Uj Nemzedék, 1927. április (9. évfolyam, 77-96. szám)

1927-04-05 / 77. szám

f IO füléi? ( :: K]fifszaUl j­árt Egy MM HRM HMM «w BBB trm fc^»M«8«ág él Idadóhl. helyben, vidéken áe­­l­llllF at 1. Tel.. ]. 136-06. Teréz, pályaudvaron 10 fii- HEBa MgSM ggMil B£1ÍhIÍIew8B MW SjSmBmSm kBrat 62. Telefon: 121-41. tér.­Hirdetés ok mii- H­WM BHi fipW I.. Országház-n. II. Tel.I Ilméteree dijrzabéa HgH HM!­jflSgpMlBB123-65. ll.,Batthyány-tér 6. IX. évfolyam 77. (2220.) szám + Kedd 0 Budapest, 1927 április 5. I H9 HLB . Mi A keresztény magyarság tízezrei búcsúznak nagy valolljuktól . . . Most már a ravatalon pihen. S megkezdte a földön emlékéletét . . . Homlokának másvilági nyugalmán ezüst-szinü enyészet dereng; szemeinek örökkévaló messzeségében megvakult a földi fény; arcvonásainak klasszikus keresztény derűje alatt széthullott az ihlet ereje s kezeinek finom gesztuszenéje kiénekelten hallgat a szive fölött, mint egy hangtalanságból kötött csend-csokor. A Halál pedig elkezdi körülötte liturgiáját. Először a szem­fedő hermelinjébe öltözteti és összetöri a földi ércet e névben: Prohászka Ottokár. Aztán négy, végső számot ir s az elmúlás porá­ból egy pontot tesz a koporsó mellé, hogy majd ebből nőjjön fel egykor a mult-fa árnyéka. A pásztorbot ezüst véréből kiszívja az életet s a kereszt árnyékát hagyja csak rajta. A püspöki gyűrűben megtöri az áldás fényét s ráírja a vele való eljegyzése napját. Az itt maradt imádságok, szavak, igék csengéséről letörli az ő hang­súlyát. Tollában összeroppantja az ő folytatását. Aztán, utoljára, a leghalkabban, úgy, hogy még önmagától is fél, szószékére lép s gazdátlanul árva retorikájára ráteriti a hallgatás palástját s rá­­himzi komor, Requiem-írással: A legszebb oratio az adoratio . . . Aztán meggyujt minden gyertyát, minden kandelábert, megzúgat minden orgonát s­ elkezd minden halotti éneket. És gyertyák, köny­­nyek, zokogások, zsolozsmás tömjének, törődött imádságok halotti fényéből megsiratottan és sikoltó kínba törten kiált minden ajkon a föl nem érthető, észbontó veszteség, akit immár csak így hívnak: Néhai való jó Prohászka Ottokár! . . . _ Ki tudná egyszerre felfogni és összefoglalni az egész Prohászka Ottokárt ? Mert sokszorosan, hatalmas intenzitással élt. Az egyetlen nagystílű és egyetemes élet volt az utóbbi negyven magyar évben. Az első, aki modern volt abban az értelemben, hogy megfordította a modernség egész lelki világát s az én kategóriáját kiemelte elszigeteltségéből s megteremtette az én­nek és a nagy egyetemességnek, amint azt az újabbkori vallás­filozófia mondja, a totus homo-nak a kapcsolatát. Tulajdonképen Prohászka Ottokár őskeresztény lelki közösséget teremtett újra. A modern individua­lizmust és egész lelki világát ezen a ponton támadta meg s vitte vele szemben győzelemre a diadalmas világnézetet. A gondolkodó, Prohászka Ottokár gondolkozásának törté­neti fejlődése nagyszerű keresztmetszete a XX. század bevezetésé­nek. Lelkivilágának történeti elemei közt benne van az újabbkori theológiai, irodalmi és filozófiai gondolkozás minden képviselője: Jam­estől Bergsonig, Chamberlain-tól Spenglerig, Stolz Albántól Guardini-ig, az ó­szövetségi zsoltároktól a legmodernebb mai köl­tőig. Ez a bámulatos tudás- és műveltséganyag Prohászka lelki­világában a gyakorlatiság szempont­ja szerint kapja értékét és a keresztény pragmatizmus filozófiájában alakul ki világ- és élet­­szemléletté. Az ő filozófiájában a tett a fogalom, az ismeret fölött áll, filozófiája tehát teljesen voluntarista jellegű. Végső elemzésben e gondolkodás célja a valóság megfogása, tapasztalása, a gyakor­lati átélés, amelynek legeszményibb megvalósulása: a szép élet s vele a szép egyéniség, a harmonikus ember. Prohászka Ottokár, aki gondolkodásának formáiban Duns Scotusra emlékeztető ragyogó dialektikus, filozófiájának egyete­mességében antidialektikus, valósággal misztikus volt. Elemezve világnézet-szemléletének belső felépítését, inkább a pszichológiai élés, mint a logikai szinthézis és r­endszer jellemzik. Clairvauxi Szent Bernát jut róla eszünkbe, akinek miszticizmusa az ő hit­vallása is volt s vele együtt vallotta életigéül: lucere et ardere, égni és világítani! Theológiai irányán erősen érzett az ujabbkori német kultur­­theológiai iskola hatása. Ennek a módszerével Prohászka Ottokár egyrészt