Útunk, 1948 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1948-01-10 / 1. szám
Ipari termete$ — munLá$o$zfáL „Mindent elborító, rejtelmes, megrázóan fenséges erdőrengeteg borította századokkal ezelőtt ezt a területet, ahol most házak, kolóniák sorakoznak egymás mellett. Egy pár darócruhás román pásztorcsalád húzódott meg fából összerótt házában, félve a farkasoktól, rettegve a medvéktől a mult század elején Petrozsény helyén s most fényes járdán, ragyogó villanyárban sürögforog a nép Petrozsényben.“ Ez az idézet summásan fejezi ki Petrozsénynek egy kis pásztortelepülésből várossá való fejlődését. A Zsilvölgy szenét már az ókor népei is ismerték, a völgy vizei messze vidékekre elhordták a hegyek fekete, titokzatos kincsét, csak nem tudták, mit kezdjenek vele. Évszázadok teltek el, míg aXIX. sz. harmadik negyedében ki nem bontakozott e tájon is egy új ütemű átalakulás, egy, az előbbihez képest minden tekintetben más életforma. Egy XVIII. századvégi összeírás éppen csak megemlíti Petrozsény nevét s mindössze 48, túlnyomóan szétszórtan települt pásztorcsaládról ad számot. A mult század negyvenes éveiben magánosok kutatnak itt először szén után, inkább csak kíváncsiságból, minden számítás nélkül. Az ötvenes években másutt már működő bányatársulatok, a hatvanas években maga az államkincstár fogott hozzá bányák feltárásához. Ezzel megkezdődik a nyers természeti táj kultúrtájjá való átalakulása, letarolják a fákat, egyengetik a földfelszínt. A legelső nyomorúságos lakásokat maguk a munkások építik, fából és vályogból, a brassói bányatársulat már szabályos utcasorokat és egyforma kertes munkáslakásokat, a kincstár hivatalnoki épületeket emel. A szén által idevonzott emberi vállalkozás nagyszabású építőmunkát fejt ki. A pásztoréletformát folytató kis román település lakói részben a hegyekbe menekülnek, részben szállítómunkát vállalnak a bányák körül. Új embertípus — a bányamunkás — hódít magának életet. Átalakul a táj eddigi elmaradt mezőgazdálkodása is. A helybeliek az újonnan bevándorolt bányamunkásoktól tanulják meg a krumplitermelést, amelyről addig nem is tudtak. A lakosok ugyanis állattenyésztéssel foglalkoztak s állataikat ősszel cserélték el a völgyi települések vásárain élelemért, főleg kukoricáért. A bevándorlók száma évről-évre nő, a település emberi terjeszkedése és kiteljesedése megdöbbentően rohamos. Erdély különböző részeiből, főleg a Székelyföldről, Bukovinából, Csehországból éppúgy vándorolnak ide az emberek, mint Ausztriából, Olaszországból, a közeli Olténiából. A hatvanas évek közepén fekteti le az Első Erdélyi Vasúttársaság Arad és Gyulafehérvár között a vasútvonalat s ettől kezdve az erdélyi vasútépítés fejlődése és a petrozsényi szénmedence fejlődése együtemű. 1864-ben a szenet kitermelő vállalkozó és vasútépítő vállalkozó (mindkettő osztrák üzletember) között megegyezés jött létre, hogy Dévától Petrozsényig kiépítik az első szárnyvonalát; ez utóbbinak mérnökei hamar munkába állanak s 1870 augusztus 18-án befut az első vonat Petrozsénybe. A vasúttal együtt jelentkező új szállítási lehetőség nagyban növeli a termelést s olcsitja meg a fontos nyersanyagot. Kezdetben két vonatpár közlekedik s napi 30 vagon szenet szállítanak. 