekre, akik ilyen hírünket kavarják, hanem gondolkodni kezd, nincs-e igazuk? Ha tudni akarod, mi történik a házadban — ajánlja a tatár közmondás — kérdezd meg a szomszédban. Persze ebben az esetben a hírnek az önkritika sem ad igazat. Ez különben sem végső megoldás, mert hogyan gyakoroljunk önkritikát, ha a hírünkben például ellentmondások vannak? No és most, ha már elkezdtünk kóstolni, együk végig a menüt. „Demokrácia a függöny mögött44 At Sie und Er» című egész Európában igen népszerű képes, svájci hetilap december 13-i számában «Magyarország. Demokrácia a függöny mögött* címen nagy illusztrált riportban emlékszik meg rólunk. A cikket csak azért nem nevezem pimasznak, mert visszatart a lap iránti tisztelet és a svájci sajtó szellemének az a megbecsülése, amelynek a Basler Nachrichten jubileuma alkalmával éppen a mi lapunk adott hangot. De még nem is akarom magamat méregbe lovagolni. Legszívesebben ideírnám az egész cikket, mert szokatlanul, igazán szokatlantl tanulságos. Ha ezek után valaki azt hinné, hogy a cikk tele van szemenszedett hazugsággal, akkor nagyot tévedne. Nyílt rágalom, vagy hazugság az egész riportban aránylag kevés. A módszer egészen más! Ennek az írásnak nem feladata, hogy a cikkel szembeszálljon, egészen máshova szeretnénk kilyukadni, de éppen annak érdekében néhány szót le is róla szólni. A beszámolót egy nem ismeretlen, sőt számunkra igen ismerős nevű újságíró, Heiner Gautschy írta és az egész cikk a méregkeverés magasiskolája. A technikája röviden ez: felvázolta a magyarországi helyzetet, igyekszik kimutatni, hogy az oroszoknak igazuk van, az angolszászoknak igazuk van, a Kisgazda Pártnak (mint politikai törekvésnek) igaza van, a Kommunista Pártnak (mint politikai szervezetnek) igaza van, általában mindenki oké. Csak a magyar nép osztályaival, pártjaival, jobboldali és baloldali pártvezéreivel teljes egészében kártékony és céltalan jelenség Európa demokráciái között. És ezt így csinálja: Van, de nincs, de van... Bevezetőben megállapítja, hogy vasfüggöny nincs, de van, csak láthatatlan.. «Jó megfigyelő» lépten-nyomon találkozik vele, beszélgetésekben, nem abban, amit mondanak, hanem: «tekintet, sokszor többet mond, mint a megszálló hatalommal kitölt gazdasági megállapodás szövege. S érthetően beszél azoknak az angoloknak és amerikaiaknak hosszú képe is, akik a fényűző budapesti Illiod Clubban jazz és szódásvisz mellett ugyan, de mégiscsak, diplomáciai Robinson-életet élnek. Eme tárgyilagos bizonyítékok arra szolgálnak, hadd örüljenek a Szovjet-ellenesek. (Bár a lokfil, a j,aziz és a viski emlegetése gondoskodni kíván arról is, hogy az oroszoknak is meglegyen a maguk elégtétele.) Most a politikai pártok felsorolása következik, megemlítve köztük a «disszidensek -nek nevezetteket, akiket «Nagy Ferencnek, a kommunisták nyomására ki kellett zárnia a pártjából, mert roszszul isdeálták politikai nézeteiket és ezért fasizmussal és reakiós törekvésekkel vádolták őket». Furcsának találja, hogy ezek után a SZER mégis elismerte a pártot és a parlamentben is bennmaradtak. Ennyit a jobboldal őrültjére. A cikk további része azzal foglalkozik, hogy mii a magyarok viszonya a megszálló hatalomhoz. Első jellemzőül rendkívül részletesen felsorolja az®z orosz katonák ellen intézett merényleteké, a megszálló hatalom elleni felkeléseket, terrorszervezeteket, revolveres, pakos, géppisztolyos, kézigránátos