Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1952-01-04 / 1. szám

IRODALMUNK MAGASABB SZÍNVONALÁÉRT Átléptünk ötéves Tervünk második esztendejébe. Sok mindent építettünk fel az elmúlt évben. A szocializmus építésének arcvonalán azonban nem csu­pán mennyiségi eredményeket értünk el. A mennyiségi növekedést hű testvérként kell, hogy kövesse a minő­ség emelkedése. És valóban, az ipari gyártmányok minőségi növekedésén kívül számos olyan új jelenség­gel találkozunk, mely tisztán és félreérthetetlenül utal egész építőmunkánk emelkedő minőségére. Tavaly job­ban, észszerűbben és eredményesebben dolgoztunk, mint azelőtt. Gondoljunk csak a szélesen elterjedő szovjet módszerekre, a fellendülő sztahanovista moz­galomra, az erősödő terv- és állami­ fegyelemre. Győzelmeink az építés és a gazdaság arcvonalán, — az a tény, hogy egyre szélesebb tömegek kapcso­lódnak bele a szocializmus építésébe­n új lendületet adtak a kultúrforradalomnak. A művelődési munka át­­fogóbbá és elmélyültebbé vált, a nép tudásszomja nőtt. Megnőttek a nép igényei a művészet és az irodalom iránt. Pártunk múltévi politikája a művészet és az irodalom irányításában elvi megalapozással tolmácsolta ezt az igényt művészeink és íróink f­elé. A minőség, a színvonal kérdése a művészetben és az irodalomban nem pusztán formai kérdés. A harc a művészi remeklésért az irodalomban nem jelent csu­pán fokozottabb gondosságot az irodalmi nyelv kér­déseiben elmélyülést és igényességet a stílus tekin­tetében. A múlt év elején elindított harc a proletkult gyakorlata ellen költészetünkben — mely természet­szerűleg kiterjedt a próza, sőt az irodalomtörténet te­rületére is — egyaránt fölvetette a szűk tematika, az új ember szabványszerű ábrázolása és a műfaji egy­hangúság, valamint a gyatra verselési technika káros hatását. A harcot Irodalmunk magas színvonaláért a pár­tosság elmélyítésével, a témakör gazdagításával, az új jelenségek minél hitelesebb és harcosabb ábrázolásá­val, az irodalmi nyelv gondos ápolásával, az írói mes­terség egyre teljesebb birtokbavételével kell vívnunk. Helytelenül — az ellenséges ideológia hatására — cselekedtek azok a költők, akik a proletkult ellen úgy akartak harcolni, hogy az élettől elszakadt, általuk ön­magában is „költőinek, művészinek“ vélt témát foglal­tak versbe, a közösség kérdései helyett a maguk am­ó kis „énjéről“ daloltak, amelyet mesterségesen elsza­kítottak a közösség életétől. A művészi színvonalért csak a pártos irodalom állásairól, a szocialista-realista módszer egyre mélyebb, egyre alkotóbb elsajátításával lehet harcolni. Győzelmeink közé kell sorolni azokat az elmúlt év folyamán napvilágot látott műveket, amelyek szer­zői megértették a nép és a Párt igényeit. Petre Du­­mitriu Por nélküli út című regénye, Veronica Porum­­bacu Vallomások című verseskötete, Nagy István A leg­magasabb hőfokon című regénye, Mihai Beniuc Ének Gheorghiu-Dej elvtársról és Dan De­liu Mármarosi bá­nyászok című elbeszélő költeményei, Balla Károly Drága föld című hosszabb novellája, Sütő András és Hajdú Zoltán Mezítlábas menyasszony című színdarab­ja mind megannyi győzelem az új, népért harcoló iro­­a-t—rt‘1~ a mnnak­ fényesen lerázód­ják. hogy íróink jórésze