Állami főreáliskola, Ungvár, 1912

4 Azok közé tartozott, akik a helyet, amelyet elfoglal­nak, egészen betöltik; nem csüggedt egykönnyen, csaló­dás, keserűség nemesebbé tette, mélyebbre hangolta, mint idő a hegedűt. A töredék-lelkek korában egész és harmonikus lélek­kel járt. Átható, józan esze finom súlyokkal mérlegelt, szerető szive mindenkit átölelt; a sokféle felekezet és nemzetiség városában hívő, de türelmes lelke soha senkit hitében meg nem bántott, meg nem alkuvó hazafisága kihívó soha nem volt. Ideálokkal indult, amelyeket onnan túlról kapott; ki­fogyhatatlan utravaló, amelyből mindig adott az éhezőnek és neki is mindig maradt. Az ember és a tanár egy volt benne. Csak egy arca volt, tanítványai előtt nem viselt ál­arcot, az iskolában sohasem akart más lenni, mint igaz ember és az életben soha sem szűnt meg nevelni és tanítani. Igazában élet és iskola lelkében egybeforrott. Az isko­lában a növő, fejlődő életet érezte, célzó szemmel az életet nézte. Elvitte oda mindazt, amit az élettől kapott: szenvedésekben megtisztult, bölcs és érett lelkét. Úgy volt, ahogy lennie kellett: az iskola volt az élete és az élet volt az iskolája. Nevelő volt a szó legszebb értelmé­ben. Embereket formált. Nem mindig került nemes anyag a kezébe, nem is kereste, lehajlott a porba és az agyagot gyúrta emberi képpé. A gyermeki lelkek mély hitével hitte, hogy az isteni lélek egy szikrája mindenkiben él. Embert keresett, mint Diogenes a cinikus, de nem mert kétkedett, hanem mert hitt; talált embert sokat, mert lámpása a szeretet volt. Türelme sohasem csökkent. Feddő szavaiban, harag­jában is érzése lüktetett, meleg szive dobbant. Tudta, hogy a betű öl és a szeretet éltet. A szabályok igazsá­gának sokszor a szív igazát szegezte szembe s ahol má­sok már ítélkeztek, ő még mindig szeretett.

Next

/
Thumbnails
Contents