Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1947-01-04 / 1. szám

2 HI TÖRTÉNIK INDOKÍNÁBAN ? A Fekete Sárkány bandái, les­ből élő kínai banditák, a tonkini mocsarak... ilyen és hasonló ké­pek jutnak eszünkbe Indokínával kapcsolatban. Ifjúsági regénye­ink légköre ez, amelyet szakava­tott kezek teremtettek meg, ame­lyek a francia imperializmus bűntetteit emelték hősi rangra, akkor, amikor III. Napóleon küld­te el csapatait a szabadságukért küzdő anamiták ellen, vagy északmarokkóban harcoltak fran­ciák Abd-el-Káder riff-kabiljai­­val. Az életükért küzdő indiánok csak lenézett rézbőrű bandák vol­tak ezekben a könyvekben, a füg­getlenségükért harcoló indiaiak vérengző banditák, Rudyard Kippling könyveiben a fehér faj fenntartás nélküli dicsérete zeng, különös tekintettel a brit nemzeti érdekekre. A történelem egyebet mutat. És most eljött az idő, ami­kor bátran belelapozhatunk. Néhány földrajzi adat: óriási ország, 740.000 négyzetkilométer. Egész Franciaország csak 551.000 négyzetkilométer. 24 millió lako­sa van, ebből 18 millió anamita. Öt tartománya van: Kokinkina, Cambodge, Laos, Annám és Ton­kin. Ezen a hatalmas területen népek összevisszasága él. Ezt az összevisszaságot használta fel ed­dig és igyekeznek felhasználni most is az imperialisták. Mert többen vetelkednek Indokináért. Először jöttek a franciák, III. Napóleon hadai. 1862-ben letipor­ták az annami királyság évezre­des kultúráját és 25 évi hadako­zás után leigázták egész Indoki­­nát. Ezt a nevet ugyanis ők ad­ták az új tartománynak, központi ügyvezetést vezettek be, mert igy jobban lehetett adminisztrálni a frissen szerzett gyarmatot s fő­leg jobban lehetett kizsákmányol­ni. A történelem kereke befordul velünk a második világháború korszakába. A japánok beleszól­nak Indokina ügyeibe. A szom­szédos sziám fasisztái követelik Cambodge-ot. Vichy hazaáruló kormánya itt is segíti a fasizmus előretörését. Ennyi azonban túl­­kevés a japán imperializmus ét­vágyának kielégítésére. 1940 szep­temberében megtámadják Indo­kínát. A hatalmas tartomány tíz­milliói ámulva látják a francia hódítók gyengeségét. A közel egyévszázados elnyomás, amely alatt az indokínai 24 milliót né­hány tízezer francia bajonett tartott sakkban, összeomlik. Indo­kína népe tovább harcol függet­lenségéért. Harcos pártjuk össze­­kötettésbe lép a kínai kommunis­tákkal és amikor Japán hatalma összeroppan, 1945 augusztusában a régi ,Annám tartomány Viet. Nam néven független köztársa­sággá alakul. De Gaulle elismeri az új államot és 1946 szeptembe­rében gazdasági megállapodást is köt a francia kormány a viet­namiak kiküldötteivel. Egyenlő fél ezekben a tárgyalásokban az ifjú köztársaság. Alig néhány hónapja ennek, a francia imperialista körök nyo­mására máris felrúgták ezeket a megállapodásokat. Akkor történt még, amikor Párizs és Hanoi, az új köztársaság fővárosa javában tárgyaltak már, hogy az Indo­kínában partraszállt angol csa­patok fegyveres erővel igyekez­tek megdönteni Viet­ Nam álla­mát és visszaállítani a gyarmati állapotokat. Sőt. Japán csapato­kat dobtak harcba a fiatal viet­nami hadsereg ellen. Régi angol imperialista módszer. Az elnyo­mók aknamunkája akkor nem si­került, a viet­namiak visszaver­ték a támadásokat és a francia­­országi demokratikus erők táma­ Színészek, újság­írók otthona a KULI étterem, Str. Bob ( Kismester­ utca) 2­ gatásával mindenfelől elismerték a népe akaratán felépült új köz­társaságot. Azonban egy dolgot tudnunk kell. Indokína területén hatalmas rizsültetvények terpeszkednek. Az első időkben ez volt a francia im­­perialisták legfőbb jövedelmi for­rása. Azután gumit találtak, meg cinket, meg ólmot és északon Tonkinban­ pompás minőségű kő­szenet. Délen, Kokinkina és Cam­bodge területén részvénytársasá­gok tulajdonát tevő végelátha­tatlan nagybirtokok terülnek el. A rizsi életeken, a gumierdőkben kínai kulik robotolnak. A