megértette a Part Diralo, irányító sza­vát. Igazolják, hogy Pártunk — akárcsak az építés minden területén — az irodalomban is kiválóan tölti be a reá háruló vezetőszerepet. Meg kell azonban állapítanunk, hogy nem min­den író értette meg teljes egészében a Párt iránymu­tató bírálatát, nem minden író értette meg ennek lé­nyegét. Voltak és vannak egyesek, akik a művészi szín­vonalért folyó küzdelmet pusztán stiláris kérdésnek tekintették. Mások a szabványszerűség elkerülését, a valóság lényeges kérdéseinek elkerülésével akarták megoldani. Úgy vélték, hogy az ingadozó középparaszt ábrázolása, a kibékíthetetlen szegényparaszt-kulák el­lentét elkerülhetetlenül sémákhoz vezet. Ezek az írók nem értették meg, hogy az ilyen és hasonló jelenségek ábrázolásának gyakori szabványszerűsége az írók hiá­nyos eszmei és írói felkészültségének és a valóság héza­gos ismeretének káros következményei. Számos író nem értette meg a témakör gazdagításának, az új jelensé­gek felkarolásának szükségességét. Bizonyítékul szol­gál ez irányban mindaz a hiány, amit az ipari munkás­ság, a nagy munkatelepek dolgozói életét ábrázoló írások terén szenvedünk. Nincsenek az árucsere-forga­lom kérdését érintő szépirodalmi munkáink, kevés az ifjúság életével foglalkozó írás. Főleg az írások har­cossága tekintetében sok a kifogásolnivaló. Az utóbbi időben egyre inkább elharapózik az idillizmus, mert egyesek a forradalmi romantika örve alatt elkenik a harcot, a nehézségeket. Voltak és vannak végülis írók, akik időszerűtlen­nek tartják a nép és a Párt által támasztott igényeket és arra hivatkoznak, hogy mi még nem értünk meg fejlődésünk során ezeknek az igényeknek a kielégíté­sére. Egyesek az elérhetetlen gorkiji magasságokról beszélnek s így elfelejtik, hogy Pártunk a tanulás, a komoly és elmélyült tanulás feladatát tűzte az írók elé. A szerkesztőségek által támasztott igényekkel kapcsolatosan az írók egy része klikk-szellemről beszél, akkor, amikor Pártunk éppen Igénytelenségért bírált meg egyes szerkesztőségeket (a Viaţa Romaneascát, az Utunkat). Ezek az írók nem értették meg, hogy a szer­kesztőségeket ért bírálat rájuk is, irodalmukra is vo­natkozik. Továbbá azt sem értették meg, hogy a szer­kesztőségek, amikor magasabb igényeket támasztanak az írókkal szemben, a Párt bírálatának szellemében cselekednek. Nem kétséges, történtek és történnek az igényes­ség helyes érvényesítése ellen vétő hibák a szerkesz­tőségek és a kiadók részéről is, de az írók feladata ilyenkor nyilván a nyílt, segítő elvtársi bírálat kell, hogy legyen és nem a pletyka. Irodalmi életünk egyik hibája a bírálat és az ön­bírálat gyakori elsekélyesedése. A hibák elismerését nem követik a tettek, nem követi az alkotás. E téren is sokat kell tanulnunk­ a szovjet irodalomtól. Nem szükséges e téren egyébre hivatkozni, mint Fagye­­jev példájára, ő, a szovjet írószövetség titkára, a jeles és élenjáró szovjet író elfogadta a Párt és az irodalomkritika bírálatát és átdolgozta Ifjú Gárda című regényét. Az újonnan megjelent regény hatal­mas győzelme a szovjet irodalomnak, győzelme a bol­sevik bírálatnak és önbírálatnak, amely az egész szov­jet élet hajtómotorja s így az irodalomé is. Meg kell értenünk, hogy az osztályharc kiélező­désének szakaszában, a feszült nemzetközi helyzet időszakában olyan irodalmat kell művelni, mely ne­velje, munkában erősítse, harcra felvértezze a dolgozó népet. ] Ahhoz, hogy Irodalmunk egésze lépést tartson h?