összéehitveseket, felkeléssel párosult pogromokat és zsidókínzásokat». A nagy lendületben már magunk is alig vesszük észre, hogy Kunmadarason 80 megA következőkben az újságíró megállapítja, hogy a magyarok egyhangúan gyűlölik az oroszokat. A várbanegyszerű emberikkel* beszélt és a romokra mutatva, megpróbálta megmagyarázni nekik, mit vétett a Horthyrendszer. Azegyszerű emberik* azt felelték, hogy az is baj, de össze sem hasonlítható avval, amit az oroszok műveltek. És ittolyan (orosz) rombolási kedvről meséltek nekem, amelynek lefestéséről sznesen lemondok*, kínzott zsidót és 8 halálos áldozatot talál. A továbbiakban mint külön szenzációt részletesen tálalja a Teréz körúti merényletet, amelyet a kormány nem tudott eltitkolni, jóllehet mindezeket az eseteket igyekszik titokban tartani. Ezek mutatják, mi fár a magyarokban. Még a baloldali blokk politikusai is '«szarkasztikus mosollyal hallgattak, amikor a magyar-orosz viszony került szóba. tekintetük pedig többet mondott minden hűségnyilatkozatnál.* (Ismét ez az exakt bizonyítás.) Akkor talán a magyarok az angolszászokkal jobban kijönnének? A cikkíró siet megnyugtatni minnl az oroszokat, mind az angolszászokat, hogy a magyarországi helyzet nem rajtuk múlik. Ha az angolszászok volnának Magyar-országon, a magyarok velük szemben is ugyanígy reagálnának. *Ez a reakció is megtalálható minden magyar osztályban és körben.* „Háború? Igen!44 És most érkezik el a cikk ahhoz a részéhez, amelynek kedvéért volta képen íródott. Az oroszokkal való baj fő oka a revízionizmus. A magyarok nem mondtak le a «Nem, nem, soha!» érvényesítéséről. Ezután elkezdi részletezni a délszlovákiai magyarok lakosságcseréjét, «amelyet a magyaroka úgy kellett rákényszeríteni». A többit egy Kovács Imrével folytatott «beszélgetésben» mondja el. A cikk szerint ez a parasztpárti vezér kijelentette: «Az első tikomitfel fogjuk használni, hogy Szlovákia vitás déli területét ismét magunkhoz ragadjuk». «Háború?» érdeklődtem. Kovács egy pillanatig gondolkodott, felhúzta a szemöldökét, eztán azt mondta:Igen. És kiemelte, hogy a népcserével Magyarországot ismét a hasonló célokat követő Németország karjába hajtják. A cikkíró szerint Kovács Imrének ez a revizionizmusa a magyar parlament és az ország álláspontja is. Ezért a Szovjetunió is, mint potenciális támadót kezeli az országot. A tudósítót csak mint fináncot jegyzi meg, hogy Magyarország Európának aközé a kisszámú országa közé tartozik, amelyben feltűnés nélkül lehet németül beszélni. Mindezt egy németnyelvű svájci lapban! A cikk vége visszatér a kisgazdatöbbségre és megállapítja, hogy a pártnak eme többsége ellenére milyen kevés főispánja volt. Miután olyan felháborodott kétségbeeséssel sorolta el, mennyi fasiszta szervezkedés van Magyarországon, azt hinné az ember, hogy megbecsüléssel említi a politikai rendőrséget, amelynek alapos tevékenysége nélkül a cikkírónak nem lett volna módjában bizonyítani. Ehelyett azután a kétesértékű jelző után, hogy Tigert komolyan veendő intézmény egyszerűen azok közé a szervek közé sorolja, amelyek a kommunista pártnak vannak fenntartva. Mindezek után gúnynak hat az a megállapítása, hogy Magyarország azért demokrácia — a függöny mögött. Vagyis — amint tovább magyarázza, csak formájában az, tartalmában nem. A cikk ezzel a szemforgató hasonlattal fejeződik be: “de nincs kizárta, hogy a hamis drágák’ lassan valódivá fog