Állami gimnázium, Újverbász, 1904
ferenczyiklós 1875-1904. Itt hagytál, elmentél . . . nem jösz többé vissza . . . ! Itt hagytad édes szüleidet bánatuk mélységes tengerében, itt hagytad azádat, lelked ideálját örökös bánatban, itt hagytad Téged nagyon szerető barátaidat s ismerőseidet, itt hagytad az érted rajongó ifjúságot, amelyért éltél s haltál s itt hagytad azt az édes magyar hazát, ezt a legdrágább édes anyát, amelynek ifjú szived minden dobbanását, drága élted minden pillanatát szenteled, amely magyar honnak leghívebb, legigazibb fia voltál. Ez fáj nekünk, ez érint minket legjobban. — „Mindent feláldozunk a hazáért, odaadjuk éltünk adóit, odaadjuk hitvesünket, feláldozzuk Isten adta legdrágább kincsünket — életünket is, de a hazát, ezt a legdrágább édes anyánkat nem áldozzuk fel soha.“ — Ezen magasztos eszméket csepegtetted Te Kedves Barátunk mindnyájunk szivébe, ezeket erősítetted meg ékes szavú ajkad bűbájos hangjaival a kétkedők Tamásaiban, folyton hazafias tűzben égő szived fölrázta a közömbös lelkű s már már a hazaárulás fertőjébe rohanó megtévedteket. — Te őre, Te bástyája, Te a forró honszeretet átjárta lelked leghatalmasabb, legélesebb fegyverével, a szó hatalmával védted édes magyar nyelvünket itt e nemzetiség árjában . . .és ime a kegyetlen végzet elragadott tőlünk, letört Téged legnemesebb pályád kezdetén, megirigyelte nemes lelked ideális csatáit. Veled, a legerősebbel ütközött meg s jaja porba döntött, elnémította mézes szavú s a dicső küzdelnemre hívó ajkad tárogatóhoz hasonló csatakiáltásait! Te kegyetlen végzet, ti kegyetlen párkák! Te Atropos ! Te kegyetlen zsarnok, hamar metszed el ez ifjú reményteljes életének arany fonalát!*