&1 i reálom V es zinu f­ p o n i t K a 1 ^napja ft, arra kell törekedjék, hogy elsajátítsa a szocialista realizmus módszerét. Ebben a harcban, — mert harc ez is — a Párt vezetésével, a bírálat és az önbírálat szellemében együtt kell működnie írónak, szerkesztőségnek és ki­adónak. Ebben a harcban már értünk el eredménye­ket és biztosak vagyunk benne, hogy a jövőben teljes győzelemre visszük a népért küzdő pártos, magas művészi színvonalú irodalom ügyét. Tegyünk meg mindent, hogy 1952 az irodalom­ban is gyarapodó győzelmeink esztendeje legyen. ION LUCA CARAGIALE SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJA ELÉ 1952 január 29. Caragiale születé­sének 100. évfordulója. 1907-ben, miután a burzsoázia és a földbirtokosság vérbefojtotta a nagy parasztlázadásokat, Caragiale megjó­solta: „Mindhiába sürögnek-forognak a bojárok, az alkotmány napjai meg vannak számlálva. A király, míg él, talán fenntarthatja, de letűnésével együtt összeomlik az egész tákol­mány­. Az, aki a legkegyetlenebb gúny ostorával csapott a nép véres uralkodóinak, a Cajavencuknak, Traha­­nacheknak képébe­n nem érte meg ál­mai megvalósulását. Ezek az urak, miután 1907-ben la­komát csaptak a nép véréből, miután Caragiale önkéntes külföldi száműze­téséből kíméletlen bírálatával arcul­­csapta őket — 1912-ben képmutatóan annak az óhajuknak adtak kifejezést, hogy megünnepeljék a páratlan s nem­zetközi értékű színműíró és író hat­vanadik születésnapját. Caragiale ha­tározottan visszautasította ezt. Inkább vállalta, hogy száműzetésben, idegen­ben hal meg. Könnyű szívvel és mosollyal veszem gyűlöletüket, ám megbántaa dicséretük s szomo­­mita a módfelett, így beszélt Caragiale nagy barátja, Mihail Eminescu, aki szintén megbé­lyegezte azokat a figurákat, akiket annyi halhatatlan művében tett nevet­ségessé Az elveszett levél zseniális szerzője. Nyilván Caragialet is olyan érzés foghatta el, amilyennek Eminescu adott kifejezést fenti soraiban, amikor megtudta, hogy az urak „megbocsá­tottak“ neki és ünnepelni akarják. Ezt az érzését jóbarátjához, Alexandru Vlahujához címzett Fabulájában így fejezte ki: Élt egyszer egy semmirekellő Fiú-gyermek. Csibész, tekergő, Szidták testvérek, szidta anyja, S a szomszédok apraja-nagyja Néhanapján jól helybenhagyta. Megátkozták a rút mihasznát. Egy életen át megalázták, — Míg elhagyta szülői házát. Idő múltán, eszükbe jutva, Gondoltak újra rossz fijukra, A csélcsap semmirevalóra, A pernahajder kódorgóra. Könnyezve beszélgettek róla. MIHAI’ BENIUC, a RNK írószövetségének ttkára És nagy kegyesen megbocsájtva Visszahívták nevenapjára, Édességekkel teletömték ... El is rontotta a bendőjét. Tanulság: Ha keservesen telt az élet, Ne kívánd úgy az édességet. Caragiale visszautasította az „édes­séget", amelyet nem az elnyomott ro­mán nép nyújtott feléje, hanem az a kaszt kínált fel, amely a királlyal az élen az országot kiszipolyozta. Az uralkodó körök, — a konzervatívok, vagy a liberálisok — által