1871-ben a termelés túlnő a szállítás e megnövekedett lehetőségein is s ekkor merül fel terv, hogy útat vágjanak és vasúti vonalat fektessenek le Olténia és a Duna felé. Egy belgafrancia tőkéscsoport (amelynek egyik tagja a mexikói császár), szerződésben vállalja a vasútvonal megépítését, de visszavonul, amikor tudomására jut, hogy a magyar kormány a predeáli völgyön és az orsovai szoroson keresztül építi ki keletre vasútvonalait. (A Zsilvölgyet és Olténiát összekötő vasútvonal napjainkban kerül tető alá!). Ezzel jó fejlődéssel párhuzamosan nő az emberi tényező is: mind több és több új település jut életlehetőséghez, újabb bevándorló hullámok érnek ide , főleg a régebben bevándoroltak rokonai jönnek: kereskedők iparosok, építőmesterek, később orvosok, ügyvédek, közigazgatási emberek. 1818-ban 323 lakosa volt e telephelynek, 1869-ben 1728, 1890-ben 3.774, 1914- ben 17.600, 1925-ben 22.528 (ebből 10.788 bányász). A városkép új középületekkel, iskolákkal, kórházakkal gazdagodik, rendező pályaudvart, tégla-, cserép-, bőrés bútorgyárat, mészégetőt építenek, kiépítik a villany-, víz- és csatornahálózatot, rendezik az utcákat, üzemi, irodai épületeket emelnek, mozi, majd színház nyitja meg kapuit, kezdetben hetenként, majd naponként újság jelenik meg.* Kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de kimutathatóan Erdély legeldugottabb zúgában is éreztette hatását az a nagy átalakulás, az a változás, amely Petrozsény esetében oly hatványozott mértékben mutatkozott. Az ipari forradalom a XIX. század elején Nyugateurópában futotta be a maga útját s a század utolsó harmadában eljutott Erdélybe is. Az ember által alkotott új termelőeszközök és termelési eljárások, a gazdálkodást egészében átható kapitalista gondolkozásmód és szervezés egy fél évszázad alatt teljesen megváltoztatta az európai s egyben az erdélyi társadalom képét. A felsorolás számára kecsegtető idegen, külföldi példák helyett az erdélyi példák végtelen sokaságát hozhatnék fel, amelyek mind ugyanazt domborítják ki: nem előbb és Az 1890-es években történt, hogy a háromszéki Kőröspatakon az egyik falubeli gazda harcsafűrészt vásárolt. Az új szerszámnak nagy sikere volt: mind többen és többen kérték kölcsön, míg végül tulajdonosa húsz krajcár napibért szabott érette. Amíg több is került a faluba, ezt az egyetlen korszerű eszközt bérelték mindazok, akik hozzájuthattak. Az emberi eszközvilág átalakulása, a társadalom termelőmunkájának tökéletesedése sokkal alapvetőbb művelődéstörténeti kérdés, mintsem hogy néhány ilyen adat világánál lényegét érinteni tudnánk. Meg kell elégednünk azzal, hogy röviden rámutassunk, a múlt század második felében, az erdélyi falu eszközvilágában végbemenő forradalmi átalakulásra és a velejáró paraszti életforma változásra. Szinte hihetetlennek tűnik, anynyira közeli — egy emberöltőnyi — az ideje annak, hogy a vaseszközök, összetettebb szerszámok, a gépek a falusi termelőéletben végre szerephez juthattak. Háromszék- és udvarhely megyei nyári kutatóútunkon mindinkább megbizonyosodtunk arról, hogy a 65—80 éves emberek ifjúkorában az évszázados primitív eszközök és termelési módszerek még teljes mértékben használatban voltak. Az elkésett átalakulás is ugyanebben az időben jelentkezett. Élénken emlékeztek, sőt gyakran az időpontját is meg tudták határozni annak, hogy mikor került a faluba az első vaseke vagy cséplőgép, valamint azt is, hogy mikor váltotta fel például aratásnál a sarlót a kasza. A Székelyföldön 60—70 évvel ezelőtt még faekével szántottak, amit rendszerint mindenki maga készített el. Rajta csak az ekefogó szeg volt vas, meg az ú. n. szántóvas volt vaslemezzel borított fa, vagy fanyélre erősített vaslap. Természetesen ez a szerszám, miután csak megtúrta, megkarcolta a földet, szakszerű talajművelésre alkalmatlan volt. Jobb hijján azonban évszázadokon át ennek alig tökéletesedő példányait használták, ugyancsak házilag