Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1954-01-01 / 1. szám

UTUNK 3 Kolozsvár völgybe­ szorult város, nehezen is fér el a Szamosvárta teknőben. Sokszor csak hajszál választja el a kül­várost a belvárostól s ez a vékony határ­vonal néhol benyúlik a régi bankházak árnyékáig, másutt pedig a halványszínű villák elől visszahúzódik szinte a vám­sorompókig. A Kövespad­ utca környéke a külváros­hoz tartozik. Innen az Operáig tizenöt perc az út, de visszafelé már félórába is bele­telik, mert a városnegyed domboldalon fekszik, lefelé rohan az ember, ha akar, ha nem, negyedóra alatt az öreg­ember is megjárja, visszafelé azonban hegy­mászásnak is beillik. A távolság tehát nem nagy ... Mégis majdnem harminc eszten­deig tartott, amíg Luca Ágoston kőműves fentről, a Szénégető utcából leköltözhe­tett a város szívébe. Persze ez nem úgy történt, hogy harminc esztendővel ezelőtt felpakolta cók­mókját egy taligára (taligá­ban is elfért a vagyona) és mostanáig cammogott vele az új lakásig. Hanem úgy történt, hogy harminc esztendeig vágyó­dott jobb lakásra. S erről a küzdelmes, örökké várakozó, néha reménytelenül vágyakozó életről szólna ez az alábbi sorok. Luca Ágoston gyermekkora Egész élete, életének minden perce téglákhoz, vakolókanálhoz, malterhez, mészhez fűződik. Az első villanás, amire visszaemlékezik, ugyancsak építkezést idéz ... Régen volt, évtizedekkel ezelőtt... — Guszti! Ide a vödröt! — Maltert, te málészájú! — Téglát, te! Guszti, Guszti s megint csak Guszti. Egész áldott nap süvít a kiáltás az állvá­nyok között. Mintha csak őbelőle állna a világ! ... Miféle ember lehet, akinek annyian parancsolnak? Miféle erős ember bírja ezt a robotot napkeltétől napnyugtáig s még azon is túl? Kiáltják és kiáltják. S íme, előbukkan egy nyolcéves forma, keszeg, rongyos gyer­mek. Nyolc éves forma, jóllehet tizenegy éves. Masteres vedrel, cipel. Két kézzel fogja, hol a jobb, hol a baloldalán himbá­lózik a nehéz terv, alig tud járni tőle. Igazság szerint csak ebédhordásra fo­gadták fel, nem téglacipelésre, meg malter­keverésre, de örvendenie kell a munkának, mikor annyi szakmunkás cselleng mun­ka nélkül az ember­piacon, aki még tőle is irigyeli a rabmunkát. Mindenki sajnálja a maga családját, éhes szájat kell betömni nekik is. Guszti fele napszámot kap, gyermek­bért. De azért egész munkát végez. Sok könnycsepp hull a maga elé tartott vederbe s keveredik el a lusta, szürke mutterrel. Hadd tartsa össze még jobban a Renner palota falát. — Guszti! Egész nap mást se hall, csak ezt. Már fél a saját nevétől s utálja. Dehát munka nélkül éhenvesz az ember. Cipeli a maltert konokul, mint egy fel­nőtt. Mint a többi családfenntartó. Harminc év Erről sincs sok mondanivalója. — Mit is csináltam? Hát... Sokszor semmit, — nem volt mit. Máskor sok min­dent. Voltam katona, meg koncsentrás. Legtöbbször koncsentrás. A románoknak, meg a magyaroknak is. Ezek is vittek mun­kára, meg azok is. Hogy magyar a fele­ségem, azután meg hogy én vagyok román. Csak ember nem voltam egyiknek se. — Nyáron kőműveskedtem. Húsz helyt is dolgoztam, jó mestereknél, rossz mester­nél. Legtöbbször rossz mesternél. Csak munka legyen — gondoltam. Finnyásnak nem állt a világ. Nagy volt a család s a szegénység. Még segédkoromban is kap­tam pofont. Csak a fogam csikorgott, de tűrtem. Mindent eltűrtem a munka ked­véért. Aki nem tűrt, éhezett. Ha csak egyedül éhezem, nem tűröm, de gyerme­kem volt, elvtárs.­­• Iszákos, bolond volt a munkavezető, György Jakabnak hívták. Hajcsár volt, amilyen kell a vállalkozónak. Az finom úriember volt. Még cigarettával is megkí­nálta a munkást. Megkérdezte, van-e panasz. Persze, senkinek se volt. Egyszer valaki elmondta, mi fáj neki... György Jakab egy nap alatt elkergette. A vállal­kozóba nem köthetett senki, a „piszkos munkát“ a munkavezető elvégezte helyette. Ha valami baj volt, a vállalkozó rögtön azt hányta a szemünkre, ő megkérdezte, ugye, hogy van-e panasz? Politika ... Kevés munka, sok facérság. Mit meg nem próbáltunk! Békacombot árultunk, madarásztunk, havat sepertünk, meg jég­pályát, fát vágtunk, fuvaroztunk, kinek mi jutott, milyen szerencséje volt, — magya­rázza Luca