felkínált, vérrel kevert „édesség“ nem lehetett ínyére annak, aki egész életében kard­nál élesebb szavakkal harcolt „Szegény Jón", a sötétségben és rabságban tar­tott, de az elnyomók korbácsát meg­elégelni kezdő nép ellenségei ellen. Caragiale hitte és forrón óhajtotta, hogy „a rozoga építmény alapjaiban összeomoljon", bár akkoriban maga sem látta világosan, hogy melyik erő vezeti majd új útra a népet. Tudta, hogy álma nem valósulhat meg olyan országban, melynek vezetőit a nagy szatíraíró ezekkel a keserű szavakkal jellemezte: „A haza a hazafiakért és nem a hazafiak a hazáért“, de helyesen látta, hol állnak nekiiramodásra ké­szen az élet megújhodását követelő erők a Kárpátok alatt, a Keleten kere­kedett és Európa felé tartó friss forra­dalmi szelek nyomán. Ezt látta Cara­giale, amikor a nép felé fordult, ezt fedezte fel a vulkánt takaró vékony réteg alatt, amelyen a bitorlók ropták a táncot. Ott, mialatt a tetőn egyre lendületesebben forog a kiúttalan, vi­dám kán­kán; a mélyben egy egész nép óriási anyagi és erkölcsi nyomo­rúsága forrong, — „azé a népé, amely a román nemzeti állam egyetlen alap­ja, egyetlen valósága, egyetlen ér­telme...“ Ez már nem a Caragiale színdarabjainak és nagyszerű próza­­írásainak szarkazmusa, melynek hal­latára a burzsoá öntudatlanul vagy tettetve még nagyokat nevethetett, ha­nem a kertelés nélkül kimondott mez­telen igazság. A Caragiale írásait ismerő uralkodó osztály vagy gyűlölettel üldözte, vagy igyekezett jó képet vágni a nyakle­veshez, mintha a Caragiale felülmúl­hatatlan szellemességével odavágott pofonok — akár közvetve, akár köz­vetlenül — nem őt érintették volna. Valóban, aki Caragialet olvasta, vagy darabjait látta, jól láthatta a tizenki­lencedik századvégi és a huszadik századeleji román társadalom bűneit. De mindenki azt hitte, hogy nem ő Cațavencu, Trahanache, Dandanache, vagy Titirca és jót mulatott, nem akar­ta elhinni, hogy ő maga is azok közé tartozik, akiket görbe tükrében a román prózaírás és szinműírás mestere áb­rázol. Csak amikor 1907-ben Caragiale ha­tározottan állást foglalt a parasztság szipolyozóival és gyilkosaival szemben, csak akkor ismerték fel világosan vala­mennyien, hogy tulajdonképpen kicsoda is Caragiale és milyen célokat követett egész művében akkor, amikor nevet­ségessé tette a „zöld románokat" a Rosztogánokat, a romániai burzsoázia és földbirtokosság dekadens művésze­tét, púderezett rothadtságát. A maio­­rescuk és az író összes félremagyará­­zói ekkor maradéktalanul meggyőződ­hettek arról, hogy Caragiale művésze­tében sohasem volt „apolitikus“, hogy nem azonosította magát a „Junimea“ vezetőinek erkölcstelen művészetet, „tiszta“ esztétikát hirdető hazafiatlan doktrínájával. Annak a Caragialenak, akitől az Akadémia megtagadta a jutalmat, akit a sajtó megfogalmazott, akit gyalá­zatos módon plágiumváddal illettek, aki a román társadalom elleni tiltakozása jeléül külföldre távozott — annak 1907-es (nem első s nem egyetlen) példamutató állásfoglalása a hivatalos irodalomkritikát műve népünk életében betöltött szerepének hamis értelmezé­sére vezette. Akárcsak Eminescu eseté­ben, mindent elkövettek Caragiale művének félremagyarázására és ma­gánéletének