túlzsú­folt északi vidékeken a Fekete Foly­ó és a Vörös Folyam men­tén, primitív tutajlakásokban el­képzelhetetlen nyomorúságban élő emberek milliói laknak. Nincs hely a szárazföldön számukra. A nagy városokban a trösztök pa­lotái fényeskednek. Francia, brit, amerikai tőkések kiválóan meg­értik egymást. Megértették egy­mást most is, amikor megingott a talaj a lábuk alatt. Bábkormányt rángattak felé és kikiáltatták vele a ,,független“ Kokinkínai köztár­saságot. Mint annyiszor a világ annyi részén, itt is az együttélő sokféle nép széthúzására támasz­kodnak. Kokinkína tehát lesza­kadt a Viet­ Nam testéről és észa­kiak­bon, Tonkinban imperiálista ke­zek harcra vezényelték a francia csapatokat. Amikor a franci­a parlamentben új csapatok beha­józása került szóba, a kommunis­ta képviselők tüntetőleg elhagy­ták a termet. Az imperiálisták megértik egymást. Francia kato­na vére hull az angol katonai tám­pontokért, amelyek a Kínába ve­zető utat védik Indokína körül. India, Ausztrália,­ Filippini szi­getek, J­apán, mindenüvé elnyúl a trösztök keze. Az odavezető utat védeni kell. A francia demokrata sajtó erős kézzel nyúlt bele az indokínai kérdésbe. A Cité-Soir című lap így ír: ,,.... mondjuk ki azonnal: a kokinkínai „szabad“ köztársaság ügye körül túl erős gumiszag lengedez“. A népek szabadsága, országok függetlensége a kizsákmányoló nagytrösztök halálát jelenti. Az igazi demokrácia felszabadulást hoz nemcsak politikai, de gazda­sági téren is. Ezért küzdenek ma a népek az igazi demokráciáért. Nem a nyugatról importált lát­szat-demokráciákért, amelyek or­ve alatt egy évszázad óta ember ember által történő eltiprása fo­lyik. Aszódy János UTUNK ELKÉSETT SZERELEM Egyszer madárkád is szomorkodni látod, hiába kéred, felejtse el a forrás ízét, zöldhajú vetések fulkorázását, s míg zárt életed őszi eső mossa, félénken, lépetten, fáradtan és elkésetten, másik madár téved csapzottan az ablakodra. ADAM ZSIGMOND Megjelent Karácsony Benő posthumus regénye: A megnyugvás ösvényein­ A tragikus sorsú erdélyi író ebben a poszthumusz művében legsikeresebb regényének, a Ka­pos oldal­­nak bűbájos meséjét szövi tovább. Ismét megjelenik előttünk Felméri Kázmér, egy si­kertelen házasság s egy félig si­került művészpálya után újra visszatérve a hajdani vízimalom­hoz, Tömzsi és Fapolfa, a két régi s valamikor elválhatatlan cim­bora, Veronka, ez a szerelme tit­kát most is némán hordozó hűsé­ges cseléd, s az ifjúkor idilli tája jól ismert alakjaival, — meg né­hány új arc, köztük a szép báró­nő, a titokzatos Nofretete, s Kis­­kázmér, az apjához mindenben méltó s őt a hazatérés útján elkí­sérő kis Felméri-csemete. A ma­lom romokban hever, újjá kell építeni,­­ az udvar dudvás és kihalt, be kell ismét népesíteni emberi névre hallgató játszi ál­latokkal, vissza kell idézni mind­azt, ami a fiatalságot, a derűt, a békét jelentette s átadni örökül a nagyváros ostobaságai közül ki­ragadt egyetlen fiának. Erre vál­lalkozik Felméri Kázmér, de szándéka meghiúsul: fiát visz­­szaveszi a város, maga pedig hiá­ba keres vigaszt az elszállt ifjú­ság összeeszkábált ürtes keretei között, megnyugvását csak a férfi lemondó, bölcs rezignációjában találja meg. A regény hangulata ezúttal is a napos oldal meleg derűjében ragyog, de ez a fényt már az esté­be hulló nap színekre bomló su­gárzása, tele messzenyúló ár­nyakkal, borzongásokkal, az utol­só szenvedély tragikus romanti­kájával — de tette ugyanakkor a tisztánlátó férfi éles észleleteivel, a második világháború előestéjé-­ nek szociális és emberi problé­máival. Karácsony Benő legérettebb, legsokszínűbb, művészileg leg­jobban megformált alkotása ez a regény, mely egyúttal páratlanul izgalmas s mindvégig gyönyör­ködtető olvasmány. Szolgálni mentünk Angliába Hedzs Hedzs Hedzs, — Luk Luk Luk, — Mik Mik Mik, — Mrs. Bur­ton üvegrepesztő hangon hívja a macskáit. A teremtésit, már