Új Magyarország, 1947. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1947-01-04 / 1. szám

1947. JANUÁR 4. B­evezetésre semmi szükség. Amit mondani akarunk, olyan világos és olyan megingathatatlan meg­győződésünk, hogy felesleges kerülgetni. Vannak, akik azt mondják: a jó bornak nem kell cégér, vannak akik azt mondják: jó cégérnek nem kell bor. Vannak akik azt mondják: kóstolja meg mielőtt beszél, mi azt mondjuk... Nem, ne mondjunk semmit. Kóstoljuk meg előbb. Néhány héttel ezelőtt a fővárosunkba érkezett Valiani Leo , olasz nemzet­gyűlési képviselő. Az itáliai honatya komoly ügyekben jött, mégis egyetlen ruhában, csaknem podgyász nélkül lépte át a magyar határt. Mielőtt valaki el­kezdené találgatni, hogy a tiszteletre­méltó férfiúnak van-e több ruhadarabja és hogy e sorok írójának nincs-e más baja, megmondom miről van szó. Leo Valiani Magyarországra indultában nem mert podgyászt hozni magával, mert Olaszországb­an és Svájcban, ahol ide­­érkezése előtt tartózkodott, közismert dolog, hogy nálunk a közbiztonság any­­nyira csupán szótári kifejezés, hogy teljesen lehetetlen az utat a határtól a fővárosig többszöri kifosztás nélkül megtenni, este 15 után senki sem jár az utcán, és egy jobb ruhát amúgy sem vesz fel senki. Természetesen a képviselő úr m­a a fővárosban értet­lenül csóválta a fejét, furcsa «hírünk a nagy világban» felett. Magától értetődik, ilyenkor a jó ha­zafi nem elégszik meg azzal, hog­y kénkövet fúj azokra a fránya kül­földiekre, akik ilyen hírünket kavar­ják, hanem gondolkodni kezd, nincs-e igazuk? Ha tudni akarod, mi történik a házadban — ajánlja a tatár közmon­dás — kérdezd meg a szomszédban. Persze ebben az esetben a hírnek az önkritika sem ad igazat. Ez különben sem végső megoldás, mert hogyan gya­koroljunk önkritikát, ha a hírünkben például ellentmondások vannak? No és most, ha már elkezdtünk kóstolni, együk végig a menüt. „Demokr­áci­a a függöny mögött44 A­t Sie und Er» című egész Euró­pában igen népszerű képes, svájci heti­lap december 13-i számában «Magyar­­­ország. Demokrácia a függöny mö­gött* címen nagy illusztrált riportb­an emlékszik meg rólunk. A cikket csak azért nem nevezem pimasznak, mert visszatart a lap iránti tisztelet és a svájci sajtó szellemének az a meg­becsülése, amelynek a Basler Nachrich­ten jubileuma alkalmával éppen a mi lapunk adott hangot. De még nem is akarom magamat méregbe lovagolni. Legszívesebben ideírnám az egész cik­ket, mert szokatlanul, igazán szokatla­nt­­l tanulságos. Ha ezek után valaki azt hinné, hogy a cikk tele van szemenszedett hazugság­gal, akkor nagyot tévedne. Nyílt rága­lom, vagy hazugság az egész riport­­b­an aránylag kevés. A módszer egé­szen más! Ennek az írásnak nem fel­adata, hogy a cikkel szembeszálljon, egészen máshova szeretnénk kilyukadni, d­­e éppen annak érdekében néhány szót le is róla szólni. A beszámolót egy nem ismeretlen, sőt számunkra igen isme­rős nevű újságíró, Heiner Gautschy írta és az egész cikk a méreg­keverés magasiskolája. A technikája röviden ez: felvázolta a magyarországi helyzetet, igyekszik kimutatni, hogy az oroszok­nak igazuk van, az angolszászoknak iga­zuk van, a Kisgazda Pártnak (mint politikai törekvésnek) igaza van, a Kommunista Pártnak (mint politikai szervezetnek) igaza van, általában min­denki oké. Csak a magyar nép osztá­­lyaival, pártjaival, jobboldali és bal­oldali pártvezéreivel teljes egészében kártékony és céltalan jelenség Európa demokráciái között. És ezt így csinálja: Van, de nincs, de van... Bevezetőben megállapítja, hogy vas­függöny nincs, de van, csak láthatatlan.. «Jó megfigyelő» lépten-nyomon találko­zik vele, beszélgetésekben, nem abban, amit mondanak, hanem: «tekintet, sok­szor többet mond, mint a megszálló hatalommal k­itölt