Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1954-01-01 / 1. szám

E­gy évvel ezelőtt a képzőművészek orszá­gos értekezlete eredményeinket elemez­ve megállapította, hogy képzőművészetünk a szocialista realizmus szakaszába lépett. A jelenlegi feladat a szocialista realizmus ki­­teljesítése. Ennek útja a típusalkotás kérdé­sének helyes értelmezése és alkalmazni tu­dása. A típusalkotás a képzőművészet fej­lődésének mai szakaszában központi kérdés. A nemrég bezárult Kolozsvár­ tartományi képzőművészet, kiállítás anyaga jó lehetősé­get nyújt arra, hogy a típus kérdésének több oldalát művészeink friss termésével kapcsolatosa­n világít­hassuk meg. A típusalkotás kérdésével kapcsolatos klasszikus tételekből, valamint Nyedosivin is­mert szovjet kritikus a típusság kérdését ki­fejtő tanulmányából kiderül, hogy az élet valósága és a műalkotás eszmei tartalma nem választható szét. A művész a valóságot úgy ábrázolja, hogy annak legbensőbb tar­talmát, lényegét adja vissza. Ha a való­ságot folytonos­­mozgásban, alakulásban lát­ja, tehát olyannak, amilyen, meg kell látnia az egymásra ható erőket, a fejlődő új s a halódó régi küzdelmét. Másképpen mondva meg kell látnia, hogy az élet folytonos harc, összeütközések és konfliktusok sorozata. A művész feladata nem merül ki a­ kon­fliktus feltárásában. A művész nem állhat az életen kívül, nem figyelheti­ az esemé­nyeket távolról. V­alamelyik embercsoport­hoz, valamelyik osztályhoz, pánihoz nyíltan, vagy be nem vallottan ő is hozzátartozók. A művésznek — mondja Csernyisevszkij —­­ítéletet kell mondania az élet jelenségei fe­lett. Nem szorítkozhat tehát csupán a dolgok megmutatására, puszija tárgyi elsorolására. „A művésznek tudnia ke­ll szenvedélyesen gyűlölni és szenvedélyesen szeretni“ — írta t­rumszkoj a nyugati dekadens művészetet bírálva. Az alkotás tehát eszmét képvisel. Ezt az eszmét azonban az alkotó nem kí­­vü­iről és saját tetszése, elképzelése szerint viszi a művébe. Éppen ellenkezőleg: az eszmei tartalom az eset­mélyebb igazságá­nak feltárása által válik érthetővé, világos­sá és a művész a jelenségek így feltárt lé­nyegével kapcsolatosan foglal állást. Abódi Nagy Béla Fónagy elfogatása című festmé­nyen e tételek nagy része igazolódik. Fónagy a húszas években illegális nyomda munkáját vezette. A nyomda címe besúgás folytán a szi­guranca tudomására jut. Fó­nagy megpróbálja a lehetetlent: elszállítani a nyomdait. Munkaköziben rajtaütnek. Leüti a lámpát, a sörtétben dulakodás kezdődik, de győz a túlerő. A kép azt a pillanatot ábrá­zolja, amikor felgyűl a rendőrkopók vezetőjé­nek zseblámpája s megvilágítja a szűk he­lyiséget. Fónagy kezek­ hátracsavarták és megkö­tözték. Fejét most félrefordítja; szemét a fel­lobbanó éles fény bántja, lelkében a sikerte­lenség feletti keserűség kavarog. Magata­r­­tása­ mégis öntudatos, nyugodt: a kommu­nisták hatóit és legyőzhetetlenségét sugározza. Ezzel helyezi éles ellentétbe a festő a pol­gári-földesúri rendszer ügynökeinek durvasá­­gát, lívánlelküségét s általuk mond ítéletet az egész akkori rendszerről. A konfliktus drámai hatását a művész a megvilágítás megoldásával s a kompozíció felépítésével fokozza.­ A kompozíció két el­lentétes pólusa, a zseblámpával világító de­tektív alakjának sötét foltja és Fónagy meg­világított alakja. A fény-árnyék fokozza a hangomat drámaiságát s ebben az esetben az alakok jellemzését inkább a mozgás ál­tal teszi lehetővé, semmint az arckifej­ezékek részletes meghatározásával. Nagy Béla ér­deme, hogy ezt az éles fény-árnyék hatást nem hatást­ keresően, de művészi mértéktar­tással oldotta meg. A helyzet kifejező megoldásán, a színek, a megfestés igényességén túl, Nagy Béla a típusi allkotás terén még fokozhatta volna mű­ve hatóerejét. A drámai hatás ugyanis nemcsak a drá­mai helyzetből adódik. Ellenkezőleg: elsősor­ban az ellentétes jellemek drámai összeüt­közéséből. Minél világosabban, minél elmélyítetteb­­ben tárja elénk a művész ezeket a jelleme­ket, annál erőteljesebb és annál maradandóbb a kép drámai ereje. Min­él erőteljesebben jellemzi a művész ezeket az ellen­tét­es jellemeket, minél nagyobb lesz egyéniségük ereje, annál kirobbanóbb erejűvé válik összecsapásuk s annál na­gyobb hatást kap az alkotás. A konfliktus nem minden esetben csak két egymással szemben álló, két ellentétes világot képviselő egyéniség között adódik. A konfliktus bizonyos formája adódhat azo­nos alap­elveket képviselő személyiségek kö­zött is, akik azonban egyes kérdésekben nem értenek egyet, más úton akarnak eljutni ugyanahhoz a célhoz. A konfliktus ilyen fel­tárása semmivel sem könnyebb az előbbinél. Ilyenfajta konfliktus feltárását célozza Vetro Artúr Kossuth és Balcescu című szob­rával. Mi vollt itt a feladat? A román-magyar történelmi kapcsolatok egy jellemző mozza­natának hiteles bemutatása. A művésznek a két nagy forradalmár jellemét, egyéniségét, a forradalommal kapcsolatos felfogását, egy­máshoz való viszonyát kellett megmutatnia. Mit valósított meg ebből Vetro? Jellemző külsőt, szép komponálást. A formai kvalitá­sok ellenére a szobornak nincs tartós be­nyomása a nézőre. Miért? Mert a művész nagyobb gondot fordított a formák szépsé­gére, mint a mon­dán tea ló elmélyítésére. Ahe­lyett, hogy a két forradalmár kivételes egyé­niségéhez, gesztusaihoz megkereste volna a legmegfelelőbb formát, keresett egy tetszetős elhelyezést a két figura számára. Az alakok jellemét nem bontotta ki kellő mélységgel, kellő erővel. Nem határozta meg elég ponto­san gondolataikat, mondanivalójukat a tör­ténés pillanatában. A kissé hűvös és elő­kelő gesztusok mögött nem domborodik ki eléggé e nagy történelmi alakok jelleme, nem válnak világossá a köztük felmerült kérdések. 