felfrissítette a magyar theológia szellemét, másrészt aktuális érdeklődést tudott kelteni az intelligencia körében a val­lásos gondolkodás és érzület iránt s tulajdonképen erről a pontról indította meg az egész magyar katolikus renaissance-t. Egyébként Prohászka Ottokár gondolkodása, fejlődése és megnyilvánulása a katholicizmusnak szimbolikus diadala és védelme is egyúttal. Magyar földön benne fejeződik ki legjobban és legragyogóbban a katholicizmusnak örök frissesége, fölvevő ereje s a modern gondolat-kulturában is érvényes és eleven hivatása és küldetése. A szónok, Pázmány Péter óta az egyetlen és első, aki szó­noki egyéniség és szónoki lángelme. Egész pályája csupa ragyogó, soha el nem haloványodó szónoki dicsőség. Sem nálunk, sem külföldön nincs senki, akiben a szónok egyszerre oly nagy költő, filozófus, tudós és orator lett volna, mint ő. Szónoklatainak jellemző vonásai: a költői elgondolás eredetisége, a képzelet szinte ditirambikus heve, a temperamentum vonzó melegsége, a nyelv kápráztató eleganciája és gazdagsága, a tárgykiképzés irodalmi formája és a témakör mindig erős életközelsége. Egészen új szónoki stílust és irányt teremtett, amellyel jó időre eldön­tötte az egyházi beszéd jellegét. Hatása alól senki sem tudja magát kivonni, aki csak egyszer is hallotta. Még oly kiváló szó­noki egyéniség is, mint Ravasz László, az ő szónoki formáin nevelődik. Szónoklata egészen az övé, ezt ő teremtette, ez az ő halha­tatlansága. Ezzel nevelte meg és fel újra a modern keresztény magyarságot s ezzel tudta átalakítani a magyar társadalom világ­nézeti közsellemét. Hogy a mi gyár életben, minden szorongó levertsége ellenére is, van valami magasabb világosság felé törő lendület, ez Prohászka Ottokár szószékének dicsősége marad mindenkor. A költő, Prohászka Ottokár legnagyobb költői alkotása a nyelve. Ezt a nyelvet A diadalmas világnézet kötete hozta meg a magyar irodalomnak. A modern magyar nyelv tulajdonképen ezzel a munkával kezdődik. Ady ekkor még teljesen ismeretlen. Prohászka Ottokár az első, aki új költői nyelven szólal meg. Nála találkozunk először a mondat-hangulat, a friss as­sociációk a hangpompa, az önálló képhatások, a merész jelentésátvitelek s a szimbolizmus egészen új elemeivel. Szerkezet szempontjából talán nem mindig kifogástalan ez a nyelv, sok benne a lírai szag­gatottság. De mint alakítás és kifejezés egészen új és páratlanul gazdag. Éppen olyan misztikus hevület megnyilatkozása, mint egész szónoklata. Szinte titok, hogyan alakult ki Prohászka Otto­kárban a nyelvbenre. Ha eleinte idegen hatások alatt ál is, később már a maga ura lesz s újjá frissíti nemcsak a theológiai, hanem az irodalmi nyelvet is. A költőnek is lett iskolája. Modern magyar vallásos líránk az ő ihletéből született. Az életigenlésnek, a keresztény­ életérzés diadalmas hevületének programmját ő adta meg az új katholikus Urának. Autobasileia. Origenes használta ezt a szót Krisztus orszá­gának jelölésére. Ne vétsünk akkor az ő szándékai ellen, ha ezzel az egyetlen találó szóval nevezzük Prohászka Ottokár egyéniségét. Telve magasztos harmóniával, a lángelme minden fényével, gyöt­relmével és a legalázatosabb naivság érzületével, a legtisztább léttel s a legköltőibb rajongással, a munka apostoli hevületével s az elfáradni nem tudó élet örömeivel, a lelkek, az ige és a toll profetikus szeretetével mi más volt ez az élet, mint az emberi egyéniségnek királyi stílusa, a legfinomabb lelkiség basileiá­ja. Ez az egyéniség lett Prohászka Ottokár legnagyobb ereje, legszebb művészete, mondhatni költé­szete. Ez vonzott mindenkit hozzá, ez sugárzott ki szavai meta­fizikai gyökereiből s ez volt a fénylő levegője írásainak. Bizonyos, hogy nem tört benne össze semmi, ami az életben szép, titokzatos, nagy és komoly benyomást jelent. Annak a dekadens kornak, melyben élt, az ő egyénisége nyújtotta azt az erkölcsi magaslatot, s vele azt „a híres akarat­érvet“, amelyre szüksége volt, hogy leg­alább hinni tudjon abban, hogy lehet s érdemes élni . . . # A legnagyobb kegyelmet kapta, amelyet egy lángész a föl­dön kaphat: szárnyalás közben, alkonyat nélkül halt meg. Utolsó percéig is csupa kelet és magasság maradt. A „Lux perpetua“­­ napja szebb földi keletre nem szállhatott rá, mint aminő ő volt. Ravataláról ezért hiányzik a halál-illat . . . Brisits Frigyes.

Next