Ágoston. Önéletrajzát egy „furcsaság“ is tarkítja. Ma furcsaság, ekkor nyomorúság. Egyik kemény télen szőnyeget szőtt a feleségével. A fogház­­igazgatóné rendelte­ istenes ajándéknak a szent katedrális számára. Az istenes aján­dék istentelen munkát jelentett s hogy a fogházigazgatónénak ne kerüljön sokba e jámbor nagylelkűség, a munkabéren spó­rolt. Két és fél hónapig csomózták és nyes­­ték ketten a szőnyeget, görcsös, hidegtől és mésztől elgyötört ujjakkal, a petróleum­­lámpa gyenge fényénél. Lett volna ugyan más megoldás is. Sztrájktörőnek állni, vagy megszegni a nehezen kiharcolt nyolc órás munkaidőt .Az iyesmit megfizették ám a vállalkozó urak. Vagy például Horthy idején: — Megbocsájtották volna nekem még a románságomat is, csak iratkoztam be a nyilasokhoz. Jártak a nyakamra, ígértek fűt-fát, állandó munkát. Ha akkor egy kő­művesnek azt mondják, állandó munkát kap, csak járjon télen-nyáron szalma­kalapban, még éjjel az ágyban is a fején viseli. .. Nem voltam jártas a politikában, nem ismertem a nyilasokat s bevallom, kicsi hijja, hogy be nem léptem. De milyen dolog lehet az, ahova kötéllel és cukorral fogják az embert? Aztán egy jó barátom, Dohai — most milicista tiszt — elmondta nekem, kik a nyilasok, így szabadultam meg tőlük. A kőműves lakása Luca Ágoston annak idején és jobb hijján egy csepp nyárikonyhában lakott. Három és fél négyzetméternyi szoba — mákszemmel se több, épp, hogy az ágy el­fért benne. S a szoba mellett egy még kisebb konyha. A nyárikonyha deszkából épült. A desz­kákra húzott fel belülről egy vékony falat, élére állított téglákból. Közvetlenül mögötte illatozott a mészáros disznóalja. A sertések egész nap disznómód röfögtek, tolongtak, majd bedöntötték a falat és persze,­­ vizeltek, vizeltek . .. ami át­szivárgott s büdösen rothadt a padló s a falon szürkült a penész. A sok röfögéstől, lármától nem­­ lehetett aludni. És fa sem volt. Gusztáv a fia, meg az asszony hátu­kon cipelték haza a bükki erdőből a lopva összeszedett ágakat, vagy a faraktárakból a fűrészport. De a pléh­hordóból készített kályha annyi, mint egy szál gyufa a téli utcán. A lakásban nem volt vízvezeték, csak az utcán, az meg télen sokszor befagy. A szomszédoktól kell vizet kérni. A fia a többi sráccal a bivalyréti Katona-kertből lopta vasárnap éjszakánként a markát, a krumplit. Ilyenkor ivott a csősz a kocsmá­ban. Hadd legyen másoknak is vasárnap­juk! De volt úgy is, hogy nem volt se murok, se krumpli, ő meg betegen feküdt az ágyban. Az asszony nem tudta, mit adjon enni. Hat órában 1944-ben Luca Ágostont kivezényelték a frontra. Ő aztán megszökött a Horthy seregből s hazagyalogolt. Idehaza megváltozott a világ. Beállt a néprendőrséghez. Már tudta, van mit védenie, a saját hazáját. Akkoriban még voltak régi rendőrök is. Ezek egy alkalommal bevittek egy hóstá­­tit, kegyetlenül összeverték s csak váltság­díj fejében engedték szabadon. Luca Ágos­ton felháborodva ütött az asztalra. A régi világ azonban még elég erős volt legyőzni újra Luca Ágostont. Összefogott ellene valamennyi ottani lókötő és becsületsértés vádjával bíróság elé vitték az ügyet. És 1946-ban Luca Ágostont kilenc hónapi börtönre ítélték! ... Szörnyű kilenc hónap volt. Szidta a világot, az életet. Hát még mindig ugyan­az a proli sorsa? Hát sohasem lesz boldog­ság? Hát neki sohasem lesz napfényes élete? Nagyon szomorú ember jött ki a börtön­ből. Vette a szerszámait s hallgatagon, megőszülten újból munkába indult. Fia közben élte a maga életét. A hús­árugyári IMSz szervezet tagja lett, gyű­lésbe járt, könyveket olvasott s lassan­­lassan felismerte osztályhelyzetét, útját. Kerületi IMSz bürótag lett, majd a városi bizottság aktivistája. Új munkaadó 1949-ben Luca Ágoston a kilences állami építkezési vállalathoz került. „Szótlan, ki­ismerhetetlen, de szorgalmas ember, meg­bízható, jó szakmunkás“ — mondták róla. Luca meg ezt gondolta: megbízható, állandó munkaadó. Állandó munka! Kell-e ennél több egy kőművesnek, aki évtizede­ken át napszámoskodott, ételt hordott, madarászott, s legfőképpen — munka nél­kül élt? Bizony kell. — És Luca Ágoston még többet kapott. Vannak események, melyek betörnek az ember életébe