Új Symposion, 1966 (2. évfolyam, 12-21. szám)

1966 / 12. szám

ELLENKÉP DECEMBERI ÉJJEL Krasnyó István Egy sugár, bomlott kis sugár, feszes [ékű, tulajdon magva köré fut, tilalom­ és titkon belecsókol élő repeszébe. Előbb a zavar, majd szögek, szögek mind járatosabb, otthonuló léte pattan ki száján s tenyerembe döfne, tenyeredbe döfne, alig épp — csak egy szúrásnyit az én tenyerembe és a te tenyeredbe [is, könnyeden kivédeni. (ívét rég számon tartjuk egy sötét zugból talán, ami úgy él a képzeletünkben, akár a szivárvány, akár a szívverés, vagy akár tűzvészbe rohanó, bőtorkú állatok ordítása) És nehéz könnyeden kivédeni, mert szeretnünk kell pontosan azt a fájdalmat, amivel mutat ránk és amit ér, nem hibázhatunk. új Symposion erjedés letisztulás BÁNYAI JÁNOS .. OHNE ANGST LEBEN. ADORNO: WAGNER EGÉRÚT KÉPZELD HELYZETEMBE MAGAD Koncz István Képzeld helyzetembe magad! Senki sem kényszerít, meg kell mondanod: visszataszít a káprázat, nem hiszel a szavaknak, ezért kerülöd, előttük lesütöd szemedet, — az értelmüket. És a rossz mester cifra blöff­je mögé sem bújsz, aki letagadja jelentését a szónak . .. Éber zsoldosok igazságszolgáltatását [lesed s/ ha lesújt rád, még hős, tolvaj sem vagy, csak egyszerűen megrökönyödött, tájékozatlan. Tájékozatlan ember. Kockával hullik a szó: — mindegy, — szép, nyájas, értelmes szó, — önmagában, — és a képzelet kitartásodra vár, zagyva számítások ámító csinnadrattáját túlélni. És a muzsika! Kikerülöm a dolgokat, a táj befogadja a társtalan ütemet: — pártos visszavonás — világ, vers ég­el, az út arányt szab magának, csitul a lényeg, homályát bearanyozza a messze felhőkön megülő szem okos magánya. ÉS A magyar költészet sokirányú elágazása az újabb költői eredményekben a befelé fordulás, az elmélyültebb szemlélésmód irá­nyában erősödik. Nagy László költészetén ezt szemmel láthatóan követni is tudjuk. Válogatott verseinek kötete (Deres majális, 1957) csak sejtette, de nem mutatta fel azokat az értékeket, melyek az új kötetben (Himnusz minden időben, 1965) már a költővé formálódás, a költészet kialakulásának lecsapódásai nélkül, minte­gy kristálytisztán jelennek meg. Az út az új versekig hosszantartó volt: első „eredményei” alapján nem is feltételezhetnénk, hogy ekkora kálváriát kellett­ megjárnia, míg eljuthatott a költői kife­jezésnek egyéni tett megteremtéséig. Lázas volt ez a buktatókkal teli út, mindenen keresztül; amit legnehezebb volt legyőzni, az egyrészt a külső­ kényszer, az irányítás, az, hogy ami értelmesnek látszik egyáltalán nem biztos, hogy költészet, vagy ami éppen kell, az (a költészet szempontjából) nagyon szükséges; másrészt viszont nehezen szabadította fel kifejezését a hagyomány bélyege alól, illetve fáradságos és veszélyes munkálatokba került, amíg megtalá­lta a hagyománynak azt a vonatkozását, amelyre építhet. Mégis az erjedés bármennyi melléktermékkel indul, bármenn­yi mocskos lével és bűzzel is, tiszta termést hoz. Nincs tisztább öröme az erjedésnek, mint elfogadni, a gyümölcs nevében, mindazt, ami nem csapódik le. Az erjedésben „a teremtés álma dőzsöl” (Asszonyfejű jelleg). S ahogy „fertőzést lehel a rózsa” olyan súlyosan intenzív az erjedés titka. Bele lehet veszni. Elvéteni minden életbe torkolló hitet, elvéteni azt az utat, melyen