1848, a magyar s a román nép egyaránt nagy történelmi szakasza — amely­nek ez a találkozás egyik fontos állomása — drámaibb, meggyőzőbb ábrázolást kívánt volna. A konfliktus közvetlen ábrázolása nem olyan általános szabály a képzőművészetben, mint például a drámában. A képzőművé­szet nem követheti a drámai kibontakozást. Az eseményt magát csak egyetlen képbe sűrítheti. A képnek nem kell okvetlenül a konfliktus kibontakozását ábrázolnia. A kon­fliktus kirobbanását a művész az alakok magatartása által jelezheti. Pallós Jutta: Francia dokkmunkások sztrájkja című diplomamunkáján, a dokk­munkások a szállításra készített ládákban felfedezik az amerikai fegyvereket. Arcukon harag, felháborodás és gyűlölet tükröződik. Ezek­ az indulatok jelzik a kitörő harcot, a konfliktus közeli kirobbanását. Minél erőteljesebbek, minél beszédesebbek ilyen esetben a jellemek, annál nagyobb lesz a kép meggyőző ereje. Pallós Jutta festmé­nye színvonalas munka, ami a megfestést s a fojtott, drámai légkör visszaadását illeti. Az altalkok elhelyezése azonban lehetett volna természetesebb is, és főleg a jellemek jobb meghatározása segített volna sokat. Ezek a dokkmunkások leginkább hatalmas testi ere­jükkel hatnak. Következésképpen a konfli­ktusábrázolá­s megköveteli a művésztől a jól tisztázott, beszédes típusok ábrázolását. A konfliktus csak nagy erővel, elszántsággal harcoló tí­pusok megütközése folytán válik meggyő­zővé. A típusok elmosódottságát, erőtlensé­gét, sem ilyen „artisztikáimmal“, környezetű tengiu-hlatérzékeltetéssel sem helyettesítheti a művész. A konfliktus ábrázolása nem feltétlen ve­lejárója a­­ képzőművészet minden műfajá­nak. A tájképen, a csendéleten, az enteriőrben, stb. ez nem is lehetséges. De a figurális művek sem tárnáik fel minden esetben konfliktust s mégis teljes értékű művészi munkák. Fekete József kisplasztikája például csi­kóval játszó úttörőt ábrázol. A művész me­leg átérzéssel mutatta meg a falusi fiúcska állat iránti szeretetét. Különös hozzáértéssel mintázta meg a csikó kecses, finom fennállt. A szobrocska neveli, sőt megindítja a nézőt és a mű mondanivalóját illetően nem hagy benne hiányérzetet. Benczédy Sándor Táncoló párja sem áb­rázol konfliktust. A panaszt a tánc lendüle­tét, erejét, kimértségét, finom derűvel, bű­bájos humorral mutatja be. Különösen von­zóvá tette a leány tiszta, szépmosolyú ar­cát. A legény ábrázolásánál azonban már nem mélyült el. A szilaj népi táncos helyett duhajkodó legényt ábrázol. A duhajkodás a múlt maradványa, nem a ruai falusi fia­talt jellemzi. Meg kell tehát vizsgálnunk, ■mi a művész feladata a mai mindennapi életünkből vett jelenségek ábrázolásánál? Elsősorban tudnia kell kiválasztania az újat, a fejlődőt még akkor is, ha az nem a legelterjedtebb, még ha nem is vált ál­talános, uralkodó jelenséggé. A jelenségek lényegének bemutatását tehát nem valami­­ilyen statisztikai­ átlag megragadása hatá­rozza meg, hanem az, hogy a művésznek a tárgy ábrázolásában mennyire sikerült a társadalmi erők lényegét feltárnia. Ez, fe­jezi ki a műalkotás eszméjét is. Í­gy tárt el Feier Petru Előregosztás a kol­­­­lektív gazdaságban című festménye ese­tében. A művész megtehette­­volna azt, hogy megrakott szekerek köré mosolygó, intege­tő, zsebkendőket lengető alakokat állítson. A kép kifejezett volna egy gondolatot, egy eszmét, de nem adta volna vissza művé­szien a valóságot, alakjai pedig mosolygó bábuik, nem pedig hús-vér emberek lettek volna. Feier sokkal elmélyültebben, egysze­rűbben, őszintébben közelítette meg a tár­gyat. Az eseményt nem szakította ki a falu élet­folyamatából, hanem szélesen, átfogóan, a maga teljességében igyekezett azt megmu­tatni. A kép egyi­k sarkában vígadnak a kol­lektíva tagjai, az előregosztást ünnepség előz­hette meg. A központi cselekmény azonban a szekerek megra­kás­a. Az egyik szekér a rak­tár előtt áll még, egy másik zsákokkal telve indulásra kész. A szekerek körül különböző figurák vitáznak, beszélgetnek, figyelik az eseményeket. Feier alakjai egyszerűek, ter­mészetesek s főleg ismerősek, itt élnek mel­lettünk, nap ,nap után látjuk őket. Egy mun­kás, talán a párt kiküldöttje s a kollektív® egyik vezető embere komolyan, de meleg te­kintettel nézi a kollektíva örömünnepét. A megrakott szekér előtt falusi