s ha akarja, ha nem, szint kell vallani ... Mit érezhet egy jó szakmunkás, ha azt hallja, hogy valami új módszerrel legjobb teljesítményét sokszorosan túlszárnyalják? Fejét csóválja, hitetlenül hümmög. Ha meg vérmesebb, hát szájasan­­tiltakozik, gúnyo­lódik. A szakmai hiúság, illetve a mesteri öntudatlan önérzet tiltakozott, amikor azt hallotta, hogy Újvárosi, meg Eperjesi kő­művesek Orlov, szovjet sztahanovista mód­szerével ezer, ezerkétszáz százalékkal tel­jesítik túl normájukat. Luca Ágoston sem nagyon hitte. S mikor saját szemével győződött meg erről, maga is vereségnek érezte társai győzelmét. De nem lett volna igazi kőműves, ha bele tudott volna törődni a vereségbe. Mikor „legyőzői“ tisztelettel és szerényen közeled­tek hozzá, az idősebb szakmunkáshoz s hivalkodás nélkül elmondták neki, min is alapszik módszerük — akkor Luca Ágos­ton is megszerezte Orlov könyvét, napokig bújta, olvasta. Megfigyelte a módszer alkalmazóinak is a munkáját... Végül nehezen palástolt izgalommal maga is kí­sérletet tett. S ha nem is egy-kettőre, de fokozatosan nehéz harcban állva sokszor Oiuuu­yával is, de újból felküzdötte magát a legjobbak közé, így lett belőle élmunkás. A közösség ünneplése, dicsérete döbben­tette rá arra, mennyire új szerepe van a kőművesnek ebben az új társadalomban. Most már válogatás nélkül minden munkát elvégzett. S ez példamutatás. Hiszen a kilencesnél még sok a marakodás, sokan azt nézik, melyik munka könnyebb, melyi­ken lehet többet keresni. Luca Ágoston már az építkezés érdekeit nézte, a válla­latban, nemcsak a munkaadó vállalkozót látta, hanem ott érezte mögötte az egész épülő országot. A nagy feladatok érlelik emberré az embert. Luca Ágoston nagyszerű jelleme akkor tűnt ki legjobban, amikor kiküldték a váralmási szakiskolához oktatónak.­­.. Az az ötven, hatvan tanítvány azóta szétszéledt sok más építkezési telepre. S ahányszor itt, vagy ott munka után össze­ülnek estéli beszélgetésre, sokszor idézik a váralmási napokat és türelmes, de szigorú tanítójukat. Egyik tanítványa, Gróza Béla még ma is mellette dolgozik. S hogy él­munkássá nőtt mellette, azt nagyrészt neki köszönheti. A szakiskolában tanórák után a gyengébbek, a botladozók az öreg köré gyűltek, aki éjfélekig tanítgatta őket szeretettel és türelemmel. A tananyag mel­lett inaskoráról, életéről is beszélt nekik. Mikor pedig befejeződött az iskola, Gróza Béla néhány társával tanítója brigádjába került. Ha elrontott valamit, Guszti bácsi csak ránézett s így szólt: — Na fiam, akkor bontsd le s csináld újra. így lett Gróza Bélából és sok más társá­ból élmunkás, áldozatkész és lelkiismeretes szakmunkás. Lakásépítés Luca Ágoston még mindig a Szénégető utcai kis vityillóban lakott. Egy ízben a vállalat elhatározta: megkezdi alkalmazot­tai részére a tömbházak építését. Az első épületet négy hónap alatt gondolták be­fejezni. Régebben egy év alatt sem épült fel egy ekkora ház. A gyűlésen, melyen ezt megvitatták, Luca Ágoston és néhány brigádtagja is jelen volt. Egyesek így mesélik el a gyűlést: „Azt vitattuk, hogy lehetne százhúsz nap alatt felhúzni a falakat. Gróza Béla, vagy valamelyik másik fiatal odahajolt Lucá­hoz s valamit sugdosott a fülébe. Az öreg összeráncolta a homlokát, csodálkozva nézett tanítványára, aztán elmosolyodott. Majd szót kért és bejelentette, hogy az ő brigádja szombat délután és vasárnap önkéntes munkát vállal az építkezésnél. Hű, hogy éljenezték. Tömegesen csatlakoz­tak a kezdeményezéshez, kőművesek, mér­nökök, tisztviselők, sőt az igazgató is. Úgy lapátoltak aztán s keverték a betont, hogy másnap alig mozgott kezükben a ceruza. Mit tesz, ha a jó munkás jó tanítványokat nevel... A ház meg felépült.