befeketítésére. Ha, mint Sincai krónikájáról nem is mondták, hogy „a mű tűzrevaló, szerzője pedig karóba húzandó“, gyakorlatban mégis ezzel próbálkoztak. A burzsoá kritikusok Caragiale mű­vének diszkreditálására természetesen más módszert alkalmaztak, mint Emi­­nescu esetében, óhajtott eredményeiben azonban ez a módszer hasonló volt. Eminescut együgyű álmodozónak állí­tották be, aki képtelen a közvetlen va­lóságot megérteni, ezért összeütközésbe került vele. Azt állították, hogy a való­ság e félreértése — nála szerves vala­mi, a költő lényébe szívódott örökre, tehát Eminescu nézetei és ítélete te­ (Folytatás a 3. oldalon) Szerkeszti : GAÁL GÁBOR SZERKESZTÉSÉRT FELEL A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Megjelenik hetenként pénteken ► ★ IRODALOM ÉS MŰVELŐDÉS ★ 4 VII. ÉVFOLYAM, 1 (165) SZÁM­ÁRA 8 LEJ KOLOZSVÁR, 1952 JANUÁR 4. PÉNTEK ÚJ KÖNYVEK • Nagy István : A legmagasabb hőfokon (Állami Irodalmi és Mű­­vészeti Kiadó) • Holopov: Tüzek az öbölben (Új Magyar Könyvkiadó) • Kínai Elbeszélések (Szépirodalmi Könyvkiadó) • Szidikbekov: Napjaink emberei (Új Magyar Könyvkiadó) • A. Koloszov*I. Krivenok: A szalszki sztyeppén (Szikra) MIKLÓSSY GÁBOR VÖRÖS GRIVICA (asp 330 cm, olaj) Amerikai, takarodj haza! Minden nap és minden órában, an­golul és németül, franciául és olaszul, hollandul és norvégül döngeti a nyu­gateuróval ,marshallizált és atlarti­­zált álamokban tíz- és százezrével állomásozó amerikai katonák és tisz­tek tudatát a félreérthetetlenül felhí­vás: go home, takarodj haza. Fal- és plakátfestéssel, nehézkezű munkások, parasztok és iskolásgyermekek ákom­­bákom betűivel, röpcék százezrével juttatják az amerikai megszállás el­len harcoló népek megszállóik tudo­mására, hogy az amerikai „vendé­gektől" mielőbb szabadulni akarnak. Természetes, hogy az öntudatos és szervezett munkásosztály élcsapata volt mindenütt az, amelyik az első perctől kezdve megmondotta, hogy az amerikai imperialista kormányzati „segítsége“ teljes behódoltatást, rab­szolgaságot, gyarmati vagy a legjobb esetben félgyarmati kizsákmányolást, a nemzeti függetlenség feladását, a dolgozó tömegek rohamos elszegénye­dését, a munkanélküliséget jelenti. Ezek az országok ma ott tartanak, hogy kormányaik már csak a „pisz­kos munkát“ végrehajtó szervei an­nak a TÉNYLEGES KORMÁNYNAK, amely különböző elnevezések alatt amerikai részről a tulajdonképpeni hatalmat gyakorolja az atlantizált or­szágokban és amelynek ko­rmányfője W. Averell H­a­r­r­i­m a­n, hivatalo­sam a Tizenkettők Tanácsának és az M.S.Á.-nak (Kölcsönös Biztonság Hi­vatalának) az elnöke. Hadügyminiszter Eisenhower tábornok, hivatalosan a S.H.A.P.E. (Európai Egyesült Haderők Legfőbb Főhadiszálása) főparancsnoka. A S.H.A.P.E. észak-, közép- és déleuró­pai és fegyvernemek szerinti pa­rancsnokságokra oszlik és azáltal, hogy a légierők mindenütt amerikai parancsnokság alá tartoznak, az ösz­­szes atlantizált államok haderői tény­legesen amerikai parancsnokság alatt állanak. Az európai háborús termelés és a demokrata államok elleni blokádnak külön minisztériuma van. Hivatalos neve a Külügyminiszterhelyettesek Tanácsa, elnöke az amerkai S­p­o­f­­f­or­d. A szállítási és közlekedési ügyek legfőbb hatósága az