legény és leány áll kéz a kézben. Tekintetük elmondja gon­dolatukat is: a jövőre gondolnak, kettőjük remény teljes jövőjére. A kompozíció ilyen apróbb zsanér-csoportokra oszlik, de vala­mennyi csoport tartalmilag hozzájárul a köz­ponti cselekményhez. A képnek­ — amely jelentős lépés Feier fejlődésében — vannak bizonyos fogyatékos­ságai is: a sokoldalú mondanivaló nagyobb méreteket és nagyobb kifejezőerőt kívánt vol­na. Ezt az alakok erőteljesebb megjelenítésé­vel, az eseményre öntudati fokuk szerint kü­­lönbözőképen reagáló alakok közötti nagyobb feszültséggel oldhatta volna meg. Változa­tosabb tónusok: sötét és világos felületek, a fény tudatosabb, erőteljesebb adagolása jobban kiemelték volna a fontosabb rész­leteket. Ezek a hiányosságok nem takarják el a lényeget: a kép egyszerű, bensőséges­­hangú, igaz alkotás. Igaz, mert a valósá­got mutatja. A kép eszmei tartalma nem kommentárból, hanem az ábrázolt dolgok lényegéből fakad. Nézzük meg néhány más alkotás esetében is, mennyire sikerült az adott tárgy ábrázo­lása során a lényeg, az eszme feltárása. Nagy Sim­ro sk­ópp az egyik építőtelepon­­ zajló munkát mutatja meg, ezt a környező tájhoz kapcsolja, jelezve egyben a táj át­alakulását. Mi okozza azt, hogy a jó téma­választás ellenére a kép nem válik elég meggyőzővé? Éppen a lényeg feltárásának hiánya. A művész megelégedett azzal, hogy egy közeli dombról megfesse az eléje tá­ruló látványt, anélkül, hogy megkereste vol­na az események lényegének feltárására legalkalmasabb típusokat, tájrészletet, be­állítást, nézőpontot stb. A művész közelről, erős rálátással ábrázol. Az építkezés, a gyárak hatalmas csövei és kéményei folytán a kép inkább geometriai testek halmazává válik. Az előtérben álló kémény például túlzott, bizarr szerepet kap. Az alakok viszont apró méretüknél fogva el­vesznek. S bár Nagy Imre rendkívül ötlete­sen és változatosan helyezi el a legkülön­bözőbb cselekményeket végző figurákat a képen, ezek közül egy sincs, aki jelleme, egyénisége álltal megragadna bennünket, emlékezetünkbe vésődne. A jobb alsó sarokban például felfedezzük a munkát irányító figurákat. Ha ezeket a művész közel hozta volna, úgy a néző érez­né, hogy ők a­ tervezők, az alkotók, így az általuk létrehozott gépek eluralkodnak felettük. Szélesebb térkivágás ugyancsak se­gítette volna, levegősebbé tette volna a ké­pet. A megfestés módja az olasz ,klasszicizáló iskola nyomdokán haladva, a teret színérté­­­kek helyett, vonalperspektívájait érzékelteti. A tempera anyag színei sem mutatják azt az érzékenységet, amelyet gazdag a­kvarell­­tájképei. A kép így mondanivalójában és megfestésében egyaránt idegen a nézőtől, nem mutatja meg azt, amit a nagy építkezé­sek ábrázolójától vár. A kompozíció legközvetlenebb és leghatá­sosabb módja a művész állásfoglalásának kifejezésére. Ezért kell minduntalan felten­nie magának a kérdést: milyen mozgósító hatást ér el munkájával, m­t ad, mit mond el, mit tisztázott általa a széles néptöme­gek előtt? Várjon feltet­te-e ezt a kérdést magának Darkó László, a Hangverseny című kép megfestésénél? Aligha. Jóllehet a kép a fiatal művész első kompozíciója, nem a mű­vészi eszközök esetleges korlátai válnak bántóvá, hanem a mondanivaló teljes hiá­nya. A képen több tucat embert látunk, a zenekart, a karnagyot, s a hallgatóság egy részét. De a művésznek az esemény rögzíté­sén túl semmi közölnivalója sincs ezekkel az emberekkel kapcsolatosan. Egyetlen tí­pust, egyetlen beszédes, kifejező arcot sem találunk. Azt is, hogy hangversenyeinken új összetételű közönség ül, csak „kellé­kekkel“ jelzi a művész, pionír nyakkendővel, sz­akaszvezetősi vállpánttal. Pedig mennyi le­hetőséget adott volna ez a kép: a muzsiku­sok, a karnagy megmutatására, a mai­ kö­zönség arcjátékának s a zene átélésének gazdag ábrázolására! Egyes művészeink még mindig nem látják és nem értik eléggé az életet. Képzőművészetünk általában na­gy lépés­sel halad a valóság mélyebb, teljesebb, gazdagabb ábrázolása felé. A további fel­adat: a valóság elmélyültebb tanulmányo­zása.. Az élet erőteljes ábrázolása terén képző­­művészetünk legnagyobb fogyatékossága a gyenge, erőtlen típusalkotásban mutatkozik. A jövőben erre kell a legnagyobb gondot fordítanunk. Éppen ezért tanulságos lesz néhány egyalakos kompozíción, vagy néhány arcképen megvizsgálni a típusalkotás kér­dését. Ik­us András Új élet című szobra egyik kiváló példája az elmélyült, gazdag ember­­ábrázolásana­k. Kalotaszegi parasztot ábrázol, amilyet raap-m­ap után láthatunk Kolozsvár környékén. Nem szépíti, nem idealizálja, lé­nyeges vonásaiban állítja elénk és nyomban érezzük: ez így igaz. Az új életet teremtő ember maga is átalakul. Ahogy körülnéz a könyp ugaron, Ittnyúj­to, Irccdvel m­i­rthog­y jelzi: íme, ez a mienk, ezt mi valósítottuk meg. Az arcon­ eláradó alig észrevehető mo­soly, a kezek mozdulata, az egész figurát jellemző biztonság, nyugalom, erő és akarat, az új élet útjára lépett paraszt típusát tes­tesíti meg. Kós mindezt egyszerű