gyártott egyéb eszközökkel együtt. Még ma is mutatnak vasalatlan, rásnélküli szekérkerekeket és a fakószekérnek más megmaradt darabjait. Ha leírását tudják adni a két ujjnyi szélességű vaslemezzel borított ásónak,a faboronának, villáknak és számtalan más, akkor még általánosan használt eszköznek. Tartósságukhoz sok szó férhet. A népi emlékezet szerint a gazdák pótalkatrészekkel és szerszámokkal felszerelve mentek erdőre, mezőre. Az M" nem később, ekkor azonban teljes intenzitással bontakozott ki Erdélyben a nagy átalakulás. Realiza és a vajdahunyadi vasipari üzemek ekkor fejlődtek, a méreteket tekintve, Keleteurópa legnagyobb, technikailag pedig legfejlettebb vas- és acélipari üzemeivé. Nyomában mozgásba lendül az egész erdélyi társadalom, lent és fent egyaránt. Az erdélyi társadalomkép átalakulásában a" leglényegesebb jelenség: a nagyipari munkásság megjelenése. A múlt század utolsó harmada előtt a modern értelemben vett ipari munkásság Erdélyben teljesen ismeretlen fogalom. Viszont már a nyolcvanas években asztaltársaságok, a kilencvenes években pedig szakszervezetek keretében szervezkedik munkafeltételei és életfeltételei megjavítását követelve. Az erdélyi ipari munkásság kialakulása és fejlődése úgy részleteiben, mint egészében felderítetlen. Az esemény-, település- és fejlődéstörténet adatai szétszórtak, ismeretlenek. A legtöbbet még mindig a kapitalizmus terjeszkedéséről, sikeres vállalatalapításairól, üzleti eredményeiről tudunk, annál kevesebbet az erdélyi dolgozó munkásság életéről és fejlődéséről. Ideje kutató figyelmünket erre irányítani. MARKOS ANDRÁS eltörött szekérkereket, a kihullott boronafogakat a munkahelyen cserélték ki vagy javították meg. Miután erre gyakran szükség volt, a kezdetleges eszközök miatt amúgy is lassú munkavégzés ideje még hosszabbra nyúlt s ezáltal a természet, az időjárás szeszélyeinek is jobban ki volt szolgáltatva a földművelő ember. „Az idő a gazdagszólás híven kifejezi azt a természettel szembeni függőségi érzést, amely a primitív eszközök és hagyományos termelési módszerek korában a paraszti gazdálkodásnak alapvető jellegzetessége volt. A népi gazdálkodásban végbemenő átalakulást legjobban a cséplés eszközének és a cséplési munka időtartamának megváltoztatása fejezi ki. Régen a kézicsép, csíkicsép néven ismert szerszám egész télen át használatban volt. Száz kalangya gabona kicséplésével tavaszig is elfoglalatoskodhatott egy-egy kisebb munkaerejű család. A háziasszonyok jóelőre kitakarították, megtapasztották és ledöngölték a csűr földjét. Ott verte — rendszerint két ember — kézicséppel a gabonát, amíg a szem kipergett belőle. Közben vágógereblyével, felezőseprűvel, szórólapáttal és disznóbőrrostával is dolgozniok kellett, hogy a sokféle művelet során megtisztuljon a Virpi beAAnd&e&zU&z&l MértföldléptekLel... — 1947- december 30 — Mértföldléptekkel jár ma az idő, útjában minden rozsdás zárat letép. Ódon várak tornyos falát ledönti s Téged emel ma trónusára: NÉP. Nézz önmagadra! Gigász karodnak izmán lesiklik már minden dühödt csapás. A legnagyobb Te vagy ma e hazában, jogod, erőd, hatalmad, nem vitás. Nézz körül havas mezőknek végtelenjén fehér városok, falvak gyöngysorán, a dolgozók világa lett az ország s hatalma nem jött későn, sem korán előtt, amikor jönnie kellett, amikor szülte a mindent érlelő: IDŐ. A föld körül az éterben dalolja miriád rezgés, miriád hirvivő. Szivek ujjongnak és szivek remegnek, szent méltóságod új magasba lép, elorozott jogaid ura lettél és kézbevetted sorsodat ma : Nép. W. RÓZSA ALIZ szem a polyvától, szeméttől