Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1955-01-07 / 1. szám

★AROMÂN NÉPE­NK ÚJ KÖNYVEK VERA PANOVA: Évszakok (új Magyar Könyvkiadó) VERES PÉTER: Almáskert (Szépirodalmi Könyvkiadó) ERIC LAMBERT: Húszezer rabló (Szépirodalmi Könyvkiadó). J ASAG írószövetségének lapja * I X. ÉVFOLYAM, 1. (323) SZÁM­ÁRA 40 BÁNJ KOLOZSVÁR, 1955. JANUÁR 7. PÉNTEK A szovjet írók második kongresszusának üzenete a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságához A szovjet írók második kongresszusa forró üdvözletét küldi a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának. Mi, nagy hazánk soknemzetiségű irodal­mának képviselői köszönetet mondunk szere­tett kommunista pártunknak azért a bölcs gondoskodásért, amellyel fáradhatatlanul se­gíti irodalmunk előrehaladását újabb ered­mények és győzelmek felé. A szovjet nép, amelyet a kommunista párt lelkesít és irányít, szakadatlanul fejleszti a nehézipart, a szocialista gazdaság alapját, minden eszközzel fokozza a szovjet állam hatalmát. A világ történetében elsőnek ha­zánkban kezdi az emberek javát szolgálni az atommag felmérhetetlen energiája. Rövid időn belül egymásután lépnek üzembe vízierőmű­­veink a legnagyobb folyókon — a Volgán, az Obon, az Angarán. Egyetlen mezőgazda­­sági év leforgása alatt több, mint 17 millió hektárnyi, rég nem művelt vagy soha eddig­­el nem szántott szűzföldet törtünk fel. Mind­ez olyan országban történik, ahol mindenki tanul, ahol a főiskolai hallgatók száma el­érte a kétmilliót. A Szovjetunió testvérnépeinek anyagi és szellemi erői páratlan fellendülésről tanús­kodnak. Kongresszusunk szónoki emelvénye a különböző nyelven beszélő, de a közös cél­ban — a kommunizmus felépítéséért, a bé­kéért és­ a népek barátságáért vívott harc­ban — összeforrott művészek testvéri együtt­működésének szószéke volt. Valóra váltak a nagy Gorkij szavai, aki ki­jelentette, hogy „a szovjet írók második kon­gresszusát Nyugat és Kelet sok írója, Kína, India írói fogják ékesíteni..." A világ ha­ladó írói, a népi demokratikus országokból és a kapitalista országokból érkezett bará­taink és vendégeink a barátság és az üdvöz­let üzenetét hozták, velünk együtt szálltak harcba az életért, a halál ellen, azoknak a sö­tét erőknek mesterkedései ellen, amelyek ké­szek lennének háborúba rántani a népeket. A bomlófélben lévő kapitalista világ arra törekszik, hogy szellemi nyomorba, erkölcsi tönk szélére juttassa az emberiséget. Az imperializmus irodalma megkísérli leala­csonyítani az embert, feléleszteni benne a legalacsonyabbrendű ösztönöket, áthúzni Gorkij fenséges jelszavát: „Ember — büsz­kén hangzik e szó!“ Az emberbe és­ az emberiség derűs jövő­jébe vetett megingathatatlan hit hatja át irodalmunk alkotásait, megindulásának első éveitől kezdve. Az egyszerű emberek világ­szerte szívükbe vésték hőseit — az emberi­ség boldogulásának harcosait. Irodalmunk ereje a nép életével, minden gondolatával, érzésével és hőstettével, a kommunista párt hősi harcával fenntartott szoros kapcsolatá­ban rejlik. A szovjet irodalom elválaszthatatlan a Nagy Októberi Szocialista Forradalom célki­tűzéseitől. Soknemzetiségű irodalmunk tör­ténete a szocialista rendszer fejlődésének, a nép­­ komoly nehézségek közepette folytatott harcának képét, a kemény küzdelemben ki­vívott nagyszerű győzelmek képét mutatja. A szovjet írók regényeikben és elbeszélé­seikben, elbeszélő költeményeikben és színmű­veikben, lírai verseikben és dalaikban egy­aránt a való igazat igyekszenek kifejezni a valóság forradalmi fejlődésében. A Szovjet Írók Szövetségének a második kongresszuson jóváhagyott új szervezeti sza­bályzatában beszéltünk a szocializmus iro­dalmának magas rendeltetéséről: „A szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet időszakában hallatlanul megnőtt a szovjet szépirodalom társadalom­­átalakító és aktív nevelő szerepe. A szovjet irodalom hivatott magas mű­vészi színvonalú formában