Út és Cél, 1985 (37. évfolyam, 2. szám)
1985-02-01 / 2. szám
■мри 1985. A HUNGARISTA MOZGALOM LAPJA 2. SZÁM. NEGYVEN ÉV UTÁN: Budapest védelme a történelem tükrében Negyven esztendő úgyszólván egy egész emberélet. Ami előtte volt és utána van már csak előjáték és visszapillantás, így az a nap, amelyen Budapest ostroma kezdetét vette - 1944 karácsony estéje - sorsdöntő napként él még ma is egy egész nemzet életében. Ezért egyéni értékelésünk jelentősége attól függ, mennyiben talál az visszhangra milliók lelkében. Különösen akkor, amikor ilyen roppant tragikus, egész FAJTÁNK SZÁMÁRA VÉGZETES KÖVETKEZMÉNYŰ eseményről emlékezünk meg. De negyven év után már rendelkezünk annyi történelmi távlattal, hogy erről a számunkra oly gyászos kimenetelű sorsdöntőről elmondhassuk a leglényegesebbet: azt, hogy a történelmi vágányok váltói ebben az időben mind a magyarság ellen voltak beállítva! Akár kapituláltunk volna, ahogy a kormányzó és környezete kísérelte ezt meg 1944. október 15-én, vagy ahogy azok tették, akik ezen a napon a nemzet élére állván szembefordultak egy könyörtelen ellenféllel, ezáltal nemzetünk mégegyszer kinyilatkoztathatta az élethez és a szabadsághoz való önrendelkezési jogát, mielőtt ránehezedett volna a szovjet hódoltság immár negyven esztendő óta tartó éjszakája. Nem azért történt ez így, mintha nemzetünk nem érdemelte volna meg, hogy saját maga irányítsa sorsát, formálja jövőjét, szebb és boldogabb életfeltételeket teremthessen itt a Kárpát-Duna-térség csodálatosan tökéletes geopolitikai egységében mind magyarságunk, mind a velünk sorsközösségben élő testvérnépek számára. A világ hatalmasai, akik földgömbünk sorsát irányították, csírájában folytattak el minden ilyen kibontakozásra irányuló magyar törekvést. Sajnos ebben a tekintetben a német imperializmus sem volt kivétel, amely ugyanúgy rossz szemmel nézte a magyarság népi megerősödését mint a pánszláv bolsevizmus. Az angol-amerikaiak számára a világpolitika hatalmas sakktábláján a magyarság volt az a legértéktelenebb parasztfigura, amelynek feláldozása semmiféle lelkiismeretfurdalást nem okozott, de nem is okozhatott, amikor a számukra még némi értéket képviselő nem-kommunista szerbeket és nem-kommunista lengyeleket is kiszolgáltattak annak a Sztálinnak, aki előtt, a megnyerendő háború érdekében feltétel nélkül kapituláltak, Így teljesült be negyven esztendővel ezelőtt Budapest tragédiája, a szereplők nagy szenvedésével és halálával. Magyar és német hadak küzdöttek hősiesen a nyomasztó túlerővel szemben, a magyar egységek voltak többségben, ezt ki kell hogy emeljük, mert számtalan Budapest ostromáról írt cikk azt a benyomást kelti, mintha egyedül a németek harcoltak volna. Sok írásban Budapest hős védőjének vitéz Hindy Iván vezérezredesnek még csak meg sem említik a nevét. A város majdnem állandó ellenséges ágyutűzben állt, ezenkívül az ellenséges légierő bombázta is, még a kórházakat sem kímélte. A lakosság pincében és óvóhelyen elbújva víz, élelem és tüzelő hiányával küzdötte át magát, ahogy csak bírta az ostrom kemény téli hónapjaiban. A védelem egyre szűkebb körre szorult össze. A februárban nagy lendülettel megindult felmentő támadás, amely Székesfehérvárt is visszahódította, már-már megközelítette a főváros délnyugati határát, de aztán összeroppant az ellenség nyomasztó anyagi fölénye miatt. Március elején jött a vég: a harcoló magyar-német seregek egy része által megkísérelt kitörést nyilván elárulták, szörnyű vérfürdőbe fulladt és így a kb. 20.000 főt kitevő, a kitörést megszervező védő közül csak pár száz katona tudta a budai hegyek erdőségein keresztül a német egységek előőrseit elérni. A kórházakban fekvő sebesült katonákat a győzelmes ellenség nagyrészt lemészárolta.