Uj Nemzedék, 1920. március (2. évfolyam, 53-78. szám)

1920-03-02 / 53. szám

Előfizetési árak: Szerkesztőség és kiadóhivata: Budapest, IV. kerület, Gerlóczy­ utca 11. szám. Telefonszámok: Felelős szerkesztő: Milotay István. Szerkesztőség: 75-88 és 75-31. Kiadóhivatal: 75-09. Egész évre . . 220 K — f. Negyedévre . . 56 K — f. Félévre .... 110 „ — f. Egy hóra . . . 20. „ — f. Egyes szám­ára helyben, vidéken és pályaudvaron 80 f. Budapest, 1920. II. évfolyam 53 (131). szám. Kedd. március 2. A kormai auro Magyarország fővárosban szívbe mar­koló plakátok , hirdetilynogy március elsején mindenn jó polgár­i»münden derék munkás napi 'jövedelmének vagy keresetének bizo­nyos százalékát­ olyan célokra ajánlja fel, amelyeknek­"falóra válása széttöri azokat a nehéz bilincseket, amelyeket idegen rabság­ban szenvedő testvéreinkre kovácsolt az erő­szak, az árulás és a hazugság. Ugyane napon, mikor napi robotolásaink és gondjaink köze­pette egy pillanatra ráfigyelmezünk a le­láncolt magyar segélykiállására, a nemzet képviselete kormányzót állított az ország élére s Horthy Miklósnak az ország kardja mellé odaajándékozta a jogart is, hogy biz­tos révbe kormányozza a megsérült magyar gályát A két aktus közt nemcsak krónikás, de jelképi összefüggés van. A magyarság, melynek milliónyi tömegei most várják fel­­szabadulásukat a Tiszántúl s amelynek még milliónyi tömegei megváltásuk után erednek Dévénytől Orsováig, a kard emberét szólí­totta a legfőbb hatalom székébe, talán a népösztön és a vakhit tengermélyéből meri­i tette ezt a politikai szimbólumot, amelynek más értelme nem lehet, mint az, hogy­ a vason csak az acél bír kifogni, a bilincsnek az élesre fent kard az egyetlen orvossága. Mától fogva a magyar államnak törvé­nyesen megválasztott feje van, akit nem forra­dalom, nem államcsíny, nem pretoriánus erő­szak, hanem a magyar nép akarata emelt ön­maga fölé, hogy legyen : oltalma a gyengéknek, őre a törvénynek, fékezője az önkénynek, meg­közelíthetetlen sziklája a politika hajtásainak és reménysége minden magyaroknak, valahá­­nyan élnek szabadon az ínség földjén s síny­lődnek rabságban az idegen uralom alatt. „Ide­gen nemzetnek be súlyos a járma s tulajdon vérének, régi vezérének sirva néz utána“ ... Ezt énekelték 1711 után az árva magyarok, ezt bőgték a kunic farkasok s zúgták a márama­­rosi rengetegek, mikor Rákóczi csillaga leha­nyatlott s vele csaknem másfélszázados sírba temetkezett a szabadság. Horthy csillaga a virradó égbolt peremén tündöklik a tűzvésztől piros, hosszú éjjel után: útját magyar véreink és idegen nyelvű testvéreink aggódó és remélő figyelme kíséri, mint a betlehemi csillag járá­sát a pásztoroké. A tengernyi remény és vára­kozás, ma dagályba szökkent, látván, mint lett hivatalos vezetőjévé az a férfiú, akit oly mély és tiszta szeretettel fogadott szíve szentélyébe egy egész nemzet. A levegő titokzatos márciusi illatok terhé­től nehéz. A föld nagy tavaszi megtermékenyü­­lését rejtélyes belső erők feszítik. A szívek se­besebben dobognak, az agyak mámorosabbak, a vérkeringés szilajabb. Tavasszal Magyaror­szágon nemcsak a föld, de a politika is egy kissé részeg, merészen felriasztott lehetőségek oly közelinek és megfoghatónak tetszenek, mint a gyermeknek a leh­ajló ég a látóhatár szélén. A gyermeki hitűek és a csodavárók évadja ez, amely egynéhányszor megtréfálta már a poli­tikai józanokat és okosokat. Bármint legyen is, Horthy kardja nem rozsdásodhatok meg hüvelyében, míg szabad kezével a kormány­pálcát forgatja. A magyarok