Uj Nemzedék, 1920. március (2. évfolyam, 53-78. szám)
1920-03-02 / 53. szám
Előfizetési árak: Szerkesztőség és kiadóhivata: Budapest, IV. kerület, Gerlóczy utca 11. szám. Telefonszámok: Felelős szerkesztő: Milotay István. Szerkesztőség: 75-88 és 75-31. Kiadóhivatal: 75-09. Egész évre . . 220 K — f. Negyedévre . . 56 K — f. Félévre .... 110 „ — f. Egy hóra . . . 20. „ — f. Egyes számára helyben, vidéken és pályaudvaron 80 f. Budapest, 1920. II. évfolyam 53 (131). szám. Kedd. március 2. A kormai auro Magyarország fővárosban szívbe markoló plakátok , hirdetilynogy március elsején mindenn jó polgári»münden derék munkás napi 'jövedelmének vagy keresetének bizonyos százalékát olyan célokra ajánlja fel, amelyeknek"falóra válása széttöri azokat a nehéz bilincseket, amelyeket idegen rabságban szenvedő testvéreinkre kovácsolt az erőszak, az árulás és a hazugság. Ugyane napon, mikor napi robotolásaink és gondjaink közepette egy pillanatra ráfigyelmezünk a leláncolt magyar segélykiállására, a nemzet képviselete kormányzót állított az ország élére s Horthy Miklósnak az ország kardja mellé odaajándékozta a jogart is, hogy biztos révbe kormányozza a megsérült magyar gályát A két aktus közt nemcsak krónikás, de jelképi összefüggés van. A magyarság, melynek milliónyi tömegei most várják felszabadulásukat a Tiszántúl s amelynek még milliónyi tömegei megváltásuk után erednek Dévénytől Orsováig, a kard emberét szólította a legfőbb hatalom székébe, talán a népösztön és a vakhit tengermélyéből merii tette ezt a politikai szimbólumot, amelynek más értelme nem lehet, mint az, hogy a vason csak az acél bír kifogni, a bilincsnek az élesre fent kard az egyetlen orvossága. Mától fogva a magyar államnak törvényesen megválasztott feje van, akit nem forradalom, nem államcsíny, nem pretoriánus erőszak, hanem a magyar nép akarata emelt önmaga fölé, hogy legyen : oltalma a gyengéknek, őre a törvénynek, fékezője az önkénynek, megközelíthetetlen sziklája a politika hajtásainak és reménysége minden magyaroknak, valahányan élnek szabadon az ínség földjén s sínylődnek rabságban az idegen uralom alatt. „Idegen nemzetnek be súlyos a járma s tulajdon vérének, régi vezérének sirva néz utána“ ... Ezt énekelték 1711 után az árva magyarok, ezt bőgték a kunic farkasok s zúgták a máramarosi rengetegek, mikor Rákóczi csillaga lehanyatlott s vele csaknem másfélszázados sírba temetkezett a szabadság. Horthy csillaga a virradó égbolt peremén tündöklik a tűzvésztől piros, hosszú éjjel után: útját magyar véreink és idegen nyelvű testvéreink aggódó és remélő figyelme kíséri, mint a betlehemi csillag járását a pásztoroké. A tengernyi remény és várakozás, ma dagályba szökkent, látván, mint lett hivatalos vezetőjévé az a férfiú, akit oly mély és tiszta szeretettel fogadott szíve szentélyébe egy egész nemzet. A levegő titokzatos márciusi illatok terhétől nehéz. A föld nagy tavaszi megtermékenyülését rejtélyes belső erők feszítik. A szívek sebesebben dobognak, az agyak mámorosabbak, a vérkeringés szilajabb. Tavasszal Magyarországon nemcsak a föld, de a politika is egy kissé részeg, merészen felriasztott lehetőségek oly közelinek és megfoghatónak tetszenek, mint a gyermeknek a lehajló ég a látóhatár szélén. A gyermeki hitűek és a csodavárók évadja ez, amely egynéhányszor megtréfálta már a politikai józanokat és okosokat. Bármint legyen is, Horthy kardja nem rozsdásodhatok meg hüvelyében, míg szabad kezével a kormánypálcát forgatja. A