“ A következő tömb építéséhez már a Luca brigádot küldték. Rekordidő alatt készült el. Pedig Luca Ágoston csak azután tudta meg, hogy abban a házban saját lakását is felépítette. Végre otthon ... Igen, a Kövespad­ utca tetejéről a Belojannisz utcai első emeleti lakásba köl­tözött. És most ott meséli el roppant szíve­sen a látogatóknak egész életét. Közben disznótoros vacsorával kínálja őket: — Ezt a közfalat itta­ni, a konyhám s a szobám között, húsvét másodnapján húz­tam fel. Május elsején már avattuk is a házat. Mosolyog. Duruzsol a gáz, tiszta, abrosz az aszta­­lon­, jó étel... Muzsikaszó. Csengetnek. Szép, fekete feleségével, állambiztonsági hadnagy fia jön haza. Az Operából jönnek, a Sevillai borbély elő­adásáról. A fiú hevesen magyaráz az apjának. Az öreg ravaszul, bölcsen figyeli. — Édesapám, magának moziba, szín­házba kell járnia. És többet kéne olvasnia. Párttagjelölt. Nem? Párttagjelölthöz pedig úgy illik, hogy ... Magyaráz, magyaráz a fiú s van is igaz­sága, de észreveszi, hogy az öreg nevet rajta. S talán az öregnek is van némi igaza, csakugyan, hogy is jön ahhoz a csirke, hogy prédikáljon n­em­ sztahano­vistának . .. BODOR PÁL Sütő sokárnyalátú humora írásainak min­den z­ngét-zugát átjárta. Dialógusaiban állandóan jelentkezik pél­dául az a form­­a, amikor az ellenség tudato­san ferdít, de a mi emberünk valósággal ki­nevettet­i,­mert visszafordítja a beszéd élét, ő megy át hirtelen támadásba. „A jegyző izgatottan rángatta gyűrött nyakkendőjét... — Micsoda szemtelenség ez, Dudás! Ma­ga. .. anarchista ...! — Nem kérem. Én kommunista vagyok." Ugyancsak a Hajnali győzelem­ből tüli a grófné vitáját Sztarkánéval, aki be­költözött a kastélyba. „— Drágám, erre jobban kell vigyázni — oktatta Szar­kánét. — Nem a kedves édesap­jától maradt. A malacot miért engedik a szobába? Miféle emberek maguk? ■— Szegényemberek — nyelvek­ Szarkáné. — De a méltóságos asszonynak ebbe most már nincsen semmi beleszólása." A leírások során állandóan találkozunk a látszat és a valóság ellentétéből fakadó ko­­mikummal. Muresán úr irodája elé érkezik a rajon­ küldött s vele együtt kacagunk, mert az össze-vissza taposott virágágy fölé ezt a feliratot helyezték: „A virág környezetedet szépíti. Ne lépj a fűre." Muresánt végered­ményében nem a gazdaság helyzete, hanem csak a formaságok érdeklik... Bődi is ret­tenetesen komikussá válik, mikor borotvájá­val kerülgeti azt az orra alatt lévő daga­natot, melyet este kapott a köz­beszólásáért , s közben keserves-mérgesen magyarázza Anikó néninek, hogy Gergely, az öregasszony fia tehet mindenről. Amikor Sütő mesélni kezd, rendesen egy-­ egy tréfás történettel viszi tovább az előző jelenetet. A Sora által elemzett „meghök­kentő“ részekben sok a helyzetkomikum s valóban, Sütő szívesen keresi ezt a megol­dást. Igen sokszor előfordul novelláiban olyan részlet, melynek humora egyszerre kétfelé céloz. Bogár Zsuzsika példám nagy komolyan beszed­el életét a tanároknak. Állandóan idézi Bartalis urat, aki kegyetlen cinizmussá, „muosoknak“, „kis bitangnak“ nevezi a leánykát. Mennyi tragikomikum v­an ebben a jelenetben. Zsuzsika el sem képzeli még, hogy másképen is­ lehetne. Ugyannak van a jelenetben, ugyanazokban a momdai­ oxibján növekszik meg Zsuzsika alakja és válik gyű­löletessé a Bar társé. De mindez csak azért válhati­k igazi ér­tékké­ a novellákban, mert a kultf­ikl­ust veszi előre, mert segíti a mű drámaiságát. A kon­fliktuson kívül, vagy a konfliktus ellenére nincs realista irodalmi hatás. Egyetlen írói eszköz sem „érték“ önmagában, hanem csak a mű egészében találja meg szerepét. Ha hiányzik a kifejleszthető, vagy kifej­lett konfliktus, idillivé válik mindaz, ami másutt talán együttérző mosolyt váltanna ki belőlünk. Ezért nem hat Csalóka Mihály levelezésének meséje (Elnyílt már a rózsa), bárme­nnyiire szellemesek is a részletei, vagy stílusmegoldásai. Ezért érezhette k. Földes László a Pulyka „paripa“ felhegedülésének kitűnő jelenete után, Koronka és a nagybő­gős beszélgetéséből, az olcsó csúfolkodás tónusát is. És­ ezért válik az ellenséggel való gúnyolódás helyenként­­ egyszerű adomáz­­gatássá, amiben mindig benne rejlik az el­lentétek eltűnésérnek veszélye. Kiváló jelenet az, amikor a „magyar nemzetiségű“ mili­­cistát szalonnái rántottéval kínálja Bódi s végül a macskán áll bosszút, amikor a mi­­licista megcsúfolja. Ez a végig komikus je­lenet azért hat, mert kiválóan elindítj­a Bo­rfiak és Kis Gergelyek ellentétét. Amikor azonban a novella drámaisá­ga nem alakul ki, hiába teremti meg Sütő, Bődi és Kol­uim­­bán között a legkitűnőbb „helyzeteket“, leg­feljebb elmosolyodunk a lábmosás közben példálózó