Istene adjon neki akkora erőt és oly tiszta bölcsességet, amekkora illúziók és remények repdesik körül kemény, markáns, férfias egyéniségét. Szeresse hazáját annyira, amennyire a haza népe szereti őt, akit emlékei galériájában már Rákóczi és Kossuth alakja mellé állított. Legyen kormányzó Isten kegyelméből és a nép akaratából. Viselje fő­méltóságát büszke fenséggel, alázatos szívvel és nemzete iránt való olthatatlan szerelemmel. Keleti foxtrott Irta: Kádár Lehel A szociális nyomorúság mint egy örök fuga vonaglik,m­ár évtizedek óta a magyar sajtó hasábjain. Az idegen beállítás azonban az unalmas riportok csatornáin hamis ered­mény felé sodorja az olvasót, hiszen a cél elleplezni, hogy a magyar nyomorúság mö­gött micsoda motívumok gunny­asz­tanak. El kell leplezni, hogy míg a magyar középosztály az éhséggel csatázik, addig az idegen bő­ségben és gazdagságban él, hogy a magyar vér, veríték, könny és szenvedés arannyá, gazdagsággá, bőséggé, örömmé, mámorrá, mulatós éjszakává, boldogsággá válik az ide­gen kezén. Még nem láttam lapot, mely meg­állapította volna, hogy a jólöltözött ember a rongyok e szomorú városában idegenfalu, hogy vasalt nadrág és új toalett az idegenek negyedében van csupán. Ki beszél arról, hogy színházban, vendéglőben, mulatóhelyen, egy­szóval mindenütt, ahol élni és élvezni le­het, ahol még meghúzta magát valami ma­radék öröm, a zsidóság ütött tanyát és fajá­nak mohóságával habzsolja a mámort, az örömet, a szórakozást. Az idegen sajtó kö­zömbösen siklik el a miniszteri tanácsosok, nagybirák, főhivatalnokok rongyosságán, ha említi is, sablonos, közömbös, hatástalan frá­zisai vannak. A dőzsölőkre nincs egy szavuk, pedig a nyomor a gazdagság tükrében lát­szik legélesebben. A középfaju, elstilizált ma­gyar mulatságokból ostort font és végig­vágott a magyarság arcán, pedig azok a régen elfelejtett duhajkodások három éj­szakája nem került annyiba, mint az új urak egy üveg bora, egy tál étele. A duhajkodás tükréből nem vigyorgott a magyar éh­ halál, mint a bárok reflexein. Akkor nem volt akkora vására az emberhúsnak, mint ma, amikor az éhség vásárra hajtja a leányokat. És aki vásárol, egy a mulatóval, a dőzsölővel: idegen, ellenség,­ aki megront, aki öl, aki sorvaszt. Az erkölcsi hanyatlás sárba készül fullasztani a magyar városi elemet, de se­hol egy szó, egy hang, egy til­takozás. Az ide­gen tovább folytatja boldog életét, gyártja a vicceket, köti az üzletet és él, él, élvez, megszeppenéséből kigyógyult, nem fél, nem mérsékli magát, az övé a pénz hatalma, az övé minden dal, minden mosoly, minden öröm. Nem is tudom, hol kezdjem a nekifajdu­­lás illusztrálását, hangok, arcok, dalok fosz­lányai, mámorkő italok gőze keverednek kao­tikus boszorkánytánccá, négy ébren töltött pesti éjszaka fekete torka csörgi fülembe fa­jom veszedelmét és az idegen bacchanáliák keleti ritmusát A színházak, a bárok­, a mu­latók impressziói úgy szállnak emlékezé­seimen keresztül, mint a gyerekmesék ha­lálfejei, vérszívó pillangói, bevallom, nem volt még írásom, amely ilyen nehezen szüle­tett volna. Talán beszéljünk előbb fajunkról. Azok­ról, akik közelebb vannak hozzánk. Egy dél­ben ellátogattam az alkotmány­ utcai Szuhi­­vendéglőbe. Tipikus menü-vendéglő: törvény­széki birák, jegyzők ebédelnek az asztalok­nál. A hónap első felében nem lehet, hely­hez j­utni, • minden szék foglalt, a szegény nemzecseliző, alig vacsorázó emberek ma- Az Uj Nemzedék mai számé 12 oldal. A lengyel-magyar érdek — Az Uj Nemzedék tudósítójának