megint el­aludtam. Ugrom az ágyból, ma­gamra kapkodom a párnám alatt melegített holmikat, rá még egy szvettert, még egy kabátot, tete­jébe a nagy kötényt, mert átkozott hideg van, még a lélek is vacog bennem. Csak azt tudnám, miért állítják az angolok, hogy náluk so­ha sincs hideg, amikor még a Kár­pátok között sem l­áztam annyit, mint az ő „enyhe“ éghajlatuk alatt. De nincs időm sokáig elmél­kedni, már szaladok is felvenni a gyerekeket. Mary éktelenül nyivákol, lehető­leg olyan hangon, hogy az anyja lent a konyhában legalább is azt higyje, nyúzom a bőrét, holott ő rúg belém sunyi képpel, amit én pedagogikusan nem veszek tudomá­sul, pedig de jól esne kicsit meg­fogni a vékony nyakát. Noémi, a kisebbik, hányadtan nyújtóztatja reumás lábacskáit, — hideg van Ann, — nyöszörgi álmosan és oda­bújik a mellemre, ő az első igazi barátom Angliában. A hosszú reggeli imádkozáson igyekszem átsiklani, sok a mun­kám, ez különben is az anya fel­adata — gondolom — heti 15 shil­lingért nem adhatok még erkölcsi nevelést is. A hálószobákban még gyorsan szétrakom az ágyneműt, mély lélekzetet veszek és hirtelen elszántsággal az ágyak alatt su­nyin meglapuló serlegekre vetem magam. Csak gyorsan ki velük. A­z angol civilizáció eme vívmányán szeretek minél hamarabb túl lenni. És már robogok is le a lépcsőkön, ki a konyhába, ahol fortyog a tea­­víz. A teafőzés Angliában: szertartás Elég sokáig tartott, amíg megta­nultam az összes angol ceremóniá­kat, e ceremóniák sorrendjét és szent változtathatatlanságát. Amíg megtanultam, hogy „mi angolok“ hogyan gőzöljük és forrázzuk a pontosan aranysárga italt, hogy mi a különbség a kínai és indiai keve­rékek között, hogy reggelihez csak és kizárólag narancsdzsemmet le­het enni és a kenyérszeletek pirí­tása milyen messzemenő körülte­kintést kíván. Az angol életnek számtalan szabálya van, hagyomá­nyosan beidegzett és gyakorolt szertartások, melyektől csak súlyos bűntudat árán lehetne eltérni. Ra­gaszkodni hozzájuk viszont kényel­mes, megtakarítja a gondolkodást, nem kell f­árasztani az agyat, amire az átlag angol amúgy sem hajlan­dó, így hát ragaszkodjunk atyáink és nagyatyáink életformáihoz, a nyitott és füstölő kandallóhoz, köz­ponti fűtés idején, sőt még az öt, mond és írd öt tűzgyújtóhoz is a begyújtásnál. Mert bármilyen fur­csán hangzik is kontinentális fülek­nek, „mi angolok öt fával gyújtunk tüzet“ és ezen nem lehet változtat­ni, ha csak az ember nem akar for­radalmat csinálni Angliában. Percenként tévedek el, holott a reggelinek már bent kellene lenni az asztalon. Burton vonata fél ki­lenckor indul és az egész ház izga­tottan lesi az óramutatót. Nem le­het keleti ráéréssel destruálni egy angol ház percekre beosztott életét. Nem mintha tényleg ki is használ­nák ezeket a perceket, csak az idő­beosztásukhoz ragaszkodnak, amit megszoktak. Végre mind az ötven tányér, számtalan kés és villa a helyén van s ez alkalommal még a lekvárkenő külön lapátkát sem fe­lejtettem el az asztal felső jobb sarkáról: kezdődhet a reggeli. Nagy lélegzettel ülünk neki. Az­tán csend lesz. Mindenki hangtala­nul kanalazza a peridgeot. A reg­geli félhomályban csak az óra él a kandalló felett, a társaság az asztal körül megfagyott. A kis petró­leumkályha, amit egy félórára be­állítottunk, vajmi kevés ahhoz, hogy egy angol család testét-lelkét felmelegítse. Pedig Mrs. Burton többször is nekiszalad. — Hideg van, — mondja. — Igen, — válaszolja Burton úr.