gazdasági megállapo­dás szövege. S érthetően beszél azok­nak az angoloknak és amerikaiaknak hosszú képe is, akik a fényűző buda­pesti Illiod Club­ban jazz és szódás­­vis­z mellett ugyan, de mégiscsak, dip­lomác­iai Robinson-életet élnek­. Eme tárgyilagos bizonyítékok arra szolgál­nak, hadd örül­jenek a Szovjet-el­lenesek. (Bár a lokfil, a j,aziz és a viski emle­getése gondoskodni kíván arról is, hogy az oroszoknak is meglegyen a maguk elégtétele.) Most a politikai pártok felsorolása következik, megemlítve köztük a «disszi­­densek -nek nevezetteket, akiket «Nagy Ferencnek, a kommunisták nyomására ki kellett zárnia a pártjából, mert rosz­­szu­l is­de­álták politikai nézeteiket és ezért fasizmussal és reak­iós törekvé­sekkel vádolták őket». Furcsának ta­lálja, hogy ezek után a SZER mégis elismerte a pártot és a parlamentben is bennmaradtak. Ennyit a jobboldal őrü­ltjére. A cikk további része azzal fog­lalkozik, hogy mii a magyarok viszonya a megszálló hatalomhoz. Első jellem­zőül rendkívül részletesen felsorolja az®­z orosz katonák ellen intézett merény­leteké, a megszálló hatalom elleni fel­keléseket, terror­szervezeteket, revolve­res, pa­k­os, géppisztolyos, kézigráná­tos összée­­hitveseket, felkeléssel párosult pogromokat és zsidókínzásokat». A nagy lendületben már magunk is alig vesszük észre, hogy Kunmadarason 80 meg­A következőkben az újságíró meg­állapítja, hogy a magyarok egyhangúan gyűlölik az oroszokat. A várban­­egy­­szerű­ emberikkel* beszélt és a ro­mokra mutatva, megpróbálta megma­gyarázni nekik, mit vétett a Horthy­­rendszer. Az­­egyszerű emberik* azt felelték, hogy az is baj, de össze sem hasonlítható avval, amit az oroszok műveltek. És itt­­olyan (orosz) rombo­lási kedvről meséltek nekem, amely­nek lefestéséről sznesen lemondok*, kínzott zsidót és 8 halálos áldozatot talál. A továbbiakban mint külön szen­zációt részletesen tálalja a Teréz­ kör­­úti merényletet, amelyet a kormány nem tudott eltitkolni, jóllehet mindeze­ket az eseteket igyekszik titokban tar­tani. Ezek mutatják, mi fár a ma­gyarokban. Még a baloldali blokk politikusai is '«szarkasztikus mosollyal hallgattak, amikor a magyar-orosz viszony került szóba. t­ekintetük pedig többet mon­dott minden hűségnyilatkozatnál.* (Is­mét ez az exakt bizonyítás.) Akkor talán a magyarok az angol­szászokkal jobban kijönnének? A cikkíró siet megnyugtatni minnl az oroszokat, mind az angolszászokat, hogy a ma­gyarországi helyzet nem rajtuk múlik. Ha az angolszászok volnának Magyar-­­országon, a magyarok velük szemben is ugyanígy reagálnának. *Ez a reakció is megtalálható minden magyar osz­tályban és körben.* „Háború? Igen!44 És most érkezik el a cikk ah­hoz a részéhez, amelynek kedvéért volta képen íródott. Az oroszokkal való baj fő oka a re­vízion­izmus. A magyarok nem mondtak le a «Nem, nem, soha!» ér­vényesítéséről. Ezután elkezdi részle­tezni a délszlovákiai magyarok lakos­ságcseréjét, «amelyet a magyarok­a úgy kellett rákényszeríteni». A többit egy Kovács Imrével folytatott «beszélgetés­ben» mondja el. A cikk szerint ez a parasztpárti vezér kijelentette: «Az első tik­omit­­fel fogjuk használni, hogy Szlovákia vitás déli területét ismét ma­­gunkh­oz ragadjuk». «Háború?» érdek­lődtem. Kovács egy pillanatig gondol­kodott, felhúzta a szemöldökét, eztán azt mondta:­­Igen­. És kiemelte, hogy a népcserével Magyarországot ismét a hasonló célokat követő Németország karjába hajtják. A cikkíró szerint Ko­vács Imrének ez a revizioniz­musa a magyar parlament és az ország ál­láspontja is. Ezért a Szovjetunió is, mint potenciális támadót kezeli az or­szágot. A tudósító­t csak mint fináncot jegyzi meg­, hogy Magyarország Euró­pának aközé a kisszámú országa közé tartozik, amelyben feltűnés nélkül lehet