Utunk évkönyv, 1975
Bartalis János LÁTOD AMOTT A VÁROST? Látod amott a Várost ? A sok fényt ? A lila teknő a zöld oldalakkal egyszerre gyulladt fel. Mennyi gyöngysor, párta, rubint ékszer ! Gyémántokkal kirakott nyakék ! Mennyi ékesség, dússág ! Ide nem kellenek jelzők. A fokozás csak árt. A szuperlatívuszok semmit se mondanak. Itt csak tőmondatokban lehet beszélni. Talán Firenze lehet ilyen — az Arnó völgyében — a Dávid-hegyről nézve. Nézd : Mint egy felfordított égbolt augusztusban, mikor legmélyebbek a csillagok, mikor búzaszaggal van tele a mező, és sejtelmesen suttognak a fák, mikor a szív is lázasan dobog. Egy csillagnyáj, mely elindult a földeken, és megy, megy, öregél... hajtja a Pásztor csillagos nagy bottal a kezében, tereli a völgyben — gyapjas juhokat — és amerre elhaladnak, csillagport ver fel a lábuk. Egy roppant nagy méhkas, mely a földre kizuhant, és az aranyméhek kirajzottak szerte. És most szállnak, bongnak, zengnek, utcákon, fahegyeken, házak tetején, kertekben, mint apró-kis csengők, mint apró-kis szent jánosbogárkák.