figurán, de a szatíra nem hat iga­zán, mert már elakadt a konfliktus. Sütő legjobb írásaira és írásainak nagy többségére azonban a konfliktus drámai ki­bontása és megoldása során uralkodó sok­színű humor a jellemző. Húszegynéhány éves Sütő András, Hajdú Zoltánnal írt színdarabjáért tilaimi díjjal tüntették ki. Ezt a novellásfeö­­tetét az idei könyvpiacon románnul is­ kiad­ták. újjaibb novellái és karcolataki szinte ha­vonként jelennek meg a magyar és román folyóira­tokbjain. Mi­re ezt a kötetet megvitat­juk, elkészül újabb­­novellagyűjteménye is. Sütő művészete a Román Népköz­társaság magyar irodalmának egyik legszebb hozzá­járulása a szocialista realizmus fellé haladó új, hazai irodalomhoz. Asztalos István, Ko­vács György és Nagy István, azok az írók, akik a felszabadulás előtti tíz év realista romániai magyar novellairodalmát­­ megte­remtették, a felszabadulás után elsősorban új regényirodalmunk elindításával voltak el­foglalva. Ugyanakkor húsznál több új novel­listánk jelentkezett.­­ Közülük nem Sütő járta egyedül az igé­nyesség és harcos, szocialista humaniszimus írói útját. De kétségtelen, hogy egyik induló elbeszélőnk sem vo­lt hűségesebb, kitartóbb és eredményesebb ezen az úton, mint Sütő. Sok olyan novelte született az elmúlt öt év­ben, melyek csak szerzőik szándékát árulták el, melyek kiagyalt konfliktusok és helyzetek s­i­v­á­rs­ágá­v­a­­ riasztottak. Sütőnél nem jelentkezett ez a veszély. Fan­táziája mindig művészi erővel szárnyalt és mindig a valóságból táplálkozott. Viszont ki­alakult Sütő körül egy másik veszély, mely­ről talán nem ő tehet, hanem mi magunk, munkatársai és bírálói. Kezdik elkönyvelni, mint „kiforrott“ no­vellistát, mint „érett“ művészt. Véleményem szerint elsietett jelzők ezek. Sütő a legkis­­forrottiabb új elbeszélőink közül, de miit vár­hatunk tőle a következő tíz év alatt?! Hi­szen prózai íróval s nem kritikussal állunk szembe, alku érett férfikorában, reméljük, sokkal nagyobb meglepetésekkel szolgál még Olvasóinknak. Éppen ezért mindenáron tudatosítani kell Sütőben, hogy nemcsak karcok­at­ író, vagy nemcsak egy-két helyzet megörökítője. Mű­vészetében olyan drámaiság nyilvánult már meg, amely a legmélyebb konfliktusok meg­ragadására és sokkal többoldalú kifejtésére teszi képessé. Nem tudom, hogy ír-e valaha regényt, de tudom, hogy foglalkozott már nagyobb elbeszélés tervével. És tudom, hogy színdarabírásra készül. Mindez nem jelenti Sütőnek, a novella- és karcolat­írónak az eltűnését. A még nagyobb konfliktusok­kal való szembenézés odavezet majd, hogy a Bogár Zsuzsika búcsúzik nem a legjobb karcolatra marad, hanem egyik írása a sok kiváló között." Hangsúlyoztuk a Hajnali győzelem jelen­tőségét eddigi művében, mert ebben a no­vellában üti meg azt a drámai hangot, amely megakadályozhatja az adomázgatás beszivárgását művészetébe. Király István elemezte legutóbb az ado­ma szerepét a magyar irodalomban — ép­pen Mikszáth Kálmán életművével kapcso­latban. Reámutatott az adoma népi gyöke­rére, aztán a XIX. század magyar regény­­iroda­­lmában mutatta­­ meg az adoma szere­pét. Király utalt a későbbi magyar regény két vonalára. Az egyikben, Mikszáthnál és Móricznál az adoma a valóság megközelíté­sének sajátos htjává vált, de mindketten (és főként Móricz) szembe is fordultak a kor­látjukká váló adomával. Ady 1906-ban arr­a bíztatta Mikszáthot, hogy gyűrje le a ma­gyar irodalom védőszentjét: „szent anek­dota“-t. „Nemcsak a históriát, mely az ul­­tramanián Magyarországon javában virít, de a szociális anekdotát is. Igazi íróktól az egész életet követelik itt, nem csupán a mu­latságos morzsákat“. És a magyar iroda­lom más­ik, hivatalos tiszaistváni és hort­hy­­miklósi vonala, Herczeg Ferenc és Harsá­­nyi Zsolt műveiben az anekdotát valóban a társadalmi ellentéteik elkenésénak, letapadá­sának „klasszikus“ eszközévé tette. Vagy nem ugyanilyen szerepet játszott a szé­ke­­lyeskedő anekdota a romániai magyar pol­gárság irodalmában? Sütő írása mélyen népi gyökerű. Fantá­ziája abból épít, amit a fiatal író megélt, ellesett, összegyűjtött. Továbblépésének fon­tos kérdése, hogy elrugaszkodjék a szerkesz­tői asztalitól és újra elinduljon azon