és na­gyon erőteljes szobrászi eszközökkel mondja el,, ezért sikerült művét meggyőző erejűvé és monumentálissá tennie. Másképen közelíti meg a kérdését Vetró Artúr. Avasi parasztot ábrázoló szobra nincs híján a formai kvali­tásoknak. De figuráját nem ágyazza be a mai életbe. Az avasi paraszt típusát akarja adni, annak testi erejét, a nehéz élethez szo­kott hegyvidéki ember mogorvaságát, időt­lenül, egyszer és mindenkorra érvényes mó­don, holott ilyen nincs. Miért igaz Kós András szobra? Mert a mai kor jellemző típusát alkotta meg: ötven évvel ezelőtt még nem volt ilyen és ötven év múlva már nem lesz ilyen a kalotaszegi paraszt. Az ilyen alkotás mindenkor meggyőző s egyben dokumentum erejű. Ha nem ilyen, sem ma, sem később nem lehet hiteles. Vetró Artúrnak­­meg kellett volna keresnie az avasi paraszt már kialakult új típusát, akiben megvannak az Avas-vidéki ember sa­játosságai. Az ipari munkás különböző típusainak hi­teles ábrázolásával ez évben művészeink, saj­nos, adósok maradtak. Nézzük meg, hogyan jelentkezik a sportoló dolgozó típusa Benczédy Sándor két szobrában. A kettő közül a békes­taféta az egysége­sebb. Jó arányok, jó mozgás, _ igen­ szép térbehelyezés jellemzi, de a staféta futó arc­vonásait, egyéniségét nem jellemezte eléggé. A sportoló típus megteremtésének kérdése csak a másik, kosérl­abdázót ábrázoló szobrá­nál merül fel. Itt Benczédy igen helyesen megpróbálta a szokványos klasszicizáló, el­vont, élettelen sportoló helyett a nekilen­dülő labda­dobó arcjátékát visszaadni. Kel­lően elmélyített tanulmányok híján azonban ez nem sikerült. A figura arckifejezése in­kább zavaró, miint meggyőző hatást kelt. Máté Irén, a fiatal békeh­arcos típusának ábrázolását tűzte ki célul maga elé.­ Fest­ménye pionírfiúcskát ábrázol, kezében a béketábor fehérga­llambos lobogójával. _A fiúcska arca komoly, de inkább fáradtság tükröződik rajta, semmint a a békéért har­coló ifjú magabiztossága, öntudata. Mi tör­tént ez esetben? A művésznek nem sikerült a gyermek egyéniségében kidomborítania a fiatal békeharcos jellemző vonásait. Szük­sége van tehát a zászlóra, mint segédesz­közre, hogy alátámassza a gyengén kifeje­zett mondanivalót. Az ilyen külső kommen­tárokra, segédeszközökre, kellékeikre álta­lában akkor van szükség, ha nem sikerül a lényeg ábrázolása, az alapeszme feltárása. A legutóbbi kiállításukon a kolozsvári képzőművészek első ízben mutatták be a marxizmus-fem­inizmus nagy klassziku­sainak arcképeit. A nagy forradalmár gondol­kodóik és forradalmárok, a nép vezetői nagy­szerű jellemvonásainak ábrázolása nagy és nehéz feladatot rótt képzőművészeinkre, s egynémely esetben már szép eredmények mu­tatkoznak. Kós András Lenin­je a l­egelmélyítettebb munka, amit e témakörből nálunk eddig láttunk. A szobrász a gondolkozó, energiá­val teli vezetőt mintázta meg. Kiaknázta az arc és a kezeik gazdag kifejezése­ lehetősé­gét. A szobor kisebb méreténél és felfogá­sánál fogva inkább zárt helyiségbe, például egy nagy terembe beépítve hat jó­.1. Ennek megfelelően a művész a megoldásnál is ke­rüli a nagy gesztusokat. Kovács Zoltánnak négy melllképe közül Engels portréján sikerült élővé tennie és a nézőkhöz közel hoznia a marxizmus egyik klasszikusának személyiségét. Képzőművészeik­ek előszeretettel fordultak a haladó hagyományainkat kialakító, vala­mint a ma élő művészek, írók stb. felé. Irimescu Ion Catlav-Bancila-t ábrázoló szobrában a román parasztfelkelések ,harcos Pcotejért In­uiditja m­eg. iirirescu m­ég szerzé­­lyesen ismerte a festőművészt, valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy annak lendü­letes robbanóerejű egyéniségét teljesebb át­éléssel adja vissza. Ezeket a jellemvonásokat hangsúlyozza a kemény fejtartás, a szigorú nézésű szem. A festő mintegy mérlegeli az eddig elvégzett munkát s érezni, hogy a most születő elhatározásának megfelelően az ecsetet­ szorító jobbkéz másodperceken belül lendületesen vonásokat húz majd a vásznon. Még a ruházat gazdag redői is ezt a lendületet hangsúlyozzák. A szobor nézője így az alkotás folyamatának tanújává válik. Irimescu másiik műve Ciolan karmestert, a Román Népköztársaság érdemes művészét ábrázolja. Ha másik alkotását kirobbanó erő jelle­mezte, ez éppen ellenkezőleg: a muzsika bálik, finom, elmélyült átélését sugározza. Ha ott az egyéniség túlfűtöttségét, a test­részek s a ruharedők lendületének még bi­zonyos fokig külső eszközeivel is hangsú­lyozta, itt ellenkezőleg: minden belülről árad. Levegője van ennek a szobornak, szin­te körüllengi a zene. Szépsége elárad a teljes átélést tükröző arcon, ritmusára a karnagy önkénytelen mozdulatával emelke­dik fel kissé a jobbkéz s a nézők is hallani vélik a művész által odavarázsolt dallamot. Mindkét szobor más-más módon az alkotó embert mutatja meg, alkotó tevékenysége folyamatában, így egyéniségük gazdagságát a maga sokoldalúságában tárta fel. Ez is a cél. Egy ember egyénisége számos vonás­ból tevődik össze. A művész azonban nem adhatja vissza valamennyit. Ki