megmutatni a kommunizmus eszméinek szépségét és nagy­­szerűségét, hivatott eredményesen harcolni az emberek tudatában még meglévő kapi­talista csökevények ellen, megtestesíteni hő­seiben a szovjet emberek munkájának, tár­sadalmi és magánéletének sokrétű gazdag­ságát, hivatott bátran fényt deríteni az élet ellentmondásaira és összeütközéseire. A szovjet irodalom nemcsak tükrözi az újat, ha­nem győzelmét is minden eszközzel segíti. A szovjet szépirodalom hivatott igazi for­radalmi szenvedélyességgel nevelni a szovjet emberek hazafias érzéseit, erősíteni a népek barátságát, előmozdítani a béke, a demokrá­cia és a szocializmus óriási táborának to­vábbi tömörülését, hirdetni a proletár-inter­nacionalizmusnak és a dolgozók testvéri szo­lidaritásának eszméit“. új szervezeti szabályzatunknak ezek a szavai kifejezik nemcsak törekvéseinket, hanem azt is, amit a szovjet szocialista irodalom már el­ért. Ezekért a vonásaiért szereli irodalmun­kat az olvasó nép, a kommunizmus építője. E vonások révén irodalmunk számos alkotása egy egész életre — a béke és a háború évei­ben egyaránt — barátja és útitárs­a a szovjet embereknek. Mi, a szovjet írók második kongresszusá­nak küldöttei, nagyon jól tudjuk, hogy iro­dalmunk — minden eredménye ellenére — korántsem kielégítő módon tölti be magas hivatását. A szocializmus országának tüne­ményesen fejlődő jelenét monumentális alko­tásokban, nagy művészi hatóerejű alakokban kell megörökíteni. Jól kell ismerni és szív­ből kell szeretni hős pártunk, új társadal­munk történetét. Tudni kell a maga teljes­ségében bemutatni az új harcát a régi, az elavult ellen, hirdetve a kommunizmus szépsé­gét és nagyszerűségét, ugyanakkor bátran megmutatva az életben jelentkező ellent­mondásokat és konfliktusokat. Csak a szó igazi művészének aprólékos és önzetlen mun­kája hozhat közelebb bennünket —­ alapos műveltséggel és nagy szaktudással páro­sulva — népi olvasótáborunk szellemi igé­nyeinek és követeléseinek kielégítéséhez. A szocialista realizmus új lépés az­ emberi­ség művészeti fejlődésének történetében. Ezt ma már a világ minden országában meg­értik, ahová csak eljut a szovjet írók szava. Irodalmunk eszméinek és alakjainak befolyá­sa világszerte évről évre nő. Más­odik országos kongresszusunk a leg­keményebb bírálat és önbírálat jegyében zaj­lott le. A magasfokú eszmei és művészeti igényességre szólító felhívás összefogja a legkülönbözőbb nemzedékekhez és a legkü­lönbözőbb nemzetiségekhez tartozó írókat. Mi azonban nem tettünk meg a népért any­­nyit, amennyit megtehettünk volna és­ meg kellett volna tennünk! Úgy kell írnunk, hogy az ifjúság elvtár­saivá fogadja irodalmi hőseinket, példaként kövesse őket. Úgy kell írnunk, hogy a dol­gozó olvasó kövesse hősünket az észszerű és igazán szép emberi kapcsolatok nagyszerű új rendszerének megszilárdításáért vívott harc és az alkotás világába­ úgy kell írnunk, hogy szavunk a legtávo­labbi országokban­ is a barát és a­ testvér szava legyen a sanyargatott emberek szá­mára, támogassa őket nehéz harcukban, úgy harsogjon, mint a szabadság himnusza! A szocialista realizmus módszere feltéte­lezi az írói egyéni vonások, stílusok gazdag­ságát, a különböző művészeti áramlatok ver­sengését. Állandóan újabb és újabb művészi­eszközöket kell keresnünk es­zméink nagy igazságának, életünk gazdagságának és sok­rétűségének legtökéletesebb kifejezésére. A szovjet írók második kongresszusa meg­bírálta irodalmunk gyengeségeit és hibáit, egyben felhívta a Szovjetunió minden íróját, fejlesszék tovább a klasszikus orosz iroda­dalom, a Szovjetunió testvérnépei irodalmá­nak, valamint a világirodalomnak legjobb hagyományait, hirdessék bátran a mi szovjet szocialista irodalmunk eddigi hagyomá­nyait, alkotó szellemben tanulmányozzák kül­földi barátaink írásművészetének értékes ta­pasztalatait. A szovjet írók kötelesek lénye­gesen javítani az új irodalmi káderek kieme­lését és