az or­szágjáró úton, amelyen például Móricz Zs­ig­­­­mond­­járt. De Sütő éles megfigyelőképessége, a hu­morra érzékeny szemlélete magával hozza az adom­áz­gatás veszélyét. Márpedig m­a Ady nem a szociális adoma ellen hívná harcba Süllőt, hanem a szocializmus építé­séről szóló adomázgatás veszélyére figyel­meztetné. Ez a veszély jelentkezik Sütő művében, jelentkezett e kötet megjelenése után, 1953- ban írt műveiben is. Viszont legjobb írásai­ azt mutatják, hogy máris rendelkezik az adomázgatás veszélyét leküzdő minden ellenszerrel. Sütő kötetét olvasva már nemcsak annak örvendhetünk, hogy „író indult“ . .. Már az a boldog aggodalom foglalkoztathat, hogy várjon merre megy, hova­­fejlődik ez a ki­váló tehetség.* Néhány szót még Bene József illusztrá­cióiról. Fedőlapja, kezdő- és záróraj­zai­ elsőrendűek, méltók az íróhoz. Néhány vo­nással pontosan kifejtei a novellák monda­nivalóját, hangulatát és hűséges képet ad a cselekvztényről is. Ezek a rajzok és néhány alak szép megoldása (Kis Gergely, Bakó Marci, Marisán) komoly sikerei grafikánk­nak. Kár, hogy az egyes jeleneteket élénk­­hozó rajzai már nem ilyen kifejeznek s az egyik (89. oldal: Kiskatii, az édesanyja és testvérei) valósággal árt a Sütő szép karco­­­lata által elért hatásnak. Különben, miikor vitatja már meg sajtónk hazai irodalmi kiadványaink illusztrálásának kérdéseit? MAROSI PÉTER * HORVÁTH IMRE Csak­ egy, iscut ne­ ú­t étek Mit vállalok? Bárki vallat, nem teszek új fogadalmat, mert emlékszem én még egyre s köt az egész életemre. Nagyon régen, nagyon halkan én már egyszer megfogadtam, hogy a népet, azt szolgálom, holtomig tart vállalásom s csak egy igaz versért élek — és az több lesz, mint ígéret. PÁSKÁNDI GÉZA Reggeli dal Ital ma nincs, pedig fiúk, ma úgy koccintanék! Hisz ünnep van s fejünk felett oly kristálykék az ég.­­ Sebaj, fiúk, választ a nép. S ha rég ömlött a szesz, a nép itta meg rút levét, a keserű levet. De mi ma józanok vagyunk, mint még talán soha, bár van hazánknak mámora és termett jó bora. Mert józan népünk tudja már mit rég csak sejthetett, hogy törvény, hatalom, tanács belőle s érte lesz! Sebaj, fiúk, legyen nekünk ma pompás vigaszunk: ha rég a szavazás előtt ivott — mert itatták — a nép, mi utána vigadunk! 1956. idec. 20. ------------------------------------------------------------------------------------------------- JANCSIK PÁL TISZTAVIZÜ HEGYI TÓNÁL Tisztavizü hegyi tóra Hull a sok levél, Tisztavizü hegyi tónál így daloltam én: „Hej hegyi tó, hej hegyi tó! Tarka-leveles; Hej galambom, kis galambom Csak engem szeress! ___________ Szeress mint szellő a lombot, Mint a fát a lomb, Mint a kedves, méla bongási A kicsi kolomp“. Tisztavizü hegyi tóra Hull a sok levél, Tisztavizü hegyi tónál Pád gondoltam én. ____________ FIATAL ÉLETEK INDULÓJA .. . NÉGY VERS TANULSÁGA A „Fiatal életeik indulója“ rovatban kö­zölt négy vers (Utunk 53. szám) mind­egyike más-más tanulságot kínál a fiatal tollforgatóik számára. Egyikben az eszmei mondanivalóval­ kapcsolatban kell figyelem­re inteni a szerzőt, másikban rá kell mu­tatni az eszmei szándék és a költői megfo­galmazás közötti eltérésekre. A harm­adik­­ba­n-miegyedlikban la mesterségbeli tudás egyes kérdései merülnek fel. ¡›· Szolgálni a béke ügyét — nem kétséges, hogy ez a cél állt Józsás István előtt, ami­kor Édesapám című versét megírta. Mondani­valóját a háborúra és a háborúban eltűnt édesapjára való visszaemlékezéssel fejtené ki. Csakhogy Józsa István verse inkább mé­­llabús, min­t szárnyaló s kicsengése is in­kább szomorkás sem ,mint harcos. Mi lehet ennek az oka? Várjon a szerző tehetségé­ben kell a hibát kereslni? Nem. Versében szemmel lá­tható tehetség mutatkozik meg. Hol kell keresnünk tehát e költemény hibáját? A fiatal tollforgató mondanivalójával van fatba. Szemlélete legjellemzőbben ezekben a sorokban fejeződik ki. Pedig ha­­zudnám, ha érteném, H°SH egymást dühöngve ölik emberek. Akkor nem lennék ilyen boldog. Sem­mit más nem mutatkozik meg a hábo­rúról Józsa István versében, mint az, hogy az emberek öltik egymást. A háborút tehát általában gyűlöli. Semmilyen utalást sem tesz arra vonatkozóan, hogy versében a tő­kések