magyarok Istene adjon neki akkora erőt és oly tiszta bölcsességet, amekkora illúziók és remények repdesik körül kemény, markáns, férfias egyéniségét. Szeresse hazáját annyira, amennyire a haza népe szereti őt, akit emlékei galériájában már Rákóczi és Kossuth alakja mellé állított. Legyen kormányzó Isten kegyelméből és a nép akaratából. Viselje főméltóságát büszke fenséggel, alázatos szívvel és nemzete iránt való olthatatlan szerelemmel. Keleti foxtrott Irta: Kádár Lehel A szociális nyomorúság mint egy örök fuga vonaglik,már évtizedek óta a magyar sajtó hasábjain. Az idegen beállítás azonban az unalmas riportok csatornáin hamis eredmény felé sodorja az olvasót, hiszen a cél elleplezni, hogy a magyar nyomorúság mögött micsoda motívumok gunnyasztanak. El kell leplezni, hogy míg a magyar középosztály az éhséggel csatázik, addig az idegen bőségben és gazdagságban él, hogy a magyar vér, veríték, könny és szenvedés arannyá, gazdagsággá, bőséggé, örömmé, mámorrá, mulatós éjszakává, boldogsággá válik az idegen kezén. Még nem láttam lapot, mely megállapította volna, hogy a jólöltözött ember a rongyok e szomorú városában idegenfalu, hogy vasalt nadrág és új toalett az idegenek negyedében van csupán. Ki beszél arról, hogy színházban, vendéglőben, mulatóhelyen, egyszóval mindenütt, ahol élni és élvezni lehet, ahol még meghúzta magát valami maradék öröm, a zsidóság ütött tanyát és fajának mohóságával habzsolja a mámort, az örömet, a szórakozást. Az idegen sajtó közömbösen siklik el a miniszteri tanácsosok, nagybirák, főhivatalnokok rongyosságán, ha említi is, sablonos, közömbös, hatástalan frázisai vannak. A dőzsölőkre nincs egy szavuk, pedig a nyomor a gazdagság tükrében látszik legélesebben. A középfaju, elstilizált magyar mulatságokból ostort font és végigvágott a magyarság arcán, pedig azok a régen elfelejtett duhajkodások három éjszakája nem került annyiba, mint az új urak egy üveg bora, egy tál étele. A duhajkodás tükréből nem vigyorgott a magyar éh halál, mint a bárok reflexein. Akkor nem volt akkora vására az emberhúsnak, mint ma, amikor az éhség vásárra hajtja a leányokat. És aki vásárol, egy a mulatóval, a dőzsölővel: idegen, ellenség, aki megront, aki öl, aki sorvaszt. Az erkölcsi hanyatlás sárba készül fullasztani a magyar városi elemet, de sehol egy szó, egy hang, egy tiltakozás. Az idegen tovább folytatja boldog életét, gyártja a vicceket, köti az üzletet és él, él, élvez, megszeppenéséből kigyógyult, nem fél, nem mérsékli magát, az övé a pénz hatalma, az övé minden dal, minden mosoly, minden öröm. Nem is tudom, hol kezdjem a nekifajdulás illusztrálását, hangok, arcok, dalok foszlányai, mámorkő italok gőze keverednek kaotikus boszorkánytánccá, négy ébren töltött pesti éjszaka fekete torka csörgi fülembe fajom veszedelmét és az idegen bacchanáliák keleti ritmusát A színházak, a bárok, a mulatók impressziói úgy szállnak emlékezéseimen keresztül, mint a gyerekmesék halálfejei, vérszívó pillangói, bevallom, nem volt még írásom, amely ilyen nehezen született volna. Talán beszéljünk előbb fajunkról. Azokról, akik közelebb vannak hozzánk. Egy délben ellátogattam az alkotmány utcai Szuhivendéglőbe. Tipikus menü-vendéglő: törvényszéki birák, jegyzők ebédelnek az asztaloknál. A hónap első felében nem lehet, helyhez jutni, • minden szék foglalt, a szegény nemzecseliző, alig vacsorázó emberek ma- Az Uj Nemzedék mai számé 12 oldal. A lengyel-magyar érdek — Az Uj Nemzedék tudósítójának