képzeletvirágok teremtik meg a képet, eltévedni a rendek végtelen sorában. Nincs könnyebb halál az erjedés rózsa-leheleténél. Nem a betegség gyor­san győző ereje, nem a halálban való feloldozás... Csak valami láz­hiány, valami belenyugvás. Rózsában látni a fertőzést, s jogo­snak vélni — ritkább lázadás aligha lehetséges. Csak a kijelölt lehetetlen, melybe az ember „képe belefehérül” teremthet nagyobb kínlódást, de ugyanakkor, az örökös paradox szerint, kiutat is, felszabadulást, a teremtés veszélyét szenvedéllyé váltó átformálást, olyant talán, mint Csontváryé. Mert: Jaj annak aki a szörnyűt nem bírja kimondani, aki nem bír sikoltani: sikátoron át a szél. (A fekete költő) Nagy László első verseiben, amíg nem érezte meg az erjedés vonzását, minden kész volt arra, hogy „magába roskadjon”. Amíg nem látta meg, hogy „kemény számat angyal zabolázza”, amíg az angyal még kardot viselt, amíg még segítőtársnak ajánlkozott, amíg zsenge volt a költői élmény, amíg nem bentről jött az, amit láthatott, hanem a külszínre dallamosodott, addig nem ismerhette fel a pokolrajárást, az alászállás titkát. De érzi már: „S vasban vagyok, vasban vagyok/ vasban csöngnek a dalok” — szűkös számára az a világ, melyet magára erőszakolt, az idillikus lázongás, a szép képek dallamos egymásutánja, a népdali cimbalmozás, a táj­élmény belső átélésének hiánya. Nem kerülhetett még sor a vers formális felszabadítására, elutasítja a mestert, hogy epigonjává válhasson, a népdal hat rá, még nem látta meg a bartóki áttételt. Dallamra épít, dallamos hangszínt teremt, és nem figyel fel a ritmusra, arra a mindent alakító ritmusra, mely elutasítja a dallamosságot, mert üresnek találja, és mélyebb rétegek felé irányít, a belső fokozások és rohamok, a szabadabb érzés- és gondolatközlések titka felé. Mégis megindul az a felszabadulás, melyet erjedés­nek neveztünk, megindul azzal, hogy szűkösnek érzi versét, leráz­ni igyekszik magáról a vasat: „sárkánylovam haja vihar/ a hasa hajnalpirkadás” (Karikáznak az ördögök), de ereje még nincs arra, hogy felmentse a verset is, hogy teremtésnek vegye azt. Van azonban ezekben az első versekben valami mitikus erő, valami súlyosság, valami, amit csak így lehet nevezni, aláhúzva, nehéz, de ezt a belső, néha felrémlő értelmet elrejti, mintha félne tőle, mintha szabadulni akarna attól, és így el is veszti ezt a súlyos­ságot, sokszor a formális kötöttség, a könnyedségre való törekvés, a kedves dallamosság nevében, melyen csak akkor látszik át ez a súly, az élménynek ez az intenzitása, amikor tagoltabb lesz a dallam, súlyosabb az ütem, amikor váratlanul és talán véletlenül is megtörik valamin a gyatra éneklés. Bármennyire is érzi a nyűgöt, még nem szabadulhat tőle. Ha ismerné a modern költészet eredményeit, akkor könnyebb lehetne a felszabadulás, így továbbra is hajszolja magát a dallamba és néha, különös módon, olyan rejtett értékeket mutat fel, az ismeretlenebb hangzásokban, a dallam megtörésében, melyek érvényesíteni tudják, minden salak ellenére is, indulását. Még nem jelent meg az érzés intenzitása, ami szorongást vagy szenvedést mutathatna, még csak mellék­­zönge; valami istentől­ félésbe menti magát az üresség elől. Belsőtűz híján — dalolva, énekelve, dallamosan elhajlítva írja versét.

Next