nevelését célzó egész munkát, s eb­ben a rendkívül fontos munkában valóra kell váltaniuk a gorkiji útmutatásokat és hagyo­mányokat. A szovjet írók második kongresszusa biz­tosítja a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságát afelől, hogy a szovjet értelmiségnek ez a nagy csapata — az iro­dalom munkásai — a kommunista párt köré tömörülve készek megsokszorozott alkotó erő­feszítésekkel teljesíteni a nép követeléseit. A szovjet írók második kongresszusa fon­tos történelmi mérföldkő -irodalmunk fejlődé­sében. Íróinknak eltökélt szándéka, hogy alapvetően megjavítják írószövetségünk munkáját, fokozottan alkalmazzák soraikban az önbirálatot, leszámolnak az önelégültség és elbizakodottság minden megnyilvánulásá­val, harcolnak a magasfokú művészi igényes­ségért, íróink elszánták magukat arra, hogy állandóan harcolnak a szocialista realizmus­tól való minden elhajlás ellen, az idegen, burzsoá nacionalista és kozmopolita ideoló­gia megnyilvánulásai ellen, megszüntetik a burzsoá naturalizmus­ befolyását. A szovjet írók gondolatai és érzései egyek a nép, a párt gondolataival és érzéseivel. A világbéke ügyét védelmezzük és győ­­zelmét akarjuk szolgálni minden erőnkkel. Most ismét sötét felhők borítanak árnyékot a békére. De ha betetőződik a gazság és ki­robban egy új háború, a szovjet írók tehet­ségüket, művészetüket, életüket ugyanolyan önfeláldozóan a szocialista haza segítésének szolgálatába állítják, mint a német fasizmus ellen vívott háborúban, amely a hitleri ön­kényuralom szétzúzásával ért véget. Éljen a Szovjetunió Kommunista Pártja és Központi Bizottságai Éljen a kommunizmus! A SZOVJET ÍRÓK MÁSODIK KONGRESSZUSA A KARNTNERSTRASSE egyik fényes kirakata előtt szokatlanul sok az érdek­lődő. Az idegenek természetes kíváncsisá­gával állunk meg mi is, tudni szeretnők, mi köti le ennyire a bécsi járókelők fi­gyelmét? Az utca gyakran többet árul el egy város lelkiállapotáról, mint a szak­­tanulmányok vagy a nagy gonddal össze­állított „útikalauzok". S ez az utca külö­nösen érdekes. Az osztrák főváros életének ütőere, szíve, fénye ez az finom műszer, amely jelzi a politikai gúlátok, személyes vágyak és üzleti vek legkisebb rezgéseit ... Nos, a kis üveg egész szélességében koromfekete ce­tlik figyelmeztetnek: „Mi voltunk a náci­erőszak első áldozatai“. A tükörüveg mö­gött mozgókép-híradó eleveníti fel a német megszállás történetét és következményeit. Itt sűrűsödik most a Karntnerstrasse for­galma, itt játszódik le újra az osztrák dráma hét esztendeje ... ismerősek szá­momra is ezek a képek, hiszen az SS- osztagok nemcsak Bécs utcáin masíroztak így, hanem Nagyvárad és Bukarest utcáin is. Láttam őket, láttuk mindannyian. S nem felejtettük el, hogy mi következett a sza­bályosan dobbanó díszlépések után ... is­merős mindez, de ezek a mozgó képek mégis Bécs és Ausztria történetét idézik, ennek a népnek szenvedéseiről s harcáról beszélnek. Szeretnék olvasni az arcvoná­sokról: mit éreznek s mire gondolnak most? Nehéz megítélni ezt. Vannak tekin­tetek, amelyek félre­érthetetlenek, redőkbe vont homlokok, amelyek már kétséget tá­masztanak, s bizony akadnak hetyke, ki­hívó arckifejezések is. Sejteni lehet, hogy a Karntnerstrasse járókelői nem egyönte­tűen ítélik meg az osztrák nép történeté­nek mélypontját. Érzem, hogy a fényes kirakatok előtt az érzelmek néma s vi­haros kavargása forr. De a fegyelem töké­letes. Senki sem szól, megjegyzést nem tesznek. Az érzelmek rejtve maradnak. Tűnődöm magamban: jó ez vagy rossz? Tu­dom, hogy ebben a városban megszokottá vált az ellentétes világnézetek nyílt jelent­kezése. Hiszen a Szovjetunió, miután fel­szabadította Bécset, hozzájárult ahhoz — mint Berlinben is — hogy az amerikai, angol és francia csapatok is részt vegyenek a főváros megszállásában. Bécs is négy zó­nára van osztva, anélkül, hogy közigazga­tásilag szétforgácsolódott volna. Itt a zóná­kat nem jelölik óriási