E.U.C.O.M. —C.O.M.Z (Európai Parancsnokság Közlekedési Övezete), parancsnoka Mason J- Young, amerikai tábornok. A propaganda- és kémkedési ügye­ket (amerikai szépszólás szerint a Lé­lektani Hadviselést) Paul G. H­o­f­f­­m­ann irányítja a Ford-gyár detroiti székhelyéről. Ennek a korlátlan ha­táskörű amerikai megbízottnak a hi­vatalos minősége — a Ford-alapít­­vány elnöke. Számos tudományos (rákkutatási stb.) célra létesített (Sloan, Carnegie stb.) alapítványt is teljes értékében Hoffmann rendel­kezésére bocsájtották és a New York Times 1951 március 4-én meg is írja, hogy ezek a jövőben „olyan tanul­mányokat szolgálnak, amelyeknek célja a szovjetek ellenségeinek meg­segítése". SZELLEMI TÉREN IS A VILÁGURALMAT követeli magának az amerikai impe­rializmus. Mindenütt párhuzamosan halad a gazdasági térfoglalással a szellemi „árukkal" való befészkelődés, mint­hogy az amerikai üzletember a szel­lem termékeit is ugyanolyan árunak tekinti, mint a nylon-fogkefét, vagy nadrágtartót Az amerikai politiká­nak behódolt országokban az ameri­kai filmek és kalandorh­a­lalom, a amerikai mintára szervezett és írott sajtó mind­ az amerikai „életforma" uralmát hirdeti és készíti elő. Egyet­len napon lefényképezett tíz ameri­kai filmet, hirdető plakát közül haton fegyvert vagy gyilkosságot látni, né­gyen női aktot, vagy pornográf képet. Gombamódra szaporodnak az úgy­nevezett szellemi propagandát bizto­sító amerikai intézmények. Ezt a munkát központi szervezet irányítja­, amelyet azonban nem az amerikai egyetemek szövetsége, az írószövet­ség, vagy más hasonló szerv­­ezet, hanem­­ az Amerikai Gyáriparosok Szövetsége. A szellemi propagandát intéző különleges bizottságban a leg­nagyobb tizenkét amerikai tröszt ki­küldöttei foglalnak helyet. Az ame­rikai külügyminisztérium körlevél­ben utasítja a követségeket: «Min­den országban ápolni kell a barátsá­­got a fontos posztokon levő személyi­ségekkel: újságírókkal, laptulajdo­nosokkal, színészekkel, költőkkel, színdarabírókkal, rádióművészekkel, egyszóval mindazokkal, akik írás vagy szó révén befolyással lehetnek a közvéleményre". Az amerikai imperialisták Nyugat­­európa ellen intézett rohamát egyéb­ként szemérmetlen cinizmus és ál­­szenteskedés jellemzi. Beveridge szenátor kijelenti: „Isten ruházta fajunkra a feladatot, hogy az egész világot civilizálja." Truman pedig szemforgatva mondja: lankadatlanul kell előremennünk, bizakodva az isteni gondviseléstől ránk rótt feladat sikerében". Az amerikai külügyminisztérium egyik technikai tanácsosa, H­o­s­­kins „történész" azonban kendőzet­len cinizmussal írja az Amerikai Akadémia Évkönyveiben: ,,Az ame­rikai népnek percig sem kell az em­berek testvéri kapcsolataiban olyanny­­nyira hinnie, hogy elfelejtené: az ember gyakorlati érzékű állat, amely mindig háborúzni fog." Nem kevésb­­bé őszinte az amerikai életforma egyik francia „intellektuális" béren­ce, Gir­au­d jogi kari tanár: „Meg kell barátkozhatni az országot a há­ború gondolatával; ez a mód arra, hogy a háborút elképedés és kétség­­beesés nélkül fogadja." Az amerikai életforma főideoló­gusa, Bur­n­ham számára termé­szetesen felesleges cifraság a többi nemzetek függetlensége■ „A korláto­zás nélküli nemzeti függetlenség ké­tesértékű jótétemény." Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy Sul­it­­, volt amerikai nagykövet 1947-ben megállapítsa: ,,A Rama­­die­r-kormány az első védelmi vonal Franciaországban a kommunista ura­lom ellen. A második és utolsó vo­nal De G­aull­e Minekutána az amerikai imperia­lizmus ilyenformán amerikai ügynek tekinti minden ország belügyeit, ame­lyekbe éppen csak az illető ország né­pének nem enged beleszólást, az esz­közök tekintetében már nagyobb ru­galmasságot engedélyez Trumanék ideológusa, Burnham. ,,Magától ér­tetődik, hogy a világállam megala­kításának kísérletét n­em úgy kell végrehajtani, hogy nyíltan meg­mondják: világállamra törnek. El­fogadhatóbb frázisokat kell használ­ni, mint: Világszövetség, Világköz­társaság, A Világ Egyesült Államai, Világkormány, sőt akár Egyesült Nemzetek “ O. I bt .: fc.s c nak, . j .i_— .—.. szociáldemokrata munkásárulók és szakadárok, zsoldoslelkű katonák, bankárok, nö­gyiparosok, a néptől idegen írók, tanárok, művészek, stb. közül kerülnek ki. A NÉPEK HANGJA Az amerikai hódítók azonban ámulva látják, hogy homokra épí­tenek és túl egyszerűnek ítélték a hó­dítás és behódoltatás végrehajtását. Az amerikai megszállás alatt álló országok népi tömegei, a munkás­ság, a parasztok, szellemi dolgozók, hazájukhoz hű katonák, a család­anyák és a nők egyéb tömegei, a fia­talok, a francia, olasz, német, belga, holland nép teljes erejével küzd az amerikai imperializmus elleni Angliá­ban is egyre erőteljesebb ez az el­lenállási mozgalom. A társadalmi bojkott egyre éleződik az amerikai szellemi termékekkel és az amerika­nizmus vágányán futó belföldi szel­lemi élettel szemben. Ez fokozatosan kiterjed az amerikaiakkal való érint­kezésre is. Eisenhower, az atlanti tömb amerikai katonai főparancs­noka minden meglátogatott ország­ban­ keserűen állapítja meg: „Egyes emberek tanácstalanok, nyugtalanok, sőt, izgatottak... ■ ■­­ Gyakran látják az amerikai katonák laktanyájuk falára nagy be­tűkkel, angolul írva: Az amerikaiak­nak haza kell takarodniok. Erre ka­tonáink csodálkoznak, megírják csa­ládjuknak, otthon a dolog megjele­nik a helyi lapban, ahol a kerület kongresszusi képviselője is elolvassa. Mindez nagyon rossz." A marshallizált országokból érke­ző hírek azt mutatják, hogy az, amit Eisenhower jamborboao egyszerű­séggel így jellemez: nagyon rossz,­­ egyre rosszabbodik. Egyre nagyobb a zavora azoknak a franciáknak, ola­szoknak, németeknek, stb., akik rá­­éprelnek, hogy hiba volt az első perc­től figyelembe nem venni a kommu­nisták szavát és eleve nem ellenállni országuk amerikai gyarmatosítsa megnditásának. Az a katonatiszt, aki kivagad­ja a zászlórudat kaszár­nyája átadása előtt, az a francia leány, aki az őt megszólító amerikai katonát azzal utasítja el: ,,,Nem aka­rom, hogy tövig levágják a hajamat", az akadémikus, aki rádöbben, hogy: „amit tőlünk dollárral meg akarnak vásárolni, az megint csak a vérünk és Nyugat-Európa harmadik elözön­­lése", a­z olaje­tői amerikai reptér cél­jára megfosztott paraszt, az ameri­kaiak otrombán provokáló viselke­dése, amely az SS-ek és a Wehr­macht emlékét idézi fel, mindez hozzájárul, hogy a kommunisták ve­zetése alatt álló, átfogó