érdekeiben folyó háborúról van szó. S ha el is jut annak a kijelentéséhez, hogy „gyűlölöm a háborút“, nem jut el odáig, hogy megmondja: „Jertek emberek, harcol­junk ellene“. Verse ezért nem tud a béke­­harcos páthosz hangján megszólalni. De borzalmas gyermekkorának költői felidézése így is dicséretet érdemel. Más problémát vet fel Hervai Gizella ver­se: Lobbanj lángra öröm tüze. Itt a jól fel­fogott eszme, szándék megformál­ásán­ak, költői kifejezésének kérdése kerül előtérbe. Jogos és megvalósítható Hervai Gizellá­nak az a törekvése, hogy néhány képben felvillantsa November 7 pillanatait, hangu­latát, hogy képsorozatával azt a gondola­tot élessze olvasóiban: mi is a Nagy Októ­ber fiai vagyunk! A költő élménye val­óban ismerős húrokat pendíthet meg az olvasóban. Az olvasó képzeletében azonban ezek a képek gazdagabban rajzanak és sokatmon­dóbban beszélnek, mint a versben. Miért? Hervai verse nem tudott még megszaba­dulni­ a verbalizmustól.­ Elég egyszerű rí­mei vannak és van ritmusérzéke, de költe­ménye nem bizonyítja, hogy eléggé meg­küzd költői képeinek tartalmáért, kifejező erejéért, művészi hatásáért. Az egész vers mondanivalójának világos, művészi kifeje­zésére sem fordít elég gondot. Az első szakaszban néhány képpel érzé­keltetné, hogy a proletariátus első dönt­ő győ­­zelme hogyan „dübörgött fel“ a Néva part­ján. Átgázolt burzsuj gyáron, a cár fényes várain, cifrál­kodó pávákon s az ellenség fel­­üvöltött, mert életét, kastélyát és a szen­tké­­peket féltette... A képsor azért szegényes, mert általánosságba vész. Hervai Gizella nagyot és hatásosat akart mondani... s erre kevesebbet és jelentéktelenebbet mon­dott, mint az a valóság, melyet megismer­tetett vele... például a szovjet művészet. Az első szakaszban a forradalomnak nem­csak a képeit idézi, hanem a győzelméről beszél. A második szakasz ehhez a képihez viszonyítva esik. Esik, mert ismétli, amit az előbb már elmondott. A harmadik szakaszban a győztes forra­dalmi nép örömünnepére utal a költő s itt van két ellentétes kép, melyekkel Hervai Gi­zella igazi költői tudatossággal él: „Csob­banj csendben Néva vize, s Lobbanj lángra öröm tüze." Ezek a sorok felvillantják a kö­dös Néva-parti estet, melyben feltáborozna­k a győztes munkások és matrózok s felgyúl­­nak a máglyák, melyek napjainkban az em­beriségnek mutatják a fényt. Az utolsó szakaszban a győzelmes harc­nak és a győztesek békét teremtő hatalmá­nak képével saját népét, népeinket bíztatja békeharcra a költő. Az utalás itt sem elég világos, de mégis az a költemény végső ki­csengése, hogy Október fiainak lenni egy­úttal békeharcra kötelez minden dolgozót. Hervai Gizella versmondó kedve, verselő készsége még sokat kell csiszolódjék a leg­nagyobb s éppen ezért a legegyszerűbb pél­dákon. Egyszerűbben többet mondhatnia, na­gyobb lángot gyújthatna olvasói képzeleté­ben. Könnyű Ferenc verse: Koreában már béke van, figyelemreméltó tehetségről tanúskodik. Mindenekelőtt az egységes költői gondola­tot kell kiemelnünk, mely lehetővé teszi a vers egységes szerkezeti felépítését. Koreában már béke van . .. Béke?... Fegyverszünet. Most gengszterek, nem fegyverek Torka tokád tüzet. A földeken már megterem a ringó rizskalász. Ó, mennyi vér hullott ,ezért!! Hol volt még ennyi gyász?! Tiszta, világos bevezetés a költői gondo­lat második mozzanatának kifejtéséhez. A má­sodik strófa utolsó két sora (Ó, mennyi vér, stb.) ugyanis előkészíti annak az elmondá­sát, hogy miért is kellett ennyi vérnek hull­nia, miért is kellett ennyi gyásszal megfi­zetni ezt a szabadságot? A mond­anivalói második része azonban már nem ilyen tiszta és költői. Miért? Mert nem elég tartalmas. Nincs annyi mondani­való benne, ami négy strófát követelne. S nem is akármilyen négy strófát, hanem ép­pen olyanokat, ame­lyeikben a háborút, an­nak összefüggéseit kellene elénk állítania. A negyedik strófa semmivel sem mond töb­bet, vagy mélyebbet, mint a harmadik s az ötödik strófa, nem vezeti tovább az előzők­ben elindított gondolatot, képet. Nem fa­kad a képzetek társításának belső logikájá­ból, sőt egészen indokolatlanul vet be telje­sen­ nem tartozó gondolatokat. A záró strófa éppenséggel verbializmusba