figyelmeztető táb­lák. Bécs egyes zónái között nincsenek olyan elválasztó határvonalak, mint Ber­linben. Persze Bécsnek nincs demokratikus övezete, itt egységesen érvényesül a Raab­­kormány politikája, amely az osztrák nép érdekeit kiszolgáltatja a nyugatnémet mo­nopóliumok mohóságának és az amerikai „erőpolitika“ parancsainak. Bécs tehát nem olyan, mint Berlin, de nem is egészen olyan, mint a többi nyugati főváros. Bécs­ben éreztük, hogy jelen vannak azok az erők is, amelyek vigyáznak Európa béké­jére s a világ békéjére. Erre emlékeztet a hatalmas szovjet felszabadítási emlékmű és a márványtömb tövében elhelyezett szovjet óriástank, amely először gördült Bécs aszfaltjára. Az osztrák nép, „az első áldozat", nem felejti el a múltat és nyugtalan a jövendő miatt. Ez a nyugtalanság indokolt. Egy séta a Karntnerstrassen is meggyőz erről. A fényes bécsi üzletek tömve vannak nyu­gatnémet ipari termékekkel. Ausztriának közel 200.000 nyilvántartott munkanélkü­lije van, mert az osztrák ipar félárbócra eresztett teljesítőképességgel dolgozik. A nyugatnémet trösztök birtokba vették már az osztrák nemzetgazdaság nagy részét és irányt vettek az egyeduralom felé. Az osz­trák nép jól emlékszik rá, hogy a gazda­sági Anschluss megelőzte a politikai An­­schlusst (1938) s ma Ausztria importjának több, mint 40 százalékát Nyugatnémetor­szág fedezi. Hová vezet ez az út? Egy bizonyos. Nem a nemzeti függetlenség felé. BÉCSET IS, mint minden kapitalista világvárost, elárasztják a reklámok. Rek­lám, hirdetés, kínálat mindenfelé. Újság­ban, hirdetőoszlopon, moziban, színházban, étteremben, a házak tetején, villamosok­ban, autótaxin és illemhelyen. Valljuk be: nagyrészt­ tetszetősek ezek a reklámok. Színekb­en gazdagok. Nem sza­bad lel­két és hatásukat. Azt mondja csúcstelje­­lünk. Szinti az egyetlen ré­vészeinek. Itt­­ „eszmét", mert a áruról, az áru sorá nagy u / e/iturn ne nem közvetett *' szert, s annak a reklámtob' fegyver i' kereszti''' lelkek plakái. akar, ha; annak, hogy -a, tűi, na­,a a rend­­.. az árut. Ez­z’ r a véve „eszmei r­eklámművészeten megkaparintani a mni a képzeletet. R­eklám nemcsak eladni ezni is. Ugyan mi a célja Ante valamennyi reklám — de legalább is nagy többsége — az erotika felé sodorja a képzeletet? Óráról van-e szó, vagy fogkeféről — a reklám közép­pontjában bizonyosan találkozol meztelen női formákkal. Ez persze nemcsak a rek­lám sajátossága — amely a tőkés telhetet­­lenségét csinos női lábszárakkal akarja palástolni — hanem a polgári művészet sajátja általában. Lehetetlen olyan napi­lapot, folyóiratot kézbevenni, amelynek oldalairól a politika tőszomszédságában ne­m nyers erotika csapna felénk. Ez is az „ideológiai" megmunkáláshoz tartozik. Hi­szen a politikát a polgári elmék szívesen nevezik az ösztönök szabad játékának s e politika következményeit örök, természeti jelenségnek. Az összefüggés nem is olyan távoli. „Az ember rabja ösztöneinek, rabja a társadalmi viszonyoknak, a politikának. Nincs mit tennie. Legjobb, ha tudomásul veszi a megváltozhatatlant." Bécset is elönti a nyugati pornográfia. A legtöbb Amerikából érkezik, de Nyugat­németország sem marad le a versenyben. A hannoveri „Moderne Illustrierte" első oldalán egy félmeztelen asszony s alatta két igen „eredeti" mondat: „Szerelem első pillantásra“ és „Halálos csók". Majd a fo­lyóirat belsejében folytatásos regény: „A szívnélküli asszony" s novella „Szívek a viharban“ címen. S persze emellett nő a fürdőkádban, asszony a szörnyeteg kar­maiban, hollywoodi filmcsillagok intimi­tásai, apáca a volán mellett, titkárnő a főnök karjaiban, egy filmszínésznő ma­gánélete, a perzsa királyi ház romantikus szerelmi története, „tudományos" kutatás a csók lélektanáról, bikaviadal, dzsessz­­őrjöngés és egyéb csemege, mindez egyet­len számban (1954 november 26., 30 szám). S kizárólag ez, semmi egyéb. Az ember forgatja ezeket a folyóiratokat s egyszerre úgy érzi, mintha