kell­ tehát választania néhányat, a legjellemzőbbeket, hogy ezekkel az ábrázolt személy egész lé­nyegét visszaadhassa. Ehhez nincs okvetlen szükség a portré kompozíciószerű megoldásához. Az ábrázolt, egyéniségeknek lényeges vonásait az egy­szerű melllszobor eszközeivel is elmondhatj­a a művész. Márkos András például jó jel­lemző képességgel Móricz Zsigmond számos vonását teljesen, életesen fejezte ki. Más arcképek kevésbbé ismert személye­ket ábrázolnak. Ilyen például Kovács Zoltán Nevelő leány­a. Kovács Zoltán Nevető leány­ a természetes, üde, fiatalos mosolyá­val új hang arrcképfestészetünkben. Derűt, életörömöt sugároz a kép, még a megfestés frissessége, az ecsetkezelés lendülete is ezt az érzést kelti. A mű számunkra több, mint a fiatalos mosoly poézisének megörökítése. A mai ifjúság felszabadult életérzését igyekszik egyetlen arcképpel visszatükrözni Abódi Nagy Béla Leányom című portréja éppen ellenkezőleg, a gyer­mek­leány sze­rénységét, hajlik, finom báját hangsúlyozza. Több ez a kép, az arcvonások, vagy akár az egyéniség vissza®­dásánál: itt minden tárgynak, minden színfoltnak jelentősége van. A könyv, amelyet a gyermek most ol­vasott s amely fölött mintha elgondolkozna, az asztalon álló szerény, fehér virágok, megannyi eszköze a jellemzésnek. De példa­mutató ez a munka abból a szempontból is, ahogy a festő a színeket összehangolta. Az arc, a háttérben álló körevet s a fal­színben csaknem azonos. Mégis érezzük a fát, a ke­­revettkárpit s az arc anyagának különböző­ségét. A kis szín differenciák megőrzik a környezet meghitt hangulatát s mégsem ol­vasztják magukba a gyermek alakját. A kiállítás portréanyagában megmutat­koznak még egyes, formalista marad­ványok is. Abrudán Petre Férfiarcképénél az a mód, ahogyan a fejet megrajzolta és megfestette, nem alkalmas az eleven ember megmutatására. Sematikus, formalista, mo­doros eszközei lecsökkentik az emberi ér­téket. Általában a nemrég bemutatott művek be­bizonyították, hogy a formalista maradvá­nyok nem segítik, de csökkentik az arc­képek kifejező erejét, min­nt például Balaskó Nándor indokolatlan torzításai és sémat­i­­zálása, vagy Szervatiusz Jenő Ady és édes­anyja című kettős portréjának hibái. Milyen beszédes, miilyen mélyen átérzett és gaz­dagon jellemzett Ady édesanyjának alakja. Ezzel szemben a nagy költő kezeit modoros,, önkényes torzítással mintázta meg a művész s ezzel a szobormű kifejező erejét is csek­lverrt-cifcc.,­­ pedig ocrvroi^tba­n meg­bontotta. Képzőművészetünk nagy eredményei be­csesek egész népünk számára. De a fejlő­désben pillanatig sem állhatunk meg. A to­vábbi feladatok: az élet alaposabb megis­merése, elmélyültebb ábrázolása főleg erő­teljesebb,­­beszédesebb jellemeken, típusokon keresztül. BORGHIDA ISTVÁN / / n rr | TIPUSÁBRAZOLAS A KEPZOMUVESZETBEN ♦ * EMBEREK INDULNAK (Sütő András első novelláskötetéről*) !V/m­iért szeretjük ezt a könyvet? Miért les­­sük izgatottan akár hetedszer is, hogy összegyűl-e­­Dudásék útiköltsége és vall-e már Kovács János, vagy szabadul-e Bogár Zsuzsika Bak­talis úrtól és marad-e még rajtha útimba a kedves rokonság ked­veskedése után? Miiért érezzük gazdagabbak­nak és erősebbeknek magainkat, ha bármikor eszün­kbe jut a délceg Benkő Sándor felsü­lése, a bakafántos­kodó Bakó Marci vere­sége, vagy Koronka Mihály „szomorú his­tóriája“? Az első választ a kötet legsikerültebb no­velláinak szembetűnő vonásai adják. Elsősor­ban Sütő művészetének erős drámaisága és gazdag humora tűnik fel­ az olvasónak.­­ Persze, írásainak legjellemzőbb tulajdon­ságai nem csak ezek. A bírálók művészetének sok sajátosságát felsorolták már. Földes László tanulmánya (Igaz Szó, 4. szám) megvizsgálta e novellák történelmi hűségét, alakjaikat, az író em­berszemléletét s fog­lalkozott az írások dráma,óságával és Sütő humorával is.­­ Földes bírálata sokoldalú elemzés. A kritikus sokféle igényének ja­vaival kezeli Sütő kötetét és így mutatja meg Sütő egyes eredményeit. Sőni Pál szintézisre törekszik tanulmányában (Előre, 1919. szám). Néhány sziporkázó ötlet lakmusz­­papírára­l közelíti meg a novellákat és Sütő sajátos­ fejlődésének útját rajzolja meg. Földes és Sőni ítéleteivel igen sokban egyetérthetünk. Éppen ezért ne soroljuk fel újra mindazt, amit ők már megírtak. Sütő novelláinak megítélésénél az egyes írások drámaiságának s a bennük megnyilvánuló humornak az elemzéséből induljunk ki. A kötetből kiemelkedik Sütő két leg­drámaibb írása, a Hajnali győzelem és a Bogár Zsuzsika búcsúzik című. Az előbbivel mintha mostohán bánna a kritika. Dicsérik, de nem állítják kellő he­lyére Sütő eddigi művében. Földes a novella szerkesztési­­módjában gyakorlatlanságot vél felfedezni. Lőni szerint ez a novella „még nem sajátja“ az írónak annyira, min­t a többi. Ezeket a kritikai megállapításokat túl­zottaknak tartom. A bírálók Sütő jellegzetes­ségének csak a legrövidebb karcolatok egy­két helyzetbe tömörítő szerkesztési módját, vagy a meghökkentő helyzetekben jelentkező mondanivalót