németül beszélni. Mindezt egy német­nyelvű svájci lapban! A cikk vége visszatér a kisgazda­­többségre és megállapítja, hogy a párt­nak eme többsége ellenére milyen ke­vés főispánja volt. Miután olyan felhá­borodott kétségbeeséssel sorolta el, mennyi fasiszta szervezkedés van Ma­gyarországon, azt hinné az ember, hogy megbecsüléssel említi a politikai rend­őrséget, amelynek alapos tevékenysége nélkül a cikkírónak nem lett volna módjában bizonyítani. Ehelyett azután a kétesértékű jelző után, hogy Tigert komolyan veendő intézmény­ egysze­rűen azok közé a szervek közé sorolja, amelyek a kommunista pártnak vannak fenntartva. Mindezek után gúnynak hat az a megállapítása, hogy Magyarország azért demokrácia — a függöny mögött. Vagyis — amint tovább magyarázza, csak formájában az, tartalmában nem. A cikk ezzel a szemforgató hasonlattal fejeződik be: “de nincs kizárta, hogy a hamis drágák’­ lassan valódivá fog változni”. Már amint az ügye a ter­mészetben is történni szokott. A bor és a cégér ír­ta: Czímer József A magyarnak egy kutya Mi igaz ? K­özvetlenül a béketárgyalások előtt kért tőlem beszélgetésre időt Heiner Gautschy úr, a „Sie und Er“ munkatársa. Kelletlenül gondoltam a találkozásra, rossz tapasztalataim vannak a külföldi újságírók hitelességét illetően, nem egyszer éppen az ellenkezőjét közölték, írták annak, amit mondottam, a lényegét, a helyes értelmet eddig még sohasem ad­­ták vissza nyilatkozataimnak. Gautschy úr evangé­liumi egyesületekre hivatkozott, magam is fiatalabb éveimben a magyarországi protestáns vallásos egye­­­sületek tagja voltam, így a Pro Christo, a Soli Deo Gloria, valamint a KIF, szervezeteiben tevékenyked­­tem, s számomra, mivel megtanultam, hogy ezekben az egyesületekben jellem, becsület, igazság a legfon­tosabb kellékek, a legjobb ajánlólevél az evangéliumi vonal, ezért hittem, hogy Gautschy úr más lesz, mint a többi. Keservesen csalódtam. Később tudtam meg, hogy Csehszlovákiából látogatott el hozzánk, a cseh­szlovákok először alaposan pankolták, s megállapít­ható ellenérzéssel viseltetett a magyarok iránt. Mégis fogadtam, s hosszabb beszélgetést folytat­tunk dr. Jócsik Lajos államtitkár, áttelepítési kor­mánybiztos jelenlétében. Jócsik államtitkárt magam­hoz kérettem, mivel Gautschy úr telefonon jelezte, hogy elsősorban a csehszlovák magyar viszony ér­dekli, erről szeretne tőlem felvilágosítást kapni Gondoltam, leghelyesebb lesz ha a legilletékesebb tényező, az áttelepítési kormánybiztos jelenlétében fogadom, s felelek kérdéseire. Magával hozott még két fiatalembert, akiknek nevére nem emlékszem, s akik mint titkárai, illetve, mint útikalauzai szerepel­tek, úgy tudom egyházi vonalról. A beszélgetés azzal kezdődött, hogy Gautschy úr megismételte a közis­mert csehszlovák vádakat, miszerint Csehszlovákia szétrobbantása a németek és a magyarok műve. Ki­teregettem előtte Közép-Európa térképét, s megma­gyaráztam neki, hogy Csehszlovákia szétesése olyan erők hatására történt, amelyek akkor ellenállhatatla­nul érvényesültek az európai politikában. Nagyjából berajzoltam azt az öt nagyobb és három kisebb né­pet, amelyik Csehszlovákiát alkotta, megmagyaráz­tam, hogy a nagyobb népek közül a németek, magya­rok és a ruszinok közvetlenül érintkeztek azokkal a nagy népi tömbökkel, amelyekhez tartoznak, vagy amelyekkel rokonok, a csehek és a szlovákok között pedig olyan ellentét volt, amit a hitleri taktika nagy­szerűen ki tudott használni és végül a szlovákok sza­kítottak a csehekkel. A három kisebb nép közül Po­zsonytól északra települt, a vendekkel rokon töredék e tekintetben nem jöhet számításba, de már a szilé­ziai lengyelek éppen úgy nyugtalankodtak, mint a szlovjáknak nevezett nép, amelyik a szlovákok és a kárpátoroszok között helyezkedett