változni”. Már amint az ügye a természetben is történni szokott. A bor és a cégér írta: Czímer József A magyarnak egy kutya Mi igaz ? Közvetlenül a béketárgyalások előtt kért tőlem beszélgetésre időt Heiner Gautschy úr, a „Sie und Er“ munkatársa. Kelletlenül gondoltam a találkozásra, rossz tapasztalataim vannak a külföldi újságírók hitelességét illetően, nem egyszer éppen az ellenkezőjét közölték, írták annak, amit mondottam, a lényegét, a helyes értelmet eddig még sohasem adták vissza nyilatkozataimnak. Gautschy úr evangéliumi egyesületekre hivatkozott, magam is fiatalabb éveimben a magyarországi protestáns vallásos egyesületek tagja voltam, így a Pro Christo, a Soli Deo Gloria, valamint a KIF, szervezeteiben tevékenykedtem, s számomra, mivel megtanultam, hogy ezekben az egyesületekben jellem, becsület, igazság a legfontosabb kellékek, a legjobb ajánlólevél az evangéliumi vonal, ezért hittem, hogy Gautschy úr más lesz, mint a többi. Keservesen csalódtam. Később tudtam meg, hogy Csehszlovákiából látogatott el hozzánk, a csehszlovákok először alaposan pankolták, s megállapítható ellenérzéssel viseltetett a magyarok iránt. Mégis fogadtam, s hosszabb beszélgetést folytattunk dr. Jócsik Lajos államtitkár, áttelepítési kormánybiztos jelenlétében. Jócsik államtitkárt magamhoz kérettem, mivel Gautschy úr telefonon jelezte, hogy elsősorban a csehszlovák magyar viszony érdekli, erről szeretne tőlem felvilágosítást kapni Gondoltam, leghelyesebb lesz ha a legilletékesebb tényező, az áttelepítési kormánybiztos jelenlétében fogadom, s felelek kérdéseire. Magával hozott még két fiatalembert, akiknek nevére nem emlékszem, s akik mint titkárai, illetve, mint útikalauzai szerepeltek, úgy tudom egyházi vonalról. A beszélgetés azzal kezdődött, hogy Gautschy úr megismételte a közismert csehszlovák vádakat, miszerint Csehszlovákia szétrobbantása a németek és a magyarok műve. Kiteregettem előtte Közép-Európa térképét, s megmagyaráztam neki, hogy Csehszlovákia szétesése olyan erők hatására történt, amelyek akkor ellenállhatatlanul érvényesültek az európai politikában. Nagyjából berajzoltam azt az öt nagyobb és három kisebb népet, amelyik Csehszlovákiát alkotta, megmagyaráztam, hogy a nagyobb népek közül a németek, magyarok és a ruszinok közvetlenül érintkeztek azokkal a nagy népi tömbökkel, amelyekhez tartoznak, vagy amelyekkel rokonok, a csehek és a szlovákok között pedig olyan ellentét volt, amit a hitleri taktika nagyszerűen ki tudott használni és végül a szlovákok szakítottak a csehekkel. A három kisebb nép közül Pozsonytól északra települt, a vendekkel rokon töredék e tekintetben nem jöhet számításba, de már a sziléziai lengyelek éppen úgy nyugtalankodtak, mint a szlovjáknak nevezett nép, amelyik a szlovákok és a kárpátoroszok között helyezkedett el, s amelyik szintén a népi elrendezés elvét vallotta. Olyan természetes népi gravitációk eredménye volt Csehszlovákia felbomlása, ami történelmileg beigazolt, s amit egyszerűen a magyarok nyakába varrni nem lehet. Hivatkoztam arra is, hogy hogy éppen maguk a szlovákok nevezték állandóan a magyarokat zsidó-bérenceknek, vagy angol zsoldosoknak, amivel abban az időben a demokrataságot „bélyegezték“ meg, az is igazolható, hogy a szlovákok besztercebányai fölkelésében mintegy ötezer magyar szabadságharcos is résztvett: oktalanság és tájékozatlanság a szlovénekés magyarságot azzal vádolni, hogy