távirata. — Varsó, február 28. A Czas­an at magyar béketárgyalással kapcso­­latban j*lentkezőket írja: ..."A b­udapesti békedelegáció magával vitte a béketervezetet, amelynek egyik pontja szerint a lengyeleknek is békét kellene kötniük a ma­­gyarokkal. De a lengyelek sohasem voltak el­lenséges viszonyban Magyarországgal s igy nincsen semmi ok sem arra, hogy a két nem­zet békét kössön egymással. Hasonlóképpen nem lehet a lengyeleket arra sem kényszerí­teni, hogy abba a koalícióba tartozzanak, amelyben csehek vannak. Lengyel érdeket ke­reshetünk Magyarország mellett Romániában és Jugoszláviában, de nem a cseh államban. Az osztrák-magyar monarchia szétdarabolása után homloktérbe tolul a románok és a csehek köz­reműködésével az amerikai, de elsősorban a francia érdek. Magyarország, szétszaggatásával olyan szláv világot óhajtanak teremteni, amelynek nagy hatása volna a Balkánra, de különösen az Adriai tengerre. Jugoszlávia a csehekre támaszkodik, amikor az Adriai tenger uralmát magához akarja kaparintani. Az an­gol politika a Dunára akar ránehezedni s ép­pen ezért a csehek azon vannak, hogy a Duna­­politika középpontja ne Budapest, hanem Po­zsony legyen. Csakhogy a Duna gazdasági ki­használásának arra az országra kell támasz­kodnia, ahol ez a folyó nagy területet foglal el: ez pedig Magyarország. Ezután foglalkozik a cikk a románok ala­csony műveltségével, a cseheknek a Tótföldön viselt dolgaival s megállapítja, hogy Magyar­­ország más szűk határai nem felelnek meg sem a nyelvi, sem pedig a néprajzi követelmények­nek. Pák­sban még attól is tartanak, hogy Ausztriának hatása lesz a magyarokra és éppen Ausztria lesz az a kapu, amelyen keresztül a magyarok ismét a nagynémet politika körébe juttak. A lengyel érdekek minden szála Magyar­­ország felé irányul — végzi a cikk — s így meg kell teremteni a közös magyar-lengyel ország­határt. Igaz, hogy ez a mostani pillanatban hón eszik a szegényes főzset. A hónap máso­dik felében már könnyebb helyet kapni. A kistisztviselők kidőlnek, nincs tizenhat koro­nájuk, tehát nincs ebéd. Huszadikán­ már egész kényelm­es a terem, csak itt-o­tt és csak egy-kettő ül az asztal előtt. A hónapvégi éhség ott ül a hivatalszobákban és sor­vasztja azokat, akik magyarok és a magyar államot szolgálják. De nemcsak ezek estek az éhség rabszijára. Egy kispolgári vendég­lőben mindennap két óra tájban (hogy ne lássák sokan) megjelenik egy huszárszázados a feleségével. Úri emberek, magyar emberek. És mivel nem sadduceusok, ketten esznek egy menüt. A férfi szomorúan kerüli az ide­gen pillantást, fáj neki­, hogy nem kendőzheti szegénységét A jószivü kocsmáros bőven méri az adagot és a sok csatát látott magyar huszártiszt ezt is kénytelen elviselni, mert az étel nem a magyaroké. Egész sereg efféle megfigyelés tolakszik tollam alá. De minek engedjem papirosra? A nyomort mindenki ismeri, aki magyar, egyek vagyunk többé-k­evésbbé mindannyian a nincstelenségben. Mert a háború nekünk veszett el, csak nekünk. Azok megnyerték. Ők a győztesek. A győztesé az­ élet, az öröm, a boldogság. Nézzük már most, hogy él !a pesti győztes. A pesti győző este — ami­kor egy záporverésnyi magyar kénytengert sikerült értékre átváltani —­ barb­a megy. A bárt a háborúvég hozta Budapestre, mint ahogy a kávéházakat a millennium s a ka­barét az idegenek első háborús, megtollaso­­dása. A bár konjunktúra-üzlet, függ a divat­tól, a hangulattól, a vendégek pénzbőségétől. Vannak kisebbek, vannak nagyobbak." van elsőosztályú, van másodrendű. Őrülten verse.

Next