Az Üstökös, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1875-01-02 / 1. szám
, hogy négy centiméter kolbász mindig fönmarad. E négy méter kolbásznyi plus kiderítette az egy embernyi minust. Visszatérni az otthagyottért egészen hiábavaló munka lett volna, miután az alatt ennek okvetlenül meg kellett már halnia éhen és szomjan. Semmi ét- és tt-szer a hajón nem hagyatván. Eként maradt le a vonatról a jámbor Pietro Galilea, a mi megtörtént már elég emberen, a ki vasúton gőzhajón utazott, s elaludta az időt. Itthon azt mondták rá, hogy meghalt s a feleségének penziót adtak, a mivel az nagyon meg volt elégedve. II. A kitalálhatlan irat. Mint nagyon tisztelt barátom, dr. Kepes törzsorvos egyik érdekes felolvasásában bizonyítja, a vadludak azon utazási szenvedéllyel megáldott madarak, melyek a világon mindenfelé eltekintenek, úgy hogy nem ritkán találkozhatni ugyanazon vadludakkal a jeges tenger partjain, melyeket a Balaton mellől valami kackapuskás elriasztott. Eljárnak azok még Amerikába is, túlrepülve ludbátorsággal az északi póluson. Ez előtt mintegy hat héttel Quebek tartományban, egy vadludat lőtt meg egy botcamer, ki ,amint azt koppasztani kezdé, bámulattal tapasztalt, hogy a lúd farka tollainak mindegyikére rá volt húzva egy másik tollnak a levágott üres hengere, és mikor egy ilyen tollburkot lehúzott a másik tollról, abból egy vékony összegöngyölt hártya bújt elő, aminek valami sajátszerű barna piszkos színe volt. A bucanier felvitte a ludat Quebekbe, s megajándékozta vele dr. Smollist, a hirhedett természetbúvárt. Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlud egy galambposta. Helyesebben ludposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem egyebek,mint vékony collodium -lapok, amik photographia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viselik. A tudós természetbúvárnak semmi sem volt könynyebb, mint ezen collodium lapokat egy kétezerszer nagyító napmicroscop segélyével egy szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak betűszerinti tartalma olvashatóan kitűnt. Nagy volt azonban a tudós professor kétségbeesése, midőn az olvasott sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiómájára rá nem talált. A kezdő sor így szólt: »Garbalirbibarba Perbetirbi jérbég arbalarbattirbi narbaplorbojarba.« Ez csak indus nyelven lehet irva ! Ilyen hosszú szavakat csak Keletindiában eresztenek. Dr. Smollis nagy fáradsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatlan nyelvű jegyzeteket s megküldé azokat a calcuttai tudós társaságnak s a mexicoi rio janeiroi nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük elbánni s áthelyezték a jeddoi és pekingi akadémiákhoz. Azok is beletörték a késüket, s egyik sanserif nyelvnek, másik ladino jargonnak nyilvánitá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba nyelvet vélte benne felismerni, s utasítá a helsingfjördi akadémiához, onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti magyar tudós társasághoz, ahol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztályban közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak, s a »Hon« szerkesztőségében közszemlére kitétettek. A Hon szerkesztősége, mint tudva van, az universalis karaván-szerailja az »ambuláns szerkesztőségeknek.« Egy szegletben szövik az Igazmondót, amott Írják az Üstököst. A Bolond Miska, ha a pusztából megérkezik, itt pakolja ki a málháit. Ha a Figyelőnek sietős czikke van, itt írja meg. Néha Vadnay is megír itt egy újdonságot. Ha Gyulay el akar késni a Budapesti Szemlével, idejön disputálni; a Magyar Polgárnak itt írják a pesti dolgokat, Egyessy itt stenographiázza a gyors híreit a Vasárnapi Újság fele it, terem. Egy szóval, itt vagyunk mindig sokan. És akik vagyunk, mind értünk valamihez. Hegedűs tud angolul, Szathmáry Gy. francziául, Tors lengyelül, György Aladár olaszul, Bakcsi székelyül, Moldován oláhul, Mudrony ért a chiffrekhez, Frecskay a kottákat ismeri, Don Pedro tud spanyolul, Visy görögül, Bródy mester a török és persa nyelvekben , Szathmáry K. érti az ékírást, Jakab Elek az ódon írásmódot, magam meg tudok a fehér sorok között olvasni, de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem bírta megérteni. Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, akit úgy hívunk, hogy »A Sándor.« Legszükségesebb tagja az újságcsináló irodának, aki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. Amíg ő meg nem érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez. Egy szóval életrevaló ember »A Sándor«. (Csak olyan sok pénzt ne kérne gyertyára, fára !) Ü S T Ö K Ö S. Január 2. 1875