el, s amelyik szin­tén a népi elrendezés elvét vallotta. Olyan természe­tes népi gravitációk eredménye volt Csehszlovákia felbomlása, ami történelmileg beigazolt, s amit egy­szerűen a magyarok nyakába varrni nem lehet. Hi­vatkoztam arra is, hogy hogy éppen maguk a szlová­kok nevezték állandóan a magyarokat zsidó-bérencek­­nek, vagy angol zsoldosoknak, amivel abban az időben a demokrataságot „bélyegezték“ meg, az is igazolható, hogy a szlovákok besztercebányai fölkelésében mint­egy ötezer magyar szabadságharcos is résztvett: okta­lanság és tájékozatlanság a szlovénekés magyarságot azzal vádolni, hogy miattuk bomlott fel Cseh­szlovákra. A térképen azt is megmutattam Gautschy úrnak, hogy hol élnek a szlovákiai magyarok. Megértettem vele, hogy nem valahol a liptói, zólyomi, trencséni hegyek között, valahol a Magas Tátra, vagy a Kis- Tátra völgyeiben, hanem közvetlenül a Duna vona­lán, népi érintkezésben a magyar etnikummal, annak szerves részét alkotva. Nem olyan egyszerű tehát a kérdés, nem arról van szó, hogy összefüggéstelen, szétszóródott települések átrendezését akarják meg­valósítani a csehszlovákok, hanem kimondottan annak a programmnak gyakorlati végrehajtásáról, amelyet Benes elnök még 1945 májusában, emlékezetes kassai beszédében bejelentett, s amelyet a Budapesten tár­gyaló Clementis külügyminiszterhelyettes, valamint Slavik miniszter, jelenleg úgy tudom washingtoni követ, nyíltan és határozottan megmondott­ céljuk a magyarok likvidálása. Jól emlékszem, dementis za­vartalanul előadta, hogy a szlovákiai hatszázezer magyar egyhammada áttelepül a szlovákok ellenében Magyarországra, a másik harmada, mivel elmagyaro­­sodott szlovák, visszatér a szlovák népbe, reszlova­kizálódik, a harmadik harmadát pedig, mintegy két­százezer magyart, az állami települési terv keretében vonnak elbánás alá. Ez utóbbi magyarul azt jelenti, hogy szétszórják őket Csehszlovákiában, főleg a szu­­déta vidékekre, ami már folyik is, s ezzel valóban sikerül a magyarság likvidálása. Gautschy úr nagyot nézett a magyarság települési területének berajzolá­sakor, csóválta a fejét, s nyilván összezavarodott előtte az egész kérdés. Újabb kérdése megint elárulta a csehszlovák pankozist. Revízió­s törekvéseinkről érdeklődött, a szentistváni határokról beszélt, a történelmi elv tart­hatatlanságát bizonyítgatta. Őszintén megmondottam neki, hogy mi a történelmi elvet elvetettük, a szent istváni határokról lemondottunk, tisztában ’•vagyn­i azzal, hogy a történelem folyamán nem tudtuk kitöl­teni a Kárpát-medencét rajtunk kívül álló okok miat­t a magyarságot súlyos vérveszteségek érték, települési területe összezsugorodott, helyébe a hegyek közé, Er­délyben éppen úgy, mint Kárpátalján, vagy Szlo­venszkóban idegen népek kerültek, nekünk ezt tudo­másul kell venni, az imperializmus egyik ellenszenves formája volna, ha ahhoz ragaszkodnánk, hogy ezek a területek a történelmi elv jogán birtokunkba jussa­nak megint. Mi ezt nem akarjuk, mi a történelmi elvet elvetettük, de csodálkozunk, hogy ugyanakkor más népek, így elsősorban a szlovákok a legtermé­szetesebben ragaszkodnak érvényesítéséhez. Nem vitás, hogy az első háborút befejező békék adott helyzetben reánk szerencsétlenül, túlzott népi törek­vések, szinte egy újabb imperializmus jelenségeként leszakítottak a magyar etnikumból olyan darabokat, mint például a Duna északi vonalán, a Kárpátok elő­teréig települt délszlovákiai magyarokat. Ehhez a dön­téshez­ változatlanul ragaszkodni nem más, mint a történelmi elv érvényesítése a népi elv rovására, mert nem számít, hogy ezer évre, vagy csak 35 évre támaszkodik a történelmi elv. Számunkra szimp­a­ti­­kusabb a népi elv, amit a középeurópai újjárende­­zésben éppen a Szovjetunió alkalmazott Kárpát- Ukrajna