és idegen magvaktól. Ez az évszázadokon át kiformálódott munkamód sok időt vett igénybe. Háromszéken pl. az átlagos gazdáknak is külső munkaerőt kellett igénybevenniök s ehhez a helybeli földtelen vagy kistermésű szegénység sem volt elég. A búzaszegény Csíkból érkeztek munkakereső csíki cséplők, akik az Olt-fejben, a kőröspataki kaszálón gyülekeztek. Mint ősszel a gólyák, úgy lepték el fekete-fehér öltözetükben az útmenti rétet. Ott pihentek meg és bár nagyrészüknek megvolt már a szokott helye, oda jártak el nem szegődött cséplőt fogadni a környékbeli gazdák. Ezek az idénymunkások — a háromszéki síkság falvaiba eloszolva — rendszerint csak tavasz felé tértek vissza megyéjükbe. A 70—80-as évek táján azonban a helybeli szegénységgel együtt más munkalehetőség után kellett nézniök, ebben az időben jelentek meg ugyanis a két lóval hajtott ú. n. lovasmasinák, járgányok, majd a 90-es évek elején a gőzgéppel hajtott kezdetlegesebb cséplőgépek. Ezek aztán pár óra vagy egy-két nap alatt elvégezték azt, ami azelőtt sok embernek egész télire való munkája volt. Az új, korszerű eszközök bevezetése a meggyorsuló munkaütem és más szembetűnő előnyök ellenére is igen nagy ellenhatással találkozott. Főleg a hagyományokat, az élet régi stílusát megszokott öregek törődtek bele nehezen az átalakuló világ számtalan újításába. Sepsibodokon ma is mesélik, hogy egy hetven éves gazda a dühtől és szégyentől ájultan esett öszsze, amikor fia az udvarukba is behúzatta a cséplőgépet. A primitív termelési eszközök változásával egyidejűleg a népi termelési rend, társadalom, életforma és kultúra minden területén alapvető változások szerves folyamata indult meg. Az évszázados mozdulatlanságba, merev társadalmi és gazdasági kötöttségekbe, szigorú hagyományokba ágyazott falusi élet — úgy tűnik — a kiegyezés utáni évtizedekben lép rá a kibontakozás útjára. A rendiség korabeli életforma jogi kereteinek felszámolását már az 1848-asi szabadságharc biztosította, a hagyományok bomlását, az újszerű formák képződését azonban csak a kiegyezés utáni időben figyelhetjük meg. Ha mindezt nem egy vidék és egy társadalmi réteg elszigetelt kérdéseként fogjuk fel, hanem a napjaink társadalomképét kialakító folyamattal való összefüggéseit keressük, e problémakör lényege mindjárt szembetűnőbbé válik. Nyugaton nagyjából 1760 és 1820 között indult meg a tudományban az ipari, gazdasági forradalom. Ennek magyarázata elsősorban a termelési eszközök, új nagyjelentőségű szerszámok, gépek és technikai módszerek feltalálása és bevezetése. Hatása nem volt kis jelentőségű, hiszen a civilizált világ egészére kiterjedő társadalomalakulás járt a nyomában. Ezek a ma nagyon is jól ismert fogalmak: technikai haladás, tömegtermelés, munkamegosztás, világkereskedelem, tőkeöszpontosulás, munkáskérdés, osztályharc — hogy csak egy párat említsünk — mindennek a mély és gyökeres társadalomalakulásnak egyes jelenségeit nevezik meg. Ennek, az emberi társadalom egészére kiható folyamatnak — a feudális társadalom kapitalistává alakulásának, majd válságának — mi is részesei voltunk. Társadalomszemléletünk kialakításához nélkülözhetetlen e változás jelenségeinek és azok szerves történetitársadalmi összefüggéseinek vizsgálata. IMREH ISTVÁN UTUNK ! A népdal és társai Nálunk magyaroknál mintegy száz évre becsülhető a népköltés iránti önálló és egyre erősbödő érdeklődés s ezzel pontosan egykorú az a néha kétségbeesett, máskor panaszos és lemondó figyelmeztetés is, amely majd mindenik népköltési gyűjteményünk lapjain végigborong, a népdal pusztul, tizenkettedik óráját