­­— Hidegebb, mint tegnap, — élénkíti az asszony. — Valamivel, — zárja le a ház ura az elmélkedést. A gyerekek elmélyedten táplál­koznak, majd illedelmesen várnak a továbbiakra. Kérni egyik sem mer. Lopva figyelem, milyen hibát­lanul tartja a kanalat Noémi, mi­lyen tisztán és szépen eszik. Az ő két és féléves kis életében már mennyit feláldozhatott ezért a tö­kéletes evéstechnikáért. De ha egy pillanatra lazul a figyelme, anyja azonnal észreveszi és szigorúan rá­szól: Noémi, hogy tartod a kana­lat, Noémi vigyázz, csöpög a tej Ilyenkor Mrs. Burton arcáról el­tűnik az örök mosoly és valami ke­mény és hideg bújik a tekintetébe. — Még egy pirítóst apus — és mosoly ismét a helyére billen. — Köszönöm — mondja szára­zon apus és hamis fogsorával disz­kréten beleropogtat a kenyérhéjba. A kifogástalan házaspár tekintete pontosan ott metszi egymást a kandalló felett, az óramutatón. A rosszazagú kályha halkan duruzsol. Világosodik. Mary megkapja az utolsó szelet pirítóst. Noémi és én összenézünk, mi nem kapunk sem­mit. Az óra félkilencet üt. Mintha rúgóra járnánk, mind felállunk. — Good by mamy, good by daddy. Good by, good by. Ennek is vége. Kezdődik o munka Hat szobát takarítok, seprek, poro­lok, hány kép, váza, nipp, figura, mennyi felesleges ízléstelenség és mennyi munka. Mrs. Burton, szája sarkában a cigarettával szalad, ro­han, száguld­ fel a lépcsőn, le a lépcsőn, ki-be, jobbra-balra, fentről lekiált, lentről felkiált, óhajt, uta­sít, kinyilatkoztat, fia dolgozom. Az angol asszonyok általában rendkívül szorgosak, lázasan tevé­kenyek és egész nap szaladgálnak. Valami belső nyugtalanság, a ki­­elégítetlenség érzése hajtja őket. Az eredmény a befektetett energiá­hoz viszonyítva, elég sovány. Mi viszont kint csendesebbek lettünk. Minél többet sürögtek ők, annál hangtalanabbak lettünk mi. Beve­zettük a „cselédsüketséget“, az egyetlen használható eszközt szel­lemi egyensúlyunk fenntartására. Az ember lezárja a füleit, a zavaró zörejeket kirekeszti és végzi a munkáját. Meggyőződésem, hogy rabszolgasorsban idővel mindenki süket lesz. De előfordult, hogy már a süketség sem bizonyult elégnek. Hogy a számtalan, rendkívül ta­pintatosan közölt kívánság között végleg elvesztettem a fonalat, hogy határtalanul rendetlen asszo­nyom után mászkálva, végleg meg­hnlam a szemétlapátos cirkuszi bo­hóc­ szerepét, ilyenkor csak egy­ használt: a káromkodás. Soha az­előtt nem káromkodtam, de Ang­liában, a hűvösen közömbös és elő­kelően rideg angol otthonban meg­tanultam káromkodni — magyarul. Időnként feltétlenül ki kellett nyit­ni egy szelepet, hogy kacskaringós kívánságokban fütyüljön ki rajta a gőz. Ez segített. Ezt különben min­den nehéz testi munkás tudja. Per­sze volt más módszer is. A direkt módszer. Angolokkal szemben azonban nem volt könnyű alkal­mazni ezt. Sima és hibátlan modo­ruk, azok a fejlett és komplikált udvariassági formák eleinte lesze­reltek bennünket, otromba keletie­ket. Még csak meg sem értettük őket mindig. De a jó modor hatá­rait hamar kitapasztaltuk. Ponto­san ott végződött, ahol az önzés kezdődött. Ez az a pont, ahol az angol embernél — nagy általános­ságban — megszűnik a jó modor, civilizáltság és kibújik az önző, ri­deg individualista. Erre építeni le­hetett. És mit tagadtam, én szor­galmasan igyekeztem is eljuttatni őket a kritikus ponthoz, hogy az­után éreztessem velük, mennyire elítélem azt, ha egy fejlett nyugati felindulásában megfeledkezik a kötelező jómodorról. Nem minden büszkeség nélkül állítom, hogy ne­kem — kivétel nélkül — sikerült angliai munkaadó hölgyeimet olyan lelkiállapotba izgatnom, mely számukra a szenvedély elad­dig ismeretlen mélységeit tárta fel. Hogy végtelenül unalmas és sivár életükben csak hálásak le­hetnek nekem azért a hisztériás sírógörcs-élményért, amely előbb­­utóbb mindegyiküket utolérte, de amelyre önmaguk sem hitték ké­pesnek magukat; és bár egy-egy ilyen roham a látszólag tökélete­sen fegyelmezett angol nőnél en­gem még náluknál jobban megle­pett, ez a meglepetés nem zök­kenthetett ki hibátlanul hűvös és előkelő magatartásomból. Jól be­vált módszeremet később honfi­társnőim között lelkiismeretesen terjesztettem és az eredménnyel általában meg voltunk elégedve. LATÓ ANNA Szemüveg orvosi rendelésre és javítások vidékre is, k­ecskeméti Temesvár, Bul. Reg. Mihai I. Nr. 2

Next