kérdésének megoldásával, mi is szívesebben vennénk a népi elv érvényesítését a történelmi elv­vel szemben. Ez nem revízió, mi nem vagyunk revizionisták nekünk az volt a szerencsétlenségünk, hogy az első há­borút követő békék éppen olyan súlyosan érintették Németországot, mint Magyarországot, s a két meg­­károsított nép nemzeti sértődöttségében közelebb ke­rül egymáshoz; így sodródtunk bele újból a háborúba, amit persze a németek oldalán szükségszerűen elve­szítet­ü­nk. A revíziós politika következményeit a bőrün­kön érezzük, ezért nem vagyunk revizionisták, ne féltse tőlünk senki Európa békéjét, mert a magyar hadseregnek nincs tankja, repülőgépe, elég tüzérsége sincs, néhány határvadász zászlóalj és helyőrségi ala­ku­lásból áll, mi nem leszünk újabb háború okozói, s a világpolitika nagy kérdései, nagy feszültségei meg nem tartoznak ránk. Végül a béketárgyalásokról beszélget­tünk, de én csak annyit jegyeztem meg, hogy úgy lá­tom, megint konzervatív béke készül, ellentétben a háborúval, amelyik progresszív volt. A háborút a leg­nagyobb emberi eszményekért, a szabadságért, az egyenlőségért, a félelemmentes életért vívták, a bé­két a történelmi lomtárból előkerült szempontok sze­rint akarják biztosítani: fontosabb egy kikötő, egy folyó, egy hegyvonulat, tengerpart, mint az emberek százezrei és milliói; úgy látszik, inkább jó kiinduló pontokat keresnek a nagyhatalmak, mintsem a tény­leges rendezésre gondolnak. Erről írtam is az Új Magyarországba „Konzervatív béke?“ címmel cikket Gautschy úrnak a konzervatív békéről vallott felfogá­som láthatóan nagyon tetszett, megköszönte a fel­vilá­­gosításaimat és elment- Hogy ezekből hogyan tudta kihozni azt, amit a számba adott, nem tudom. Legszí­vesebben sajtópert indítanék ellene, de Svájc még így is, békében is messze van Magyarországtól, nem felle­lek mást, mint helyreigazításom elküldöm a „Sie und Er“ szerkesztőségének, remélvén, hogy munkatársá­nál magasabb eszmények vezérlik, s hajlandó azt közölni. Kovács Imre-int­erj­újából?­ ­ Kazára Imre nyilatkozik az U. M.-nak ÜJ MSZYH?Ö­TS 2.0. $ Ki építette a Kossuth-hidat ? Eddig a cikk. Nem akarjuk túlér­tékelni, nyilván akiket illet, meg is fogják találni a módot, hogy válaszol­janak rá. Egy gondolatot azonban ki kell mondani. Mindaz, ami külföldi tájékoztatásunk terén eddig történt és nem történt, így­ nem mehet tovább. Ezt a kérdést tisztázni kell. A feleletet hallom. Becsületes, követ­kezetes demokráciát kell teremteni éss komolyan dolgozni kell. Ez a legjobb proppaganda. Vagyis, hogy jó bornak nem kell cégér. Sajnos, egyáltalán nem így van! Per­sze nem hisszük, hogy jó cégérnek­ nem kell bor. Legtermészetesebb meg­győződésünk, hogy minden külföldi tá­jékoztatás mögött minden feltétel nélkül igenis tiszta bornak, határozott de­mokráciának és lelkiismeretes munká­nak kell álln­ia, ami nélkül minden­­próbálkozás csak üres propaganda, lát­szat, amely csal és csalás, amely előbb­­utóbb látszik. De ismétlem, itt valamit tisztázni kell. Az első az, hogy a becsü­letes munka nem elég az elismert­h­ez. Ha elég volna, nem történhetett volna meg, hogy a most egy éve fagyban, éjben kínlódó munkásaink véres erő­feszítéséből született Kossuth-dárnak fényképe alá a Sie und Er cikkének­ szerzője azt írja: „Acélból készült ki­segítő hídszer­kezet. Közvetlenül a par­lament épülete előtt, orosz utászok épí­tették.» Mondom, most benn­ünket nem a Sie und Er érdekel. Nem érdekel, hogy a cikk írója ismert Csehszlovákiá­ban dolgozó újságíró és ezzel a mon­dattal is mint a többivel is, éket pró­bált verni a Szovjetunió és kis magyar szomszédja közé. Mindenesetre mutatja, hogy a munka önmagában nem elég, legyünk tisztában vele: egy szocialista államban, ahol minden árucikk­el-

Next