fúl, s ők tömjék zsebüket, boruljon lángba a világ. Kudarcba fúlt a tébolyult Wall-streeti őrület A „tébolyult őrület“ kifejezés azért mond keveset, mert szószaporítás. Nagy szavakkal akarja pótolni a tartalmat. A gondolat zárómozzanata újra emeli a verset. Ismétli­ a vers kezdőstrófáját (Ko­reában már béke van...), majd finom ér­zékkel visszakapcsol a vers második strófá­jához s folytatja a bevezető gondolatot. A békét jelképező iringó rizskalász képetelmét építi tovább és fejezi be. De milliók szíve dobog, egész­­világ vigyáz, hogy megérjen­­a földeken a ringó rizskalász. Könnyű Ferenc tehetsége nemcsak versé­nek felépítésében, de annak részletekbemenő kidolgozásában is érvényesül. Jól rímeltet, jó érzéke van a vers zeneiségének megol­dása iránt, eleven képekben lát. Itt-ott azonban több műgonddal kellett volna meg­formálnia eszmeileg tartalmas mondanivaló­ját. Jancsik Pál már másodszor szerepel a Fiatal életek indulója című rovatban. így lett szabad hazám című verse arról beszél, hogyan áldozták a szovjet hősök életüket felszabadításunkért. A költemény gondolata, és annak kifejtése szép, felemelő, bár nem mentes néhány, a kezdőre jellemző hibától. Mindenekelőtt túlbeszéli a költeményt. A bevezetőt hosszan és kissé komplikált, átté­teles képekkel formálta meg. Itt-ott kicseng a versből valami idejét múlta, szentimentá­lis hangütés, amelytől a jövőben őrizkednie kell. Túl sok a versben a virágremegés, a szirmok, a sóhaj, az ifjú lány és a kedves, a szél szárnyára bízott üzenet., Egyszóval annak a szókészletnek a felhasználása, me­lyet egy h­amishangú, szentimentális költé­szet lejáratott. Ügyelnie kell a költőnek arra, hogy tisztult érzelmeit tisztulitalob, ércesebb nyelvi anyagba öltöztesse. * E fiatalok versei bíztató kezdést jelente­nek. Ami e költeményekben érték, azt éppen íróik fiatalos verselőkészsége és a mondani­valójuk határozza meg. Hibáik viszont a kezdő s még­­gyakorlatlan tollforgatók ki­forratlanságának, helyenként sutaságának a nyomai. Sok olvasás, verskult­úrájuk széle­sítése, mélyítése és elsősorban maga az írás érlelje ki költői hangjukat, melynek csí­rái bíztatóan jelentkeznek első verseikben is. FÖLDES LÁSZLÓ NÉZŐTÉRI JEGYZETEK (Folytatás az első oldalról) szereposztása már meg is történt. A sza­badságért és az emberiség békéjéért már­tírhalált halt Rossenberg-házaspárt Kovács György és Hamvai Lucy, a küldöttet Sarlós Imre alakítja majd. A nagy sikerek és eredmények ellenére a Székely Színháznak is megvannak a maga problémái. Számos oldalbról hangzott el a kívánság, hogy a színház zenés darabokat is játsziék, mások eléged­et­len­kedne­k amiatt, hogy kevés a bemutató. A zenés darabok iránti igény jogos és érthető, most már csak az a kérdés, mit értünk zenés darabon. A „több bemutató előadást“ igénye tán még jogosabb. Bár a felújításoknak is meg­van a pontos és jól meghatározott célja, a folytonosain növekvő új közönséggel megis­mertetni az időtálló műveket és értékes előadásokat. Éppen a hosszú éveik munkája és eredményeképpen engedheti meg magának a Székely Színház, hogy részben repertoár­színházként működjön, ami természetesen nem jelentheti azt, hogy ezentúl minden előadása felújítás lesz. A szocialista-realista színháznak nem az a célja, hogy gyakori, de igénytelen be­mutatókkal „szórakoztassa“ a közönséget. Éppen ellenkezőleg, hogy kevés, de rend­kívül igénnyel felépített darabokkal valóban művészi nevelést adjon a dolgoz­óknak. Csak egyetlen példát: Kovács György szovjet tanulmányok segítségével évekig dolgozott azon, hogy felépítse magában az új Tar­­tuffe-öt, de ez a Tartuffe aztán sűríti is ma­gában mindazt, ami rút és megvetésre méltó az emberben: csalárd, kéjsóvár, falánk és álszent. A példa persze nem tipikus, ám ha évek nem is, de hónapok feltétlenül szüksé­gesek egy-egy színpadi mű elmélyült tolmá­csolásához. Amikor eljöttem Vásárhelyről, éppen akkor kezdődött a Gorkij-ciklus: — olyan remek­műveik, mint az Éjjeli menedékhely, a Kis­polgárok és a Jegor Bulicsov — felújítása. Irigykedve gondoltam azokra, akik már min­den este megnézhetik és szánakozva gondol­tam azokra, akiknek ez már nem élmény. SIMON MAGDA

Next