távirata. — Varsó, február 28. A Czasan at magyar béketárgyalással kapcsolatban j*lentkezőket írja: ..."A budapesti békedelegáció magával vitte a béketervezetet, amelynek egyik pontja szerint a lengyeleknek is békét kellene kötniük a magyarokkal. De a lengyelek sohasem voltak ellenséges viszonyban Magyarországgal s igy nincsen semmi ok sem arra, hogy a két nemzet békét kössön egymással. Hasonlóképpen nem lehet a lengyeleket arra sem kényszeríteni, hogy abba a koalícióba tartozzanak, amelyben csehek vannak. Lengyel érdeket kereshetünk Magyarország mellett Romániában és Jugoszláviában, de nem a cseh államban. Az osztrák-magyar monarchia szétdarabolása után homloktérbe tolul a románok és a csehek közreműködésével az amerikai, de elsősorban a francia érdek. Magyarország, szétszaggatásával olyan szláv világot óhajtanak teremteni, amelynek nagy hatása volna a Balkánra, de különösen az Adriai tengerre. Jugoszlávia a csehekre támaszkodik, amikor az Adriai tenger uralmát magához akarja kaparintani. Az angol politika a Dunára akar ránehezedni s éppen ezért a csehek azon vannak, hogy a Dunapolitika középpontja ne Budapest, hanem Pozsony legyen. Csakhogy a Duna gazdasági kihasználásának arra az országra kell támaszkodnia, ahol ez a folyó nagy területet foglal el: ez pedig Magyarország. Ezután foglalkozik a cikk a románok alacsony műveltségével, a cseheknek a Tótföldön viselt dolgaival s megállapítja, hogy Magyarország más szűk határai nem felelnek meg sem a nyelvi, sem pedig a néprajzi követelményeknek. Páksban még attól is tartanak, hogy Ausztriának hatása lesz a magyarokra és éppen Ausztria lesz az a kapu, amelyen keresztül a magyarok ismét a nagynémet politika körébe juttak. A lengyel érdekek minden szála Magyarország felé irányul — végzi a cikk — s így meg kell teremteni a közös magyar-lengyel országhatárt. Igaz, hogy ez a mostani pillanatban hón eszik a szegényes főzset. A hónap második felében már könnyebb helyet kapni. A kistisztviselők kidőlnek, nincs tizenhat koronájuk, tehát nincs ebéd. Huszadikán már egész kényelmes a terem, csak itt-ott és csak egy-kettő ül az asztal előtt. A hónapvégi éhség ott ül a hivatalszobákban és sorvasztja azokat, akik magyarok és a magyar államot szolgálják. De nemcsak ezek estek az éhség rabszijára. Egy kispolgári vendéglőben mindennap két óra tájban (hogy ne lássák sokan) megjelenik egy huszárszázados a feleségével. Úri emberek, magyar emberek. És mivel nem sadduceusok, ketten esznek egy menüt. A férfi szomorúan kerüli az idegen pillantást, fáj neki, hogy nem kendőzheti szegénységét A jószivü kocsmáros bőven méri az adagot és a sok csatát látott magyar huszártiszt ezt is kénytelen elviselni, mert az étel nem a magyaroké. Egész sereg efféle megfigyelés tolakszik tollam alá. De minek engedjem papirosra? A nyomort mindenki ismeri, aki magyar, egyek vagyunk többé-kevésbbé mindannyian a nincstelenségben. Mert a háború nekünk veszett el, csak nekünk. Azok megnyerték. Ők a győztesek. A győztesé az élet, az öröm, a boldogság. Nézzük már most, hogy él !a pesti győztes. A pesti győző este — amikor egy záporverésnyi magyar kénytengert sikerült értékre átváltani — barba megy. A bárt a háborúvég hozta Budapestre, mint ahogy a kávéházakat a millennium s a kabarét az idegenek első háborús, megtollasodása. A bár konjunktúra-üzlet, függ a divattól, a hangulattól, a vendégek pénzbőségétől. Vannak kisebbek, vannak nagyobbak." van elsőosztályú, van másodrendű. Őrülten verse.