tartják. De Sütőt nem lehet, nem szabad egyetlen műfaj béklyójába kötni! Keressük tehát ennél a novellánál és a ■többieknél is, hogy milyen jellegű konfliktust, milyen módszerekkel és következt­ességgel tömörít az író? Igen jellemző a Hajnali győzelem súlyos konfliktusának megrag­adási módja. Sütő ebben az írásban az 1945-ös romániai falu életének fő­ konfliktusát, a földesúr és a dol­. Sütő András: Emberek indulnak, Ál­lami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Buka­rest, 1953. gozó parasztság összecsapását ábrázolja. Az elbeszélés irodalmunk legművészi­bb tu­dósítása a földreform évének embereiről. Csakhogy Sütő ezt a főkonfliiktus­t, mely a novellának az alaphangját, a hangulatát, a távlatait és döntő mondanivalóját megszabja — nem közvetlenül vetíti elénk. A parasz­toknak és a grófnak az összeütközése csak egyszer kerül közvetlenül az olvasó elé: ami­kor Dudást berendelik a jegyzőségre. A gróf itt is hallgat, mert a jegyző viszi a szót helyette s a csapzott földbirtokos, ez a rejtőzködő háborús bűnös, csak egyszer ug­rik fel és szól közbe. Sütő a főkonflik­tus mélységét egy szoro­san hozzákapcsolódó, erőteljesen végig­vitt mal­ókkonfiliktusban érzékelteti. A földért folyó döntő harc drámaiságát a Dudások által vezetett dolgozó parasztok és a gróf­nak falazó Kovács János harcából érezzük meg. A megírás szempontjából ez az ellentét uralkodik az írásban, de alkalmas arra, hogy a földlantétet kifejezze. Kovács János le­leplező vallomásáért folyik a küzdelem. Ebben a küzdelemben az olvasó előtt feltá­rulnak a földesúrnak és kiszolgálóinak esz­közei és céljai. E harc ábrázolásával a­z író feltárja a­ dolgozó parasztok kialakuló szo­lidaritásának jeleit, érzékelteti növekvő for­­radalmiságukat, bizalmukat a munkásosz­tály és a párt iránt. Vagyis megmagyarázza győzelmüket. Lássuk a felvázolt ellentét kibontását a novellában. A földigénylő parasztok osztozkodnak egy gyűlésben, de nehezen értik meg egymást. Nincs gyakorlatuk ilyen munka megszer­vezéséhez, nehezen haladnak veltek Egyik társuk, Vakarcs, váratlanul közéjük üti ko­pott sapkáját s az igazi veszélyre figyelmez­teti az embereiket. Le kell leplezniük a há­borús bűnös grófot, mert ha nem, veszély­ben van a földjük. Ijedt feszengés támad a teremben. Min­denki érzi Vakarcs és a kommunista pa­rasztok figyelmeztetésének igazát ... Az író drámaiam indította el a főkonfilu­kttust. Dudás feláll s ebben az izgalmas pilla­natban, amikor a parasztok tétovázva kere­sik a megoldást, Kovács Jánosnak szegezi a kérdést: — Mit tud a gróf gaztetteiről? ... Kirobban a mellékkonfliktus, de mostantól kezdve ez kerül az írás középpontjába. Azt lessük és kínlódjuk végig a faluval, hogy kiderül-e Kapa Marci halálának az oka, mert ezált­a­l dől el ebben a községben a földért vívott harc. Ami ezután következik a novellában: Ko­vács magatartásának a leírása, a hazafelé vezető úton morfondírozó ember gondolatai­nak nyomomkövetése, otthoni vitájának el­beszélése ,— mindez nem kitérő és nem fe­lesleges írói munka. Egyetlen adományozó bekezdés akad itt (Dudás vitája a pappal), mely nincs szerencsésen beleillesztve Kovács vívódásának folytonosságába. Dudást behívják a jegyzőhöz. A kommu­nisták gyanúja beigazolódott. A gróf ellen­támadásba ment át, elkezdődött a döntő üt­közet. S az éjjeli órában előáll a meggyil­kolt Kapa Marci özvegye és előszedi kendő­jéből az első fejeket, ő nemcsak a földért küzd, hanem az igazságot is keresi férje gyilkosával, a gróffal szemben. Elsőnek moz­dul tehát, amikor áldozni kell. Itt ér véget a novella első fele. A máso­dik rész­ még világosabb bizonyítéka Sütő drámai látásmódjának. A következő jelene­tek lépésről -lépésre értetik a helyzetet a hő­sökben (és az olvasó előtt), a megoldás felé. Dudásék elindulnak. Pénz kell, hogy be­utazhassanak az elvtársakhoz és utánanéz­hessenek a gróf „igazának“. Az első társuk, a kastélyba behúzódó Szarka nehezen ad, de mégis ad. Moldován Florika szobácskájá­ban lépni sem lehet a sok gyermektől, de az asszony még a takaróját is odaadná a gyűjtőknek. Boldogéknál éppen szül az asz­­szony. Olyan nagy a baj, hogy még nekik kellene gyűjteni orvosságra. A három láto­gatásnál elénk táruló­­kép egyre drámaibban mutatja a dolgozó parasztság helyzetét és indokolja Dudásék növekedő elhatározottsá­gát. Sütő mesterien festi alá ezeket a képe­ket az ázott, sáros falu, a borongós éjszaka leírásával­. Egyre fokozódik az átfázott, át­ázott, tüdő­bajos Muresán láza s ezzel együtt nő az olvasó izgalma: — mit lesz itt? — és növekedik az olvasó vágya is: — tenni kellene valamit! így érkezünk el Kovács Jánosékhoz. Itt a novella csúcspontja. Nincs benne semmi meghökkentő, mégis igazán meglepő. Miért vall most be Kovács János min­dent és miért nem vallott előzőleg, a gyűlé­sen? Mert akkor a tehetet­lenkedő parasz­tok között még nem látta bizonyosan, hogy a dolgozók erősebbek az uraiknál. Még félt. Csakhogy Dudásék megnőttek az éjszaka. Most, ezen az éjjeli órán, amikor előtte ül a falu három küldöttje, Kovács hirtelen meg­­érzi az új világ erejét és nem állhat, töb­bet ellen. Mindent beval­l és elhangzik Dudás kemény ítélete: „Aki szegény, legyen erős.