csukamájolajat ivott volna éhgyomorra ... EGY SZÍNES AMERIKAI ÜLMET néztem meg. Az amerikai filmtechnika legújabb „csodáját“, Cinemascop-nak ne­vezik és az a jellegzetessége, hogy szinte kétszeres játékteret ölel fel és a hangok árnyaltabbak, mint a rendes hangos­film­nél. Ha a beszélő hős a színen eltávolodik, vele távolodik a hang is, ha közelebb jön, közelebb halljuk a hangokat is. Ez a tech­nika. Nem vagyok filmszakember, de azt hiszem, hogy a film technikai kivitelezése nem kifogásolható. Én inkább arról sze­retnék néhány szót szólani, hogy mire használja a „Century Fox" ezt a technikát. A film címe: „Hogyan horgásznak ki egy milliomost?" S a rövid, de igazán mélyen­­szántó történet körülbelül ez: adva van három szegény leány, három newyorki manekin. Mindhárman elhatározzák, hogy milliomoshoz mennek férjhez, mert ez semmivel sem nehezebb, mint szegény em­berhez menni. A tétel, mint látjuk, tudo­mányos. Nos, ez a három szegény leány (csak mellesleg jegyezzük meg, hogy mind­hárman olyan választékosan öltözködnek, hogy nem is milliomos, de milliárdos leá­nyoknak látszanak) vakmerő szélhámos­ságokat követ el, így például készpénzfize­tés ellenében gazdagon berendezett főúri lakosztályt bérel ki egy esztendőre s mint­hogy ők „igazán" szegények, abból élnek, hogy lassanként, mint saját tulajdonukat, olcsó áron eladogatják a berendezést. Elég az hozzá, hogy „izgalmas" bonyodalmak után Pola, a legöntudatosabb szegény leány férjhez megy egy milliomoshoz, aki amellett fiatal, jóképű és igen rendes fér­fiú. Férjhez megy hozzá, mégpedig igaz szerelemből, noha előbb azt hiszi, hogy sze­gény, de mégis kiderül, hogy milliomos. Mindez divatbemutatókkal, házasságtörés­sel s meghökkentő szererztelenséggel il­ámultam. Hiszen ez a vígjáték nyűge után lehetne az amerikai vígjátékok gúnyképe. A legmodernebb technikánál állítják elő a­ legmodernebb kultúr­szemetet. S a közön­ség? Igaz, hogy a mozi nem telt meg (— tisztelet ezért a magas helyáraknak is; egy jegy ára megfelel 3—5 kiló kenyér árá­nak —) de a nézők közül többen jól mulat­nak. Különösen akkor, amikor a rövid­látó Page fordítva tartja az újságot s lep­lezni akarja rövidlátását. Ennek a „re­mek“ ötletnek robbanó sikere volt. Na­­gyon-nagyon szomorúan hagytuk el a szín­teret. Hiszen ez nem egyéb, mint a lélek­­pusztítás egy válfaja, mégpedig különösen ártalmas válfaja. S íme az emberek ma­gas helyárakat fizetnek, hogy elszórakoz­zanak a mérgezett amerikai csemegén. Hamarosan megvigasztalódhattunk. Ezek­ben a napokban mutatták be Bécsben a norvég-francia filmgyártás­ remekművét: „Harc a nehéz vízért", a „Határ utca" című lengyel filmet az ellenállásról, a „Földkerek­ség vörös lesz“ c. dán alkotást, a „Róma nyílt város" c. olasz filmet, kiváló szovjet filme­ket és a népi demokratikus országok né­hány filmalkotását. Nincs értelme, hogy összehasonlítást végezzünk, összehasonlí­tani csak ott lehetséges, ahol van valame­lyes közös kiindulópont. Művészetet össze lehet mérni művészettel. Mit tehettünk volna egyebet: "eltekintettünk a párhuzam­tól. Ilyen előzmények után élményszerű volt résztvenni azoknak a filmszakembereknek a tanácskozásán, akik az ellenállási har­cosok bécsi Fesztiváljára (1954 november 24—28) érkeztek ide 19 európai országból. Cesare Zavattini olasz filmrendező nyi­totta meg az értekezletet, amelyen részt­­vettek a francia, német, olasz, csehszlo­vák, román, lengyel filmszakemberek, filmszínészek, rendezők, írók. A vita nem volt elvont. A nyugati filmszakemberek két kérdést érintettek: a német militariz­­mus feltámasztása elleni művészi harc nagy hivatását s a nyugati filmcenzúra kultúrbarbarizmusát. A hitlerizmus legyő­zése után remekművek születtek, amelye­ket azonban rövidesen „filmtemetőkbe“ süllyesztett a nyugati tőke politizáló szel­leme. Az olasz és francia művészek és írók nagy részét hallgatásra ítélte az elamerika­­nizálódó filmipar. A pincérek tejeskávét hordtak körül, de azt hihettük volna, hogy ki tudja milyen vérpezsdítő italt hörpintenek a résztvevők az áttetsző porcelláncsészékből. Fogadal­mak hangzottak el, forró szavak a művé­szet védelméről, az élet ellenségeinek ki­kerülhetetlen pusztulásáról. Emlékszem a szavakra is, de még jobban emlékszem a csendre, arra a szinte kitapintható csendre, amely akkor keletkezett, amikor Kurt Stern, ez a nagy német művész szólásra emelkedett. „Erősebb, mint az éjszaka!