éli, eltűnik. Nem állítjuk ugyan mereven, hogy e borúlátás minden reális alapot nélkülöz, de határozottan helyesbítjük és az igazi útra egyengetjük azokat a megállapításokat, amelyek megokolatlanul ilyen szélsőséges végletben csaponganak. Lássunk két olyan megnyilatkozást, amelyek nem a lélekharang hangját utánozzák, hanem a valóságot tükrözik. Az első Kodály Zoltáné, népzenénk méltán világszerte ismert és nagyrabecsült kutatójáé: „A hagyomány formái változhatnak, de lényege ugyanaz marad, amíg él a nép, amelynek lelkét kifejezi.“ A másik véleménymondó, Konsza Samu, közel három évtizeden át „földközelben“ tanulmányozta a háromszéki népköltést s bőven volt alkalma meglátni az igazat: „A kuruckorban bujdosott a szegény kuruc, a múlt században a gőzösnek hat ablakán Miklós hurszár nézett ki, 1928-ban pedig már taxi viszi a regulát be Romániába. A múlt században még bocskorban hajtotta a székely földműves a két ökröt a barázdában; ma a bocskor és a két ökör mellett lábszárvédős-bakancsos szántóvetőt és traktort is lehet látni a háromszéki Szépmezőn. És nem mondhatjuk, hogy a lábszárvédős-bakancsos székely kevésbbé nép, mint volt a bocskoros. Nép ez is, csak más, mint ahogy a vaseke is más, mint a faeke.“ Van itt valahol szó eltűnésről, pusztulásról? Egyáltalán, csak változásról. Vigyázzunk azonban, ez a „csak“ nem akar kicsinyítő lenni, sőt ki kell jelentenünk, szerfölött nagy és tanulságos az a változás, amelyet a népköltészet a múlt század vége felé átélt. Lássunk két egyszerű jelenséget az általunk jól ismert területről, Délháromszékről. Az egyik a századvégi háromszéki vasút megnyitása, ami miatt méltán lelkesedhetünk az egykorú szemtanúval, Hankóval: „A szárnyaskerék nagy hódítást tett az erdélyi részekben; uralma immár kiterjed a par excellence Székelyföldre is. 1891 óta a tejjel-mézzel folyó Barcaságról naponkint kétszer gőzkocsi robog be a délibábos háromszéki zónára s röpíti azon keresztül az utazókat.“ A másik jelenség — szintén Sepsiszentgyörgyön — a szövőgyár megnyitása. Figyelmezzünk ismét a lelkesedés akkori hangjaira: „A gyár szőttesei idehaza is kezdenek már jobban elterjedni s hogyha a háziaszszonyok némi előnyt nyújtanának ennek a másfajta szőttemények felett, s mint hazai terméket felkarolnák, a székely szőttes igen keresett cikké válhatna s a vállalat megizmosodását is elősegíthetné.“ Iparosítás, vasút: az újabb idők minden haladó emberének lelkesítő eszméi ezek s hogy csak egyre emlékeztessünk, Petőfi már jó száz évvel ezelőtt megírta a vasút dícséretét. S az eredmény, a következmény ? Annyi van, hogy azt sem tudjuk, merre, kapkodjunk, hogyan rendszerezzük őket. Kezdjük talán a fonóval, amely Délháromszéken ebben az időben váratlan gyorsasággal megszűnik. Ez természetes, hiszen a fennebb emlegetett „szőrtemények“ minőségükkel, alacsony áraikkal s nem utolsó sorban a gyors és olcsó vasúti szállítással igen megnyirbálták a mértéktelen háziipart. Nem így régen, amidőn a falusi család — termelőközösség — szinte teljes önellátásra volt berendezkedve s a kendermag elvetésétől a kendering megvarrásáig mindent házilag végzett. Vége-hossza nem volt a sok szövésfonásnak s ezzel együtt természetesen a mesének, dalnak, tréfának , a népköltés minden elképzelhető formájának, hiszen ezeknek mind a fonó a legmegfelelőbb környezet. A harcsafűrész és társai más oldalról a nyári közösségi munkát, a kalákát ítélték haladásra. „A néphagyományok elsősorban a közösségi jellegű megnyilatkozások és intézmények keretében maradtak meg és élnek tovább“ — öszszegezi Gunda Béla a néprajztudós