miattuk bomlott fel Csehszlovákra. A térképen azt is megmutattam Gautschy úrnak, hogy hol élnek a szlovákiai magyarok. Megértettem vele, hogy nem valahol a liptói, zólyomi, trencséni hegyek között, valahol a Magas Tátra, vagy a Kis- Tátra völgyeiben, hanem közvetlenül a Duna vonalán, népi érintkezésben a magyar etnikummal, annak szerves részét alkotva. Nem olyan egyszerű tehát a kérdés, nem arról van szó, hogy összefüggéstelen, szétszóródott települések átrendezését akarják megvalósítani a csehszlovákok, hanem kimondottan annak a programmnak gyakorlati végrehajtásáról, amelyet Benes elnök még 1945 májusában, emlékezetes kassai beszédében bejelentett, s amelyet a Budapesten tárgyaló Clementis külügyminiszterhelyettes, valamint Slavik miniszter, jelenleg úgy tudom washingtoni követ, nyíltan és határozottan megmondott céljuk a magyarok likvidálása. Jól emlékszem, dementis zavartalanul előadta, hogy a szlovákiai hatszázezer magyar egyhammada áttelepül a szlovákok ellenében Magyarországra, a másik harmada, mivel elmagyarosodott szlovák, visszatér a szlovák népbe, reszlovakizálódik, a harmadik harmadát pedig, mintegy kétszázezer magyart, az állami települési terv keretében vonnak elbánás alá. Ez utóbbi magyarul azt jelenti, hogy szétszórják őket Csehszlovákiában, főleg a szudéta vidékekre, ami már folyik is, s ezzel valóban sikerül a magyarság likvidálása. Gautschy úr nagyot nézett a magyarság települési területének berajzolásakor, csóválta a fejét, s nyilván összezavarodott előtte az egész kérdés. Újabb kérdése megint elárulta a csehszlovák pankozist. Revíziós törekvéseinkről érdeklődött, a szentistváni határokról beszélt, a történelmi elv tarthatatlanságát bizonyítgatta. Őszintén megmondottam neki, hogy mi a történelmi elvet elvetettük, a szent istváni határokról lemondottunk, tisztában ’•vagyni azzal, hogy a történelem folyamán nem tudtuk kitölteni a Kárpát-medencét rajtunk kívül álló okok miatt a magyarságot súlyos vérveszteségek érték, települési területe összezsugorodott, helyébe a hegyek közé, Erdélyben éppen úgy, mint Kárpátalján, vagy Szlovenszkóban idegen népek kerültek, nekünk ezt tudomásul kell venni, az imperializmus egyik ellenszenves formája volna, ha ahhoz ragaszkodnánk, hogy ezek a területek a történelmi elv jogán birtokunkba jussanak megint. Mi ezt nem akarjuk, mi a történelmi elvet elvetettük, de csodálkozunk, hogy ugyanakkor más népek, így elsősorban a szlovákok a legtermészetesebben ragaszkodnak érvényesítéséhez. Nem vitás, hogy az első háborút befejező békék adott helyzetben reánk szerencsétlenül, túlzott népi törekvések, szinte egy újabb imperializmus jelenségeként leszakítottak a magyar etnikumból olyan darabokat, mint például a Duna északi vonalán, a Kárpátok előteréig települt délszlovákiai magyarokat. Ehhez a döntéshez változatlanul ragaszkodni nem más, mint a történelmi elv érvényesítése a népi elv rovására, mert nem számít, hogy ezer évre, vagy csak 35 évre támaszkodik a történelmi elv. Számunkra szimpatikusabb a népi elv, amit a középeurópai újjárendezésben éppen a Szovjetunió alkalmazott Kárpát- Ukrajna kérdésének megoldásával, mi is szívesebben vennénk a népi elv érvényesítését a történelmi elvvel szemben. Ez nem revízió, mi nem vagyunk revizionisták nekünk az volt a szerencsétlenségünk, hogy az első háborút követő békék éppen olyan súlyosan érintették Németországot, mint