“ Ő írta és rendezte ezt a megrendítő német filmet, amely nemcsak az öntudat legmé­lyére nyúl, de felkavarja a szív minden csepp vérét is. Kurt Stern halkan, csende­sen beszélt. „Nagyon sokat tehetünk, na­gyon sokat kell tennünk az élet megszé­pítéséért", — mondta. „De ehhez szeret­nünk kell az életet és szeretni a művé­szetet. A művészet szeretete nélkül nem védhetjük meg az életet, nem szolgálhat­juk a művészetet". Aki látta Kurt Stern filmjét, az megérti, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Csodálatos alkotás! A né­met tragédiát vetíti elénk a művésznek azzal a megingathatatlan hitével, hogy ez a tragédia csak múló epizód, mert az élet erősebb az éjszakánál, az elmúlásnál, a tisztaság erősebb a becstelenségnél, a tör­ténelmet formáló nép erősebb a történel­met beszennyező gonosztevőknél. A HALÁL AFOLTOSAI, a reakciós bécsi lapok ezekben a napokban nagy fi­gyelmet szenteltek Mr. Harold Russ­el­nek, aki mindkét kezét elvesztette a má­sodik világháborúban. Mr. Harold Russel az egykori frontharcosok kongresszusára ér­kezett Newyorkból Bécsbe. (A kongresz­­szust az ellenállási harcosok Fesztiváljá­nak ellensúlyozására hívták össze, de nem kerülhette el a teljes közönyt.) Woo, « Ki~­„elküli amerika­­«? mtt .r csak tehette, nyilatkozót, mondotta, hogy filmet készítettek „Életem legszebb éve”. A film „télj­­esen“ frontszolgálatáról szól és and”-je, hogy egy gránátrobbanás lesza­kítja mindkét kezét. No és? Mister Harold Russel mosolyog s azt mondja, kéz nélkül is jól lehet élni. Lám, neki kampók van­nak a keze helyén s nagyon jól elboldogul vele. Életének legszebb emlékei fűződnek a háborús napokhoz. Az ember megdörgöli szemét, igaz lehet ez? Sajnos, igaz. Mister Russel cinikus mosollyal mutatja kampóit: semmiség, kérem, igazán semmiség. De ez a mosoly undort és megvetést kelt az európaiakban. Nem, az európai emberek nem akarják kampókra kicserélni karjai­kat, kézen akarják fogni gyermekeiket és alkotásra használni kezüket. A mi kezünk nem arra való, hogy gránátok szaggassák szét, mi építeni és simogatni akarunk ke­zünkkel, virágot ültetni s virágot szakítani kedvesünknek. De a mi kezünk elég erős arra is, hogy lefogja azoknak kezét, akik gránátot akarnak dobni békés alkotó éle­tünkre. A halál propagandája hínárként n­n­ az ifjú telkekre. Nem szabad le­ erejét. Egy osztrák orvosnőtől­­ ezt a történetet. A közeli Mautha járt és hazatérve baráti körben­­ megsemmisítő tábor iszonyatos ke­kedéseiről. Elmondta, hogy ezek zárt" emberevők a mészárlások­at szerint a tábor fürdőjébe mentek a hamvasztókemencék gőzével ". A társaság egyik ifjú tagja, vej.­nök, közbevetette: „Mit tehet Ha nem hajtják végre a kivén' csókát, őket végezték volna ki n ki dermedt hallgatás követte mást. Ez a fiatal mérnök nyilván állapotáról tett vallomást. Ő is taná a parancsokat. Mit­ tehetne laki megjegyezte: „Elképzeli rem a gyikossági parancsok . Bűntényeket nem szabad . „A katonai parancsot teljes­ személyes akarat nem szálld le". „S ha arra kapna pazar­ját testvérét, saját apját gyilkolja meg?“ „Az egésze várva folytatta: „... egy anya­gén nem azonos ...