nemzeti ellen­állási mozgalmak alakuljanak ki. A hazatról „vendégnek" elindult amerikai hol azt látja, hogy apró cé­dulákkal ragasztják tele autóját „az amerikai menjen Amerikába“ fel­irattal, hol azt tapasztalja, hogy pá­rizsi kávéház terraszát a francia ifjak egy csoportja poloskairtóval fecsken­dezi be. Az európai közvélemény „ku­tatásával“ megbízott amerikai újság­író kénytelen lapjának, az U. S. News and World Report-nak azt je­lenem, hogy Amerik-n ---- — ” n-uin­eset, si.o.-t csak az amerikaiak ittlétével magyarázzák. Az amerikai filmek társadalmi bojkottja szakadatlanul erősödik­­­a F­ek­et­e Rózsa című új ame­rikai óriásfilm, amelyet hét nagy pá­risi bemutat­ómoziban vetítettek, alig tudta a reklám költségét kike­resni, míg a még látható szovjet fil­mekhez (Francaország 1951-ben már egy szovjet filmet sem engedett be!), állandóan tolong a közönség. Egy másik francia moziból egyszerűen ki­verték az amerikai filmeseket, akik ott amerikai ,,ismeretterjesztő“ fil­met akartak vetíteni. Az olasz kikötőkben az amerikai tengerészek az olasz rendőrség védel­me alatt szállnak partra és mindun­talan Garibaldi katonáinak indulóját hallják: „Va fuori d'Italia, va fuori o stranier! (Ki Olaszországból, ki, te idegen!) A Szicila és Szardinia között tervezett nagy amerikai ten­geri hadgyakorlatot az olasz tömegek cselekvő ellenszenve miatt, „lélek­tani okokra“ való hivatkozással meg sem tartották. Nyugat-Németoszág városaiban, az amerikai megszállók orra előtt töm­­ködik be újra meg újra cementtel­­. Loreley szikláiba és a német Aidák­ba fúrt, robbantási célt szolgáló há­romméteres lyukakat. De ugyancsak Nyugat-Németországban a fiatalság bizottságokat alakít, hogy a küszö­bön álló katonai behívásokkal szem­beni tömeges ellenállásra, a parancs nem teljesítésére szervezze be a fia­talokat. Az amerikai követségek mindenütt ingyenes propagandalapot adnak ki és küldenek szét. A címzetteknek egyre nagyobb tömege küldi vissza a kéretlen „ismeretterjesztőt". Kísérő levelekben kétségbe vonják Amerika jogát, hogy Európát bármilyen irányban nevelni, vezetni akarja, amikor saját maga a négereket az ismert módon kezeli. Másik címzett undorral fordul el a szovjetellenes förmedvényektől, a harmadik az amerikaiak kultúrátlanságát rója fel. A Francia Kommunistái Párt párizsi VIII. kerületi szervezete (ebben a kerületben a legnagyobb tö­megű az amerikai megszállás) angol­­nyelvű sokszorosított közlönyben magyarázza meg az amerikaiaknak, miért kívánja őket a pokolba a fran­cia honpolgár. Starobin amerikai újságíró megállapítja, hogy ,,az európaiak számára legelviselhetetlenebb az amerikai képmutatás". Az európai népek tömegei azonban a második világháborúban nagy, magas iskolát végeztek és a képmutatás már nem téveszti meg őket. Megtanulták, mik az imperialisták módszerei és megta­nulták, hogy a legnagyobb háborús gépezet is éppen népszerűségében, az emberinek a nemismeretében és tagadásában hordja sebezhetőségét. A háborús lélektan tanulmányozásá­ra és alkalmazására dollármilliárdo­kat költő amerikai imperializmus egyre fokozódó mértékben találja magát szemben az egyöntetű, a lel­kek mélyéből fakadó kiáltással: go home, takarodj haza! _____. „

Next