Magyarországot, s a két megkárosított nép nemzeti sértődöttségében közelebb kerül egymáshoz; így sodródtunk bele újból a háborúba, amit persze a németek oldalán szükségszerűen elveszítetünk. A revíziós politika következményeit a bőrünkön érezzük, ezért nem vagyunk revizionisták, ne féltse tőlünk senki Európa békéjét, mert a magyar hadseregnek nincs tankja, repülőgépe, elég tüzérsége sincs, néhány határvadász zászlóalj és helyőrségi alakulásból áll, mi nem leszünk újabb háború okozói, s a világpolitika nagy kérdései, nagy feszültségei meg nem tartoznak ránk. Végül a béketárgyalásokról beszélgettünk, de én csak annyit jegyeztem meg, hogy úgy látom, megint konzervatív béke készül, ellentétben a háborúval, amelyik progresszív volt. A háborút a legnagyobb emberi eszményekért, a szabadságért, az egyenlőségért, a félelemmentes életért vívták, a békét a történelmi lomtárból előkerült szempontok szerint akarják biztosítani: fontosabb egy kikötő, egy folyó, egy hegyvonulat, tengerpart, mint az emberek százezrei és milliói; úgy látszik, inkább jó kiinduló pontokat keresnek a nagyhatalmak, mintsem a tényleges rendezésre gondolnak. Erről írtam is az Új Magyarországba „Konzervatív béke?“ címmel cikket Gautschy úrnak a konzervatív békéről vallott felfogásom láthatóan nagyon tetszett, megköszönte a felvilágosításaimat és elment- Hogy ezekből hogyan tudta kihozni azt, amit a számba adott, nem tudom. Legszívesebben sajtópert indítanék ellene, de Svájc még így is, békében is messze van Magyarországtól, nem fellelek mást, mint helyreigazításom elküldöm a „Sie und Er“ szerkesztőségének, remélvén, hogy munkatársánál magasabb eszmények vezérlik, s hajlandó azt közölni. Kovács Imre-interjújából? Kazára Imre nyilatkozik az U. M.-nak ÜJ MSZYH?ÖTS 2.0. $ Ki építette a Kossuth-hidat ? Eddig a cikk. Nem akarjuk túlértékelni, nyilván akiket illet, meg is fogják találni a módot, hogy válaszoljanak rá. Egy gondolatot azonban ki kell mondani. Mindaz, ami külföldi tájékoztatásunk terén eddig történt és nem történt, így nem mehet tovább. Ezt a kérdést tisztázni kell. A feleletet hallom. Becsületes, következetes demokráciát kell teremteni éss komolyan dolgozni kell. Ez a legjobb proppaganda. Vagyis, hogy jó bornak nem kell cégér. Sajnos, egyáltalán nem így van! Persze nem hisszük, hogy jó cégérnek nem kell bor. Legtermészetesebb meggyőződésünk, hogy minden külföldi tájékoztatás mögött minden feltétel nélkül igenis tiszta bornak, határozott demokráciának és lelkiismeretes munkának kell állnia, ami nélkül mindenpróbálkozás csak üres propaganda, látszat, amely csal és csalás, amely előbbutóbb látszik. De ismétlem, itt valamit tisztázni kell. Az első az, hogy a becsületes munka nem elég az elismerthez. Ha elég volna, nem történhetett volna meg, hogy a most egy éve fagyban, éjben kínlódó munkásaink véres erőfeszítéséből született Kossuth-dárnak fényképe alá a Sie und Er cikkének szerzője azt írja: „Acélból készült kisegítő hídszerkezet. Közvetlenül a parlament épülete előtt, orosz utászok építették.» Mondom, most bennünket nem a Sie und Er érdekel. Nem érdekel, hogy a cikk írója ismert Csehszlovákiában dolgozó újságíró és ezzel a mondattal is mint a többivel is, éket próbált verni a Szovjetunió és kis magyar szomszédja közé. Mindenesetre mutatja, hogy a munka önmagában nem elég, legyünk tisztában vele: egy szocialista államban, ahol minden árucikkel-