“ Az észt ezután azt mondta: „Azon tűnő iyen nyelven kellene beszélnem fiatal mérnökkel, hogy megértsü, mást. Mondjam el neki, hogy mindén végzett testvére, anyja vagy apja vala nők. S hogy a fasizmus veszélyével szem­ben egyetlen anya és testvér sincs bizto­sítva? Az ő anyja sem . . . E beszélgetés során döbbentem rá igazán arra, hogy a bűn gyűlöletére is nevelni kell az embe­reket, amint rá kell nevelni őket a kultúra megbecsülésére, az élet tiszteletére. A fa­sizmus szelleme itt settenkedik körülöt­tünk ... vigyáznunk kell ..." „Hogyan" — kérdeztem. Az osztrák orvosnő nagyon ha­tározottan felelt: „Nem szabad fegyverte­lenül járnunk közöttük. Érti, ugye? ... A szellem erejével is küzdeni kell elle­nük, de eltökéltnek kell lennünk, hogy ki­verjük kezükből az életünk ellen irányí­tott tőrt.“ Igen, eltökéltnek kell lenni. Itt Bécsben úgy éreztem, hogy ez az eltökéltség egyre szélesebb rétegeket hódít meg. Különböző pártállású emberek, különböző szemléletű írók, művészek, tudósok és kereskedők megértik, hogy könyvet írni, kutatni, szob­rot faragni és kereskedni, alkotni és sze­retni, kertészkedni és gyermeket nevelni méltó módon csak egyféleképpen lehet: ha eltökélten és merészen szembeszállunk az élet ellenségeivel. _ BÉCSI ÚTIJEGYZETEK Irta: ROBOTOS IMRE polgári művészet '*ják. Nem tréfá­nk, hogy ez ma a polgári mit­­i mondani az dologról, az Ide is a k­ez­­en Löwith Egon szobra: TANYASZOK ((Valc LUtap.) Az előkelő vendéglő­ben még a mi tíznapos úttól gyűrött ruháink is valahogy azokra a tornyos­ra rakott szalvétákra hasonlítottak, ami­ket a pincérgyerekek a mélytányérokba varázsoltak. Mi magunk ünnepélyesek voltunk, a hajlotthátúak kihúzták ma­gukat, vigyázva ettünk, kóstolgatva it­tuk a bort. Tíz nap után eljött a bú­csú pillanata. Bejártuk az I­g­az Szó körútján új irodalmunkkal Erdélyt, a ködös, szokatlanul lágy december any­­nyi tája ott forgott körülöttünk még álmunkban is; a félálom pillanataiban a kattogó vonatkerekek zenéje kisért tovább, zúgott a taps. A sok tréfa, vi­ta, kalandos vonatvárás, felszállás — a tíz nap temérdek közös emléket, jó ízt hagyott bennünk. Ezt ünnepeltük most némán, megilletődve. És szomorkásan, mert minden örömnek, tapsnak, közös és egyéni sikernek, éreztük, most hir­telen vége szakad, valami hangfogót tett a jókedvünkre: a válás ott kopo­gott a küszöbön. Nicolae Tantu, ahogy mi hívtuk, Mik­lós, hullámos szőke hajával, amit ebéd előtt gondosan megfésült, ott ült kö­zöttünk, kicsit zavartan, mint mindig, hiszen a magyar szóból szinte semmit se értett, de azért kíváncsian, folyvást az alkalmi fordítóra lesvén s látszott rajta: készül valamire. Bort rendelt, sorra töltötte poharainkat, szertársé só­san felkelt s pohárköszöntőt mondott. Ott állt sudáran, a tiszti ruha szép vo­nalai előnyösen hangsúlyozták vállas termetét, lágy szava otthonosan, az em­beri beszéd szép természetességével csendült. Amennyire visszaemlékszem, ezeket mondta: — Elvtársak, jártam én már sokfelé, hadban, békében, írókkal, mindenkivel. Amit most érzek, így még sohasem éreztem. Az érzés véremmé vált, idegeimben fészkel, a gyermekkort idézi. Valóban, testvéreimmel voltam még így, ilyen fogócskáskedvű, könnyű szívvel. Ittunk a testvériségre. S miközben egymás könyveibe írtuk nevünket, mint hajdanán a virágos em­lékkönyvekbe, Miklós szavain járt az eszünk. Még beszélgettünk sok minden­féléről, de valahogy mindig ide ka­nyarodtunk vissza. S hogy búcsúztunk, oroszos férficsókot váltva a szálló for­góajtós előcsarnokában, mind­ez fü­­työrészett bennünk, fogócskáskedvű könnyű szívvel. Erről beszéltünk négyesben még a zsúfolt, telegyömöszölt autóbuszban is, zihálva a felszállás fáradalmaitól, mi­közben búcsúztunk az ódon házaktól, a­­ lótalan, víztelen Cenktől s futottunk kifelé Sztálinvárosból az állomásra .. . — Miklós... ez a Tautu — mind­egyre róla esett szó. Nagy István, Asz­talos is, Márki is vissza-visszapillantott a múltta még nem ködlött tíz napba s az emlékezés váltakozva rajzolt mo­solyt, ellágyulást, párás derűt arcukra. Látták maguk előtt, amint örül, amiért verseit hamarjában lefordították s elő­adták Gyergyón. A gyergyói kultúr­­otthont, ahol őt és bennünket, a test­véri egységet oly