“ Ez az írás mondanivalója. És egyszerre szűkszavú lesz Sütő. Megoldotta a jól fel­vetett konfliktust s abbahagyhatja a törté­netet. Kovács János vallott s most már bi­zonyos Dudásék győzelme, a gróf pedig „mehet az ördögbe“. Ugyanilyen erejű a drámai sűrítés Sütő legjobb karcolatéban, a valóban min­den dicsérő jelzőre méltó Bogár Zsuzsika búcsúzik-ben. A konfliktus felvetése hason­lít az előző példához. Zsuzsika kezdetben nem akar elmenni Barn­aius úrtól, a spekuláns kuláktól. Még nem lát tovább az orrocská­jánál. Csakhogy ebben az írásban nem a Dudásnak megfelelő Kovács Anti nő meg a harcban, hanem maga Zsuzsika válik aprócs­ka hőssé. Mert Zsuzsika­ sohasem tartott az ellenséggel, miint az iménti Kovács János. Zsuzsika csak rosszat, megalázást és hazug­ságot kapott Bartalis úrtól. De amikor a szép szó és a tények felnyitják a szemeit, szembeszáll vele és levelében már a kurlák leleplezését is elvégzi. A jóságos rokonság szinte levetkőzteti a búcsúzkodó Zsuzsikát. Igaza van Sőni Pálnak abban, hogy ezek a jelenetek tény­leg megrázóan drámaiak, de mégsem ezek az ellentét igazi csúcsai. A karcolat döntő pontja Zsuzsika összecsapása Bartalis úrral és az ettől elszakíthatatlan levél, mely sok­szoros visszhangként veri vissza a mű mon­danivalóját. Minden egyéb, Zsuzsika fontos­kodó búcsúzkodása, a tanárokra való vissza­emlékezés, Juliska néni és Anna néni mé­­zes-mázos ravaszkodása, vagy Rebi ángyó bőkezűsége is csak ez­t a kifejletet készíti elő. Somnak igaza van abban, hogy a ro­konok tette (fordított előjellel) azt is elárul­ja , hogy ezek a kapart emberek bíznak a népi demokráciában. De a karcolatnak nem ez a fő mondanivalója. Zsuzsikát harcos kis em­berré teszi a mi új világunk, hiába rabolja ki a kutak s hiába próbál nyerni a távozá­sán a rokonság. A konfliktus kibontása és megoldása azt hirdeti, hogy 1952-ben már a gyermekek is harcos, szép útra indulnak szabad országunkban. A Szavad legyen a mi szavunk és a He­tedik című írásokat érdemük szerint méltat­ták a bírálók. Az elsőben a falu dolgozóitól kissé elszakadó, de egyetlen csalódás után szíve mélyén már önkritikára képes Benkő Sándor esete, a másodikban Bakó Marci tra­gikomikus meggyőzetése hirdeti, hogy milyen a m­indennapos győzelmek árán születik és alakul az új ember falvainkban is. Ennek a két írásnak a­ konfliktusát Sütő nem akarja nagy összecsapássá növelni, de az összeüt­közéseket nem idilliben oldja fel, hanem őszín­e mosollyal ünnepli az új győzelmét. Az író a maga elé tűzött konfliktust ezekben az írásokban is teljesértékűen végigvezeti. Kiskati­ntikus győzelme makacskonp apja felett a társulás emberformáló hatását hir­­deti. Am­ikor pedig Benkő Eszili képviselő­jelölt ablaka alatt felhangzik a Népköztár­saság himnusza, majd az asszonyka ked­venc nótája, szinte Bénító­ Sándorral együtt érzékenyedünk el s gondolatban vele együtt emelünk poharat. Ezzel a négy írással szemben a Három­negyed ész című novellában és a Marisán úr levelei című karcolatábár már nem egészen sikerült a konfliktus felvetése (az elsőben),, vagy az indokolása (a másodikban). A Háromnegyed ősz konfliktusa szintén rokonságot vontat a Hajnali győzelem-én­. Ott a grófot kellett legyőzni, út Komaházii kulákot. Ott Dudásék vezették a harcot, itt Koronka Gyuri kollektivista adja a példát. Ott Kovács Jánost keltett vallomásra bírni, itt Koronka Mihályt jobb belátásra.­­ Miért nem teljesértékű az írás? Elsősor­ban is baj van az első rész beállításával­. Koronka Mi­hály az úton ballag s végiggon­dolja lova pusztulásának történetét. Igaza van Sőnimnek, Puska „paripa“ szomorú ese­tei a művészi felnagyítás példái. De miért érzi őket mégis adomáknak Földes László? Valószínűleg azért, mert Sütő elfeledkezik az elindított helyzetről, a búsan dőlcingélő Koronkáról, „elkalandozik“ a tolla, szét­essen meséli el mindazt, ami Koronka le­­törtségét indokolhatja. Vagyis a helyzetek egy része nem szolgál­ja eléggé a drámai megoldást. Az írás második felében aztán Sütő visszakanyarodik elhagyott hőséhez. A kollektivista testvér házát ellepő bőségnek és a „leégett“ fuvaros reménytelenségének szembeállítása már sikerült. A Marisán úr levelei­ből hiányzik annak a kiderítése, hogy miért lett bürokrata ez az igazgató? Természetesen nem Marisán úr életrajzát hiányoljuk, hanem a jellemrajz válik egysíkúvá azáltal, hogy Marisánnal kapcsolatban egyetlen jelenséget mutogat a szerző, de nem utal bürokratizmusának okaira. Nagyon hasznos írás és a témafel­­vetése miatt különösen értékes, de konflik­tusa nem válik elég hatásossá, mert éppen­­Marisán jellemének indokolatlansága'') miatt elégtelen a konfliktus indokoltsága. Az Anikó néni felébred megítélésénél tel­jes egyetértésben szólalt a kritika. A­­kon­fliktus végigvezetésének elemzése teljesen igazolja Somi megállapításait. Szerinte