zárt szívekkel ünne­pelték. Látták, amint csárdást táncolt Szentgyörgyön, meg aztán hogy is volt Szeredán? ... — kérdeztük egymástól. Ekkor már a sínek között vártuk a vonatot az élesedő alkonyi szélben. A vonat befutott, mi felszálltunk, csak úgy véletlenül kipillantottunk az abla­kon s akkor megláttuk Miklóst, ott állt, bennünket keresett, nemsokára indul­nia kellett az ő szinajai vonatának is, újból kezet szorítottunk, most egy kissé felemásan, mi az ablakból, a magasból, ő a csatákban topogva — és a vonat el­indult. Távolodó alakját nézve, majd később is, mikor a téli mezőkön futott a vonat, szemem előtt mintegy fizikai valóságként látni véltem barátságunk szálait. Aludtam-e, nem tudom már, le­het, hogy a telefonhuzalok táncától káprázott a szemem. (Férfis) Miklós üzent. Nem írt le­velet, de telefonált, az érzelem, ami tíznapos együttlétünk alatt az ő és a magyar társai szívében megért, nem ismeri az áradó parttalanságot. Miklós egyszerűen beszélt rólunk, mint ahogy mi is, alig érkeztünk haza, beszélni kezdtünk róla. Csakhogy az ő szavai hamar eljutottak hozzánk. Elválásunk után másfél órával Táutu már Szinaján volt s még le se tette a bőröndjét, már mesélni kezdett. Hallgatói között ott volt Kiss Jenő is, aki pár óra múlva el­indult Kolozsvárra és hétfőn délben, amikor bejött a szerkesztőségbe, így köszönt ránk: Szervusztok! Táutu me­sélt rólatok. Miklós tehát üzent. (XIM) Kié ez a hang? A szomszéd szerkesztőségi szoba felé füleltem, ám a hang gazdáját nem ismertem fel. Be­nyitottam: Veronica! Nálunk őt min­denki így hívja. Az is, aki csak pár szót váltott vele. A családhoz tartozik s így: Veronica. Veronica Porumbacu — mert róla van szó — itthon van nálunk. Meg­szidja azt, aki nem ad verset a G­a­z­e­­t­á­nak, elhozza a más lapoknál megje­lenésre váró magyar versek román for­dítását s a ferdítéseket szép román versre javítja ki a magyar költők se­gítségével; csupa megbízatás, minden lapnak kér, minden lapnak visz vala­mit, ezer szívességgel terhelik, szerezz színházjegyet, ha jövök, vedd meg ne­kem a könyvesboltban... és Veronica szigorú mosollyal jegyez, ha kissé sok­nak tartja, amit kérnek tőle, elneveti magát, de azért jegyez és mindent el­intéz. Most ott ült Kiss Jenő íróasztala mel­lett, szeme jókedvűen mosolygott a ke­ret nélküli üveg mögül. Szinte rám­kiáltott: — Tautu mesélt rólatok, azaz, hogy rólatok s mégse rólatok... Értettük, mire céloz. — De ez semmi — folytatta s felug­rott vidáman, kislányos örömmel s tás­kája után nyúlt egy másik íróasztalra. A többiek nem értették: mi a semmi? Csak én méltatlankodtam magamban, miért semmi az a tíz nap, amit a test­vériség nevében tettünk meg városról­­városra? Hanem azután gyorsan kide­rült, miért törpítette el a harsány öröm Veronica szemében a mi körútunkat. A táskából kéziratok kerültek elő, Veroni­ca ránk nézett, majd a papírokra mu­tatott. — József Attila. Mint a gyerek, amikor valami érde­keset olvas, feltérdelt a székre ... Na­gyon figyeltünk. Attila minden sorát is­mertük. A román vers együtt zengett a magyarral. Jó — mondtuk az elsőre. Nagyon jó — a másodikra. A Bánat után meghökkentünk. Ez József Attila volt románul: a gondolat, vajúdási született szó, drága veret, zene. Azaz elmondta a B­án­a­t­ot magyarul . Törve a nyelvet, de eltökélten. Tava­szig, nyárig megtanulok magyarul. Vé­gül a beethoveni szimfóniák erejével megszólalt románul a Nem én kiál­tok. És azután egy szép vers József Attilához. A sajátja. Kérdeztük: ki segített, hogy csinál­tad? Ő csak nevetett, aztán Kiss Jenőt dicsérte, aki mindent szóról-szóra el­magyarázott neki Szinaján és újból vi­dáman, bugyborékolóan felnevetett a szobrász, a tapintható anyaggal dolgozó művész elégedettségével. — József Attila? — kérdezte megint­­csak mint a szobrász, ki fürkészve lesi a látogató arcán a felismerés derengő jegyeit. És szinte tapsolt örömében. 2 SZÁSZ JÁNOS 'dúázom. U­CLAL

Next