ezt a novellát agyonnyomja a történet, a cselek­mény, amelynek kedvéért íródott. „A novella végére érve, nem emberek maradnak meg az emlékezetünkben — írja —, hanem a min­den áron keresztülvitt cselekmény." Az írás­nak drámaiatlanok a helyzetei (egy-kettő kivételével), az ellentéteknek nincsen csúcs­pontja s éppen ezért a mű mondanivalója sem hat mélyen az olvasóra. Sütő ezt a konfliktust nem tudta egységes drámai sorba tömöríteni. Helyben topogunk Anikó néni körül és sokszor érthetetlennek, indokolat­lannak tartjuk az öregasszony makacsságát. Gergelyék összecsapása Bódiékkal nem vá­lik kínzó konfliktussá Anikó néniben s ép­pen ezért Gergelyéknek a Bődiék ellen ví­vott harca is külsőséges küzdelem marad, ■szenvedélyes emberi összecsapás helyett. E novellák rövid elemzése arra utal, hogy :"Sütő művészetének 1952-ig terjedő szakaszá­ban egyik legjellemzőbb vonása az a nagy­fokú drárcaiság, mellyel a falvainkban is születő új ember, a párt által vezetett har­cos dolgozó paraszt indulásáról beszél. Csak ebben és ezáltal fejlesztheti tovább minden más művészi erényét. A humorát is. * Ez a humor az író mély em­berszereteté­­ből fakad, optimista szemléletének és harcos állásfoglalásának a megnyilvánulása. Sokszínű ez a humor, anélkül, hogy pilla­natra is emberellenessé, vagy torzító tükörré válna. Sütő sohasem csúfol emberi értéket. Nevet a régi elmúlásán, kacag a régi torz erőlködésén, hogy újnak tűnhessék. Sütő hu­mora ,realista művész által ébresztett komi­kumra épül. Az olvasó kacag, mert boldogan tapasztalja saját egészséges erkölcsi állás­pontját, melyre az­ író apellál. A kacagó ol­vasó bíróvá válik s ítéletével magamagát is elkötelezi az újnak. Figyeljük meg Sütőnél a humor sokféle árnyalatát. Mikor mosolyog az író? Amikor szeretett hőseit állítja elénk. De hát mi felvagnnivaló van az úton? Sütő kiváló, érzékkel állandóan használta és használja a nagy realista hu­moristák egyik eszközét, mely a felnagyítás egyik művész­­módja. Előtérbe állítja kedves alakjainak valamelyik látszólagos apró hibá­ját, félszegségét, mely tulajdon­képpen nem is hiba, csak az éles megvilágításban tűnik an­nak. Ilyenkor a humor a látszólagos hiba és ■a valóságos helyzet közti ellentétből fakad. És ez az eljárás mindig arra vezet, hogy még élesebb megvilágítást kapnak a hős igazi, lényeges jó tulajdonsága­. Milyen hegyesen, nagyosan vonul végig Bogár Zsuzsika a falun, milyen fontoskodva osztja be a búcsúzkodást s milyen váratlan komolysággal kér bocsánatot mindenkitől ... Nincs miért elnézést kérnie, dehát Zsuzsika a felnőtteket utánozza. Ki tudná mosolygás nélkül követni a jó rokonok háza előtt? De annál élesebben csap fel majd ennek a kis Zsuzsikának a hangja Bartalis úrnál, vagy annál keményebb csapásnak érezzük lelep­lező levelét a karcolat végén .. . Vagy nem ugyanilyen módszerrel szépíti meg az író a furfangos Kiskatit? Engedelmességet mímelő, szinte hízelgő kisscica ez a lány, de annál jobbam csodáljuk, amikor biztos kézzel for­gatja a hatalmas „vasbarmot“. Máskor szívből megkacagtat Sütő. Ez a nevetés nem megbocsátó, de nem is megsem­misítő. Szeretettel múlatunk azon az embe­ren, aki nem ellenség, aki nem is lesz soha az, de még nem tud megváltozni. Kacagunk emberek régi szokásain, magatartásán, vé­leményén, mert nevetségessé válik szemben­állásuk az újjal, mert nevetséges az a hitük, hogy idejétmúlta igazságuk örökéletű. Kaca­gunk rajtuk,­­mert előre látjuk változásukat. Kis Juliska néni és Anna néni néhány év múlva éppen olyan emberséges emberré válhiallik, mint a bőkezű Rebi ángya. Most azonban még mézes-mázos beszéd kíséreté­ben kapkodják el Bogár Zsuzsika kötényké­­jét, hárászkendőjét. .. Szinte könnyünk is kicsordul kacagtunkban, amikor olvasunk róluk ... Vagy ki­­tudná komolyan végig­hallgatni Bakó Margt bácsi basáskodását a családi asztalnál, aztán kötekedését a nép­­tanácsnál s a szántás előtt és diadalnak ál­cázott vereségét, amikor kénytelen férfinak elismerni hetedik leányát, a Kiskatit... Tisz­ta kacagás, amikor a gőgös Benkő Sándor végre „törődni kezd az emberrel“, de olyan durva hangon kergeti haza a szerencsétlen néptanácsi titkárt, mint soha máskor. Aztán kegyetlenné válók a kacagásunk, vagy szúróssá a mosolyunk. Sütő írásában bőségesen jelentkezik az ellenség kicsúfolá­sának ez az eszköze is. Komikussá válik az a rothadt, hitvány ember, aki a letűnt világ elaljasodását képviseli, aki azonban mégis jónak, becsületesnek akar látszani, sőt gyak­ran egyenesen önmagáit állítaná be — új embernek. Bartalis úr testvére a mesebeli farkasnak, aki nagyarnyó felkötőjét borítja szőrös kobak­jára, úgy szereti, hogy majd megeszi­ Bo­gár Zsuzsikát. A zeneiskoláit cirkusznak ne­vezi, fűt-fát ígér a kisleánynak, de kacagunk, mert állandóan kilátszanak farkaskörmei.. . Marisán igazgató másképp. De a stíls a legross­zancsai, tóig egyenesen „újtípusú“ ki magát. Nem is beszél szavakban és tétetekben, rangzanak szájából, mint­­ ír mester káromkodás­­a- UTUNK

Next